Különös érzés szabadon mászkálni a pokolban. Persze már eltöltöttem itt nem is kevés időt, de túlzás lenne a száz évnyi tortúrát idegenvezetéses városnézésnek nevezni. Aligha láttam mást, mint a saját belső kis poklomat, tulajdon szenvedéseimet, és gyalázatos érzéseimet. Elevenen falt fel az irigység, orrom alá dörgölték nap mint nap, a bűnömet ami miatt ide kerültem.
Igazság szerint, azt hiszem különleges lehetett a helyzetem. Elvégre, számos bűnt követtem el, melyekért megbukhattam. Ott van az első, a szerelem, a legerősebb érzés ami bennem tombolt az utolsó percig. Égette, melengette a szívem, de ahhoz mégsem volt elég erős, hogy egyenesen a bűnbe vigyen. Aztán a bosszú, a harag is motivált, mert akit szerettem megbántott, és dühömben egész városokat, világokat tudtam volna felgyújtani. És végül, ami ide, erre a konkrét helyre juttatott: az irigység, féltékenység. Évekig, évtizedekig tanakodtak időről időre felettem, hogy vajon melyik érzés az, amelyik a legerősebb? Mi is lehetne az én bűnöm? A kéj? A harag? Végül mindnél erősebbnek bizonyult az irigység, mit létezésem első pillanatától magamban hordozok.
Ember akartam lenni, mióta csak az eszemet tudom, irigyeltem őket, olyan akartam lenni, mint ők, átélni mindazt, amit ők. És ez senkinek nem tűnt fel oly hosszú időn át! Létezésemtől fogva irigy voltam, az emberekre amiért szabadok és én nem, én soha nem voltam igazán az, csak most.
Különös érzés a pokolban sétálgatni, szabadnak lenni, szabadabbnak mint valaha is képzeltem magam. Aligha vannak akadályok előttünk, bukott angyalok előtt, hiszen oly hatalmas ez az erő amit egy szempillantás előtt képesek vagyunk uralmunk alá vonni. Persze nem felejtem el mi a dolgom, szorgosan gyűjteni az emberek lelkeit, bűnre csábítani őket. Hogyan is feledhetném, hiszen ez a táplálékom, ettől érzem magam erősnek és ha nem szerzek minél több irigységet, frusztrált és gyenge leszek.
De egyéb dolgom is van, úgymond személyes ügy. Luke, az az átkozott! Angyal lett pedig én miatta buktam ide, hát van igazság ezen a világon?! Nem hiszem, hogy ez így fair és minden követ meg fogok mozdítani, hogy ide juttassam magam mellé, a pokolba. A féltékenységem első számú célpontja még mindig, és nem is adom fel míg a célom el nem érem.
Lépteim zaja halkan verődik vissza a falakról, ezen a szűk folyosón. Furcsa lesz a szobámba menni, eddig még nem volt saját vackom ahová visszahúzódhattam volna. Sőt, soha nem volt még egy hely, amire azt mondhatnám, hogy az enyém. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok izgatott, mert nagyonis eltölt ez a különös érzés. Annyira, hogy nem is hallom a lépteimhez csatlakozóakat, észre sem veszem, hogy már nem vagyok egyedül. Az ajtó elé érve mély levegőt veszek. Épp olyan, mint a folyosón bármely másik, szorosan egymás mellett vannak, egyik a másik után. A kilincset lenyomva benyitok, és két lépést teszek is befelé. Mint minden más, ez is csalóka, sokkal nagyobb mint vártam. Az én birodalmam.