My farher, my love, my master

"A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak."

1794 tele

Az én drága kegyetlen mesterem, végül is neki köszönhetem, hogy az vagyok aki. Szóval ezért hálásnak is kell lennem, de az is vagyok, a probléma nem itt van. Hanem sokkal inkább ott, hogy azt gondolja, hogy bizony mindent úgy kellene tennem, ahogyan ő meghagyja. Csak, hogy nálam ez nem így működik, ha így tennék akkor nem lennék különb a fiánál, és minek két talpnyaló? Abban mi lenne az izgalmas? Tudom, hogy én vagyok a kedvence, így is úgy is. A testvéries versengést már akkor megnyertem amikor beengedtem a lábaim közé, mert hát nekem még is van valamim ami drága "fivéremnek" nincsen. Na és persze nem elhanyagolható tény, hogy én sokkal szórakoztatóbb személyiség vagyok. Az állandó talpnyalást is meg lehet ám unni.
A szorítása minden csáberőm ellenére megszorul a torkomon. Nem, egy kicsit sem vagyok boldog, hogy el akar tulajdonítani valamit ami az enyém. Én szereztem, miért akarja elvenni? Fenyegető hangja sem elég ahhoz, hogy átfogalmazzam a kérdésemet, viszont ahhoz igen, hogy ne kezdjek bele az igazam bizonygatásába, miszerint amit én szereztem az igenis az enyém. És nem minden az övé is ami az enyém, ha ezt gondolja, nagyon téved. Összepréselem az ajkaimat, hogy nehogy valami meggondolatlan csússzon ki a számon, és kék szemeimben dacos fény villan, ahogyan a sötétségbe fúrom őket.
Na jó, kezdenek neki tényleg elmenni otthonról, és nem kellemes dolog amúgy a fába nyomódni, miközben a torkunknál fogva tolnak bele. Kezd enyhén szólva meleggé válni a helyzet, így hát megadom magam és bármennyire is nem tetszik az ötlet, bólintok. A francba már!
A nyakamon a seb végre teljesen begyógyul, a szemfogaim megnyúlnak egyrészt a dühtől, másrészről mert nem kevés vár távozott belőlem és már nagyon kezd mardosni az éhség. Valahogy még is sikerül visszakényszerítenem őket a helyükre, hogy Magnus véletlenül se vegye a megnyúlásukat fenyegetésnek.
Ujjaim megfordulnak a karján.
-Elengednél...-Kérdem szinte már bosszúsan mert kezd nagyon elegem lenni abból, hogy beleépít a falba. -Kérlek...-Teszem még hozzá, szerencsére a levegő hiány miatt sem bírok igazán beszélni. Mert bár ahhoz nem kell, hogy éljek ahhoz bizony kell egy kis levegő, hogy beszéljek, máskülönben nem megy.
Amennyiben végre befejezi a belső építészetet és a talpam a földre ér, a térdem megbicsaklik. Nem törődök vele, hogy a földön kell kuporognom mert éppen a nyakamat tapogatom, hogy meggyőződjek arról, hogy valóban beforrt.
-Megkapod a rohadt rubintodat csak hagyj békén...- Morgom sértetten ahogyan elveszem az ujjamat és megpillantom a friss vércseppeket rajta. Nem, nincs elég bajom azzal, hogy a vérszomjamat uraljam sokkal jobb lesz ha minden csepp véremet kiszívja, vagy kifolyatja. Ahogyan az szinte most meg is történt. Feltápászkodok és a tőlem telhető legnagyobb eleganciával sétálok be a fürdőbe, akár egy sértett dáma. Azt hiszem a macskákra hasonlítunk ilyenkor legjobban mi nők. Csak egy nő és egy macska tud olyan sértettséggel, büszkeséggel és fensőbbséggel járni, mint most én. Bizony ez nekem nagyon megy. A fürdőben lekapom magamról a véres göncöt és lemosom a nyakamat, majd anyaszült meztelenül libegek vissza a kurtizánok hamisíthatatlan természetességével. Annak a nőnek a magabiztosságával aki tudja, hogy tökéletes látványt nyújt. Majd kecsesen elnyúlok az ágyon a kezembe veszem az éjjeliszekrényen heverő olasz könyvet, és tüntetőleg nem veszek tudomást Magnusról.