Nem tagadom, szeretem a pokolban mulattatni időm végtelenjét. A sok szenvedő lélek látványát kevés élmény múlhatja fülül, bár itt a földön sem panaszkodhatom, hiszen szórakozásban itt sem volt hiány. Minden ember szívében megtelepedett a bűn, s bűnös maga az egész város is, hiszen emberek mocskából állíttatott, hogy az ő nagyságukat dicsőítse. Kinyitottam szállodai szobánk erkélyének ajtaját, hogy kisétálhassak, s jobban szemügyre vegyem a lábam előtt elterülő város éjszakai vétkes látványát. Mennyi hivalkodó fény, szinte már sértő, hogy a szívükben rejlő sötétséget mennyire ellensúlyozni próbálják. Már régen nem hiszek abban, hogy az emberiség megváltozik. Szívük a gonosz melegágya, képtelen túllátni önös érdekeiken. Szemük nem lát túl a jelen élvezeteinek hajhászásán, hogy a jövőbe tekintsenek és mind tudjuk mit tartogat számukra a jövő: halált. Előbb-utóbb mindenki meghal, s a földi javak hajszolása végett nagyon gyorsan a pokolban találják magukat, ott pedig fogadkoznak, hogy ők egész életükben egyetlen bűnt sem követtek el, nem gyilkoltak, nem loptak, s bármire hajlandóak lennének, csak, hogy kapjanak még egy esélyt. Az esélyük azonban megvolt, egész életükben, mellyel restek voltak élni, csupán ostobán nem veszik észre a lehetőségeket. És ezeket a lényeket veszik védőszárnyaik alá az angyalok? Mindig is tudtam, hogy itt valami nincs rendben Isten teremtményeivel. Igazából az egész emberiséget kárhozatra kellene ítéltetni, mert a mi Urunk teremtésének gyümölcsei belsejükben rothadtak, de úgy tűnik az Úr nem tudja mikor kell levenni a kezét védelmezettjeiről, s feladni eme selejteket. Szerencsémre ezek a problémák súlyaikkal már nem az én vállam terhét nyomják, felszabadultam, amikor elbuktam, mint angyal. Unottan nyújtózkodtam egyet, majd a méreg drága órámra pillantottam, ha a pokol szolgálatában állsz bizony sok a munka, de legalább a fizetség bőven kielégít minden vágyat. Belefeledkeztem a mutatók látványába, melyek monotonon járva, kattogva jelezték az idő múlásának tényét. Teltek a másodpercek, s percek. Nem zavart különösebben eme tény, hiszen rengeteg dolgom ellenére a föld lakosságának háromnegyede bizonyosan pokolra jutna az én közreműködésem nélkül is. Mélyen szívtam be tüdőmbe a frissnek nem nevezhető levegőt, szagok és illatok töltötték meg orromat, s ízük megtelepedett a számban. Elfintorodtam, a város fojtogató levegője nem volt ínyemre, még a pokol legrémisztőbb bugyraiban is kedvemre valóbb a levegő ennél. Újabb pillantás az órára, nos ideje véget vetni a semmittevésnek, s munkához látni. Besétáltam az erkélyről, nyitva hagyva az erkély ajtót, mert hát kit érdekel, hogy a hideg özönlik befelé, amikor a szállodai személyzet csupán arra vár, hogy köhintsek egyet, esetleg szóvá tegyem, hogy fázom és máris fűtenek a szobában. Nem mintha valaha is úgy érezném, hogy fázom. Természetesen, aki tehetős, annak hatalma van az emberek fölött és nyugodtan átgázolhat rajtuk, s miután beléjük törölted a lábad is, beszennyezheted a lelküket, már ha még nem mocskolódott be teljesen. Átvágtam az ízlésesen berendezett nappalin. Még szép, hogy ízlésesen volt berendezve, hiszen ez egy luxus lakosztály, bármilyen magas elvárású halandó igényeit kielégíti. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Hiába vagyok egy elbukott lélek, aki már csak azért él, hogy bűnt, szenvedést és kárhozatot hozzon a világra az illemet még én is fontosnak tartom. Megigazítottam az öltönyömet, szorosabbra húztam nyakkendőmet, finoman simítottam végig a drága szöveten, persze előtte is minden tökéletesen állt rajtam, ez csupán aprócska formaság, talán pont itt a földön ragadt rám. Szeretem, ha minden tökéletes, s tökéletesen működik. Talán maximalista vagyok?
- Leraie – parancsoló hangom áthasított a termeken, befurakodott az ajtó mögötti hálószoba elzárt világába is. Ott álltam rendíthetetlenül az ajtó előtt, pártfogoltam bebocsátására várva és... Semmi. A levegő hangos sóhajjal szakadt fel tüdőmből. Elképesztő ez a démonnőszemély. Mit gondol, mégis ki ő? S ki vagyok én, hogy még válaszra sem méltat? Már évek óta szolgált alattam, tudhatná, hogy bár türelmem hatalmas, nem végtelen. Régebben az angyalok között több volt a férfi, mint a nő és a földön meg a pokolban bőven volt időm megérteni, hogy miért. A nők szeszélyesek, talán nem mind, de ez a megfogalmazás százszorosan is illet fiatal tanoncomra. Sok bosszúságtól kíméltem volna meg magam, ha annak idején nem veszem meg a lelkét, vagy legalább Lucifer ne találta volna alkalmasnak a démon létre, sajnos azonban alattam kötött ki. Persze nem kérdőjelezném meg Démon Urunk döntésének helyességét, s sajnálatosan egyet is kellett vele értenem. Leraie alkalmas démonnak, csupán az odavezető út lesz nagyon hosszú és fáradságos. Nem neki, hanem nekem. Persze, ha elbukik mosom kezeimet és mehet szépen vissza, a kínok tárt karokkal várják gyönyörű, törékeny testét és sikolyait. Ha nem bukik el az jó, nem nekem személy szerint, hisz engem nem igazán foglalkoztat sorsa, de a pokol legalább gazdagodik egy újabb démonnal, ami hosszútávon nem ígérkezik rossz befektetésnek. Ám ha még sokáig várakoztat nem éri meg, hogy meglássuk mi is lesz a sorsa, erről kezeskedem... Figyelmeztettem, hogy álljon készenlétben, vajon mi az, ami ennyire leköti és képtelen beengedni? Illemtudás ide, vagy oda kénytelen leszek rátörni az ajtót, vagy rárobbantani. Persze egyszerűen be is sétálhatnék, de a robbantás sokkal hatásosabb. Olykor kemény fegyelmezési eszközök szükségeltetnek a fiatal démonoknál, mert elfelejtik honnan is jöttek és hol is állnak a ranglétrán.
