Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas


Lelépett... de szó, se beszéd. Azt sem tudom miért. Persze először nyilvánvalóan imponált, hogy szétszaggatott mindenkit a teremben rajtam kívül. Megdöbbentett az ereje, hiszen azt hittem, hogy nincs neki... Mármint, hogy különleges, ami csak a sajátja, és amivel nem rendelkezik, minden más vámpír is... Régen a nagy gyilkolások, mészárlások után, mindig egymásnak estünk. Reagált arra ha felhúztam, s bármennyire is imponált nekem a dolog, a vége egy kicsit sem volt tetszetős. Eltűnt... hazament, elzárkózott majd lelépett, és azóta nem is láttam. Igen, egy cseppet berágtam, mert engem nem lehet csak így faképnél hagyni... nem vagyok egy tárgy amit akkor vesz elő amikor kedve van és akkor pattint le, amikor akar. Nem bizony.
Persze nem az első napon akadtam ki teljesen, akkor még csak frusztrált a dolog, a másodikon is még elvoltam. De amikor a harmadik nap sem jelentkezett, nos akkor már kezdtem nagyon ideges lenni. De mentségemre szóljon nem adtam el rögtön egy napon mindent. Csak szépen...fokozatosan. Először a saját lakásom, amiről ugye azt hiszi, hogy az övé, de mindegy is... aztán eladtam a katedrális, és szépen lassan mindent amit hirtelen el tudtam érni, várva, hogy egyszer csak felbukkan. Nem tette, én meg leléptem a városból. Mi vagyok én? Csipkerózsika vagy Rapunzel, hogy várjak rá?
Hát fogtam magam és idejöttem Las Vegasba, bulizni, szórakozni, élni. Valamennyi szentimentalizmus szorult belém, vagy csak emlékeztetésképpen ha megkeres (mert persze tudtam, hogy meg fog), az ő nevét adtam meg a recepción. Ó nem, nem Mrs-ként csak szimplán az övét... nem veszem fel a nevét, és most már még úgy sem fogom megtenni.
Rövid, alig takaró, barnás, és csillogó ruhát öltöttem magamra. Mostanában ezeket a pimasz, és nem sokat takaró ruhadarabokat preferáltam, habár előtte is nyilván kedveltem a merészebb öltözékeket, de talán mostanában túlzásba is viszem. Hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor toppan be a férjuram újra az életembe, például egy ajtórúgással, mint most.
Éppen a gyémánt fülbevalót akasztom a fülembe, ami mellékesen vadi új, természetesen az ő pénzéből való és gyönyörű, amikor megérkezik, így hát abba sem hagyva a mozdulatot felé fordulok.
-Életem... - Üdvözlöm elnyújtott, nyájas hangon, s ajkaimra hamiskás mosoly kerül, s így pillantok rá. -Csak nem hiányoztam, hogy hajlandó voltál idáig eljönni. Milyen hízelgő ennyi idő után.- A hangom csöpögően kedves, a mosoly rendületlenül ott van ajkaimon, persze ki tudja, hogy meddig.
Bizonytalan kopogás hallatszik a tagbaszakadt orosz mögött az ajtó kereten.
-Miss Franco...- Kissé tétova ugyan a férfi hang, hiszen nem feltétlenül akar zavarni.-Éppen a kaszinóba készültünk, velünk tartasz? - A férjem mögött álló szerencsétlen, jól öltözött férfi, csupán a sofőröm, de ez egyáltalán nem látszik rajta. Úgy néz ki, mint egy jóképű vendég, nekem meg eszemben sincsen a tényeket Mikhail orrára kötni. Legalábbis egyenlőre...

Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas

Azt nem mondom, hogy semmit sem vált ki belőlem a látványa. És ismerem annyira, hogy lássam feketén sötétlő szemeiben az őrület, a megborult elme csillogását, és kérdés, hogy engem miért hoz ez lázba pont annyira, mint amikor tengerkék íriszekkel néz rám. Talán csak a személye teszi. Hiába szimatol nem igen érezhet férfit, hiszen tudtam, hogy megtalál, akartam is, nem igen bújtam el, csak csupán kimozdultam szórakozni. Szóval, nem, nem járt itt férfi, nem vagyok hülye... ennyire nem.
-Öregszem? Nem hinném, sokkal inkább te... mit gondolsz itt lennék ha nem akartam volna, hogy megtalálj? - Nevetséges, hogy ennyire alábecsül, legutóbb több száz évébe telt, hogy a nyomomra bukkanjon, mit gondol, hogy azóta nem fejlődtem semmit? Csak azért talált meg mert lankadt az éberségem, mert elhittem, hogy már nem keres. Hogy elfelejtett, nem érdekli a kiegyenlítetlen számla, mással foglalja le az idejét. Másodszor már nem lennék ilyen ostoba. Persze más kérdés, hogy egyenlőre, még annak ellenére sem, hogy csak úgy lelépett hosszú időre, nem érzek késztetést erre a bizonyos második alkalomra. Talán az ezüst emlékei miatt, ami a bőröm alatt az erembe, marta végig a testemet, vagy csak mert még nem untam rá... nem tudom, minden esetre akartam, hogy végre felbukkanjon, mert már hiányzott.
Még sem mondom neki, hogy hiányzott, nem omlok a karjaiba, nem mélyesztem fogaimat a torkába, feltépve a puha bőrt, és nem kínálom fel neki saját ereimet... Csak állok a szoba közepén blazírt arckifejezéssel, egy tapodtat sem mozdulva a helyemről.
Szavaira elmosolyodok.
-Talán, de akkor most ki szórakoztatna el, vén csont korodra? - Bájos mosoly kerül az arcomra, mintha nem tudnám, hogy iszonyatosan pipa rám, mintha nem venném komolyan a fenyegetését. Pedig igen, pontosan tisztában vagyok vele, hogy minden szava őszinte. Szegény fiú nem éppen a legjobb pillanatot választja a megjelenésre. Szemeim éppen csak egy pillanatra kerekednek el a látványra, mert ugyan láttam már az új képességével mire képes, de még mindig nehéz kissé felfogni.
-Oh nem édes, emlékeztetnélek, hogy Franco vagyok, ez van a személyimbe, a bakkártyámon, a szerződéseimben...hmm és milyen érdekes, hogy az adásvételi nyilatkozathoz is tökéletesen megfelelt.-Csóválom meg finoman a fejemet. Az emberi törvények szerint is házasok vagyunk, és nem változtattam meg a nevemet, nem bizony. Talán ez nem esett le neki... talán mert nem kötöttem az orrára. Minden esetre ettől még, minden vagyonunk közös meg ilyenek, blabla, és akkor sikerült eladni eléggé sok mindent. Érdekes volt, hogy Ivan még segített is, meglepő fordulat az életemben.
Sóhajtok.
-Azt hiszem ennek nem fog örülni a takarító.- Jó egy kicsit talán elbagatellizálom a dolgot. De tudom, hogy hamarosan úgy is robbanni fog a bomba és akkor már nem lehet. Addig meg rakjunk rá még egy lapáttal. Bár ahogyan látom, neki ez egyenlőre neki is tökéletesen megfelel, mert ő sem mozdul csak fenyeget, és fekete szemeit ragadoz módjára szegezi rám. Nem, eszem ágában sincsen menekülni, nem is volt.
Éppen, hogy csak kicsit rándulok össze kedélyes szavai hallatán. Aztán összeszedem magam, oldalra billentett fejjel tanulmányozom, miközben szemöldökeim megemelkednek. Aztán sóahjtva megforgatom a szemeimet.
-Kolloid? Megint? Azt hittem ennél kreatívabb vagy... - Megcsóválom a fejemet, s elégedetlenül csettintek a nyelvemmel még mindig mozdulatlanul állva.
-Miért is életem? Mert eljöttem szórakozni?- Elnéző megvetéssel tanulmányozom az arcát. -Érdekes... tán itt az ideje, hogy felfogd már nem a régi Oroszországban élsz, és nem vagyok a tulajdonod. Szabadon adok veszek, járok kelek, és nem kuss a nevem...- Férfi nevelés 2.0... bár kétlem, hogy be fog válni, de azért egy próbát megér, amíg még lehet vele beszélgetni és nem borul el teljesen. Mert utána már úgy sem lehet...

Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas


Felbosszant ezzel a kunkorodó kis mosollyal, melyet én lesajnálónak vélek. Amolyan mindent tudó kis kunkor ez, mely tudatja velem, hogy valamivel nagyon nem vagytok tisztába, avagy lemaradtam valamilyen információról, melyet persze ő tud. És mulattatja az, hogy én nem. Bosszant, és amúgy sem vagyok rózsás kedvemben, amúgy is haragszom rá. De jelenleg nem adom ennek semmi jelét, csak magamban fortyogok. Marad a kedélyes kis pillantás, az enyhe mosoly, a szinte már vidáman csilingelő hang. Igen, ez azaz ember akiről minden lepereg, mintha nem is érdekelne, hogy lelépett hetekre, mintha hidegen hagyna, hogy most itt van és balhézik. Vagy legalábbis elkezdi, ami igazából tényleg nem ér meglepetésként, hiszen számítottam rá, sőt vártam már, hogy végre felbukkanjon.
-Értem, köszönöm a felvilágosítást. Szóval ha szabadulni akarok, előbb egyszerűen meg kell, hogy öljelek. Milyen üdítő fejlemények. - Úgy mondom ezt, mint egy stepfordi feleség, ajkaimon finom mosollyal, és kedélyesen, hiszen nincsenek rossz hírek... Dehogy... érzem, ahogyan vibrál belőle a harag, természetesen felém. Bennem nincs semmi ilyen, habár nyilván érzékelhető, hogy bár kedélyes vagyok, éppen csak egy pillanat kell, hogy a viselkedésem megváltozzon, és valami mássá alakuljon ez a mosoly...
Oldalra billentem a fejemet, majd elkapom a felém repülő tárcát, felmordulok, ahogyan kinyitom, s pillantásom az "új irataimra" esik. Persze eltart egy pillanatig, hogy végig fusson az agyamon, miket is írtam alá, de tekintve, hogy mindent átolvastam abban nem lehetett hiba, szóval, nyilván az aláírásom lopta el, nagyon remek.
Figyelem, ahogyan leül és a maga cári fattyú módján elhelyezkedik. Megkívánom. Legszívesebben az ölébe másznék, bosszúsan, harapva csókolnám, és élvezném a békülő szex örömeit, de ehhez túlságosan is be vagyok rágva.
-Aha... szóval ha te úgy döntesz, hogy mindenféle indok és magyarázat nélkül, lelépsz, hogyha hetekig nem jelentkezel és nem is lehet téged elérni, akkor én várjak rád otthon, vagy éppen ahova leraksz, és még csak eszembe se jusson elutazni szórakozni, ha te úgy is szar a fejemre? - Na jó, itt most már megemelem a hangomat, és nem érdekel, hogy a falon lecsorgó vércseppeket tanulmányozza éppen, vagy a tökét vakargatja, mert ez szerintem nem fair. Na nem mintha Mikhail valaha is arról lett volna híres, hogy fairen játszik, de jelenleg ez sem tud érdekelni.
-Bazd meg magad Mikhail! - Csattanok, és elküldöm felé az előbb megkapott irattárcát is, miközben nagy lendülettel elindulok az ajtó irányába.
Szív küldi szívnek, szívesen!

Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas

Magam sem tudom, hogy mit vártam. Hogy majd megbánja, hogy hetekre magamra hagyott? Ugyan, ennyire nem lehetek naiv. Talán csak azt szerettem volna ha egy kicsit idegesebb, de azt csak az első körülbelül tizedmásodpercben láttam rajta. Persze most sem tűnik olyan marha nyugodtnak, de nem őrjöng. Én szeretem ha őrjöng még ha én is vagyok az áldozat.
-Rendben. -Biccentek halálos nyugalommal. Ne aggódjon pontosan így fog történni ha majd le akarok lépni tőle mert elegem lesz belőle. Meg fogom ölni, lehet, hogy szeretem, de vámpírból vagyok. És hát mi nagy részben csak a végletes megoldásokat ismerjük. Pont azért mert körülbelül a végtelen áll rendelkezésünkre.
-Iindok és magyarázat nélkül? Ugyan már. Pontosan tudod, hogy mi az indok, a magyarázatot pedig tíz másodperce megkaptad. - Közönyösen vállat rántok. Azzal, hogy lelépett és így, és nem Ő még mindig nem szolgált nekem sem indokkal sem pedig magyarázattal, ő esett egy "hangyafasznyit" túlzásba. De nem veszem a fáradtságot, hogy ezt el is mondjam neki. Hiszen úgy is tudja, hogy mit gondolok a dologról.
Oldalra billentett fejjel nézem, éppen, hogy csak egy pillanatig a táplálkozását, elvégre még nem láttam ilyet, sőt hasonlót sem eddig. De aztán lefoglal az, hogy távozzak, elvégre egy hímsovonosztafaszt játszik éppen ami nincs ínyemre. Elvégre kettőnk közül nem én voltam az aki felszívódott nyom nélkül, én legalább nem mentem messzire, gondoskodva arról, hogy megtaláljon ha akar. Nem is értem, hogy miért vettem ezekre a fáradtságot, ha haragszom rá.
Csak, hogy nem jutok messze, meglep sosem tapasztalt ereje magamon, mintha falba ütköznék úgy állok meg hirtelen, hogy a következő pillanatban az ajtófélfának szorítva találjam magamat. Felmorranok, ajkai közé nyögve. Mert bár nem bocsájtottam meg neki, attól még kívánom, mint mindig. De még sem akarom megadni neki azt az örömet, hogy tudja ilyen könnyen levesz a lábamról. Ugyan visszacsókolok, de nem adom bele mindenem a csókba. Nem harapom az ajkát, szinte már közönyös a viselkedésem, még ha ez nekem talán még nehezebb, és rosszabbul esik, mint neki. Szinte már közönyösen viselkedek vele, s ahogyan fogai a torkomba marnak, mindenféle élvezetkimutatás nélkül, közömbösen billentem oldalra a fejemet, felkínálva neki a torkomat, habár ágyékom akaratom ellenére rándul össze.
A szagomon még sem érezni a vágyat, hiszen szinte már profin nyomom el magamban, pont olyan jól irányatom a saját érzéseimet általában ha nagyon akarom, ahogyan másokét, még ha sok erőfeszítést is igényel.
-Befejezted?- Kérdem közönyösen pillantva rá, ha végre elválik a nyakamtól. Habár belülről pont annyira dühöngök, mint amennyire vágyok rá, de nem hagyhatom csak úgy szó nélkül, hogy nem fogja fel még is mi a problémám az eltűnésével. És persze, hogy még neki áll feljebb.

Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas

Lehet, hogy én csak egy n vagyok, ő viszont csak egy férfi, és arról bizony vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb...Viszont én is megszülettem egy adott korban, ahogyan ő is. És az én időszakomban csak megtaláltam a módot arra, hogy hatalmam legyen a férfiak, és a hatalmasok fölött. Más kérdés persze az is, hogy utána miként végeztem a kereszten. De nem véletlen az sem, hogy utána még is csak sikerült tovább élnem. Hogy őszinte legyek Mikhailban pont annyira szeretem férfias temperamentumát, mint amennyire jelenleg utálom is. Hiszen bejön, mint egy dühöngő bika, akinek sérelem érte a büszkeségét, holott ő kezdte ezt az egészet. Ismerhetne már annyira, hogy tudja én nem fogom annyiban hagyni ha csak úgy elhagynak, még ha csak hetekről vagy hónapokról is van szó. Úgyhogy igen is megérdemelte amit kapott.
Ahogyan azt is, hogy ne ugorjak most repesve a nyakába. Persze nem így képzeltem el ezt az újra találkozást, szerettem volna ennél fölényesebben viselkedni, sokkal inkább a helyzet magaslatára kerülni. De sejthettem volna, hogy Mikhail csak akkor megy bele egy játékba, ha éppen kedve van. Ha nincs akkor ügyesen zökkent ki, hogy véletlenül se úgy folyjanak az események, hogyan én szeretném. De azt hiszem, hogy ebben társa vagyok, hiszen én is sikeresen húzom keresztbe a számításait. Nem értem, hogyan voltunk mi meg egymás mellett annyi éven keresztül. Hogy nem untuk meg, hogy folyamatosan keresztbe teszünk egymásnak. Azt hiszem valamilyen szinte mind a ketten korlátozni akarjuk a másikat , de ő engem jobban, aminek mindig is ellene voltam és leszek.
Ajkaira morranok és nyögök is egyszerre, mert azért hiányzott lássuk be. Szívesen tekerném lábaimat az övé köré, hogy így felkínáljam neki az ölemet. Szívesen venném ha belém temetkezne, a viszontlátás örömére, de sokkal jobban haragszom sem mint, hogy ilyen könnyen megadjam neki magamat.
Közönyösséget színlelek, még ha talán nekem ez nehezebb is, mint amennyire rá hatással van. Fogai a torkomba mélyednek, s habár szívesen felnyögnék hozzá simulva, engedve a testemben feltörő érzéseknek, úgy állok továbbra is, mint egy darab fa. Csókját unottan tűröm, mert minden más eszközöm vele szemben a mai napon úgy tűnik csődöt mondott. Persze ha ez is befuccsol, van még. Szavai hallatán azonban nem bírom megállni, és hirtelen kirobban belőlem a nevetés. Konkrétan az arcába nevetek. gyereket? Hát megőrült ez? Hülyeség. Nevetek, a falnak támaszkodva, szinte már kétrét görnyedve kacarászok, és ahányszor abbahagynám, amikor az arcába nézek és újra eszembe jut a mondata, még tovább nevetek.
-Gyereket? Hát te nem vagy normális... -Kacarászok, persze ezt mindig is tudtam. De gyerek? Nekünk? Hiszen nekem nyilván valóan nem lehet, csak neki. Ami meg ne tőlem van, csak az ő gyereke, ha meg csak az ő gyereke, akkor én meg nem akarom, hogy neki legyen. Azaz nem is fogom hagyni. Nem gondolta ezt át. A tálalást meg főleg.... pont most áll ezzel elő, amikor úgy haragszom rá? Amikor még ki se békültünk? Mert nekem ez nem kibékülés, é még érzem magamban fortyogni a haragot. Mit gondolt? Hogy így, ilyen hangulatban majd pont én belefogok menni, hogy egy másik nőt felcsináljon? Nevetséges...
A nevetésem halk kuncorászásba csitul és a fejemet csóválva pillantok rá.
- Még is mikor pattant ki a fejedből ez az agyament ötlet?- Már szinte nem is haragszom... na jó de, csak egy pillanatra eltereli a figyelmemet ez a marhaság. Gyerek! Neki! Jézusom.

Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas

Hihetetlen ez az ember, akarom mondani vámpír. Nem elég, hogy hetekre eltűnik, aztán feltűnik dühöngve, mintha nem is ő lenne a hibás. De még a dühöngést is csak úgy tessék lássék csinálja, hiszen nem borul ki. És a közönyömre sem reagál igazán, mármint ha a nem reakció nem számít valaminek. És most meg beközli ezt a gyerek témát. Nevetséges. Ha azt gondolja, hogy ebbe én majd belemegyek, akkor piszkosul nagy tévedésben van. Csak a fejemet csóválom,a hogyan felveszi a telefont, és lenyelem a megjegyzésemet mely arra irányul, hogy még is, hogy képzeli, hogy felveszi a telefont amikor ilyen dolgokról beszélgetünk. Azaz ilyen dolgokkal borít ki.
Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy pillantása hidegen hagy. Elvégre a férjem és mit ne mondjak a elmúlt pár hétben, nem kaptam semmit az ágyban. Nem teljesítette férfiúi kötelezettségeit a testemen, meg másképpen se. Persze ez a kis idő semmi ahhoz a jó pár száz évhez, ami alatt nagyon igyekeztem elkerülni a találkozást vele. De akkor más kielégítette az ágyban követelt igényeimet, és most senki. Mert a férjem és szeretem, és bár imádok táncolni az idegein, tartok annyira tőle, hogy bizonyos határokat ne lépjek át. És vannak sejtéseim, hogy miket tenne, hogyha megcsalnám, legalábbis így. Nem, nincs kedvem kipróbálni az ezüst kúra után amiben újra találkozásunk után részesített.
- Nem szerinte nem kéne megismerkednetek.- Jegyzem meg, csak úgy mellékesen, elvégre nem ez a téma. Legalábbis nagyon remélem, ugyanis nem akarom,hogy megismerkedjenek és beszélni sem szeretnék erről. Egyszóval, terelődjünk vissza a lényegre.
- Nevetséges! Nem is értem,hogy még is hogyan jut ilyesmi az eszedbe. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom leesett-e már, hogy mind a ketten vámpírok vagyunk.-Pillantásom végigsiklik markáns vonásain, s megakad a szemem dús ajkain. Hol van a lepedő szaggató békülős szex, a nagy veszekedés? Szinte már csalódás, hogy ennyire kulturáltak vagyunk magunkhoz képest. Agyamban mocskos képek jelennek meg arról, hogy miként is tehetne magáévá. Csak, hogy sokkal pipább vagyok még mindig annál sem, hogy engedjek az ilyen csábításnak.
- Van még más agyament ötleted amit meg kívánsz osztani velem, vagy megkérhetlek, hogy végre menj el a dolgodra, hogy én is mehessek az enyémre, ugyanis nagyon nincs kedvem a hülyeségeidhez.- Ajkaimra fanyar mosoly kerül, s megkeményednek a vonásaim, ahogyan összefonom a mellkasom előtt a karjaimat. Persze tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy így a melleim még szembetűnőbben domborodnak ki a dekoltázsból. Kívánom, nagyon, de annál mérgesebb vagyok, hogy csak úgy engedjek a duzzogásból, ha már nememből adódóan jogom van hozzá. Bárhol, bármikor, akár ok nélkül is. Lehet Mikhail, már megbánta, hogy elvett...

