Alapvetően semmi bajom a klubbal, de néha igazán jó lenne, ha időben be is tudnék zárni. A tulajdonosként illik ott maradnom, amíg vannak vendégek, de ha ezt én minden alkalommal megtenném, akkor simán éhen halnék, mert nincs időm vámpírokra vadászni. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, így minden nap napfelkelte előtt két órával hagyok ott mindent, merészkedem ki és indulok el valamerre. Általában csak a megérzéseim vezetnek, más nem nagyon tud, és akkor találok egy helyet, ahol fiatal vámpírok garázdálkodnak, akik nem veszik zokon, ha eltűnik közülük egy. Sőt, újabban már kitaláltam azt is, hogyan intézzem el, hogy ne kelljen minden alkalommal, ha megéhezem, új donor után néznem és már gőzerővel készül egy vámpír biztos cella a házam alatt. Igen, van egy házam is, nemrég vettem hitelre, mert nincs messze a klubtól, de elég régi és robusztus példány ahhoz, hogy hosszú távon is használható legyen. A pincéjébe pedig csak egy kis segítség kell uv lámpák berakásához és vassal meg ezüsttel megerősítéséhez a korábbi támasztópilléreknek és hamarosan vámpír börtön lesz a javából. Sőt, ha rajtam múlik még a falait is átkenem szentelt vízzel, mielőtt valamelyik vérszipoly neki áll megpróbálni kidönteni vagy kikaparni egyet. Tudom, kegyetlen gondolat, de elvem, hogy szükség törvényt bont, annyira pedig egyelőre az ügyfeleim nem látnak el V-vel, hogy ne legyen időnként szükségem extra adagra.
Újabban a vadászatok száma leredukálódott, próbálok nem feltűnő lenni, ennek megfelelően pedig a terület is növekszik, ahova eljárok, habár még mindig figyelnem kell a határokra. Attól mondjuk nem félek, hogy eltévednék, éjszaka ide vagy oda, amíg a klubban egyetlen dolgozó is van, addig én vissza tudok találni. De minden éjjel kijárok továbbra is, feltérképezem a várost a fejemben, pontosan kiszámolom, hány lépéssel hova jutok el és a fejemben lassan, de biztosan megjelenik egy tökéletes rajz is. Olyan, mint egy labirintus felülnézetből, csak itt ugyebár sokkal több a kereszt utca és a rövidítés. A sötét sikátorokról nem is beszélve, ahol el lehet tűnni és a látási viszonyok tényleg nem kedveznek senkinek sem. Azok a kedvenc helyeim, az ilyen gyenge, újszülött vámpíroknak vagy van annyi eszük, hogy ne jöjjenek utánam, vagy óriási mészárlás lesz a vége a dolognak, amikor pedig eladható, hogy egy kósza vérfarkas a helyi falkából vacsora időt hirdetett. Nem tudom pontosan, mennyire szembetűnő, hogy nem vérfarkas a ludas valójában, mert csak kétszer kellett eddig megtennem, hogy átalakítom a helyszínt, de az alapján, milyen komoly ellenállás van a helyi falka és a vámpírok között, arra tippelek, még nem derült ki a közbenjárásom. Ami igazából nem is baj.
Ma már ettem, megint volt egy vendégem, aki mindennél jobban meg akarta találni egy eltűnt családtagját és szép adag vámpír vért adott cserébe az információkért, de attól még a menet rend szerű lelépésem megvolt. Az előre megadott napfelkelte 5 óra 47 percre volt várható, szóval fél négykor, két teljes órával korábban hagytam ott a klubot. Természetesen előbb átöltöztem, mert bár a Cerulean Sins hangulatához illik a legtöbb kinézetem, a városban igencsak feltűnő lennék vele. Hajam továbbra is kissé rendezetlenül hullt az arcomba, gondosan takarva a bal oldalt, szemeim szürkén ragyogtak a kontaktlencsék miatt, az arcomról a sminket még mindig nem kapartam le, de egyszerű szürke farmer, motoros bakancs, fekete póló és egy sport zakó váltotta fel a barokk ruha rémséget, amit eddig viseltem. A nyakamban a lánc maradt, a gyűrűn is, és nem mondtam le a kedvenc, kígyó fejet mintázó sétapálcámról sem. Viszonylag természetes volt a kinézetem még a helyzet ellenére is, amikor emberinek nem éppen mondható tempóval hagytam el a hátsó ajtón az épületet. Figyeltem rá, hogy ne legyek nagyon feltűnően gyors, csak olyan, amilyen ember lehet a vámpírvér hatása alatt, elvégre sosem lehet tudni, mikor dönt úgy egy volt vadásztársam, hogy meglátogat hirtelen. Nem akarok lebukni, elhiheti mindenki.