- Leraie! - hangomon már érezni lehetett az ingerültség, s türelmetlenség egyvelegét. Biztos voltam benne, hogy zöld szememet felfalta a sötétség, pedig nem éreztem különösebben nagy dühöt, inkább csak nehezteltem, ahogy egy mester szokott engedetlen tanítványára.- Ha most azonnal nem nyitsz ajtót, akkor felrobbantom az egész szobát, természetesen veled együtt szépségem. Az bizonyára nem tenne túlságosan jót kellemednek... Lásd milyen nagy lelkű vagyok hozzád, kapsz három másodpercet. Letelt drágám...- érezni lehetett az energiát melyet lassan gyűjtögettem, ment volna sokkal gyorsabban is, csupán sajnáltam felrobbantani az odabent lévő igen ízléses bútorokat, igazán kár lenne értük. Leraienek meg nem esik baja legnagyobb bánatomra, hiszen démon, s nem mellesleg nincsen akkora szerencsém.

Türelmem igazán hatalmas volt, még a démonok között is, ám Leraienek különleges tehetsége volt ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Nem tudtam, hogy ez a képesség az engedetlenségéből fakad, vagy az én hibám, hogy minden apróságot, minden tettét szándékos merényletnek vélek hatalmam megkérdőjelezésére. Véleményeim szerint nem kértem sokat, csak hűséget és odaadást, s ha vagyok oly kegyes őt szólítani, akkor a legnagyobb gyorsasággal jelenjen meg színem előtt. Természetesen hiába szólítottam parancsoló hangommal, ő mintha meg sem hallotta volna. Lehet megint csak elérkezett az idő, hogy felvilágosítsam, melyikünk is a mester és ki a tanonc, lehet Leraie már el is felejtette, mily kínokat is lehet átélni a pokolban. Nos, akkor ideje lenne emlékezetébe idézni, hogy egyszer és mindenkorra megjegyezze, azért mert méltónak ítéltetett még nem mentesül a kínzásoktól, ha tovább feszegeti jó indulatom határait. Ennek ellenére mégsem törtem rá az ajtót, hanem másodjára is szólítottam, hátha megfelelő magyarázata van arra miért is várat meg engem. Engem. Figyelmeztettem mi is történik, ha nem iparkodik, talán ennek hatására már serénykedni fog az én kicsi démonom. Bentről kiszűrődő hangfoszlányok, melyek nagyon elégedetnek mutatták még jobban ingereltek, így már ténylegesen az utolsó pillanatban nyitotta az ajtót. Mit nyitotta, szinte feltépte, sietve, nehogy kifusson a maradék másodpercekből. Ez nagy elégedettségemre szolgált, ám sietsége közben elveszítette az egyensúlyát, és egyenesen a karjaim felé zuhant. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy odébb állok, had terüljön el a földön, de Leraie nagy szerencséjére dühöm java már el is párolgott, így nyugodtan kaptam utána, hogy egy kézzel szorosan öleljem testemhez. Határozottan vontam még inkább magamhoz, sötét szemeim számon kérően tekintettek rá. A szoros ölelés nem csupán megmentésére szolgált, nem csupán azért szorongattam, hogy kipréselve kissé a levegőt tüdejéből megóvjam az eséstől, hanem azért is, hogy csapdába ejtsem. Most már volt időm végig mérni, így lassan vándorolt rajta tekintetem. Először dekoltázsába pillantottam, hiszen bizonyára azért választott ilyen csekély anyagú ruhaneműt, hogy szemrevételezzék azt, s egy ilyen felhívásnak igazán udvariatlanság nem eleget tenni. Úgy hiszem kissé tovább is időzött ott tekintetem, mint amennyi már illő, miközben karom még közelebb húzta ezt a bűnre csábító testet. Végre elszakadtam dekoltázsának ingerlő látványától, hogy tovább vándoroljon felfelé, volt időm megcsodálni karcsú nyakát, vörösre rúzsozott ajkát. Azok az ajkak, mint valami érett gyümölcs, amik türelmetlenül várják, hogy beleharapj, és ez által még inkább elkárhozzon a lelked. Fekete pillantásom szinte falta ajkait, ebből bőven lehetett tudni, dühöm még nem teljesen múlt el, még ott motoszkál a háttérben arra várva, hogy Leraie valami olyat tegyen, ami nincs tetszésemre és kitölthessem rajta. Kék szemeit a fekete smink még inkább igézővé tette, egyszóval Leraie kifogástalan volt. Másodpercekre el is vesztem a hűs kékségben, melyben bármely halandó férfi szívesen mártózott volna, csupán csak azért, hogy magáénak tudhassa e szempár figyelmét. Igazi szukkubusz, szinte biztosan megállta volna helyét kéjdémonként, de ő az én alárendeltem volt. Az enyém. Kapzsiságomat megnyugtatta, hogy Leraie lelke is eme kapzsiság éhségét hordozta, ám a közelsége inkább volt felzaklató hatással testemre. Engedtem a késztetésnek, nyakáról kezem álla alá vándorolt, hogy hüvelykujjamnak lehetősége legyen végigsimítani vöröslő, búja ígéretű ajkain. Nem zavartattam magam azért, mert elkenem a gondosan felkent vörös színt.
