... piros vér cseppen a padlón, két üveges tekintet pedig kissé erezetten kidülledve mered rá.
Nem szabad. Itt nem teheted!
Miért nem bírt az a kölyök magával? Miért nem bírta befogni a pofáját és balhémentesen távozni a helyről? Elégedetlenkedett a kissé lassú kiszolgálásért. Aztán pedig a pénzét kezdte követelni, jogtalanul.
Nekem kellett lerángatnom a pultról, azzal a lendülettel ahogy oda felpattant, hogy a hátán landoljon és végigtöröljem vele a követ, amit pár perccel ezelőtt épp mosószeres vízzel szép csúszósra felmostam. Nem az én hibám, oda tettem a "Vigyázz csúszós!" táblát. Ennyivel sajnos nem oldódott meg a dolog, ugyanis a kölyök nagy arccal felpattant és felém indult, hogy majd ő megmutatja.
Nem mutatta meg. A felmosó nyelével hosszában gyomorszájon vágtam, mire repült vagy másfél métert.
Csillapodj, nem szabad elszállni.
A kölyök röptében betalálta az egyik játékokkal kirakott vitrint. Azzal még nem történt semmi gond. A háttérben hallottam, ahogy a konyha részen a kisfőnök a rendőrséget értesíti agresszió észlelése miatt. Hátra pillantok a pultos lányra, akire az imént épp majdnem ráugrottak. Kis fiatalka, talán olyan tizenhat körül van. Nemrég kezdett, pár napja. Nem ismerem még olyan igazán. Nem szoktam foglalkozni az itt dolgozókkal, főleg mert tudom, hogy amint megszerzem a fizetést, be fogom lőni magam és előbb vagy utóbb úgyis lebukok. A picsába is, már vagy Három hete itt vagyok. Nem lőhetem el az egyik állást a másik után.
A leányzó tekintetében látom a rémületet, annak ellenére, hogy az álla kissé leejtve tartja és a haja az arcába hullik.
Fémes illatot érzek meg. Tekintetem ismét a srácra emelem. A tenyerébe jókora üvegszilánk fúródott, amin csak úgy patakként csorog, majd cseppen le a friss vér.
Fogd vissza magad, barátom...
Mélyen beszippantom az illatot, érzem, ahogy kissé megfeszül a testem. A cica nagyon türelmetlen, érzem. Szemeim kimerednek és pár pillanatra mint ha a körülöttem lévők hangja elhalkulna. Nem szabad, hogy hagyjam érvényesülni. Pár pattanásig feszülő pillanat után érzem, hogy a feszítő érzés felenged. A tigris megadta magát. Néha nehezemre esik irányítani. A drogok rombolják a kontrollációs képességem, ami rossz. Régen rossz. Ha most kitörne, nagy mészárlásnak lehetnének az üzleten kívül tartózkodók, valamint a rendőrök tanúi. Ezt én sem szeretném. Volt már a múltamban néhány olyan alkalom, amikor szemtanúkkal kellett végeznem, hogy ne derüljön ki a valódi kilétem. Bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben.
Megérkeznek a rendőrök. Én pedig csak ismét a lányra pillantok, majd fogom a felmosót, és hátra megyek az öltözőkhöz.


©

Igyekezetemmel szöges ellentétben a harmadik munkanapomon sem úgy alakultak az események, ahogyan én azt szeretettem volna; reggel elképzeltem, hogy az este minden más lesz, mint a korábbi kettőn, hogy majd mosollyal az arcomon fogom kiszolgálni az undok italra várókat, esetenként csevejbe is elegyedem velük, míg egyetlen poharat sem ejtek el vagy öntöm félre a szomjoltó nedűt, ám egyáltalán nem a várt szerint alakultak a dolgok, hova tovább csakhamar katasztrófába torkollott egy fiú miatt, aki szüntelenül panaszkodott a lassú kiszolgálásra, amivel nem is volt probléma, azonban azzal annál inkább, hogy oly' módon akarta visszaszerezni a pénzét, mintha csak engem akart volna kiszedni a pult mögül. Én visszaadtam volna neki a pénzt, elvégre a legrosszabb forgatókönyv szerint levonták volna a fizetésemből, csakhogy meg sem várta míg egyáltalán megszólalok, hanem a maga feje után ment, aminek meglett az eredménye, ugyanis a kidobó fiú azon nyomban a segítségemre sietett.