A várostól nem messze, szinte a határában található egy kisebb természetvédelmi terület, közepén egy igencsak kiszáradni készülő tóval. Ez volt a célhelyem, mert hiába vagyok immár mutáns, attól a magam módján még megpróbálom élvezni a természet nyújtotta nyugalmat. A nap nekem nem árt, így olyan helyre ültem le, ahova a nap első sugarai fognak sütni, és alig vártam az érzést. Kár, hogy jó másfél óra még van addig a pillanatig, de nem fontos. Időnként elmegy egy-egy autó a közelben, de egyébként a természet hangjai teljesen elfednek minden városi zajt, ez pedig egyszerűen olyan kellemes a túlterhelt érzékeimnek, mint a borogatás egy rándulás esetén. A magam módján megnyugodtam, még akkor is, amikor alig tíz perc múlva a szél egy közeledő vámpír jelenlétét árulta el nekem. Lehunyt szemmel, egy fának dőlve maradtam, most nem tudott érdekelni az egyébként nőnek tűnő lény sem, akit utáltam. Máskor nyilván minden morzsa önuralmamra szükségem lenne, hogy ne döfjem le azonnal, de most a hely és a józan ész győzött a haragom felett. Nem volt könnyű, de egyfolytában azt mondogattam magamban, aki nem sokkal több, mint egy órával napfelkelte előtt ilyen helyen jár, az öngyilkos akar lenni és első kézből tudom, hogy a tűz, az égés sokkal fájdalmasabb mint a vágás. Nem ér annyit, hogy megszabadítsam a kíntól, ami rá vár.
- Lehetne, hogy úgy állj, az illatodat ne felém sodorja a szél? - kérdem, miközben kissé megmozdulok, hogy a zakó biztosan rácsússzon mindkét karomra, elrejtve azt a nem kevés heget, amelyet a vadászként ledolgozott évek során a hozzá hasonlók miatt szedtem össze. Az arcom miatt nem aggódtam, azon egyetlen egy van a bal szemem felett, a hajam teljes takarásában, a nyakamon pedig nincs. Nem tudom miért, de azt megkímélték a szemetek, mikor mindenhol máshol összemartak. Nem tudom, ki ő, mi ő, mennyire ismeri a mutánsokat és képességeiket, szóval a biztonság kedvéért az ujjaim rákulcsolódtak a séta pálcára, de egyébként semmi nem jelezte, hogy nagyon zavarna a jelenléte. Mondjuk lehet, nem leszek ennyire boldog, mikor a nap első sugarai miatt elevenen kezd elégni, de van jó egy órám, hogy még előtte rávegyem, menjen már arrébb. Feltéve, hogy tényleg öngyilkosságra készül és nem csak szimplán hülye...

Olyan nagy kérés egy kis nyugalom? Vagy legalábbis bármi, amiről el lehet mondani, hogy hasonlít hozzá? Kissé már kezd elegem lenni belőle, hogy hiába én vagyok a kereső elvileg, még az én sebességem sem összehasonlítható azzal, amibe telik másoknak, hogy megtaláljanak. Pedig igazából ma még kifejezetten a tömegbe is olvadok a kinézetemmel, ha nem akar mindenki a szemembe nézni. Az mondjuk úgy eléggé időpocsékolás tud lenni, tekintve, hogy nem szokásom viszonozni bárki pillantását is. Az még azelőtt sem volt erősségem, hogy komolyabb heget szereztem volna az arcomra is, azóta pedig végképp abbahagyhattam a próbálkozást is. Nem mondom, hogy még mindig nem lennék képes elbűvölni egy nőt, ha azon múlik a dolog, de igazából újabban egyre fárasztóbbnak találom a dolgot. Ha már tényleg akarok valamit, elég alaposabban körül néznem a klubban és kiválasztani valakit azon jó néhány kellemetlen illető sorából, akik valamiért iszonyúan gerjednek a barokk vámpír külsőre. Igazából nem is tudom, mi okom lenne a panaszra, tekintve, hogy a hozzájuk hasonlók és barátaik adják a fő bevételi forrásomat, de én már csak ilyen nárcisztikus köcsög vagyok más szavaival élve, imádok megvetni mindenkit magam körül. Meg talán féltékeny is vagyok és nagyon. nagyon dühös, de ez mint eltörpül a saját önzőségem ténye mellett. Ugyanakkor hello önismeret, veled már találkoztam, nem vagy a kedvencem, és igenis az a véleményem, hogy ez még mindig belefér a dologba. Aki nem hiszi el, az próbálja ki helyettem, mennyire kellemes azon vámpírok