Dear Wife

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas

Az őrületet is kottára lehet vinni – pont úgy, ahogy a káoszban van rendszer. Fajtól, kortól és nemtől független, a természetnek elidegeníthetetlen joga: a vadászlázat életben tartó éhség múltával már csak a fel-felvillanó hallucinációk maradnak velem. Ezúttal nem az én szőkém helyén találom gyűlölettel telt anyámat, hanem az ablaküveg visszatükröződésében a saját hátam mögött, ahogy sápadt, hófehér karjaival átöleli a derekamat, tenyere mellkasomon fekszik, a vállamra kúszik, a nyakamra fonódik – meg tudna fojtani, ő igen...
Az elmúlt hetek ha nem is a megvilágosodás jegyében teltek, évszázados történetnek a végére tettek pontot – egy született vámpír szabad, és egyszeriben a legmagányosabb kreatúra ezen a nyavalyás sárgolyón; Nincs többé aki apám helyett apám volt, nincs többé akit úgy, hacsak nem jobban szerettem, mint a teremtett vámpírok a mesterüket. Nincs többé, aki elfelejtette akkor éjjel a klubban ellenőrizni, hogy elég feszesen tart-e a lánc, amit pórázként tekert a nyakamra... Soha nem követelt semmit, mindig csak kért – szelíd szóval, figyelmemet valami elhivatottabb eszme felé fordítva, másképp manipulálva – de elvett tőlem mindent.
Elisabeth... Elisabeth az enyém. Nem veheti el tőlem senki és semmi, ameddig tart a létezésem – több ez, mint birtoklási vágy, több ez mint féltékenység: ilyen a szentségtelen fajtánknak megadatott szerelem. Nem Jericho az első mester, aki a kurtizán miatt veszett oda.
- Szerinte? – Halvány mosolyban, fogaim mögül elsóhajtott visszakérdezés – a szemöldököm leheletnyit moccan, csak a tekintetem árulkodó: Marcus megkarózása régről dédelgetett vágyálom, hiszen egyáltalán nincs ínyemre a közte és Elisabeth közt húzódó kapcsolat – az asszonyom létezését köszönhetem neki, de itt meg is áll érdemeinek sora. Amit kiderítettem eddig róla, azok alapján nem elképzelhetetlen, hogy képes lenne alku tárgyává tenni bármilyen kontextusban a feleségemet – az pedig borítékolható, hogy nincs az az aljas módszer amihez ne nyúlnék hozzá, hogy a kéretlen harmadikat és annak századokat felkaroló létét eltüntessem. Mit bánom én, ha démonná válik! A köteléknek vesznie kell.
- Tisztában vagyok vele. - Megakad rajta a pillantásom, ahogy az övé is a számon – a talján viperanyelv könnyen hazudik, hamar perlekedik, de ugyanazon heves vérmérséklet el is árulja tulajdon gazdáját. Könnyű szívvel hajolok meg előtte, mint holmi udvaronc – uralkodóházaknál már csak így szokás; a királynő elbocsátott, nekem pedig időszerű taktikát váltanom. És még azt hittem, hogy a házasság unalmassá tesz minket – pedig csak a vén háborúnknak ad új, izgalmasabb helyszínt.
- Félkarú rablózni buzeránsokkal? Ahogy kívánod. Egyedül is meg tudom venni a kaszinót.

Dear Husband

"Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ."

