Ritka alkalmak egyike, hogy nem terveztem semmi érdekeset ma estére. Úgy érzem, szükségem van némi magányra, mert az utóbbi időben olyan sokan jártak-keltek körülöttem, hogy szinte megundorodtam a halandóktól, akik azt hiszik, nálam meglelik az örök élet kulcsát… Pedig én csak a lélektelen kárhozatot tudom felajánlani az efféle népeknek, de sebaj. Ha nekik ez kell, hát tőlem aztán nyugodtan megkaphatják. Én csak jól járok ezzel, nem igaz? Mindenesetre, ha már magányra vágyom, a szolgálókat is elküldtem a vidéki nyaralomból, amely Londontól viszonylag távol található. Eseménytelen, könyvekben elmélyedő kikapcsolódásra számítok - a reformáció folyamata szült néhány számomra igen érdekesnek tűnő munkát, jóllehet, sohasem rajongtam a vallásért, mint azt tudni lehet -. Majd egyszer csak kopogtatnak a ház ajtaján.
Kellett nekem elküldeni a személyzetet… De ma nem is vártam látogatót, jut eszembe, így végül kénytelen-kelletlen, nekem kell odasétálnom az előcsarnokban található bejárathoz, s kinyitni az ajtót. A látvány… Nos, nem is tudom, hogy írjam le. Egy magas, meztelen, föld, erdő, és egy számomra meghatározhatatlan szagtól bűzlő férfi áll előttem. Bár az összetevőit nem tudom beazonosítani, mivel találkoztam már hozzá hasonlóval az évezredek alatt, tudom, hogy egy vérfarkas áll előttem, de azért még én se mondhatom el magamról minden nap, hogy akaratomtól függetlenül, anyaszült állapotú férfiak grasszálnak a bejáratom előtt. Igazán… érdekes, és valljuk be, némileg vérpezsdítő látvány az izmok játéka, ahogyan a levegővételek során fel-le emelkedik a mellkasa.
Ugyanakkor, nem vagyok az a fajta, akit könnyedén zavarba lehetne hozni, így szemrebbenés nélkül pillantok végig rajta, s természetesen alaposan szemügyre veszem azt is - bár számára nem látványos módon -, hogy mivel is áldotta meg a jóisten. Határozottan a kedvemre való darab, érdekes lenne eljátszogatni vele egy ideig-óráig, ha már ma estére nem terveztem semmi érdekeset, őt meg idesodorta a véletlen… De ne szaladjunk ennyire előre, mert nem érdemes. Nem tudom, ő vajon mire számított, amikor bekopogott ide, miféle fehérnépekkel fog itt találkozni, de én sem épp teljes ruházatban fogadom őt, egy vékony, selyemből készült, gazdagon díszített köntös van csak rajtam, ami, bár övvel van rögzítve, kiadja az alakomat. Egy kereskedőtől kaptam ajándékba néhány hónappal ezelőtt, azóta szívesen viselem így esténként, mert igencsak kényelmes viselet a számomra. A hajam ezúttal le van engedve, így a fekete fürdök egészen a derekamig érnek most.
- Nos, nem szokásom irgalmas szamaritánust játszani… - kezdem -... de most talán tehetek némi kivételt. Feltéve, ha elmondja, hogyan került ide.
Miután válaszol, intek neki, hogy jöjjön be. Ha megtörtént, becsukom az ajtót, nem zárom kulcsra, mert teljesen felesleges… Hiába a masszív építmény, egy fa ajtót egy, a férfihoz hasonló alakváltó pillanatok alatt kitéphetne a falból, azt pedig nem szeretném. Szép ez a vidéki kúria úgy, ahogy van, nem áll szándékomban tönkretenni. Láthatja, hogy elég puccosan, bár a jóízlésnek megfelelően van feldíszítve a ház belseje, elegáns bútorokkal, drága drapériákkal és szövetekkel, mert démon létemre, igenis, kedvelem a fényűzést. Végül is, megtehetem.
- Ott nyugodtan leülhet, egy pillanat, és visszajövök - mutatok az egyik fotelra, ahol kényelembe helyezheti magát, amíg én felmegyek az emeletre, és körülnézek a hálótermemben.
Valamelyik alkalmi szeretőm talán itt hagyott ezt-azt… s valóban. Némi keresgélés után találok is egy bricseszt, na meg egy inget, ami szerintem igencsak nagy lesz erre a férfira, de mit is szoktak mondani az emberek? Ajándék lónak ne nézd a fogát? Cipőkereséssel nem bajlódom, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudom, az alakváltók inkább a meztelenséget részesítik előnyben, de azért egy szál semmiben aligha szeretne emberek között lófrálni… Még a végén bezárnák paráznaságért.
