A tigris veszélyes, ha sarokba szorítva érzi magát, ahogy minden más nagyvad is. Ami a cirkuszban zajlik, az már idomított állat magánműsora, hogy miként tiltakozik a bántalmazó eszköz ellen. De egy vad példány nem méri fel sosem különösen a helyzetet, csak előnyt próbál kovácsolni a saját adottságaiból.
Egy sarokba szorított állat a legkiszámíthatatlanabb minden értelemben. Nem tudni, meghunyászkodik-e, vagy pofáját vicsorogva húzva, éles fogait kivillantva agresszió jelét mutatja-e, esetleg még támad is. A testbeszéd árulkodó, talán túlságosan is.
A menekülő tigris a fény villanására megtorpan, mint aki elveszti egy érzékét, inogni kezd. Jobbra, majd balra próbál menni, végül megfordul valamerre. Teljesen elveszti a tájékozódási képességét és majdnem egy fának is nekimegy. Olyannyira bántja a fény a szemét, hogy a feje is belefájdul és akaratlanul is megtorpan. De morog. Várja, hogy valahonnét támadjanak, de nem támadnak. Nem történik semmi. A fény csökken, de a tigris nem mozdul. Olyan akár egy világtalan. Az ő szemeiben még mindig homály van, ami ugyan enyhül, de csak részlegesen. Apró foltokban még mindig ott vannak fény utóhatásai, mint megannyi csillag. Eltelik egy kis időbe, amíg tisztul a látása. Érezte eddig is a mozgást, hallotta, a nő honnét közelít, de csak morgást, hátrálásra kész testhelyzetet és tanácstalan tétova tekintetet kap. A tigris most érzi magát a legfenyegetettebbnek. A teste megfeszül, a farkát behúzza és vészjóslóan morog. Most már látja támadóját. Látja, hogy a fegyver is veszélyes, amit hozzá fognak. De nincs rosszabb egy sarokba szorított nagymacskánál. Elég egy meggondolatlan pillanat, a tigris az eddigi már-már meghunyászkodó testtartásból elrugaszkodik egyenesen a vadász felé. A fegyver elsül, noha nem a fejét találja el. A tigris a fájdalomtól csak felordít, a megkezdett ugrás kurtán végződik, de a fegyvert kitépi a nő kezéből és a földre teperi a vagy közel 200 kilójával és megpróbálja kiiktatni. Az adrenalin szétjár a testében, a sérülést már csak tompán érzi. És azt is, hogy erős kezek markolnak a bundájába, hogy távol tartják a pofáját. Jó messze attól, hogy bármit is elérjen. A próbálkozásnak egy pillanat vet véget. A tigris tekintete a nőébe fúródik és ahelyett, hogy elsiklana mellette, megáll ott. A mozdulata megfeneklik, az izmai már nem azért küszködnek, hogy minél jobban le tudja teperni a jelenleg áldozatnak tűnő személyt. Tekintete lágyabb lesz, mint ha felismerné a nőt. Majd egyre emberibb. Az élénk zöld színű szemek emberibb árnyalatot vesznek fel. És a tigris is átadja a helyet nekem. Már nem fáj az átalakulás. Már megszoktam ez alatt a jó száz év alatt. Nem telik el pár másodperc, én már emberi alakomban fekszek majdnem hogy rajta. Pucéran. A fájdalom viszont ebben a formában sokkal elviselhetetlenebb, mint tigrisként. Az oldalamat súrolta a lövés, vagy talán bele is állt a golyó, fogalmam sincs. De pokolian szar, utálom ha meglőnek.
De a meglepettségtől még mindig nem ocsúdok fel. Miért akart ő engem elkapni? Valaki rám uszította? Mert akkor számlálhatja vissza a napjait. Vagy talán még mindig szándékában áll befogni és ki tudja mit csinálni velem?
- Te? Miért? - csak ennyire futja tőlem. Nem tudok úgy teljesen józanul gondolkodni, amikor közben intenzíven ég az oldalam.