Rémülten néztem az előttem kibontakozó jelenetet, bár az igazat megvallva oda sem mertem igazán nézni. Csupán lesütött pilláim alól tekintettem fel néha, szükségtelenül, ugyanis a csörömpölés hangja éppen eléggé árulkodott arról, hogy mi történt körülöttem, miattam. Legszívesebben láthatatlanná váltam volna. Szerettem volna eltűnni a helyszínről. Az én hibám volt végtére is. Ha kicsit gyorsabb és ügyesebb lettem volna… A csörömpölést pedig mélységes csönd követte. Felnéztem, majd összevont szemöldökkel körbenéztem. Hová lett? Nyugtalanul nyeltem. A mellettem ácsorgó nőre pillantottam, aki mintegy kézintéssel jelezte, hogy menjek hátra és szedjem össze magamat. Mentem is, habár lábaimat nehezen bírtam mozgásra kényszeríteni és lábaim a szokottnál is jobban remegtek a magas, kényelmetlen lábbeliben, melyet abból a kevés pénzből vettem, melyet éveken keresztül spóroltam és rejtegettem tulajdon családom elől, kik képesek lettek volna „kirabolni” és elvenni a földön megtalált pénzt is tőlem, legyen szó bármilyen kevésről is.
Önzőség volt a részemről, hogy eljöttem tőlük… Legalább is néha, így éreztem, mivel segítenem kellett volna nekik, ehelyett inkább olyan messzire menekültem tőlük, amennyire csak tudtam – az államok másik végébe. Visszahúztak. Ez volt az oka vakmerő lépésemnek, amit már nem egyszer megbántam, de ki kellett tartanom amellett, hogy helyesen cselekedtem. Túlontúl makacs és gyerek voltam ahhoz, hogy visszamenjek. Hogy is lehettem olyan naiv, hogy azt gondoltam, hogy tizenhat évesen majd meg tudom vetni a lábamat a világban? Naiv és buta ábrándokat szövögettem – pedig igyekeztem a realitás talaján megmaradni; nem ábrándoztam A szőke hercegről, aki majd kiemel a nyomorból, hogy aztán az életem mesébe illően folytatódjon.
Lépteim lassultak, ahogyan a fiú… férfi körvonalai kirajzolódtak a sötétben.
– Da… Darius, igaz? – Kérdeztem bizonytalanul, csöndesen, miközben még egy lépést tettem felé, majd pedig megálltam. Vártam. Tartottam attól, hogy megzavartam, hogy pontosan miben is azt nem tudtam volna megmondani. Alkalmanként láttam, nem tagadom, megesett, hogy figyeltem, de mindössze csak azért, mert volt vele kapcsolatom valami baljós érzésem, amit nem tudtam semmilyen formában sem megfogalmazni. Nem olyasfajta érzés volt az, hogy rosszat akar, hanem egészen másfajta. Mindenesetre úgy éreztem, hogy segítenem kell neki valahogy… Butaság. – Jól vagy? – Hangom továbbra sem volt hangosabb, közben pedig lassan leguggoltam mellé megtartva a kartávolságnyi különbséget. Féltem tőle, látva az előbbit kimondottan tartottam is tőle, ám ez nem számottevő, ugyanis alapvetően minden nálam nagyobb és erősebb ember megrémített – egyetlen vigaszom, hogy egész gyorsan tudtam futni. – Én… köszönöm! Tudom, hogy ez a feladatod, a munkád része, de köszönöm.

Nyugtalanul ráncoltam homlokomat. Kétkedően fogadtam szavait, miközben tekintetemet gyorsan végigfuttattam rajta, mintha gyanús jelek után kutattam volna, hogy saját igaza ellen tudjak érvelni, ugyanakkor hamar rájöttem arra, hogy egyáltalán nem az én dolgom volt anyáskodni felette – elvégre felnőtt férfi volt, így pedig aztán pláne nem – úgyhogy inkább csöndben maradtam és nem faggatóztam tovább olyan és ahhoz hasonló kutakodó kérdésekkel, hogy biztos vagy éppen a tényleg nem tudnék segíteni valamiben.
– Oh... Azt gondoltam, hogy a takarítás nálad egyfajta másodlagos dolog, úgy értem, hogy nem éppen úgy nézel ki, mint egy takarítófiú. – Az előbbiek láttán pedig még inkább így gondoltam. Hogy is feltételezhette volna bárki egy ilyen jelenet után, hogy tényleg csak egy takarítófiú? Meglehet, hogy itt ebben a pillanatban az volt, de sokkal inkább úgy tűnt, hogy a verekedéshez jobban ért, mint a padló felsúrolásához.
– Egy kis ijedelmet leszámítva semmi bajom, köszönhetően neked. – Hálásan rámosolyogtam, hangom a helyzethez mérten szokatlanul nyugodt volt. Nem tagadtam, valóban megijedtem – éppen annyira, hogy egyáltalán nem is tudtam mit kellene reagálnom, egyszerűen leblokkoltam elvégre az ember lányát nem mindennap akarják kiszedni a pult mögül pusztán a lassú kiszolgálás miatt.