- A megjelenésedben nem találtam kifogásolni valót, ami indokolta volna, hogy figyelmen kívül hagyd a szólító szavamat, akkor mily mentséged lehet erre? – kérdésem kissé ingerült volt, hogy a démonnő közelségének befolyása miatt, vagy a még mindig érzelmeimet uraló düh miatt, azt nem tudtam volna megmondani, tán nem is volt oly lényeges, hogy ez kösse le gondolataimat. Leraie indokai jobban foglalkoztattak, így belestem szobájának ajtaján, hogy magam fejtsem meg a talányt. S nem is kellett túl sok idő, hogy összerakjam a bent elém tárulkozó látvány apró mozaik darabkáit. A földön heverő laptop, melyen kérkedően villogott a harmincadik szintet hirdető felirat. Ha nem éreztem volna még nagyobb haragot, bizonyára felnevetek a helyzet képtelenségén. Tehát az én démontanoncom előrébb helyezet a fontossági listáján egy játékot, nálam. Ez igazán sajnálatos, ráadásul fatális hibának számított a szememben. Ujjaim egyre jobban vájtak bele a közöttük ragadt finom ívű áll fehér bőrébe. Újra alárendeltemre pillantottam, s szorosan tartottam, hogy ő is engem nézzen.
- Bizonyára rosszul ítélem meg a helyzetet. Csupán téves feltételezés lehet, hogy te, míg én itt kint vártam, s szólongattalak, te odabent játszottál azon a vacakon, vagy esetleg tévedek? Az én démonom nem tenne ekkora mulasztást, s mestere minden tekintetben elsőbbséget élvez, vagy nem így van? – hangom nem túl sok jót ígért. Ha nem lenne még szükségem ma éjjel Leraie szolgálataira bizonyosan elcsábulnék a késztetésnek, hogy nagyobb kárt tegyek benne, de így a büntetését későbbre kell halasztanom. Persze biztosan találnék oly testrészt rajta, amit nem kell használni feladatai elvégzésében, de akkor már inkább kivárom, hogy bármit tehessek engedetlen testével és bármeddig tarthasson, s most lenyelem a késztetést. Így több időm marad megfelelő büntetést kiagyalnom, s ötletekből nálam sosem volt hiány.
- Ezért még később szépségem megkapod a méltó jutalmadat…- pofozgattam meg atyaian puha arcocskáját. – Most azonban munkához kell látnunk, az nem egy kéjutazás drágaságom. – tájékoztattam, majd nagyot sóhajtottam. Afféle lemondó sóhaj volt, mint aki előre sejti mennyi gondot is fog még okozni számára a magához ölelt démonnőszemély. Szabadjára engedtem ölelésemből, s igazán nagylelkű voltam irányában, hogy nem löktem a falhoz. Kezem ökölbe szorult, még mindig nem tudtam tovább lépni ekkora sértésen, de jelenleg így is időszűkében voltam. Az órámra pillantottam, ha nem akarunk elkésni indulnunk kellene, s nem ártana pár kapzsi lélek energiájából táplálkozni mielőtt kliensünk megérkezik a hotel bárjába. Rengeteg dolog, rengeteg munka, de Leraienek hála már meg van ma estére a beígért szórakozás is. Igazán lehetnék hálás is neki, nem?

Birtokló figyelmemet semmi nem kerülhette el, élvezettel pásztáztam át Leraie minden csábító porcikáját. Szinte már túl tökéletes volt külleme, s csalódottságomra hiába esett karjaim csapdájába nem keltette egy ártatlan vergődő, mindenáron szabadulni vágyó madárka látszatát. Sőt, ami azt illeti igazán jól érezte magát karjaim börtönében, hiába a számon kérő pillantás. Ujjaim határozottan simítottak végig vöröslő ajkain, s figyeltem, ahogy teste reagált a mozdulatra, szemtelenül remegett bele, szinte már-már könyörögve értem. S bár nem voltam kéjdémon, akit a bujaság puszta ígérete is jóllakat mégis eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha ezek a rúzst viselő remegő ajkak, inkább erőszakos, kérlelhetetlen csókjaimtól pompáznának vörös színben. Milyen jó is volna Leraie kéjes, engedelmes nyögdécseléseit hallani... Bizonyosan sokkalta elégedettebb lennék azokkal a megszelídített hangokkal, mint száját most elhagyó bocsánatkérésével, vagy a gyakrabban előforduló engedetlenségével, mellyel tébolyult dühbe taszít. Lehetett bármely őszinte bocsánatkérés, mellyel engesztelni próbált, nem lenne rá szüksége, ha nem vétene szüntelen hibát. Nem szerettem a bocsánatkéréseket, azt szerettem, ha feltétel nélkül engedelmeskednek nekem, ha megbíznak annyira hatalmamban, hogy ne kérdőjelezzék meg utasításaimat és persze, ha hívatom őket, akkor mindent eldobva siessenek színem elé, parancsra éhesen várva, hogy kedvemben járjanak. Úgy véltem nem kérek túl sokat, eddig igazán elnéző voltam a démonnővel, nem kértem mást csak a nekem kijáró tiszteletet, s lám még ezt sem kapom meg. Pillantásom sötétje csaknem fel akarta falni a nőt, csábos testével egyetemben, mikor rá kellett ébrednem, hogy mivel is foglalatoskodott tanoncom, s miért is hagyott figyelmen kívül. Számos oka lehetett volna, melyek talán enyhíttették volna engedetlenségének terhét, de be kellett vallanom ennyire szánalmas, vérlazítóbb indokkal nem is találkoztam, s bizonyára ezt az egy alkalmat leszámítva már nem is fogok találkozni, vagyis nagyon melegen kellett ajánlanom, hogy így legyen. Leraie újra őszinte mentegetőzésbe kezdett, míg én ujjaimmal fehér bőrébe vájtam, s kényszerítettem, hogy rám nézzen, nem mintha ezt gondolattal nem tehettem volna meg, de be kell vallanom nem fosztanám meg magamat egy ilyen élvezettől. Szerettem hozzáérni Leraie testéhez, még akkor is, ha teljes ellentéte volt személyemnek, még így is, hogy az évek során nem csiszolódtunk egymáshoz eléggé. Összezavarodott. Ott visszhangzott eme szépen formált szó elmém mélyén. Talán tekintetem kissé megenyhült, bár a bűnt nem tüntetheti el, s bizonyára megkapja, majd érte a megfelelő büntetést, mégis valamivel értékelnem kellett, hogy most egy szikrányi hűséget mutat irányomban. Sajnos ez nem váltja meg a felelőssége továbbá büntetése alól és nagyon rossz szokásom, hogy a bűnét hosszabb ideig megőrzöm emlékeimben, mint azt már egészséges megőrizni.