Ennél ironikusabb nem is lehetne már egy nagyon régi már-már mondhatni túl közeli ismerős viszontlátása. De most komolyan, épp egymást készültünk kinyírni rosszabb esetben, ha a tigris nem gondolta azt, hogy elég lesz csak megcibálni kicsit, amíg egérutat nyer. Talán volt ilyen szándéka. Addig a pillanatig, amíg sebet nem kapott. Egy sebzett vadnál nincs rosszabb, elveszti minden fajta hidegvérét, azt a nem létező keveset is ami volt és úgy támad az ellenfelére, mint ha az lenne az utolsó esélye a fennmaradásra. Ilyenkor én is nehezen tudom uralni. Úgy érzem magam, mint ha valami cellába zárnának, ahol a rácsokat csak döngethetem, semmi nem történik. Kivéve, ha valami váratlan dolog megzavarja a tigrist.
Még szerencse, hogy ez történt, különben az életben nem változok vissza és akkor lehet még egymást ténylegesen meg is öljük. Vagy ő engem. Van reflexe, az tuti. Azt az egyet észrevettem, hogy nagyon gyorsan cselekedett. Más esetben a vadásznak már ilyenkor rég befellegzett, a tigris meg aztán nyalogathatta a sebeit. Most nem. Most erőkiegyenlítődést vettem észre, még úgy is, hogy ő volt alul. Nagyon hátrányban amúgy, hisz egy ilyen nehéz döggel ki bírna? Egy hatalmas előny a megfelelően nagyobb, de a mozgásban nem hátráltató test.
Visszaalakulva hirtelen leugrik a nőről vagy Ennél ironikusabb nem is lehetne már egy nagyon régi már-már mondhatni túl közeli ismerős viszontlátása. De most komolyan, épp egymást készültünk kinyírni rosszabb esetben, ha a tigris nem gondolta azt, hogy elég lesz csak megcibálni kicsit, amíg egérutat nyer. Talán volt ilyen szándéka. Addig a pillanatig, amíg sebet nem kapott. Egy sebzett vadnál nincs rosszabb, elveszti minden fajta hidegvérét, azt a nem létező keveset is ami volt és úgy támad az ellenfelére, mint ha az lenne az utolsó esélye a fennmaradásra. Ilyenkor én is nehezen tudom uralni. Úgy érzem magam, mint ha valami cellába zárnának, ahol a rácsokat csak döngethetem, semmi nem történik. Kivéve, ha valami váratlan dolog megzavarja a tigrist.
Még szerencse, hogy ez történt, különben az életben nem változok vissza és akkor lehet még egymást ténylegesen meg is öljük. Vagy ő engem. Van reflexe, az tuti. Azt az egyet észrevettem, hogy nagyon gyorsan cselekedett. Más esetben a vadásznak már ilyenkor rég befellegzett, a tigris meg aztán nyalogathatta a sebeit. Most nem. Most erőkiegyenlítődést vettem észre, még úgy is, hogy ő volt alul. Nagyon hátrányban amúgy, hisz egy ilyen nehéz döggel ki bírna? Egy hatalmas előny a megfelelően nagyobb, de a mozgásban nem hátráltató test.
Visszaalakulva hirtelen leugrik a nőről vagy százötven nyomósúly plusz, ami megkönnyíti már csak a lélegzetvételét is. De ki foglalkozik ilyenekkel, amikor csak meredünk egymásra, felismerve a tényt, hogy egy ilyen szituációban bizony eszünkbe sem jutott találkozni. Már ironikusan röhejes, hogy ez így alakult. Megkönnyebbülök azért, ahogy megszólal. A hangjából már lekövetkeztetem, hogy nem akar megölni. Így, ebben a formában jelenleg nagyon könnyen megtehetné. De csak hagyom, hogy a hátamra fektessen. Még mindig hitetlenkedve kémlelem, néha hozzáérek a karjához, azt gyanítva, hogy bármelyik pillanatban csak szertefoszlik a kép. De nem.
A szabadkozás, amiket mond nem késztet arra, hogy azt mondjam, " ó ugyan hagyd már", egyszerűen csak viccessé válik a helyzet. A fájdalom ellenére felnevetek.
- Szóval aki nappal segítőkész doktornéni, az éjszaka nem csak jó szerető, de kiváló vadász is. Milyen meglepetéssel tudsz te még előrukkolni? - nem volt olyan sok az az alkalom, amikor mi találkoztunk. Emlékszek, egyszer egy fulladozó gyerekkel rohantam be a rendelőjébe, hogy szüntesse meg az asztmás rohamát. Aztán... csak úgy alakultak a dolgok. Én hoztam a formám, nem mondtam nemet semmire igazából. És ahogy láttam rajta, őt sem zavarta valamennyire a közeledésem.