Az elmúlt néhány napomat ítéltem mindeddig szerencsétlennek, most úgy tűnt, hogy az újabb mérce ez lesz, elvégre a bántó szavakkal egyszerűbb volt nem foglalkozni vagy az olyan megjegyzésekkel, hogy ide se jövök többet, habár a szép pofiért talán mégis megéri, mutathatna kicsit többet is magából. Szerintem már éppen így is túlságosan sokat engedtem a kíváncsi tekinteteknek, elvégre a miniszoknya, melyet egyesek ruhának neveztek, alig ért a combom közepéig. Igazából kellemetlenül éreztem magam ebben a viseletben. Ennél rosszabb már csak az engem kíváncsian vizslató tekintetek voltak, mind itt, mind pedig a hazafelé vezető úton. Nem egészen ehhez voltam hozzá szokva, szerettem a hosszú nadrágokat, amik keveset mutattak belőlem. Nem voltam az a fajta, aki előszeretettel tette magát közszemlére, ám kénytelen voltam, elvégre a rövid és kivágott ruha volt az egyik kritériuma annak, hogy felvegyenek – tapasztalatlanságom ellenére. Ráadásul pénzhez kellett jutnom, úgyhogy ez volt a legkevesebb, amit megtehettem.
– Tudok valamit segíteni? – Kérdeztem végül is. Nem akartam csak úgy itt hagyni, elvégre mégis csak segített nekem. Levakarhatatlannak tűntem? Nem akartam az lenni, én csak szerettem volna megköszönni, hogy segített. – Jobb lenne, hogy ha elmennék? Nem akarlak zavarni. – Egyáltalán nem akartam feltartani sem, de a dobozzal a kezében mégsem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy esetleg segítenie kellene a gézt rácsavarni a kezére, azt pedig – bár nem lehetetlen egyedül sem, de némi segítséggel gyorsabban és egyszerűbben ment volna. Szerény meggyőződésem szerint legalább is mindenképpen. Bár nem tudtam, hogy mikor sérült volna meg, elvégre amikor láttam még csak hozzá sem ért a lázongó sráchoz, de talán valamilyen más kötése szakadhatott fel...

Nem tudom mi szórakoztat jobban, hogy már megint valaki közbelépett, hogy én hozzájussak a dózisomhoz, ami nem olyan nagy probléma, hisz kibírom még egy ideig. De már el akartam lazulni. Igazság szerint ezekkel a szerekkel a legegyszerűbb elnyomni a tigrist. És vannak időszakok, amikor őt nagyon nem szeretem és teljesen máshogy cselekednénk. Akkor vetem én be pofátlan módon a szereket, hogy kiiktassam egy időre. Másrészt meg igen csak megmosolyogtat a megjegyzése. Nem, valóban nem ez az elsődleges. Ha azt ő tudná, mi az elsődleges, akkor alighanem megismerné a világnak egy nagyon sötét oldalát. Nem ismerem annyira még, mondhatni semennyire. A kollégák néha odamennek hozzá beszélgetni, én nem igazán.
- Ezek után nem nehéz rájönni, hogy ez így van. De valóban nem az elsődleges munkám ez. Csak kiegészítés. - pillantok végül rá immár teljesen hátat fordítva a szekrényemnek. A kezemben a dobozzal most már sokkal határozottabban fordulok felé, elhessegetve a folyamatosan érkező negatív impulzusokat. Már egyszer ki kellene ereszteni a tigrist, had öljön. Érzem, hogy folyamatosan csak elnyomva érzi magát, de ő másodlagos. Az én testemben él, fogadja el, hogy nem ő a főnök. Még tudom tartani egy ideig, noha érzem, azzal, hogy a dobozt elővettem, csak még jobban gerjesztem a feszültséget benne. Tudja mi következik.
Beszédbe elegyedek vele, ami jót tesz nekem is, tereli a gondolataimat. Már nem érzem annyira nyeregben a fenevadat, hogy teljesen másra koncentrálok, most jelen esetben a velem szemben ácsorgó lányra. Lehet talán jót tenne, ha tényleg beszélnék még vele pár percig.
- Az ilyen munkahelyeken szokd meg, hogy az atrocitások folyamatosan érnek. Még akkor is, ha nem érdemled meg. Nincs sehol kidolgozva rendesen, hogyan védjék meg a dolgozókat, hacsak ők maguk meg nem oldják. Tudom milyen... Nem egyszer keveredtem már nézeteltérésbe több helyen a vezetőséggel. - a helyiség közepén elhelyezkedi padra ülök le, ölembe veszem a dobozt és felnyitom. Még szerencse, hogy nem port vagy tűt kell előhalásznom. Csupán egy pici piros-fehér kapszulát, amit egy ideig csak nézegetek. Végül bekapom. Nem kezdem el magyarázni, hogy ez micsoda. Nem néz ki drognak elsőre és ez a lényeg. Bár ki tudja, ha ismeri ezeket, akkor... majd megoldom valahogy.