- Bár hízelgő drágaságom, hogy ennyire képes vagyok pusztán megjelenésemmel összezavarni, ám ennek ellenére neked nem szabadna megfeledkezned arról, mi a helyes cselekedet, mellyel kedvemben járhatsz. Csupán keresd kegyemet, s akkor kis incidensük többé nem fog előfordulni. Végtelen türelmet, s jó indulatot mutattam irányodba, talán elfelejtetted ki is voltál, s emlékeidbe kell idéznem mekkora fájdalmat lehet átélni a pokolban? Az majd igazán megfelelő útmutatás lesz ezekre az esetekre, nem így véled szépségem?- szépen megfogalmazott, finom szavakba öltöztetett fenyegetés. Mint már mondtam, csöppet sem érdekel Leraie valóban démonná válik, avagy a pokolban szenvedő lelkeket fogja gyarapítani a jövőben. Talán így már emlékezni fog arra mi is a tét, hiszen biztosan nem akar örök kárhozatra jutni, mert oda senki nem megy önként és dalolva. Ígéretemre, miszerint a történteket megfelelően fogom a későbbiekben honorálni, félelem csillogott azokban a zafír szépségű szemekben. Helyes, féljen is, mert van mitől, hisz nem fogom elszalasztani az alkalmat, hogy bársonyosan puha testét gyötörhessem, hogy engedelmessé formáljam, hogy töredelmessé alakítsam. Most azonban szabadjára kellett engednem a kalitkába zárt madaramat, miközben voltam oly figyelmes emlékeztetni jövetelünk valódi céljára. Szavakba öltött fogadalmai túlbuzgóságtól pezsegtek, s bevallom ez a magatartás már tetszésemre volt. A félelem legalább ennyire kötelességtudóvá formálta, ez jelen pillanatban elég lesz, hogy a munkára koncentrálhassunk. Mikor kért, hogy vezessem finoman megfogtam könyökét, így vezettem szobánk kijáratáig. Illemtudóan megvártam, míg Leraie kilibben az ajtón, majd a folyosón karomat ajánlottam fel számára. Nem zártam be lakosztályunkat, nem volt rá szükség. Hiszen, mily szerencsétlen lélek lenne az, aki kárt merészelne tenni tulajdonunkban?
- Kliensünk a szüleitől örökölt vállalatát próbálja meg fent tartani, igencsak csekély sikerrel. Nem akarja eladni a céget, szentimentalizmusa, pedig pont kapóra jön számunkra, hiszen bármit megtenne, hogy tőkéhez jusson, mellyel megmentheti a céget... A te feladatot lesz, hogy a tőke ellenében eladja a lelkét, bár ott leszek melletted, csupán csak figyelemmel kísérem, hogyan is hajtod végre a feladatot. Ha ügyes vagy ez lehet az első hivatalos lélek, melyet magad gyűjtöttél...- vezettem végig a folyóson is alárendeltemet, majd a liftnél megálltam, hogy megnyomjam a hívógombot. Egyszerű munkának ígérkezett, s Leraie már annyira várta, hogy bizonyíthasson, szinte mindig ezért rágta a fülemet, hát itt az alkalom. Most bizonyíthat, persze nem engedhetem meg, hogy esetlegesen felsüljön, ezért is tartok vele. A démontanoncom viselkedése hagy még némi kívánni valót, nem biztos, hogy megbirkózik a feladattal, mert túlságosan szeszélyes, s szélsőséges érzései, hamar megárthatnak az üzletnek. Mélyet sóhajtottam atyaian aggódva az este történésein. Szavaira elmosolyodtam, hiszen nyilvánvaló tényt közölt velem, mégis kapott tőlem egy szelíd, kacér, zöld pillantást.
- Örülök, hogy megjelenésem tetszésedre van, bizonyára már volt időd leszűrni, hogy én is elégedett vagyok a te megjelenéseddel.- a lift csilingelve nyílt ki előttünk, én pedig előre engedtem a hölgyet, de karját most nem engedtem szabadon. Miután bezárult az ajtó, s a lift elindult lefelé vetettem a tükörben tükröződő párosunkra egy pillantást.
- Ha kérdéseid vannak, még most tedd fel, odalent már csak magadra számíthatsz..- talán nem mondtam el a teljes igazságot, de had érezze csak azt, hogy most mély vízbe dobtam, hiszen ha nem tudja, hogy bármikor kéznél leszek, bizonyára többet belead, hogy megszerezze a lelket.