- Miért vettél célkeresztbe? - szórakozott vonásaim csak egy pillanatra keményednek meg. Azért ez fontos dolog, valószínűleg csak nem erre portyázott, és hopp egy tigris, fogjuk be alapon fogta rám a fegyvereit. Már volt olyan, hogy valaki rám talált, megléptem, aztán utólag hallottam a hírekben, hogy az államok összes állatkertjét megkérdezték, nem szökött-e el a tigrisük. Szórakoztatóan naivak az emberek. De ez most más, ő elég bennfentes a dolgokban. A válaszra várva az arcomat kezdem vakarni, érzem, hogy valami húzza a bőröm, mint ha feszülne. Aztán az ujjaimra sandítok. A körmöm alatt megszáradt vért veszek észre. Aztán rájövök, hogy ja nem is olyan rég még jóllaktam.
- A tigris még midig nem tud kulturáltan enni...

Hagyom, hogy ellássa a sérülést, amint megtalálja. Azért jó érzés gondoskodó kezek alatt lenni, pláne olyannak, mint nekem. Nem egy szép történetem van, így nem is olyan meglepő, hogy mindent megragadok annak érdekében, hogy jól érezzem magam. Mégis milyen különös, hogy soha életemben annyira nem engedtem magamhoz közel egy nőt sem, hogy azt mondhassam neki, ő rá van szükségem és szeretem. Már voltak határesetek, amikor majd' megpusztultam amikor a csaj megpattant. Ezzel jár a tivornya élet, amivel azért fel kellene hagynom, ha normális életet akarok. De hisz miről beszélek? Van nekem olyanom.
Csak figyelem, amit csinál, legszívesebben még a kezeimet is a fejem alá pakolnám, az lenne az igazán élvezetes. De minden nemű megmozdulásom jelenleg húzza nem csak a bőröm ott a seb körül, de az izomréteg megmozdulása sem vezet eredményre. Szóval inkább szóba elegyedek vele, ha már itt van.
- Azt sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a hátterében a dolognak, elvégre... ember vagy, nem? - vonom le az igen szembetűnő következtetést. Egyszer talán mondta is, hogy szereti megvalósítani a céljait, nem véletlenül lett jó orvos. Csak hát... én azt hittem már vagy az utolsó éveit éli valamelyik öregek otthonában vagy épp a családja körében. Vagy talán hogy már meg is halt. Őszintén szólva nem szoktam sokszor rá gondolni, csak néha szokott felbukkanni némelyik hallucinációm esetén, mint bárki más.
- Majd annak a fiatal vadásznak elmagyarázom, hogy ez a tigris őshonos itt az államokban. - húzom a szám vigyorra. Azért lehetnék elővigyázatosabb is, ha csak így megláttak itt. Nem szokott jó kisülni abból, ha rám küldenek akárkit. Ez a mostani is majdnem kissé tragikus lett.
Újabb következtetést vonok le, hogy talán a közeli patakban megmoshatnám az arcom, hogy ne legyek túlságosan feltűnő az emberek között. Érzem, hogy a sebem lassan elkezd beforrni. Nem egy kellemes érzés, olyan mint ha még mindig égetnének, de egyre tompábban. Aztán a feszítő érzés a másik kellemetlenség. Egy idő után már csak jószerével egy apró heg fog emlékeztetni arra, hogy ott meglőttek. Nahát, egy újabb női billog, gondolhatnám így is. De nem teszek humoros megjegyzéseket, csak felülök.
- Nos a ruha.. az van itt valahol. Úgy az erdő túlsó végén rejtettem el egy bokorba. - négy lábon könnyűszerrel megtehetném az utat, de gyalog... Bár. A nevetésére csak elmosolyodok, de ez semmi jóra nem enged következtetni, ugyanis elég pimasz az a mosoly.
- Tán csak... nem zavar a dolog? Azok után... - nem fejezem be, tudja mire gondolok én most. Nem igazán van már mit takargatnom előle.

Elgondolkodok azon a többé kevésbé dolgon. Vajon azt hogy érthette? A szuper reflexeire gondolt? Nem hiszem, hogy a vámpírvér ennyire megváltoztatta volna önmagában, ha benne nincs semmi olyan, ami egy vámpírra utalna jellemvonásban. Ember, ehhez semmi kétség. De kérdés, hogy különleges-e? Ritkán találkoztam olyan személyekkel, akik emberek voltak, mégis rendelkeztek valami különleges dologgal, ami őket érdekessé tette. De nem csak ebben, ők a bajt is jobban vonzották a vámpíroknál fogva. De nem firtatom.
