Sok olyan dolog van ami le tudja kötni a figyelmemet és mérhetetlenül boldoggá tesz. Ilyen az olvasás is, a könyvek világa számomra mindig nagyon sokat jelentett. Az ember mindig elrugaszkodhat a puszta valóságtól ami elszomorítja őt és a könyvek világában az lehet ami igazán lenni akar. Persze nekem már nincsenek álmaim, nem ámítom önmagam lehetetlen dolgokkal, mert az semmihez sem vezet. Úgy értem jóhoz semmiképpen sem, de ha majd egyszer szomorkodni akarnék akkor biztosan megtalálnám rá a módját. Azonban nem akarom, hogy mindenki szomorúan lásson, én úgy gondolom sokkal jobb vidámnak lenni, örülni annak amik vagyunk és tudomásul sem venni a múltunkat. Mármint az emberi múltamat, azt a rengeteg hiú reménnyel teli terveket, amiknek most már látom, semmi értelme sem lett volna. Mulandó dolog csupán. Bezzeg ez! Ami most van, az minden kétséget kizáróan szent, sérthetetlen és örök. Kivéve ha mégsem. Bár arra gondolni sem merek mi volna a büntetésem akkor ha szabályt szegnék. Tetszik a mostani 'hivatásom' és nincs szívem csak úgy sutba dobni mindent. Sidriel csalódna bennem és azt egyáltalán nem szeretném. Pontosabban, utálok csalódást okozni másoknak, amióta ennyire megnőtt a felelősségem. Most már minden egyes cselekedetemnek van valamilyen, akarom mondani lehet valami súlyos következménye, amit biztosan meg is éreznék magamon, nem úgy mint régen. Mindent összevetve azonban szeretek angyal lenni, tudom ez nagyon furcsán hangozhat azok után amit a hátam mögött tudhatok, de akkor is. Nem lehet csak az én hibám az ami Aziza-val történt, remélem. Apropó könyvek, megint abban a könyvtárban kötöttem ki, ahol néhány évvel ezelőtt megismertem Norah-t. A húgomra emlékeztetett, vagyis amennyire emlékszem belőle, hogy milyen volt és miben hasonlíthat Norah-ra. Mindig is szerettem a békés embereket, azokat akik tudják mit akarnak az életüktől és nem érnek rá felesleges dolgokra amik csak elvonják a figyelmüket a céljukról. Persze nem szólhat minden ugyanarról, gondolom mindenkinek kell egy kis változás, még nekem is. Ezért tértem most vissza ehhez a könyvtárhoz és nem egy régi romot látogattam meg, ami amúgy szokásommá vált az elmúlt egy évben. Szerintem sokkal jobb, mint a saját síromat kisérteni és képtelenségnek nevezni mindazt ami történt. Az igazság az, hogy akkor nem szerettem volna olyan fiatalon meghalni, terveim voltak, nem is akármilyenek, de már mit se számít. Most mások az álmaim, a terveim nagy része megváltozott, sőt van ami teljességgel lehetetlenné vált. Mármint ami a házasságot illeti és a tizenkét gyereket akiknek a boldog apja lehettem volna. Jó tudom, így visszagondolva túlzás. De abban az időben nem voltam angyal, szinte nem is láttam ennyire tisztán, mint amilyen tisztán most látok. A világról alkotott képem megváltozott, most már nem csak az ember az egyetlen ami befolyásolja a természetet, hanem mi a különféle lények is, legyenek jók vagy rosszak éppen. Halkan felsóhajtottam. A szemeimmel megpróbáltam ismerős arcok után kutatni, de rá kellett jönnöm, hogy nekem nincs olyan sok ismerősöm akiknek most boldogan integethetnék, kivéve az angyalokat és az olyan nagyon kivételes személyeket, mint amilyen Norah is. Ezért úgy döntöttem, hogy a semmibe révedés helyett, inkább visszatérek Rick Riordan - Az utolsó olimposzi című könyvéhez. Az igazat megvallva már nem emlékszem mi vezetett rá, hogy elkezdjem olvasni Percy Jackson és az olimposziak kötetét, szerintem egyszerűen csak a kezembe pottyant és kész. Megtetszett a borítója, emellett még kíváncsi is voltam.

Give me strengh to face this test tonight

Végigsimítok az egyik könyv gerincén, ahogy a polcon áll. Még így, megtépázott lelkiállapotomban is egészen megnyugtat a könyvtár atmoszférája. Régen mennyit időztem itt! Mondhatni a fél életemet itt töltöttem. És mindezt miért? Hogy elvegyék tőlem az összes álmomat. Lényegében az egész, minden, amiért olyan keményen küzdöttem, tanultam, hiába volt. Ennek ellenére még mindig megnyugtat az itteni légkör. Valahogy olyan békés. Tiszta szerencse, hogy ez a könyvtár késő estig nyitva van, így el tudtam látogatni ide. Igazság szerint pont ezért is jártam ide olyan gyakran. Nem kellett megszakítanom a tanulást, olvasást, kutatást a záróra miatt. Tökéletes volt egy magamfajta buzgómócsingnak. De mi értelme is volt…?
Ezen a késői órán is még egész sokan üldögélnek itt. Nem is csoda, közeleg a vizsgaidőszak, ilyenkor mindig fellendül a forgalom. Velem azonban szerencsére senki nem foglalkozik. Mindenki el van foglalva a saját dolgával, a könyveibe, jegyzeteibe mélyed, mint rendesen. És ez nekem pont így tökéletes. Drake biztos kiakadna, ha megtudná, hol is vagyok. Hogy emberek közé jövök, ráadásul szerinte óvatlanul. De nem érdekel. Muszáj volt kimozdulnom és ez az egyetlen hely, ahol valamelyest jobban érzem magam. Kicsit lenyugszom. Egyébként is dolgozni van, így nem állíthatott meg. Amiről meg nem tud, az nem fáj. De ha rájön, igazából az sem érdekel. Mint semmi más sem.
A polcok között állva pásztázom tekintetemmel az olvasóteremben ülő embereket. A szívem összeszorul és irigy vagyok rájuk. Hogy ők még küzdhetnek a céljaikért, az álmaikért. Nem úgy, mint én. Tekintetem azonban hirtelen megakad egy ismerősnek tetsző, tejföl-szőke üstökön. Csak nem? Luke? Régen nem találkoztam vele és látványa hatására még jobban érzem az elmúlás fájdalmát. Nem sok barátom volt, de őt már-már annak mondtam volna. Itt futottunk össze rendre a könyvtárban. Volt valami különös benne, de nem tudtam volna meghatározni, hogy mi. Ritkán találkozni hozzá hasonlóan kedves és jó emberrel, az viszont biztos. Mindig jókat beszélgettünk. Most azonban, ahogy szemügyre veszem, mintha valami fény venné őt körbe, valami világító aura, amit eddig sosem láttam. Nem értem, mivel a fényviszonyok nem indokolják. Biztosan csak a szemem káprázik. Szeretnék odamenni hozzá, elbeszélgetni vele, mint régen. Csak hogy egy kicsit úgy érezzem, még mindig élek, még mindig „normális” vagyok. De tudom, hogy nem lehet. Nem beszélhetek már se vele, se mással, aki az életem része volt. Ők már a múlt. Ahogyan én is nekik. Csak állok ott, a polcnak támasztom a karomat, nézek rá és észre sem veszem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, hogy aztán még több kövesse, ahogy ismét gyászolom múltamat és életemet, mindazt, amit elvesztettem és már soha nem lehet az enyém.