Leraie a legtöbbször elkövetett hibát vétette, amit a halandókból lett démonok követhetnek csak el. Érthető, s természetes, hogy megfeledkeznek arról, hogy most már nem halandók, nem csupán egy életnyi idő áll rendelkezésükre céljaik és vágyaik beteljesítésére. Az idő végtelensége felfoghatatlan egy olyan személy számára, aki még csak évtizedeket tud a háta mögött. Leraie pusztán megszokásból cselekedett, s választotta vágyait, kockáztatva haragomat, mellyel biztosan számolt, de számára az idő még túlságosan is gyorsan pereg, túlságosan is hozzászokott, hogy a leggyorsabban kell megvalósítani azt, amit akar, mert késő lesz. Sajnálatosan ezzel pont azt veszélyeztette, amihez még nem sikerült hozzászoknia. Az öröklétet. Köztudott, hogy aki nem felel meg démonnak, az hamar visszakerül a pokolba szenvedni és igazán belátható, hogy az örök élet eme formája nem éppen kecsegtető. Persze létezik egy másik út is, miszerint végeznek vele, s nem marad belőle semmi, megszűnik létezni a teste és a lelke is. Talán jobb mestere is lehetnék, s figyelmeztethetném, hogy nem kell kapkodnia, mindenre lesz ideje bőven, akkor tán a fontossági lista elejére kerülnék, ahol ténylegesen a helyem van. Ám úgy véltem erre önmagától is rájöhetett volna már régen. Nem tudtam megérteni ezt az érzését, hiszen én sosem voltam halandó, sosem kellett azon aggódnom, hogy holnap esetlegesen meghalhatok betegségben, vagy balesetben, mert az lehetetlen volt számomra. Ellenben én is megfizetem halhatatlanságom árát, hiszen az én lelkem számára halálom után nem vár semmi, se menny, se pokol. A halandók ebből a szempontból igazán irigylésre méltók. Leraie nem válaszolt aprócska fenyegetésemre, de bizonyos voltam benne, hogy bár olybá tűnik, miszerint figyelmen kívül hagyja, nagyon is jól megjegyzi a szavaimat, s elraktározza azt szép fejecskéjében. A folyóson karomat ajánlottam neki, melyet pillanatokig csupán nézett, majd mégis elfogadta felajánlásomat, amit örömmel konstatáltam. Mindig is volt közöttünk szexuális feszültség, és úgy gondoltam mindig is lesz, ezen azon tény sem változtat, hogy tökéletesen különbözünk. Talán mert az ellentétek vonzzák egymást? Ha én vagyok a fagyos, hűvös jég, akkor Leraie a pusztító, mindent elemésztő tűz, s csupán pár dolog közös párosunkban, a legfontosabb hasonlóságunk mégis az, hogy ugyanazon bűnön osztozunk. Visszatérve a szexualitásra, bár nem lett volna ellenemre Leraie elcsábítása, mégsem akartam ennyire visszaélni mesteri pozíciómmal, persze az más, ha Leraie kezdeményezi a dolgot, de mivel ez nem történt meg, így pár érintésnél, simogatásnál nem merészkedtem messzebb. Nehéz valamitől megfosztani magad, ha az nagyon is ínyedre van, de hatalmas szerencsémre másban is tökéletesen kiélhetem eme akarásomat, például Leraie büntetésében. Természetesen az is segített, hogy hatalmas felelősség tudattal rendelkezem, így a démonnővel ellentétben, én hátrébb helyezem vágyaim kielégítését a kötelességeimnél. Gondolataimat Leraie tétova kérdése akasztotta meg, úgy kérdezett, mintha attól félne, hogy ostobának fogom érte tartani, nos ebben az esetben tévedett, hiszen értelmetlen kérdés jelen helyzetünkben nincs. Elmosolyodtam, ami azt illette a teljes családnak voltak gyengeségei, mely a mi malmunkra hajtotta a vizet, már hetek óta figyeltem a drága kliensünket, így nem sok titok maradt előttem. Az anyja hatalmas sznob partikat rendez, annak ellenére, hogy nincs miből, mert fenn akarja tartani a család gazdagságának a látszatát, az apja pedig a maradék kevés pénzüket is eljátssza, mert szenvedélyesen rajong mindenért, ami hazárdjáték. A körülmények tökéletesebbek nem is lehetnének, de mivel ezen részletek nem voltak oly fontosak Lerainek, így csak kliensünk gyengeségeit soroltam.
- Természetesen, mint minden gazdag nőbolond, ami viszont meglepő, hogy minden egy éjszakás kalandját megrövidíti egy bizonyos összeggel. Ezek a nők, pedig észre sem veszik a hiányt, mert annyira gazdagok, vagy ha észre is veszik, nem mernek róla beszélni tekintve, hogy számot kéne adniuk férjeiknek mit is csináltak abban az időpontban. Ügyfelünk minden este itt vadászik áldozataira a bárban, akik, már rájöhettél, tehetős férjezett, csinos nők. – osztottam meg vele, majd beléptem a liftbe, magam előtt tolva drága tanoncomat. Leraie bókjára valóban elmosolyodtam, amit ő kedvesen szóvá is tett. Ettől még töretlenül ragyogott tovább, s vetettem rá egy kacér pillantást.
- Nem igazán értem miért lep meg, hogy képes vagyok a mosolygásra drágám, hiszen van szám… jegyeztem meg, majd ezzel ezt a témájú társalgást le is zártam. A lift majdnem leért, szinte látni lehetett, hogy Leraie gondolataiba temetkezik, hogy jó kérdéseket tegyen fel. Most jól jött volna a gyorsasága, kivételesen előnyt kovácsolhatott volna belőle, de persze pont most, amikor az idő ilyen sebesen pergett el előtte, képtelen volt felvenni vele a lépést. Bár az is lehet, hogy már van terve és több információra nincs szüksége. Ez igazán meglepne, ráadásul igencsak pozitívan. Végül a lift ajtaja újból csilingelve nyílt ki, s mi visszanyerve szabadságunkat, kiléptünk rajta. Az idő lejárt, s Leraie mégis feltett egy kérdést, melyre kapott egy elismerő pillantást. Elégedett voltam a kérdésével, még akkor is, hogy csak ezt az egyet tette fel.
- Palmer. Edward Palmer.- árultam hát el Leraienek a személy nevét. Vezettem alárendeltemet a bárba, majd ott megálltam, az asztal felé biccentettem, ahol a férfi ült, látszott, hogy ő is nem rég érkezett. Kihúztam Leraie karját az enyémből, majd kézfejére puha csókot leheltem.