- Majd akkor megmagyarázom neki ezzel itt - mutatom az öklöm, a tigris közben háborog bennem. De nekem nincs most semmi agresszívabb megnyilvánulásom. Nem is akarok, tele vagyok, jóllaktam és épp az előbb lyuggattak ki.
Az ütő is megáll benne, amikor a fegyvert legféltettebb kincsemre illeszti. Igen, a drogoknál vannak sokkal de sokkal fontosabb dolgok is az életben, mint a szex. Sőt az még mámorosabb is. Nem tagadom, az élvezeteknek hódolok javarészt. Mindegy milyennek. De most egy pillanat alatt fagyok le. Pimasz mosolyom is az arcomra fagy, ha nem leolvad és csak a szemeim cikáznak a nő arca és a fegyvere között. Vele aztán nem lehet cicázni, egy kicsit sem. Egyből emelem a kezem magam elé, mutatva hogy azt onnét vigye el, miközben meg is szólalok.
- Ééén elhiszem, hogy az jobban el tud sülni, de semmi szükség arra, hogy ezt most meg is mutasd. - magyarázom még mindig olyan képet vágva, mint akinek a seggébe épp feldugtak volna valami kellemetlent. Ennyire nem volt kemény a legutóbbi találkozásunkkor. Talán akkor észrevettem nála némi szeretethiányt, amit galád módon az előnyömre fordítottam. De mindketten jól jártunk, ő is és én is. Ahogy leereszti végül a fegyvert, megkönnyebbülök.
- Nagyszerű. - de tényleg, még talán iszok is pár kortyot, miután alaposan lemosakodtam. Végignézek magamon, tele vagyok bőven vérfoltokkal, többek közt már a sajátommal is. Feltápászkodok a földről, miközben rá pillantok. Valami mint ha nem stimmelne.
- Jól vagy? - kérdezem azért a biztonság esetén és egy picit közelebb is lépek hozzá annak ellenére, hogy már az irányba mutat. Még nézem egy ideig, aztán arra fordítom a fejem, amerre mennünk kellene. Akkor induljunk.
- Hát... itt is, ott is... Többnyire városból városba vándorlok, kicsit fura is lenne egy helyben maradni ennyi idő után. Olykor vannak jobb időszakaim, van lakásom, aztán minden kicsúszik a lábam alól. Te még mindig gyerekeket gyógyítasz? - őszintén érdekel, mi volt vele.
A patak nincs messze tőlünk, így hamar odaérünk. Én csak leguggolok a szélén, kicsit jobban beleállva a vízbe. Alaposan megmosom az arcom, majd vetek egy pillantást a sebemre. Teljesen behegedt annyira, hogy egy ilyen ki tudja mi van benne víz is érhesse. Bőszen locsolni kezdem magam mindenhol, ahol véres vagyok. Lassan pedig tiszta is leszek. Aztán csak Zephre pillantok a vállam fölött, majd gondolva egyet egy kis adag vizet rá locsolok.

Sokszor tényleg csak úgy élek a vakvilágba. Nem érdekelnek sem tartósabb jövőbeli dolgok, sem az, hogy mikor dobnak ki, mert felhalmozom a tartozásokat. Magamon kívül mást nem tudnának elvenni tőlem. nincs semmi olyanom, ami érhetne egy keveset is. Ruhákban is úgy bővelkedek, ami épp jut és amennyi jut. Elgondolkodtatóvá válik a tény, hogy most ezt ő mondja. Vajon tényleg számít az valamit pláne neki, hogy hogyan élek? Úgy fest valamennyire érdekelheti a dolog. Máskülönben miért mondaná ezt?
- Sok mindentől függenek. Nincs motivációm igazán. Azt már rég elvesztettem, ami fontos volt nekem, azóta pedig az idő nem vált múlandóvá. Majd egyszer fog, tudom. De ez annyira elveszi az emberi értékrendek fontosságát. Te nem éreztél még ilyet? - hisz ő is jó ideje nyomja azért az ipart, akkor sem volt sokkal fiatalabb nálam, amikor még megismertem.
- Nem látom értelmét a letelepedésnek. Ha valakinél lakni akarok, úgyis megoldom. - vonom végül csak meg a vállam, és már nem is ezen rágódok. Nem szoktam gondolkodni annyira az élet céljain. Vajon miért vagyok én itt, ugye? Fogalmam sincs, hogy jól érezzem magam.