Csak rá pillantok, amikor azt kezdi el magyarázni, hogy tud-e valamit segíteni, vagy hogy jobb lenne, ha elmenne-e most. Ugyan már, úgy nézek én ki mint akit annyira zavar a jelenléte?
- Nem zavarsz. Ha úgy érzed, hogy még egy picit pihennél, mielőtt visszamész... akkor maradj. - meg is paskolom magam mellett a padot, közben visszazárom a dobozt.
- Mikor telik le a műszakod?



©

– Nem fizethet az a munka sem túl jól, hogy ha szükséged van kiegészítésre… – Gondolkoztam el hangosan, mert hát lássuk be, mint takarító sem kereshette magát gazdagra, viszont szüksége volt egy másikra is, így ebből kifolyólag a másik állása sem lehetett feltétlenül jobb. Ahogy ráemeltem a tekintetemet, egy pillanat erejéig megelevenedett fejemben saját jövőképem, egészen pontosan az, hogy nekem is két állásban kell majd dolgoznom, hogy ha nem akarok visszamenni a szüleimhez – márpedig nem állt szándékomban – és amennyiben meg akarom tölteni minden este a gyomromat meleg étellel, mindezek mellett, pedig fizetni kell valamiből azt a lepukkant lakást, ha nem akarok az utcán aludni.
– Idővel, majd remélem jobban belejövök. – Jelentettem ki, noha nehezemre esett elhinni saját szavaimat, kiváltképpen azért mert az ilyen helyzeteket alapvetően nem tudtam helyénvalóan kezelni sohasem – persze, mintha annyi tapasztalattal rendelkeztem volna tizenöt évesen, viszont ennek ellenére is az volt a helyzet, hogy nem szerettem konfrontálódni senkivel sem, nem kerestem a bajt, hanem inkább megpróbáltam elkerülni és meghúzni magamat, hogy véletlen se váljak senki céltáblájává. Vélhetően, ha ő nem lett volna itt, akkor valószínűleg a dolgok úgy alakultak volna, hogy én hagyom, hogy a férfi dühödten kiszedjen a pult mögül és önként dalolva nyújtom át neki a kassza teljes tartalmát, mert a szép szavak, amivel kolléganőm próbálkozott nem ért semmit sem. Az, hogy mindenféle riherongynak elhordott pedig még a fenekemről sem esett le a tojáshéj, bántott ugyan, viszont valahol még is hidegen hagyott, elvégre nem ismert, így elképzelése sem lehetett arról, hogy miért itt voltam az iskolapad helyett és miért nem viseltem ennél a szoknyánál hosszabbat és a magas sarkúnál alacsonyabbat. Ezt könnyen le tudtam nyelni. Inkább eltűrtem volna minden szidalmazó szavát, sem mint, hogy véletlenül elpattanjon a fejében valami és megüssön. Nem tartottam valószínűnek, hogy bárki is közbeavatkozott volna.
– Azt hiszem jót tenne, köszönöm.
Vonakodhattam volna legalább egy egészen kicsit az ülőhely invitálását követően, viszont képtelen voltam tovább megmaradni álló helyzetben, így szinte azonnal lehuppantam mellé. Mindeddig fel sem tűnt, hogy a térdeim mennyire remegtek – nem esett nehezemre nem tudomást venni róluk, ugyanis az sokkal inkább érdekelt, hogy Ő jól van-e azt követően, hogy segített, viszont most így ülve arra gondoltam, hogy két-három lépést sem tudtam volna megtenni anélkül, hogy a maradék erő ne szállt volna ki a lábaimból.
– Már nincs sok hátra, legfeljebb egy óra. – Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, ami annyira elszaladt, hogy észre sem vettem – nyilvánvalóan azért, mert az sokkal inkább lefoglalt, hogy mindent tökéletesen teljesítsek és az, hogy az órát figyelgessem eszemben sem volt. Mindenesetre egyáltalán nem bántam volna, hogy ha most hamarabb hazaengednek – nem azért, mert munkakerülő lévén ellógni szerettem volna, hanem sokkal inkább attól tartottam, hogy ezt követően még annyira sem tudtam volna figyelni, mint eddig. – Te végeztél mára? – Nem tudtam az ő beosztását, az igazat megvallva még a sajátomat is nehezen tudtam észben tartani.