- Mondtam kedvesem, innentől csak te vagy, így nagyobb az esélyed is, én ott leszek a pultnál, ha esetleg nem alakulna túl jól, csak pillants rám, s jövök. Persze, ha sikerrel jársz, hogy legyen némi motivációd, kérhetsz cserébe jutalmat, most pedig mindent bele szépségem…- azzal elengedtem és a pulthoz sétáltam, kértem magamnak egy italt, de persze szemmel tartottam az én kicsi démonomat. Ez a lélek már a miénk, csupán az a kérdés ki szerzi meg.

Köztem és démontanoncom között hatalmas, mély, s üres szakadék tátongott, melyet nem lett volna lehetetlen áthidalni, ám én nem vettem a fáradtságot, hogy erre pazaroljam az energiámat. Teljes mértékben az én hibám, hiszen így Leraie mindig valami olyat fog tenni, ami nincs tetszésemre, de úgy véltem, ez nem az én problémám, vagyis bosszúságot okoz nekem, ám ennek terhét már Leraie cipeli. Egy tökéletes tanonc már régen megtanulhatta volna, mit is vár mestere, s feltétlen bizalmát élvezi, nem kérdőjelezi meg egy alárendelt a döntések helyességét, hanem pontosan azt teszi, amire utasították, még ha nehezére esik is engedelmeskedni a parancsnak. Sajnálatos módon Leraie azonban messze állt a tökéletességtől szememben, de leginkább azért, mert notórius, megrögzött maximalista voltam. Senki nem felelt volna meg, s bár értékeltem Leraie igyekezetét, amivel próbált a kedvemben járni, nem ment vele sokra, ha mindig volt valami, amivel sikeresen kihozott a sodromból. Ráadásul ott volt a rengeteg szexuális feszültség, melytől szinte szikrázott köztünk a levegő, s nagy igyekezetemmel próbáltam tudomást sem venni Leraie tudatos, vagy éppen tudatlan, ám szüntelen kísértéséről, ami be kell vallanom, nem ment teljesen tökéletesen, így erre is fölösleges energiákat kellett pazarolnom. Ez a tény pedig még tovább borzolta az általában nyugodt kedélyemet. Talán igazságtalan, hogy rajta vezetem le a feszültséget, s minden tettében találok hibát, amiért van okom megbüntetni, de hát én már csak ilyen vagyok, hiszen az én vezeklésem az, hogy démonná nevelem. A mostani démonok igazán el vannak kanászodva, hatalomra éhesek, s egymást tapossák, hogy feljebb lépjenek a rangsorban, ezzel Leraienek is meg kell, majd birkóznia. Erre is fel kell készítenem, s ha már tanoncként feladja a túlzott maximalizmusom alatt, akkor előbb elvérzik, mint bekerülhetne a valódi, kíméletlen versenybe. Szeszélyessége, vágyinak szüntelen kiélése nagy hátrány, hiszen ezek elvonják a figyelmét, s a pokolban jobb nyitott szemmel járni, s hegyezni a fület, hogy elkerüld, hogy mások rajtad keresztülgázolva lépjenek előrébb. A pokolban senkit nem zavar, vagy csak fel sem tűnik, ha egy démon rejtélyes módon eltűnik, amíg nem nyilvánosan teszik, amit tesznek, Lucifer mossa kezeit, hiszen gyermekei rivalizálása, még mulattatja is. Előre kell gondolkodni, s Leraie erre nem képes, mert a jelen köti le, nem pediglen a jövő. Azonban bíztam abban, hogy bár hosszú és fáradtságos munka árán, de még formálható tanoncom, ha nem bíznék a magam, s a benne rejlő képességekben, akkor már előbb levettem volna róla a kezemet és meg sem próbálnám a helyes irányba terelgetni. Leraie nagyon figyelt a szavaimra, még bájos arcán is látni lehetett a koncentráció jeleit, ez pedig nagyon is nagy elégedettségemre szolgált. Hiszen ez azt jelenti, hogy még sem talál süket fülekre minden, amit mondok neki. Van még remény. Belépve a bárba csókot leheltem a kezére, s csak most ébredt rá valóban egyedül lesz. Hosszan figyeltem, elégedett volt ezzel a lehetőséggel, mellyel bizonyíthat, s örült, hogy szabad kezet kap tőlem, ám láttam, hogy azért egy parányit meg is rémíti a helyzet. Lágyan, szinte már atyaian pillantottam rá, hiszen minden rendben lesz. Figyeltem, ahogy az ígért jutalomra elmosolyodik, s kacér pillantást vet rám, viszonoztam a mosolyt. Valójában nem volt fogalmam róla mire is vágyhat Leraie, de mégis válaszoltam.
- Biztos vagyok benne, hogy valami haszontalan dolgot fogsz kérni…- állapítottam meg nyugodtan, kissé lemondóan, majd végig simítottam biztatóan szabadon hagyott hátának finom ívű bársonyán. Figyeltem, ahogy elindul az ügyfél asztala felé, egy ideig csak álltam és továbbra is szemmel tartottam lassú lépteit. A teremben minden férfi megbámulta tanoncomat, azok a pillantások, melyekkel illeték, s méregették nem voltak túlzottan ínyemre, hiszen ő az én tanoncom. Csak az enyém. Türtőztettem szélsőséges érzelmeimet és emlékeztettem magam, hogy Leraie nem egy tárgy, nem teljesen birtoklom – sajnálatosan-, s figyelembe kell vennem szabad akaratát, s igényeit, még ha nehezemre is esik. Majd én is elindultam a pult felé, hiszen nem gondoltam, hogy egy egyszerű bemutatkozást is képes Leraie elrontani. A csapos kérdően pillantott rám, s én rendeltem magamnak egy whiskyt. Figyeltem, ahogy a csapos előveszi a márkásabb és legdrágább fajtát, mely a rendelkezésére állt. Nem zavart a dolog, úgyis abból kértem volna, az, hogy egyből azt választotta számomra a megjelenésemnek volt köszönhető. Belekortyoltam az italba és ellenőriztem a kedves alárendeltemet, pillantásom nyugtázta, ahogy italt rendel magának, s asztaltársának. A pincér úgy sietett ide a csaposhoz és sorolta a rendelést, mint aki nagyon szeretné látni Leraie elismerő pillantását. Elmosolyodtam a helyzeten, majd míg várta az italokat a fiatal pincérfiú engem nézett.