vendégszeretetét élvezni napokig, akik végig nézhették, amint levadászod és kinyírod a társaikat. Gyengébbek kedvéért megsúgom, igencsaj fájdalmas és maradandó élmény a dolog, még akkor is, ha éppen az olyan utólagos kellemetlenségek, mint a poszttraumás szindróma kimaradnak a szórásból. A többi miatt így is majdnem egy évet töltöttem orvosok között, szóval részemről a visszavonulás nem csak kényszer, de egyben szűkség is volt. Azóta pedig megtanultam, hogy nem kell mindenkinek nekiugranom, csak azért, mert vámpír. És ennek a lánynak éppen ez a szerencséje. Korábban simán, félelem nélkül vágtam volna el a torkát abban a pillanatban, hogy felbukkant, de most kedves leszek és várok vele pár percet, hátha sikerül összeszednie magát és eltűnnie. Vagy olyan helyszínt választani az öngyilkossághoz, ahonnan nem az én orrom fog szenvedni az élve elégetés bűzétől. Kifejezetten gyűlölöm az égő hús szagát újabban, és a hanghatások sem érintenek kellemesebben. Igen, PTS nincs a problémáim listáján, de nem is akarom, hogy bárki előhozza, ha lehet. Éppen ennyi elmebajra vagyok hitelesítve, a több már ön- és közveszélyes lenne...
A lány, aki felbukkan a tisztáson nyilván valóan kezdő, mert még csak meg sem próbálja leplezni a nyomait, miközben odasétál a tóhoz. Hallom, ahogy a víztükör megrezzen tőle, de igazából ilyen sötét éjszaka nem a barátja a látásomnak, így nem sokat tudok róla mondani. Vámpírként a mozgása eléggé ruganyos, függetlenül a korától és a ténytől, hogy mennyi idősen is változtatták át, az illata és a figyelmetlensége azonban nagyon kezdőre vall. Olyasvalakire, akinek még nem szabadna elmozdulni anyuci szoknyája mellől, mert a végén jön a nagy, gonosz farkas és megeszi Piroskát. Na, nem mintha itt megmaradna a tündérmese eredetiben, elvégre én a vadász vagyok, aki elvileg megmenti, gyakorlatilag maga végzi ki, ha nem vigyáz eléggé. Nagyon régen nem harcoltam már igazából, kissé talán be is rozsdásodtak a képességeim, de nincs kétségem arról, hogy simán el tudnék vele bánni, ha akarnék. A pálcámban rejtőző penge hív, próbál rávenni, hogy rántsam ki és használjam, így a kezeim ott fonódnak a markolatra, ahol az elválik a fa burkolattól. Rég nem érzett már vért, biztosan élvezné. De én lemaradnék ismét a napfelkeltéről, ha megtörténne a dolog. Márpedig ezt nem fogom kihagyni. Az állapotom egyetlen normális része, hogy a nap nem árt nekem, szóval kihasználom az első sugarait, amikor az általam oly annyira gyűlölt vérszívók már sikoltozva omolnak a földre, én pedig ugyanolyan maradok. És még én nem tudok pozitív lenni...
- Tűnj el a szélirányból! - ismétlem meg a mondatot higgadtan, fel sem véve, hogy nyilván valóan nem a fülével, hanem a felfogásával van gond. Nem érdekel, ez az én helyem, én voltam itt előbb és én térképeztem fel a környékét, szóval ha nem akar bajba kerülni, akkor rám hallgat és arrébb lép pár méterrel. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem akkora nagy fáradtság ez neki. A szemem közben összeszűkül, fókuszál az alakjára pár pillanatra, majd lehunyom, mert igazából feleslegesen próbálom tettetni, hogy érdekelne. A vérszívó az vérszívó, függetlenül attól, hogyan néz ki. És én utálok minden egyes szúnyogot, hogy szépen fogalmazzak.
- Pióca létedre még mindig életben vagy, mert ma nem akarok gyilkolni. De ha továbbra is ingerled az orromat, azt nem fogod megköszönni - teszem hozzá leereszkedő hangnemben, miközben a félelem illata átjárja az érzékeimet. Na, úgy látszik, mégsem olyan hülye ő, amilyennek tűnik, azt már felfogta, hogy nem velem kéne harcba bocsátkoznia. Most pedig megtehetné, hogy a lehető legkevesebb érzékemet ingerli fel. A nyugalomnak vége, de mivel hamarosan napfelkelte, és semmi kedvem vérben ázva visszamenni, egyetlen egy esélye van a túlélésre. Ha nem áll az utamba!