A pataknál csak lemosakodok. És ahogy ő is leguggol mellém, mint ha valami csintalan kisördög bújna belém. Zephre locsolok egy adag vizet, mire mindjárt jön a tiltakozás. Na persze, mert az előbbiből tanultam is valamit? A fenéket. Még egy adagot locsolok rá, de meglesz az eredménye, ellök. Én pedig guggolás közben elvesztve az egyensúlyom, a vízben landolok. Reflexszerűen kapom el valahol, nem is figyelem hol igazán, hogy hátha még meg tudom fordítani az esést, de csak őt is magammal rántom. Hát persze, könnyebb nálam. De ahogy a hátamon fekve rá pillantok, csak éktelen nevetésben kötök ki.
- Te meg rosszabb vagy, mint egy frigid nőszemély. - mondom szakadozottan, a röhögést nem abbahagyva. Tényleg más lett, mint ha elszállt volna az a könnyed nőci, akit megismertem. Mint ha elhagyta volna a humorérzékét.

Úgy fest a víz talán kicsit kirántotta ebből a merev modorból. Az a mosoly, az mindent megért. Azt is ha most mindjárt agyoncsap, amiért berántottam a vízbe és azt is, ha még jól tökön is rúg. A nevetésem is egy kissé alábbhagy és csak figyelem. Én mindent tökéletesen látok. Már nem is tudom mióta, de teljesen ösztönösen veszem át a tigris látását, ha sötétedik. Gyönyörű ilyenkor is az erdő, meg minden más is ami a civilizáción kívül esik. Na meg persze ha nem rondít bele a képbe valamelyik másik faj.
- Kérheted, ha egyszer úgy van. - szabados hanglejtéssel mondom ki ezeket a szavakat, miközben már vigyorra is húzódik a szám. Végigpásztázom rajta a tekintetem, nem elkerülve a most már abszolút tapadós ruhát. Még akkor sem veszem észre magam, amikor kétoldalt az oldalán végigsimítok. Nekem már annyira természetes, ha valakivel már volt viszonyom, hogy ezek számomra ne legyenek zavaró tényezők.
- Még mindig bámulatos az alakod. - nem tudok betelni a látvánnyal. Mondjuk melyik férfi tudna, most őszintén? Én nem vagyok sem álszent, sem hazudós, talán csak egy hibám van, túl nyersen és túl őszintén fejezem ki magam. Ezt nem minden nő tudja díjazni. Nála még az ilyen megjegyzések nem torkolltak sosem valami nagy pofozkodásba. De persze akkor máshogy álltunk egymáshoz, akkor kerestük a másik társaságát. Most meg csak véletlenül botlottunk egymásba, mondhatni majdnem halálos kimenetelű harccal. De igazából nem is érdekel az már. Jó látni valakit ennyire régről. Te jó ég, közel ötven év eltelt azért. Ennyire régről senkivel sem tartom a kapcsolatot, hisz minek. Azokhoz akkor fűződött érdekem és a fele nem is él már.
- Nem kapsz. - ha már leszáll rólam, akkor én is felülök, majd fel is tápászkodok a vízből. Egy pillanatra elgondolkozva figyelem, majd a levegőbe szippantok. Talán mire gyalog visszaérünk, még meg is virrad. Lehet nem hanyagolandó, hogy nincs meleg.
- Nekem esetleg van egy ötletem. - kilépek a patakból, kicsit még meg is rázom magam. Tényleg hideg van, így fázok is. Jól jönne egy kis bunda meg talán négy lábon megtenni az utat.
- Ültél már lovon? - kérdezem kissé tétován. De még a választ meg sem várva hozzáteszem. - Na és tigrisen?

Nehéz betelni a látvánnyal, mert még mindig nehezen hiszem el, hogy még él. De él és ahogy nézem csak, akár csak végigsimítok rajta, rengeteg emlékkép rohan meg. Elvoltunk mi egymással. De azt hiszem egy percig sem gondoltuk komolynak azt a pár affért. Én túl komolytalan, léha életet éltem, ő pedig céltudatosan építkezett. Azt akkor is elismertem, hogy csak romboltam volna a szép kis világát, amit felépített magának. Nem terveztünk folytatást, az úgy volt jó, ahogy abba maradt. Két teljesen külön világ, ez pedig talán most üt el a legélesebben egymástól. Ő vadász. Engem pedig meg akart ölni. Tudom, hogy nem tenné meg, hisz annyira ismer, hogy nem ölnék csak úgy meg másokat. Szeretem az illegális harcokat. De nem életre-halálra. Csak levezetem a felgyülemlett feszültséget, hisz a tigrisre nem mindig van olyan állapotom, hogy szabadon ereszthessem biztonsággal. Igen, a drogok...