- A barátnője nem a legjobb társaságot választotta, az a férfi egy nőfaló, nem zavarja, hogy esetleg kikezd vele? –bukott ki belőle a kérdés, mire mosolyom még szélesebb lett.
- Nem a barátnőm, ezért vajmi kevés jogom van beleszólni kit választ asztaltársául…- igazítottam el a fiút, s figyeltem, ahogy arca felderül, hiszen ezek szerint Leraie szabad, s úgy vélte ettől javultak az esélyei. Hosszan méregettem, nem tudtam Leraie milyen férfiakat szeret, még azt sem tudtam mi a kedvenc színe… Tekintettem újra az említettet tanoncot kereste, aki szemmel láthatóan unatkozott, bár úgy tett, mint aki nem, de én már ismertem ezt a réveteg bólogatást, ahogy a mohó pillantást is, mellyel a közeledő italokra tekint. A pincérfiú sietett, s ez volt a veszte, meg az, hogy a szomszédos asztalnál egy hölgy hirtelen állt fel. Figyeltem, ahogy Leraie itala eltűnik a dekoltázsában. Leraie szinte vonzza a bajt, s tessék most is megtalálta. Felálltam, majd a pultba nyúltam, hogy szerezzek szalvétákat, közben gondolatommal blokkoltam az erejét, mert bár Leraie még nem volt tökéletesen birtokában képességeinek, hirtelen érzelmei nagy veszélyt rejtettek. Különösen a mértéktelen dühe, amit most érzett, még a végén akaratánál kívül felrobbant valamit, rosszabb esetben valakit. Így a megszerzett szalvétákkal felé indultam. A hölgy és a pincér sűrűn kérték Leraie elnézését, ezzel azonban nem tették jóvá, ami történt. A pincér, gondolt rá, hogy letörölgeti Leraie dekoltázsát, de inkább mégis elvörösödött és csak tátogva állt ott. Én azonban nem voltam ilyen nyámnyila, faarccal nyúltam Leraie dekoltázsába miután megérkeztem, egyetlen szóval nem kommentáltam a dolgot, míg kihalásztam felsőjéből a jég és menta darabokat, majd odanyomtam a szalvétákat.
- Hozzon a hölgynek egy másikat. - utasítottam a pincért, akinek az álla is leesett a műsortól, majd Leraiere pillantottam. Finoman értem vállaihoz, s masszírozni kezdtem, hogy dühe, s feszültsége elpárologjon.
- Nyugodj meg, a dühöd most nem segít, koncentrálj a feladatodra.. Ne rontsd el. - suttogtam a fülébe.

Leraie ereje az enyémnek feszült, próbált rést ütni rajta, keresni egy kijáratot, hogy szabadon pusztíthasson kedve szerint, ám az én erőm sokkal hatalmasabb volt, így könnyűszerrel tartottam kordában, s erejének próbálkozása hiábavalónak bizonyult, eredménytelennek. Burokként zárta körbe elmém hatalma őt magát is, blokkolva képességeit, de dühét nem tüntethettem csak úgy el, azt neki kell. Tisztában voltam vele, hogy démontanoncom számára ez a legnagyobb feladat, hiszen a haragja legszívesebben mindent elemésztett volna halandókat, tárgyakat egyaránt, s ő ennek a vágynak nem szokott gátat szabni, ám ideje lenne megtanulnia kordában tartani dühét és képességeit egyaránt. Magasak az elvárásaim vele szemben? Nos, talán Leraie még túl fiatal ahhoz, hogy elsajátítsa az önuralmat, de nagy könnyebbséget jelentene, ha ezek az események nem ismétlődnének meg folyton-folyvást, ha nem kellene mindig szemmel tartanom, s feltétel nélkül megbíznék benne. Jó, a bizalmamat amúgy sem olyan könnyű kiérdemelni, de nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy Leraie nem robbant fel dolgokat, vagy személyeket ok nélkül. Tekintetét lesütötte, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy szeme immár fekete mélységét nem lenne hasznos mások előtt felfedni. Okosan elrejtette, s nagyon elégedett voltam, hogy tanoncom legalább ennyire képes volt összeszedni magát. Ez tőle már igazán nagy teljesítmény, amit értékeltem, de tudtam, hogy így is segítségére kell sietnem, ha nem akarom, hogy valaki mégis elmorzsolja Leraie elméjének nehezen összegyűjtött tudatosságát. Valóban nem a démonnőt féltettem, hiszen benne itt jelenleg csak én tehetnék kárt, az ostoba halandókat kell megóvnom Leraie mérhetetlen, éhes, kapzsi haragjától, mely még mindig mérgezte tudatát. Most nem hagyhatom tombolni, még, ha mulattató lenne is figyelni, ahogy véletlenül mészárolja le a terem halandó tömegét, hiszen olyan közel állunk a győzelem diadal mámorához, céljainkhoz. Miután szereztem néhány szalvétát ruganyos léptekkel csökkentettem a köztem és tanoncom közötti távolságot, aki még mindig saját dekoltázsába bámult, s csak én voltam a teremben azzal tisztába miért is teszi ezt. Nem láthatta, hogy jövök, ám még sem haboztam, kezem finoman kúszott felsőjébe. Bár arcom rezzenéstelen volt, még sem tagadhattam, hogy innen felülről a jég és menta darabok ellenére is igencsak kedvező a belátás, ami Leraie hívogató dekoltázsába enged bepillantást. S nem csak a látvány volt ínyemre, Leraie finom puha, selymes bőre kellemesen árasztotta magából a hőt, mégis libabőrös lett, s megborzongott, ám ez sajnálatosan nem az én érintésem hatása volt, hanem az egyre csak lejjebb csúszó jégkockák hidegének volt köszönhető. Mennyire szívesen lesimítottam