Nem túl bíztatóak a válaszai, sem a reakciói. Figyelem olykor, miközben viszem. Nem szükséges csak az utat néznem, hisz már nagyjából megjegyeztem az irányt. Nekem az erdő kész irányjelző ösvény. Nem csupán fa meg bokor ez nekem, hanem kész jelzésrendszer. Másoknak tudom, csak növények, amik annyira hasonlítanak egymásra, hogy mindegy merre néz, nagyjából ugyanazt látja csak.
Aggaszt azonban az, hogy tényleg mindjárt ide alszik. Bár nincs olyan komoly sérülése, de ha elalszik, még jobban lehűl, annak ellenére is hogy rajta a pokróc. Inkább próbálom szóval tartani, hátha sikerül. Azért jól esett az a válasz, hogy nem ő lett volna, aki itt hagy. Nos ennyire azért már tartós az ismertség, ha nem is volt egy nagy emberöltő és nem is csináltunk semmi mást, csak kiélveztük az egymás nyújtotta alkalmakat.
A kutyás válaszán csak felnevetek. Milyen kis vicces kedvében van így kissé lesérülve. De akkor ezek szerint családja az nincs. Ennyire a hivatásának élt volna az utóbbi időben? Hisz egy gyerekorvosnak nem nehéz összehangolni a munkát a magánélettel. Egy vadász már teljesen más eset. Sokkal másabb eset, mint egy olyan szakma, ami teljesen átlagosnak mondható ahhoz képest.
- Miért nem mentél férjhez? Vagy nem akartál családot? - volt annyi ideje rá, azért ötven év bőven sok idő. De lehet csak egyszerűen nem érezte szükségét. Én sem. Vagyis hogy őszinte legyek, én pláne nem. Nem tartom magam annak a személynek, aki alkalmas bármiféle család előtérbe helyezését. Tisztában vagyok a gyengeségeimmel, hogy képtelen vagyok leszokni, ez pedig egy igen hanyag életmódot ad nekem.
A kocsihoz érve beültetem az ülésre. Le is guggolok hozzá, most már egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem fogja ezt a kocsit úgy vezetni, hogy minden idegszálával a figyelemre fókuszálhasson. Tudom én, hogy egy vadásznak példaértékű a figyelme, de jelen helyzetben az ellenkezőjét igyekszik megcáfolni.
Csak felegyenesedek és arrébb lépek, ahogy jelzi, hogy fel szeretne állni. Tétován figyelem az útját hátra a csomagtartóhoz. Majd azt is végignézem, ahogy átöltözik. Nem mutat semmi újat ezzel nekem, ennek ellenére pimasz mód le sem veszem róla a szemem. Eszembe jut egy igen forró pillanat, régen mennyit játszadoztam azokkal a keblekkel. A gondolataimból csak az ránt vissza, hogy tesz egy olyan megjegyzést, amire nem számítottam. Ennyire hiányoztam volna neki? De hát semmi olyat nem nyújtottam, ami valami komoly nyomot is hagyna benne.
- Megint eltűnni? Az életem úgy alakult, hogy odébb kell állnom. - tisztában van vajon azzal, amit mondott? Nem tudom nem-e lázas már, nem tudom tényleg hova tennie ezt a kijelentést.
- Ezt az előbbit úgy mondtad, mint ha én aljas galád komolyan hitegettelek volna aztán szó nélkül felszívódok. - jegyzem meg kissé szórakozottan, ahogy a nyitott kocsiajtóra támaszkodok.

Csalódott talán? Ez az első gondolat, ami az eszembe jut, mikor a kutyás témát kezdi el magyarázni. Hát istenem, a vénlányoknak macskáik vannak, neki kutyája. Mindenki másképp éli az életét, ahogy csak szeretné. De lassan magyarázni kezdi, miért is tesz így. Egyfelől baromira meg tudom érteni, pár ilyen nő már volt az életemben. Másfelől viszont nem, mert ezzel nem ad arra sem esélyt magának, hogy valaha is igazán boldog lehessen, ha a véletlen folytán belefut a nagy ő-be. Azért tudom csak részben megérteni pont, mert én ezeken a nőkön átléptem. Egy ideig baromira szenvedtem, megpusztultam majdnem úgy fájt, aztán csak belőttem magam és minden sokkal jobb lett. Aztán csak emberek jöttek-mentek, én meg őrült módon vetettem magam bele az életbe.