- Azok a csokis.... talán banán volt, vagy eper? - nem tudom már, de volt egy olyan alkalom, amikor nem csak úgy egymásnak estünk, hanem csokiba mártogatósat játszottunk. Azt élveztem. Talán egy picit ne is voltam szívva, de emlékszek rá. Sokat mondok, ha azt mondom vagy három hétig kavartunk így-úgy, amikor épp kedvünk szottyant. Főleg amikor még kellőképpen felfokozott állapotban voltam. Őrült időszak volt ez akkor, amikor az intimitás tulajdonképpen még szinte tabu dolognak számított, minket az sem érdekelt ha ránk nyitnak. Vagyis... engem biztos nem.
Nem tetszik nekem a kép ami kint a parton fogad. Még csak most lépett ki, de már fúj a szél és fázik. Jó, én is fázok. Én sem nézhetek ki sokkal szebben, de nekem még van módom bebundásodni. A tigris nem is lesz olyan ázott, mint én. Ez a pár szőrszál az ő esetében elenyésző lesz és gyorsabban is megszárad.
- De, a legnagyobb komolysággal. Aztán felőlem úgy is meghálálhatod. - válaszolok pimasz vigyorral, de csak azt látom, hogy elindul. Azt azért nem lenne jó hagyni, ha tényleg megfázna. Meg sem várom, amíg ismét megszólal, egy pillanat alatt ereszkedek le négy lábra és indulok meg felé. Már pár lépés után a tigris nekiszaladásból neki megy, finoman kibillentve az egyensúlyából, de hogy ne csak úgy elessen, a szájával megragadja a karját úgy, hogy az keresztbe lógjon a nyakán. Ha kényelmesen akar utazni majd helyezkedik. A tigris csak még gyorsabb tempót vesz fel, a fák meg csak úgy suhannak el mellettük, mint tétova oszlopok. Olykor az aljnövényzet csap, súrol, vagy épp csak végigsimít rajtuk.

Nem teljesen átgondolt terv, eeezt aláírom. De roppant hatásos, ugyanis pár perc alatt megtesszük így a terület nagy részét. Amikor az átváltozás megtörtént, még nagyszerű ötletnek tűnt. Az iram, a lendület, a méterek pillanatok alatt megtevése. És az állat nem fárad, sőt csak most érzi magát igazán elemében. Bosszúsan morran egyet, ahogy oldalra rántják a fejét, de nem foglalkozik annyira a dologgal, csak előre tart. Ha annyira akarna, akkor odakapna a kezéhez, de nem szándéka egyáltalán.
Egy szakasz után mint ha a nő már nem is simulna annyira rá, hogy a lehető legkevesebb növény érje, hanem egészen elemelkedik tőle és leveti magát. A tigris azonnal lelassít és néhány lépés után megfordul.
Egy fához simulva indul el vissza, miközben megjelöli azt. Közben teljesen nyugodtak a vonásai. A nőt figyeli, ahogy az teljesen kikel magából. Látni, hogy nem a legjobb állapotban van. Tele van apró karcolásokkal, egyikből-másikból talán már a vér is kiserkent. Ő csak nyugodtan kémleli, füleit izgatottan mozgatva. Még közelebb araszol hozzá egészen lassan, folyamatosan tartva a szemkontaktust.
Végül csak bármi morgás nélkül hozzá simul. Megkerüli párszor őt, farkával követve a teste ívét, majd megáll jobb karja mellett, a fejét a keze alá simítja és felles rá. Lassan dorombolni kezd. A tigris ilyenkor kész kandúr tud lenni, ha annyira akar. Márpedig nem akar most visszaváltozni és ledobni ezt az egyre melegebb takaróréteget. Zephre figyel, közben próbálja ismét felmérni a helyzetet, tekintete azt sugallja, "nem megyünk előbb vissza? ". Egy nemtetsző hangot hallatva leül, végül csak nyalogatni kezdi a nő tenyerét. Hízeleg, akár egy kisméretű cica.