volna melltartóját, hogy kezem teljesen rásimulhasson a tökéletes kebel finom ívű halmaira, s élvezhessem annak formás hamvasságát, megismerve egy kicsivel többet az én tanoncom csábos testéből. Még sosem érintettem őt ily bizalmasan, de be kellett látnom nincs ellenemre a dolog, s kapzsin áhítok többet. Talán ez annak köszönhető, hogy tudtam, hogyan is gondolnak rá a terem férfiúi, de én nem akartam másnak adni, ő az én tanoncom, egyedül és kizárólag az enyém. Azonban sikeresek kordában tartottam vágyaimat, s próbáltam figyelmemet a feladatra terelni, hiszen nem véletlenül adatott lehetőség, hogy mások szeme láttára, ily szemtelen erkölcstelenséggel nyúljak be oda, ahova mások csak be-be leshettek. Kezem monotonon tette a dolgát, hogy újabb és újabb mentalevelet, vagy jégkockát halászon ki a csodás dekoltázsból, elmém viszontagságai nem gyakoroltak rá hatást, s olybá tűnt, hogy csak én érzem úgy, hogy kissé, mintha remegne az átkozott. Hiába minden nyugalom, s türelem, ha a test gyarlóan esendő, szánalomra méltóan emberi, így kissé haragosan tűrtem, hogy szívem más, sebesebb ritmusban verje taktusát a megszokottnál. S bár nem Leraie volt a hibás, mégis úgy véltem ő a gaz kísértő, ki hóbortos játékot űz velem. Megbocsáthatatlan. Tanoncom dühe még mindig tapintható volt, így ő nem reagált érintésemre, mely sértette férfiúi büszkeségemet, s kedvem lett volna kicsikarni belőle pár erotikától túlfűtött, vágyakozó sóhajt. Sem az idő, sem a hely nem volt azonban alkalmas erre, hát elfojtottam a bennem gyűlő késztetéseket, hiszen Leraie töredelmesen tűrte érintésemet, s nem kellene, hogy a még mindig fortyogó dühe átragadjon egy sokkalta veszedelmesebb személyre. Rám. Azonban az én dühöm csupán egyetlen személynek szólna a bárban, s nem is igazán haragból gyúrt massza lenne, ám mielőtt felcsaphatott volna a hév első igazi szikrája, már végeztem is a démonnő dekoltázsával. Utasítottam a pincért, hogy hozzon egy másik italt, ám mielőtt elindulhatott volna a démon kifakadt, akár egy hisztis díva. A fülébe suttogtam, s lágyan masszírozni kezdtem, de a feszültség csak nem akart elillanni Leraie kecses testéből, majd pillantásom a még mindig zavarodott pincérfiúra tévedt.
- Nem teljesen ő a hibás, ezt tudod te is, s nem vagyunk rászorulva, hogy ilyen kisstílűek legyünk, hiszen a nagy vonalúság mindig kifizetődőbb...- még mindig csak Leraienek szántam a szavaimat, hiszen nem akartam tönkre tenni drámai jelentét, vagy a földbe tiporni ügyfelünk előtt a tekintélyét. Tanoncom végre újra megtalálta önuralmát, s mikor végre elnézést kért kliensünktől én lassan felegyenesedtem, s elengedtem vállait. A démon felém biccentett, én pedig Mr. Palmerre emeltem a tekintetem, hogy üdvözlésképpen én is bólintottam neki, mire ő felemelkedett kissé helyéről, hogy kézfogással köszöntsön. Nem volt ínyemre, ám még is megszorítottam jobbját, hiszen faragatlanság lett volna részemről, ha nyíltan elutasítom.
- Igen már volt hozzá szerencsém. - eresztett meg egy újabb mosolyt Leraie felé, majd felém fordult. - Mr. Plachy, be kell vallanom, hogy meglepett nem számítottam arra, hogy Ön is csatlakozni fog... - bár kedélyes mosoly mögé rejtette szavai csalódottságát képtelen volt elrejteni, hiszen sokkalta szívesebben töltötte volna tanoncommal kettesben az időt. Hogy mit remélt? Talán azt, hogy történetével sikeresen meghatja a vele szemben ülő hölgyet, s kapcsolatuk nem csak üzleti jellegű lehet, ám én most tönkre tettem terveit és ezt igyekezett elrejteni, ám bosszúsága megvillant szemében, amikor helyet foglaltam társaságukban. Nem tudhatta, hogy egész eddig untatta Leraiet, aki most próbálta őt visszaterelni történetének medrébe, s már fel is fegyverkezett szokásos póker mosolyával. Sajnálatosan Mr. Palmer képtelen volt túllépni zavarodottságán, hiszen az előbb történtek még élénken éltek elméjében és képtelen volt napirendre térni az események számára szerencsétlen alakulásán. Úgy gondoltam hát megtöröm a kínos csendet, mely ott feszült hármasunk fölött, s leginkább miattam vált szótlanná az eddig igencsak beszédes férfi.
- Mr. Palmer, nem rabolnánk fölöslegesen az idejét, hiszen itt mindannyian tudjuk az idő sokkalta értékesebb, mint a pénz, ezért talán ugorhatnánk az üzletre, hiszen bizonyosan megérti, hogy még ma szükségem lesz partnernőm... segítségére.- jól megnyomtam az utolsó szót, hadd vergődjön a mi Edwardunk kétségek között, hogy milyen dologban is nyújthat ily későn a vele szemben ülő hölgy segítő kezet. Nem tetszett neki, hogy megsürgettem, ám Leraie képes végighallgatni a sok fölösleges információt, ami haszontalan, hiszen ügyünket és céljainkat nem gördíti előrébb. Leraie még nem tudja mikor kell az ügyfeleket noszogatni, hiszen ez az első tárgyalása, s lehet fel sem tűnt neki, hogy Mr. Palmert nem csak az üzlet érdekli, hanem kacér teste is.