18+

Bár ezt nem mondom ki hangosan, örülök neki, hogy Carl még véletlenül se hagyja, hogy John hozzáférjen a fenekemhez. Lehet, hogy ettől rigolyásnak tűnök, de a testemnek ezen részét nem akarom egy ilyen értelemben kvázi vadidegennel megosztani, aki ráadásul az imént éppen arról tett tanúbizonyságot, hogy ő egyből szeret durván a lovak közé csapni. Így aztán megkönnyebbülten simulok neki az idősebbik mágus mellkasának, miközben a férfiassága bennem dolgozik, s a tanítványával együtt igencsak eredményes munkát végezve juttatnak el a csúcsra.
- Nem mondod? - súgom vissza kissé erőtlenül, mert mégis mit lehet erre mondani? Az biztos, hogy Carl nagyon ért hozzá, hogy átlökjön azon a bizonyos palánkon, s ha nem épp pillanatokkal ezelőtt értem volna el az orgazmust, akkor most, a szavai hatására ez egészen biztosan bekövetkezett volna. Túlságosan is a hatása alá tudok kerülni? Meglehet. De nem érdekel.
Tudom, hogy velem ellentétben a két mágus még sehol sem tart az élvezetek elérése terén, bár Carl annak idején említette nekem, hogy ő valójában az egész folyamatot élvezi, elejétől a végéig, azért most már jó lenne, ha lassan ők is eljutnának a végére, ez igaz. Ennek egyik előjele, hogy egyszerre kezdik el kényeztetni a melleimet, amit egy elégedett sóhajjal nyugtázok, miközben persze az altestem se marad ki a jóból… S végül odáig jutunk, hogy már John felett vagyok lovaglóülésben. Hiába nem látom, a méretéből pontosan tudom, hogy ő az, s nem az a mágus, akihez valójában hozzá vagyok szokva.
Ezúttal sem panaszkodom, amikor, még ha csak egy rövid időre is, de Carl ismételten a számba adja a férfiasságát. Már-már megszokott rutinnal kényeztetem egy darabig, mígnem újra magamra hagy… azaz jobban mondva, Johnnal, aki továbbra is ott mozog bennem, s mintha próbálná magára vonni a figyelmemet a mozdulataival. Pedig tudhatná, hogy ez egy igencsak hallva született ötlet… Hiszen engem sosem érdekelt ebben az értelemben, most is csak a kettejük vérében kerengő alkoholnak köszönhető, hogy idáig jutottunk.
Őszintén szólva, fel sem fogom eleinte, hogy mi történik velem, hiszen a helyzet kezdetben szinte ugyanolyan, mint néhány perccel korábban, amivel nincs is semmi bajom… Sőt, még akkor se gondolok kimondottan rosszra, vagy fogok gyanút, amikor Carl a hátam mögé kerül. Ennyiből még elég sok mindenre lehet gondolni, így nekem se az jut eszembe első körben, ami végül is történik velem, s amit egy nem kissé meglepett kiáltással veszek tudomásul… Miszerint a mágus hímtagja annak ellenére merül el bennem, hogy mindeközben az egykori tanítványa éppen azon van, hogy minél jobban kitöltse a hüvelyemet. Körmeim John vállaiba méllyednek, és a legkevésbé sem érdekel, hogy ezzel esetleg fájdalmat okozhatok neki, sőt, éppen ellenkezőleg, nagyban teszek az egészre. Amiatt se zavartatom magam, hogy a karcolásokból még a férfi vére is kicsordul. Igazán megérdemli. Végül is, ha nem jön ide, nem kerülök ebbe az igencsak fájdalmas helyzetbe, amitől csillagok táncolnak a szemem előtt, és már gondolkodni sem tudok, csak egyre artikulálatlanabb nyögésekre telik tőlem. Nem is bírom sokáig ezt a szituációt, így néhány rövid - ám számomra az örökkévalóságnak tűnő - perc elteltével ismételten elérem a csúcsot, az este folyamán már ki tudja hányadjára, hiszen ki az az ostoba, aki számolja az ilyesmit… Bár kétségtelenül ez lesz az este számomra legemlékezetesebb pontja, hiszen mégis csak ez a legfurcsább orgazmus, amelyben valaha is részem volt. Keveredik benne a fájdalom és az élvezet, egy igencsak érdekes mértékben, amilyenben még sohasem próbáltam. De nem is tervezem megismételni, ami azt illeti… Ahhoz nem volt annyira jó, ezt el kell ismernem.
Kimerülten rogyok össze, amikor az orgazmus utolsó hulláma is sikeresen végigvonul rajtam, s vagy Johnon, vagy az ágy matracán landolok végül. Lehunyom a szemem, s halkan, szinte csak magamnak, azt motyogom:
- Ebből ne csináljunk rendszert - kérem. Kissé nehézkesen bár, de felemelem a kezem, s kioldom a szemem elé kötött nyakkendőt, amit aztán ledobok magam mellé. Mos egy jó ideig nem lesz rá szükségünk.