Halk morranásokkal válaszolgat Zeph kijelentéseire csak a tigris. Tökéletesen tisztában van vele, hogy mit mond neki a nő és csak azért nem kezd el erősebben visszamorogni vitatkozás címszó alatt, mert látja, hogy ő nem áll épp a helyzet magaslatán. Inkább hízeleg egy sort. Másrészt viszont borzasztóan élvezi azt, ahogy a nő ujjai végigszántanak a bundáján. Teljesen kiélvezi a simogatást, ameddig csak lehet.
Csak akkor áll fel mellőle, amikor Zeph kitalálja, hogy leül. Kissé gondterhelt szemekkel kémleli a nőt, noha teljesen szórakozottságára vall az, hogy az állat farka közben oda-vissza tekereg. De amikor elindul a kiálló gyökér felé, elkíséri addig. Egy pillanatra a térdeire támasztja az állát, arcára némi felvidult fonás ül ki, ahogy a viszontlátást emlegeti. Még egy picit dorombolni is kezd. Tekintetét viszont nem tartja sokáig rajta, ugyanis valami a hold fényétől megcsillanó dologra lesz figyelmes az avarban. Eloldalog oda, hogy megnézze mi az. Majd felveszi a szájába a talált kocsikulcsot. Ismét a nőhöz araszol, mancsát az ölébe teszi, mint ha csak azt akarná mondani vele, hogy maradjon itt. Aztán sarkon fordul és nekiiramodik.
Előbb a nő illatanyagát szimatolja ki és kezdi el követni arra, amerre nem is jártak még. Nem tart sokáig, hogy kiérjen az úttesthez. Valahol onnét nem messze megtalálja a kocsit is leparkolva. Eddig nem volt nehéz. Ismét emberi alakban lépek a kocsihoz és nyitom ki azt. Talán valami teával készült az estére, vagy kávéval, vagy akármivel. Egy felkészült vadásznak mindene van. Találok is egy termosz szerű eszközt és ahogy megrázom sem tűnik üresnek. Oké, nézzünk valami ruhát. Felnyitom a csomagtartót és körülnézek. Hirtelen szembetalálom jó néhány fegyverpótlékkal, nyilakkal, másfajta lőfegyverekkel és még ki tudja mikkel. Én most nem is ezeket keresem, de megtalálom amit akartam. Egy jókora pokróc. Meg egy hátizsák. Remek, ezekben tudom vinni is a dolgokat. Kiemelem a ruhaanyagot a zsákkal együtt és lezárom a kocsit. A hátizsákba berámolom amiket találtam és ismét a tigris alakjában tetszelgek.
Megindul vissza ugyanazon a most már vegyes nyomon, amin eddig eljött. Aztán valahol az erdőben lekanyarodik egy teljesen más nyomvonalon haladva. Neki nem telik sokba, mire megtalálja a ruháit is. Újabb váltás, a ruhák pedig a hátizsákba kerülnek. Ez után visszaváltozva megindul vissza oda, ahol hagyta a nőt. Talán nem fog elbóklászni. Hátizsákkal a szájában lohol a lehető leggyorsabban. Aztán lelassítja a lépteit és visszaér a kis részhez, ami már mostanra illatozik az ő szaganyagától.

Szerencsére a nőt ott találja, így megbizonyosodhat arról, hogy nem kell keresgélnie ha esetleg elindult valamerre. És ami még jobb, hogy nem sokat változott az állapota. Még picit messzebbről megtorpan és felveszi az emberi alakot.
A hátizsák fülét kiköpve a kezembe esik a jó duzzadásig teli cucc. Oda sietek hozzá, nem foglalkozva azzal, hogy most megint pucér vagyok és igen csak meglegyint a hideg levegő, megfogom a karját és visszaültetem lassan a gyökérre.
- Rossz ötlet volt ez így, sajnálom. - mondom kissé tétován, tényleg aggódó tekintettel. De már le is guggolok és bontom ki a hátizsák tartalmát. Először a pokrócot veszem elő, amit annyira hajtok össze, hogy vastag is legyen, de még körbeérjen rajta. És persze köré is csavarom. Talán most már ez a gond megoldva. Sajnos lett egy nagyobb gond, amivel viszont nem tudom, hogy mit kezdjek. De innét a helyről minél előbb el kell mennünk. Még a kezébe adom a termoszt is, csak az után veszem elő a ruháimat és öltözök fel én is. Jól esik a ruha melege, még ha nem is változott olyan nagyon a helyzet. Legalább a szél már nem fújja a bőröm és erre pont elég ez a holmi.