Visszatérek a szalonba, kezemben a ruháimmal. Ám, ahelyett, hogy azonnal odaadnám neki, felteszek egy szerintem roppant egyszerű kérdést:
- Mit kapok ezért cserébe?
Ha megpróbálja kikapni a kezemből a ruhadarabokat, démoni sebességemet kihasználva cselezem ki. Nálam ez nem járható út, farkaska.

Bár nem vagyok gondolatolvasó - legalábbis a szó hétköznapi értelmében nem -, ha jól sejtem, az ajtómban várakozó férfi nem éppen arra a látványra számított, amiben most része van. Egy efféle kúriában a személyzet szokta fogadni a betévedőket, erre itt állok én, a ház úrnője… Nos, igen. Előfordulnak ilyen balesetek.
Hallgatom a meséjét, ám csak egy részlet ragadja meg a figyelmemet igazán. Ha a fővárosból menekült el… egy égő házból… Az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy mostanra már egész London lángokban úszik, hiszen kő épület alig található benne, a fa pedig igen könnyedén képes meggyülladni… Az ott élő embereken minden bizonnyal eluralkodott a világvége hangulat. Én pedig épp ezt nem láthatom. Bár nem az a fajta démon vagyok, aki az emberek szenvedéséből táplálkozik, szeretem látni az efféle tragédiákat, mert elégedettséggel töltenek el. Most azonban igencsak furcsa lenne, ha egyszeriben úgy döntenék, odamegyek, csak, hogy láthassam a lángokban úszó épületeket. Így ez most ugrik.
- Értem - felelem - Nos, akkor jöjjön.
Miután leültettem, előkerítem azt a pár ruhadarabot, ami megfelelhet neki, bár be kell vallanom, nem ment olyan könnyen, mint azt elsőre hittem. Nem maradt itt annyi minden, mint emlékeztem… Vagy, csak kidobálták a szolgálóim, ez sem elképzelhetetlen. De kétlem, hogy egy meztelen férfi fennakadna azon, ha nem tudok teljes ruhatárat biztosítani a számára…
Ahogy visszatérek, látom, hogy illemtudóan várt rám, ami egészen váratlan. A legtöbben, ha egy ilyen házba beteszik a lábukat, szinte ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy végigtapogassák a messzi vidékekről származó kelméket, és egyéb holmikat. Erre ez a farkas nem tesz mást, csak türelmesen várakozik. Ki hitte volna, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem?
A kérdésemre egészen meglepően reagál. Mások, legyen szó férfiról, nőről. farkasról, vámpírról, vagy az ég bármely teremtményéről, egy ilyen mondat hallatán alighanem már az ajtón kívül, egy kihalt út szélén ácsorogva várná, hogy megszállja valaki. Ellenben, ez a farkas még mindig itt van… Sőt, még ő ajánlja fel nekem, hogy válasszak… Azt hiszem, nem gondolta át alaposan ezt a helyzetet, vagy olyannyira szüksége van erre a két szedett-vedett rongyra, hogy tényleg bármire képes lenne érte? Nos, én nem vagyok semmi jónak elrontója - kiváltképpen akkor nem, ha ez számomra jelent jót -, ezért úgy döntök, teszek egy próbát.
A ruhaneműket ledobom az egyik fotelba, majd szép, kimért léptekkel odasétálok a férfihoz. Bár ez első pillanatban nem igazán tűnt fel nekem, de ahogy látom, nagyjából olyan magas lehet, mint Cornelius, vagyis nem sokkal nyúlánkabb nálam. Így aztán, ahogy megállok előtte, egy röpke pillanat erejéig a mellkasára simítom a jobb kezemet - lévén, most én vagyok előnyös helyzetben, kétlem, hogy megpróbálná levakarni magáról a tenyeremet -, s kissé lábujjhegyre emelkedve, hajolok a füléhez. A szaga erőteljes, és igencsak hat rám, ám van már annyi gyakorlatom, hogy az efféle érdeklődésemet probléma nélkül tudjam leplezni… Míg egy farkas esetében azt hiszem, nem mondható el ugyanez. Elvégre férfiból van, s majd’ minden hímneműt fűt a kéjvágy, s ezalól, alighanem ő sem kivétel. Én pedig kezdek egészen éhes lenni…. Noha az utolsó kalandom alig néhány órája hagyta el ezt a házat, egy egész napos szeánszot követően… Telhetetlen lennék? Meglehet. Ám engem ez egy kicsit sem zavar. Szeretek szórakozni.
- Mondd csak, farkaska, hogy bírod a fájdalmat? - súgok, majd azonnal elhúzódom tőle, és kíváncsian várom a válaszát.