Gondolataimból újabb szavak zökkentenek ki. Amit most mond, az ellen semmi ellenvetésem nincs. Nem rajongok a kölykökért és volt már olyan alkalom, hogy egy nő mellől akkor dobbantottam, amikor kitalálta, hogy gyereket akar. Ki tudja mivel mesterkedett volna, hogy sikerüljön. Ez az egyetlen olyan dolog nálam, amivel ki lehet a világból kergetni.
- A kölykökkel csak a baj van. Talán oka volt, hogy így alakult. - nem tudok ennél kedvesebben reagálni, azzal nem tudnám nem burkoltan kifejezni, hogy én miképpen vagyok a dologgal. Nekem eleve nem való még a kezembe sem gyerek, nem hogy saját. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ön és közveszélyes vagyok ezzel az életmódommal, amit élek. De ezek szerint őt érték negatív tapasztalatok is a múltban, ami alapján érthető, hogy miért vélekedik így a témával. De nem firtatom tovább, valószínűleg szánt szándékkal nem beszél többet a kelleténél róla, mint amennyit hallottam is.
Széles vigyor ül ki az arcomra a "szivi" megszólításra. Már nem emlékszek, anno annak idején mit használt, de mindig is szeretett becézgetni. Még akkor is, ha tudtuk ez a dolog sosem lesz tartós.
- Én és a dögös szőkék... az a helyzet, hogy nekem túl nagy az étvágyam ahhoz, hogy beérjem a világ akár összes nőjével is. Az egy ehhez képest hatványozottan kevesebb. Meg energia befektetés egy nőt megtartani. Az udvarlás és a kitartás nem az erősségem még mindig. - pedig tudnék én, azt hiszem nagyon is tudnék. Nem véletlenül sikerült annyi csajt már az ágyamba vadászni. Vagy ott ahol épp ért minket egy pár kellemes perc.
Elég csak feltennie a kérdést, én máris odasétálok hozz, hogy megtarthassam azt a fáslit. Így sokkal közelebbről sokkal igézőbb látványt nyújt az alakja. Ameddig el nem takarja nem csak formás melleit veszem szemügyre, de néhány hegen is elsiklik a tekintetem. A vadászi hivatás nem jár nyomtalanul. Még egy tapasztalt személynél sem. Márpedig elég talpraesett volt, amikor el akart kapni, én pedig ellenszegültem. Egy valamit gyűlölök nagyon, ha korlátozzák a szabadságomat. De most a szavaira csak mosoly ül ki az arcomra. Pimasz mosoly.
- Ha mondtad volna, hogy eddig fiatalodsz, akkor talán megkereslek. Tudod a vénlányok nem az eseteim. - jegyzem is meg pofátlanul pimasz módon, de végül csak komolyabbra fordítom a szót.
- Jó látni téged ennyi idő után. Ugyanilyen bomba formában. Egyre jobban azt veszem észre, hogy megváltoztál, nagyon megváltoztál, de valahol mégsem. - míg mondom mindezt, addig az egyik hozzám igen közel eső hegre simítom az ujjam.
- Az idő téged is megedzett, ahogy látom. - nem nézem meg a többi heget, eleget láttam. Hogy őszinte legyek kicsit meg is csapott a kísértés, hogy akár csak egy picit is megpróbáljam elcsábítani. Valahogy az itt és most szavak nálam teljesen más jelentőséggel bírnak. Nem vagyok egy szégyenlős figura.
Hagyom, hogy felöltözzön, picit arrébb is állok. Vetek egy sanda pillantást a kocsi felé,akkor most hova is? De meghallom az ajánlatát, ezt nem lehet visszautasítani.
- Ez esetben én vezetek, te majd navigálsz. - kapok is az alkalmon, hogy lecsaphassak a kormányra. Csak aztán jut eszembe egy fontos kérdés. Mielőtt elindulnánk.
- Hol is laksz?