Egyszer elment ez a nem mindennapi akció, nem mondom, hogy annyira borzalmas lett volna, de többször kétlem, hogy kibírnám. Lehet, hogy vámpír vagyok, és mint ilyen, a porhüvelyem elég sok terhet elbír, de nem tartom valószínűnek, hogy ez a kettős behatolás is közéjük tartozna. Sőt, biztosan nem.
Lehunyom a szemem, s kissé akadozó légzésemre figyelek, próbálok helyrerázódni, de ez nem megy majd olyan gyorsan, azt hiszem. Nem akarok mást, csak pihenni, és elfeledkezni a fájdalomról, amiben az imént részesítettek ezek ketten.

Reggel én térek magamhoz elsőnek, s az igazat megvallva, nem nagyon tudom felfogni, hogy tényleg az történt, ami. Nem mondom, megfordult a fejemben annak idején párszor, hogy mi lenne ha... De sosem feltételeztem volna magamról - Carlról meg főleg nem -, hogy tényleg bevállalt volna ilyesmit. Mindenesetre, amikor magamhoz térek, kimászom az ágyból, és felöltözöm, az időt pedig, amíg arra várok, hogy a mágus magához térjen, nemes egyszerűséggel takarítással töltöm. Nem ér váratlanul, hogy Johnt nem találom a házban, sejtettem, hogy az este után a lehető leggyorsabban igyekezett elhúzni a csíkot. Hogy miért épp takarítással töltöm az időt? Nem mintha Carl házában akkora kupleráj uralkodna, de jól esik az előző este romjait eltüntetni. Igaz, ezzel nem lehet meg nem történtté tenni a dolgot, de tudom, hogy ez finoman szólva is irreális elképzelés lett volna a részemről.
Miközben a nappaliban törölgetem a port, egy aprócska doboz kerül a kezembe, amelynek tetejét véletlenül pattintom fel, miközben a kendős ujjaim végigsimítanak rajta, hogy azt a vékony koszréteget eltávolítsák.
Legnagyobb meglepetésemre, egy gyűrűt veszek észre benne.. Ahogy a kezembe veszem, látom, hogy egy női ékszerről van szó, ám nem mai darab, nagyjából húsz évvel ezelőtti modell lehet, talán még valamivel régebbi is. Bár sok ékszerem van otthon, ehhez hasonló, apró köves darabot nem tartok közöttük, így nem tudom pontosan, mikori lehet. De nem is számít.
Egy azonban biztos: az én ujjaimra elég bő lenne, elvégre a magasságomból eredendően legtöbbször a gyermekméretű holmik jönnek rám - kivéve a felsőkből -, olykor még ékszerekből is, tehát biztosan nem nekem szánta Carl. Ahogy jobban szemügyre veszem, egy monogrampárt veszek észre, amit a gyűrű belső oldalába gravíroztak: C+A.
Ki lehet az az A?, teszem fel magamban a kérdést, miközben érzem, hogy összeszorul a torkom. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy ez a gyűrű akár többet is jelképezhet, mint egy egyszerű kis csecsebecse, amit Carl a szeretőjének ajándékozott, aztán valahogy mégis a nyakán maradt. Ez akár egy eljegyzési gyűrű is lehet, s már a puszta gondolattól is úgy érzem magam, mintha gyomron vágtak volna.
Nem az fáj, hogy a távollétemben új életet kezdett, hiszen ez várható volt több évtizednyi különélés után, mondhatni számítottam is rá. Nekem is meglehetett volna rá az esélyem, ha nagyon akarom, mégis másként döntöttem, mert... Nem is tudom miért. Valahogy az tűnt helyesnek akkoriban.
Sokkal inkább az zavar, amit ez a kis apróság jelképezhet... Azt, ami a másik nőnek, vagy lánynak az ölébe hullhatott akár, míg nekem sohasem adatott meg. Száz éven keresztül arra vártam, hogy egyszer, talán túllép azon, hogy mint a tetetett feleségét mutasson be, s végül tényleg el is vesz, ha már ennyi időt együtt töltöttünk... De most úgy érzem, mintha elárultak volna.
Azt hittem, Helena miatt soha senkivel nem lenne hajlandó meglépni ezt a dolgot, de úgy tűnik, tévedtem. Csak én nem voltam elég jó neki. Talán csak arra voltam jó, hogy mossak-főzzek rá, s esténként kedvét lelje rajtam. Ha ez igaz... Hibát követtem el. Nem kellett volna megkeresnem. Mégis, hogy feltételezhettem, hogy minden rendben lesz köztünk, és úgy tehetünk, mintha mi sem történt volna, amikor itt van a kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy igenis történtek bizonyos dolgot az elmúlt időszakban... S ettől egy darabka rongynak érzem magam. Mintha csak kihasznált volna.
Később motoszkálást hallok a hálószobából, s ezúttal nem várom meg, hogy ő jöjjön ki, én lépek be a még kissé félhomályban úszó helyiségbe, amit a félig lehúzott reluxáknak köszönhetünk.
Kezemben a gyűrűvel lépek oda hozzá.
