to Kegan

Persistence. Perfection. Patience. Power.
Prioritize your passion.

Apám megtanította, hogy csak az olyanok véleményével foglalkozzak, akik számítanak ebben a világban. Amióta meghalt, ezen személyek száma egészen megcsappant. És ez a kis "partner" nem tartozik bele a rövidke kis listába .Milyen jót tudnák vele szórakozni. Nem vagyok az a kimondottan szadista alkat (megint hazudok!), szeretem gyorsan és egyszerűen lerendezni a kérdéses ügyeimet, de ezzel itt... Szerintem napokig el tudnék lenni egy pincébe zárva. Kiről beszélek? Egy vámpír nőci...a helyi seriff. Ha én nem piszkálok bele a levesébe, ő se köp az enyémbe. Hogy jó ez így? Addig amíg nincs az utamban, addig nem foglalkozok vele. Gyűlölöm a vámpírokat, ez tény, de a haszon, az haszon....
Talán nem kell ahhoz már évszázadok óta ismerni a rusnya képemet, hogy valaki lássa rajtam, hogy nem rólam mintázták a türelem szobrát. Sem a festményét, sem a medálját, sem pedig a fogalmát. Nem szeretek sem késni, sem korán odaérni. De idegesít a tudat, amiről tárgyalni fogunk. Hogy lelkes vagyok? Pocsék hangulatom van.
Gyors és tiszta melót akarok. Legalább is, ami engem illet. Mindenkinek szíve joga annyit lovagolni egy témán, amennyit akar, csak ne várja el, hogy partner legyek, mert ahhoz viszont vajmi kevés türelmem akadt. Félelmetesen békés tudtam lenni, az azonban már más lapra tartozott, hogy ez milyen könnyen és gyorsan volt képes felborulni. Sose a türelmemről vagy a béketűrésemről voltam híres, hiába, de minden családba kell ilyen is. Jobban belegondolva, Frederic-el együtt a miénkben így kettő is akad.
Ugyanazokat a sebeket viselem a mai napig, amiket gyermekkoromban kaptam az élettől és adom tovább mindenkinek, aki az utamban áll. De ma... Ma már nem félek. Nem rettegek, nem érzek és nem sajnálok, mert bennünket sem sajnált senki anno, és ez jó. Ez az egyetlen kulcsa az előrehaladásnak. Ma már senki sem parancsolhat nekem.
De azt tudom, hogy a nő nem kockáztatna meg olyasmit, ami neki lenne szar, van esze - még akkor is, ha hosszú a haja. Nem szeretem, ha csesztetek valakit és visszapofázik. Főleg akkor nem, ha a vakmerőségéhez merő hígagyúság is társul. Rengetegen ismernek, tisztelnek is, de van aki még mindig keresi bennem a szikrát. Sokat caplattam már, még akkor is, ha nem haladtam valami tempósan. Nem biztos, hogy bölcs dolog lenne beleszaladni most egy balhéba, de én és a bölcsesség kurvára nem járunk kéz a kézben. A csata az csata, megvívom bárhol, bárkivel. Semmilyen állat nem élhet hierarchia nélkül, még a halandók liberális szószólói sem képesek belátni, hogy az általuk köpködött demokrácia sem csinál mást, csak rendetlenséget. Mindenkinek joga van meg fene nagy elvárásai, de a birka is csak nyájban életképes!
Sejtelmem sincs, hogy Celeste miért hitte régebben, hogy megfutamodnék egy vele való spontán találkozástól. Rosszul venné ki magát, ha bárkivel szemben is így éreznék, nyilván akadt, akivel nem szívesen osztanám meg az asztalt, ám az elől se menekülnék el. Legfeljebb öt percet követően magára hagynám, mert nem kívánatos a társasága. Sose szoktam sokat beszélni, általában cselekszem, s valahol frusztrál, hogy szavakkal, diplomatikusan kell valamit megoldanom. A hangsúly azon van, hogy "kell". A szükség nagy úr, nagy ellenség. Utálom. De ez van. Meg hát, hol máshol kellene keresnem a vámpírt, mint abban a proli kocsmában, ami csak azért nem esik össze, mert csupán a rosszmájúságom színezi tákolmánnyá. Az elmémben már vagy ezerszer összeromboltam. Két perccel a találkozásra megbeszélt idő előtt léptem be a helységbe, körülnéznem sem kellett, egyből megcsapta az amúgy is érzékeny orromat az a bűz. Tehát az asztalhoz lépdeltem komótosan, leültem a hölggyel szemben és ridegen meredtem tekintetébe. Meghagytam azt a néhány, feszülten gyilkos pillanatot, de aztán...
- Nos, félre téve az udvariasságot, kezdjük rögtön az elején. - hol máshol?!