Las Vegas

Tökéletesen tudok duzzogni, az évek során tökélyre fejlesztettem a technikámat. Az egyetlen problémám az, hogy MJ annyira csapongó, hogy nem lehet rendesen kitartva duzzogni mellette mert valami hülyeséggel kizökkent amire kénytelen vagyok reagálni.
Szóval vele nem egyszerű, de hát én sem vagyok egyszerű eset. Most ő tűnt el és nem én, most meg itt topog és olyan marhaságokkal fáraszt mint a gyerek téma meg hasonlók. Először dühöng, most meg olyan könnyed mintha nem is töltöttük volna külön az elmúlt heteket. Mintha nem adtam volna el a kedvenc kis katedrálisát. Mintha nem utaztam volna el, persze nem menekülni akartam,de azért még is. És képes még az estémet is elrontani! Utálom mikor ilyen. Nem tudok ezzel a viselkedéssel mit kezdeni...
- Nem szerintem nem.- Rántom meg a vállamat. Nincs kedvem ebbe a témába belemenni ha rajtam fog múlni akkor bizony nem is fognak találkozni. Nem kell nekik. A maguk módján mind a két férfi érték nekem, megtartandó érték. És nem érdekel ha nem jönnek ki egymással, de attól még nekem kellenek. Szóval nem, nem szeretném hogyha egymásnak esnének valami agymenésnek köszönhetően.
Annyival egyszerűbb dolgom lenne ha dühös lenne vagy sértett vagy bármi, csak ne lenne ennyire nyugodt szinte már közömbös.
Legszívesebben hozzá vágnék valamit, ahogyan meghajol előttem és elindul. Nekem veszekedni lenne kedvem ha már így indította ezt az egészet, és nem ahhoz, hogy egyszerűen csak elsétáljon.
Elkapom az ajtó kilincsét még mielőtt becsukhatná, és éppen csak egy pillanatig nézem távolodó hátát mielőtt utána kiabálnék.
- Vedd meg! Csinálj amit akarsz! Akaszd fel magad ha ahhoz van kedved te rohadt orosz fattyú!- Kiabálom utána és pont csak akkora erővel vágom be ajtót, hogy jó hangosan becsapódjon. Az öltözködő asztalhoz sétálok és kiveszem a fülemből a fülbevalókat. Teljesen elrontotta az estémet. Hogy lehet valaki ennyire...? Egy ekkora... nem találok megfelelő szavakat rá. Lehúzom a ruhám cipzárját és egyszerűen hagyom, hogy a földre hulljon. Kilépek belőle, és előkapva a bőröndömet elkezdem bepakolni az ékszereimet. A fürdőbe sietek, és az egész alakos tükörben elkapom saját megbántott pillantásomat. Megállok, hogy szemügyre vegyem félmeztelen testemet, és úgy egészében magamat. Na nem... Nem fogja elrontani az estémet, sőt! be is kaphatja.
Nem veszem vissza az arany ruhát, helyette leváltom egy mélyen dekoltált, szépen felsliccelt estélyire.
Arany magassarkú cipőt, és arany nyakörv szerű nyakláncot csatolok magamra. Nem, egy petákot sem költöttem el abból a pénzből, amit a Katedrálisért kaptam. De majd most! A kártya melyre a platina átutalás megtörtént az arany táskámban landol. Vörös rúzst kenek az ajkaimra és kihúzom a szemeimet, visszakerülnek a fülembe a gyémánt fülbevalók. És elhagyom a vérfoltos lakosztályt. Lelibegek a kaszinóba, váltok egy jó nagy adag zsetont és elegánsan foglalok helyet annál az asztalnál ahol Mikhail ül, hogy beszálljak a játékba. Éppen, hogy csak egy pillantásra méltatom a férjemet, mintha nem is ismerném, és a tőlem telhető legbujább mosolyt villantom az osztóra. Majd pofátlan flörtölésbe kezdek a mellettem ülővel, mentségemre szóljon, hogy ő kezdte.
A gyűrűt lehúztam, de ott lapol a táskámba, tudatosan igazítom meg eredetileg gyűrűzött ujjammal a hajamat, hogy drága férjem láthassa, hogy nincs a helyén.
Nem vagyok hülye a szerencsejátékokhoz vagy a kártyához ezért az első két kört sikerül elvinnem. Elvégre egy kurtizánnak mindenhez kellett érteni. Hát én értettem és azóta sem félek tovább képezni magam. Meg persze, egy ideje már itt vagyok, és hát van egy hatalmam mely könnyedén befolyásolja a játékos társaimat. És az elmúlt napokba kb már mindegyikkel felfordítgattam a lapjait tehát pontosan tudom, hogy milyen stílusba játszanak. Kivéve persze Mikhailt.