Biztos lehetek benne, hogy bár sok mindenre számíthatott, arra, hogy pénzt, esetleg egyenesen valami pajzán dolgot követelek majd tőle a ruhákért cserébe, ez a kérdés nem tartozik a fején átfutó gondolatok közé. Van benne valami meghatározhatatlan kisugárzás, ami azt súgja nekem, hogy eddig nem nagyon, vagy egyáltalán nem volt még dolga hozzám hasonló pokollényhez… Szerencsétlen! Erre pont engem sodort az útjába az élet.

Ha tudnék aludni, jelen helyzetemben komolyan elgondolkoznék azon, hogy ez egy lehetetlen álom-e, vagy esetleg elkezdtem-e hallucinálni. Hány olyan személy létezik a világnak ezen a féltekén, aki ilyen körülmények között ennyit képes válaszolni egy démon kérdésére? Gyanítom, nem sok. Még az is megfordul a fejemben, hogy azt se tudja, mivel áll szemben… Ám ebben az esetben sem ilyen reakciót vár tőle az ember - azaz sokkal inkább - démon lánya.
- Ez nem válasz, kisfarkas - rázom meg a fejem. Igen komoly önuralmamba kerül, hogy ki ne nevessem. Ennyire nem tudja, kivel áll szemben, vagy napi szinten kérdezik meg tőle vadidegen asszonyok, hogy hogyan bírja a fájdalmat? Egy olyan világban, ahol az Istenbe vetett hit ismételten erősödni látszik? Mi ez, valami ostoba vicc? Az élet tréfája?
Menthetetlennek tűnik. Vagy, csak az én türelmem nem végtelen. Nem vagyok hozzászokva, hogy holmi fiatal vérfarkasok puszta halandó nőként tekintsenek rám, s úgy tegyenek, mintha nem éreznék meg az erőmet, amely közrefog, lévén, majdnem negyvenezer év után én már nem érzek késztetést magamban arra, hogy elnyomjam, ami vagyok. Éppen ezért is van az úgy, hogy a férfiak nem igen tudnak nekem ellenállni, hiszen nem rejtem véka alá mindazt, ami kéjdémonként bennem rejlik, ez a kis suhanc meg a füle botját nem mozdítja a jelenlétemre? Hogy is van ez?
Dühös vagyok. Ugyanakkor van önuralmam, éppen ezért az arcomon semmi nem látszik, ahogy végignézek a hegekkel borított testén. Az, hogy rendelkezik ezekkel, nem bizonyít semmit, mert ettől még könnyen lehet, hogy vonyított, mint a kutya, amikor ezeket szerezte. Éppen ezért gondolom meg magam. Nem fogom ráerőltetni az akaratomat. Aki ennyire tudomást se akar venni rólam… az takarodjon innen.
Megfogom a ruhákat, és olyan erővel vágom hozzá, hogy az őt magát is a falhoz taszítja.
- Takarodj innen! - közlöm ellentmondást nem tűrő hangon.
Ha megpróbál nekem támadni, probléma nélkül térek ki előle, és taszajtom meg még egyszer, ezúttal az ajtó irányába. Amikor végre eltűnik, bevágom mögötte a fából készült remekművet, olyan erővel, hogy szinte már az is csodaszámba megy, hogy a helyén marad, és nem szakad le azonnal a zsanérokról, amelyek tartják. Veszek néhány mély levegőt, ám nem nyugszom meg ennyitől. Ha már ennyire feldühítettek, szükségem van valamire, amin levezethetem a feszültségemet, erre pedig tudok egy igazán jó helyet, s egy még annál is alkalmasabb személyt. Füstté válok, és a pokolbéli lakosztályomban materializálódom ismét. Gondolatban üzenek Cornelius egyik tanítványának, akit annak idején a Jeremiah névre kereszteltek. Hűséges embere a bukott angyalnak, aki nem bánja, ha olykor a mestere anyja is kezelésbe veszi. Így aztán, amikor megjelenik az ajtómban, és illedelmesen meghajol, egy szó nélkül intek neki, hogy álljon a játszószobám azon falához, amelyen láncok lógnak, s odabilincselem. Tekintetem végighordozom a szekrénybe állított kínzóeszközeimen, ám végül egyelőre csak az egyik, apró fémkereszekben végződő korbácsomat veszem elő. Most ez is megteszi.
- Mondj egy számot! - parancsolok rá.
- Tíz, úrnőm - feleli engedelmesen.
- Addig foglak verni, amíg tízszer el nem élvezel, megértetted?
- Meg, úrnőm - bólint.
- Akkor kezdjük - azzal lecsapok rá a korbáccsal. Végül is, ez is elég szórakoztató.