- A bordád megrepedt? - lépek végül ismét oda hozzá immár teljesen felöltözve. Azon kezdem el törni a fejem, hogy vajon melyik város van ide a legközelebb, oda bevihetném az ügyeletre. Nincs jobb ötletem, sajnos száz év alatt nem tanultam meg orvosnak lenni.
- A vállad még megnézem. - megint csak leguggolok hozzá, egyik oldalon kicsit kiterítem a pokrócot és vizsgálni kezdem a sérülést. Nem tűnik törésnek. Szóval akkor megpróbálom a legkevésbé fájdalmasabban helyre rakni. Aztán visszacsavarom a pokrócot és a hátizsákot felkapva a hátamra oda lépek hozzá kissé kis terpeszben és a lehető legóvatosabban, hogy ne nagyon mozdítsam a törzsét felveszem két kézbe úgy, hogy nekem pont oldal irányból van. A pokróc nem is akadályoz ebben. Így indulok el vele a kocsihoz. És ez a legkevesebb, hogy viszem, ha tetszik neki ha nem.
- Elvezessek az ügyeletre?

Különösnek találom a jelenlegi helyzetet. Valamennyire egy új oldalát ismerhettem most meg Zephnek, noha három hét ismertség eleve nem volt cseppet sem kedvező arra hogy alaposan megismerhessük egymást. Az ember pedig ötven év alatt sokat változhat. Eddig azt gondoltam, hogy túlságosan merev lett. Talán mert ennyire akkoriban nem volt büszke. Most ez süt róla. De most pedig valahogy mégis más a benyomásom, mint ha csak megtört volna a jég. Mint ha eddig tartotta volna magát, most pedig átadta magát a fájdalomnak. Most màr kimutatja, hogy fáj, most már egy könnycseppet is megengedett magának. Én nem firtatom a dolgot, csak megnézem a vállát és helyre is teszem. Úgy reagál a karja ahogy kell, legalább ez biztosan nincs eltörve. Ha nem szabotálja magát a hátamról akkor most nem sérült volna meg.
Figyelem csak ahogy megnézi az oldalát és megállapítja mi a helyzet. Akkor nem nagyon kelene mozognia. Épp ezért döntök úgy, hogy akkor elcipelem a kocsiig. Annyira már nincs messze, noha valószínűleg pirkadni fog mire odaérünk.
Nem tiltakozik szerencsére az ellen, hogy felveszem. Sőt inkább megköszöni.
- szerintem ez a legkevesebb, hogy ilyen állapotban nem hagylak itt. Te sem léptél le, amikor meglőttél. - pedig azért azzal tisztában van valószínűleg hogy hamar meggyógyultam volna. Ő ellenben nem és ez picit aggaszt is.
- biztos nem most kell az orvos? Annak ellenére hogy azért vagy fehér mert kihűltél, úgy festesz mint aki mindjárt ide ájul. - vonom le a célozgató megjegyzést.
Közben egy egészséges tempót veszek fel, hogy minél előbb kiérjünk az úttestre. Nem lenne rossz tényleg ha legalább egy minimális elsősegèlyt kapna.
- van valaki, akire támaszkodhatsz ezekben a napokban? - ìgy az elején nem könnyű, ahogy pedig korábban mondta, mint ha nem marat volna senkije. Vagy csak azokra értette ezt akik a múltban voltak fontosak számára? Nem akarok kutakodni az életében sem a múltjában. Nem vagyok más neki mint egy kedves ismerős, aki valahol a múltjában létezett.
Lassan közben egyre ritkul a környezet mint ha közeledne az erdő széle is. Már vagy 10 perce megyünk, ha nem több. Aztán elénk kerül a szürke úttest. A nap első sugarai már vörösen festik az eget, miközben egyre világosodik. Kiérek az út szèlére vele, majd átviszem a túloldalra ahol a kocsi van. Kicsit emelek rajta, hogy áthelyezhessem a súlypontot a karomon, a kocsikulcs után matatok. Szerencsére csak egy gombot kell megnyomni így már nyithatom is. Beültetem a kormány mögé, de csak leguggolok mellette.
- biztos menni fog?