- Azt hiszem, ez a tiéd. Véletlenül találtam. - adom a kezébe, s meglepve tapasztalom, hogy kissé megremeg a hangom, mintha csak megpróbálnám visszafojtani a feltörni készülő sírást.
Veszek egy mély levegőt, hátha az segít.
- Tudod, évekkel korábban megmondhattad volna, hogy nem vagyok elég jó neked.

Az ember azt hihetné, hogy a tegnapi után, már nem történhet semmi rossz. Na, nem mintha bánnám a történteket, hiszen mindannyian benne voltunk elég vastagon, így ez nem olyan, mintha megcsaltam volna, vagy ilyesmi... De azért van abban valami elég durva, hogy az a férfi, aki máskor akár attól is féltékennyé vált, ha valaki megpróbált flörtölni velem, most készakarva osztozott rajtam a volt tanítványával.
Erre most itt van ez a kis apróság, amitől úgy érzem, mintha a világom egyszerűen kifordult volna a sarkaiból... De tudnom kell, mi az igazság, ezért is viszem be a hálóba ahelyett, hogy csak úgy visszatenném a helyére, majd szépen elfelejteném, hogy egyáltalán létezik. Erre úgysem lennék képes.
Nem tudom mire számítottam, amikor a kezébe adtam a gyűrűt. Talán arra, hogy dühös lesz, amiért megtaláltam, jóllehet ő tette olyan helyre, ahol csak a vak nem vette volna észre, főleg rendrakás közben. De arra, amit tesz, egészen biztosan nem. Ez az elmúlt néhány nap eddig is elég abszurd volt, még kettőnkhöz mérten is, de ez most valamilyen rekordot is meg fog dönteni, úgy érzem.
Amikor elneveti magát, a kezem akaratlanul is ökölbe szorul, és érzem, hogy kezd bennem felmenni az a bizonyos pumpa. Képes ezen nevetni? Most komolyan? Hallgatom a magyarázatát, s közben igyekszem lakatot tenni a számra. Tehát valóban volt valakije, mint ahogyan azt nem volt nehéz kitalálnom. És bár nem volt tartós, azért felvet bennem bizonyos aggályokat ez a történet. Értem, amit mond, de egy pillanatig sem érzem jobban magam tőle, sőt, ha lehet, még dühösebb leszek. Tényleg ennyiről van szó? Az a néhány hét elég volt ahhoz, hogy olyasmit akarjon adni neki, amihez foghatót én sose kaptam tőle? Aminek komoly jelentése lehetett a számára?
- Engem ez nem vigasztal - húzom el a kezem. Magam se nagyon hiszem el, de most a legkevésbé sem vágyom rá, hogy hozzámérjen. Ilyen körülmények között valahogy nem megy.
- Tudod te, milyen érzés ezt látni nekem? Lehet, hogy szerinted semmiség, de nekem azt juttatja eszembe, hogy egy ilyen kis csecsebecse akár többet is jelenthet, mint egy mezei ékszer... Én több, mint száz évig éltem veled, Carl. Nem fél hónapig találkozgattam veled. Erre ő egy eljegyzési gyűrűnek is beillő ékszert kapott volna tőled... Én meg... - ezt már nem tudom folytatni.
Lassan beszívom a levegőt, majd kiengedem, mielőtt tovább beszélnék. Hátha ez segít. Bár érzem, hogy kezd rajtam eluralkodni a düh. De nem a lányra vagyok dühös, akit nem is láthatok már ezek szerint, hanem egyedül Carlra.
- Nem tőle sajnálom, biztosan megérdemelte volna, ezt nem vonom kétségbe, csak nem értem. Ezek szerint, többet ért neked, mint én. - sóhajtok.
Mondjuk nem tudom, mit csodálkozom ezen, biztosan nem egy vérszívó volt, aki saját magán túl nem sok mindent tud nyújtani egy mágusnak. Elhátrálok Carltól, és úgy nézek rá, mintha egy idegen lenne. Mi a fenét keresek én még itt? Csinálnom kell valamit, mielőtt megbolondulok. Odalépek a szekrényhez, és a saját ruháim között kezdek el turkálni. Ha mást nem, legalább felöltözöm. Utána ráérek kitalálni, mi legyen a következő lépés... Talán vissza kellene mennem Kanadába. Itt most képtelen vagyok megmaradni. Így nem megy. De milyen érdekes, hogy a tegnap este történtek most már eszembe se jutnak, mintha meg sem történt volna. Egyre csak az jár a fejemben, hogy mennyire ostoba voltam, amiért idejöttem, sőt, még abba is belementem, hogy egyetlen éjszakára alapozva ideköltözöm, de most mintha borulna az egész. Mindez azért, mert találtam valamit, ami emlékeztet rá, hogy Carl talán sosem tartott magához méltónak. Fenébe az egésszel!
Majd, ahogy eddig jutok a gondolatmenetben, rájövök, hogy mindez kezd sok lenni... A tegnap este és a ma reggel, de úgy összességében a hétvége teljes menete, és a benne rejlő feszültség egyszeriben kirobban belőlem. Olyan, mintha átszakítana egy gátat, ami azért volt felelős, hogy józan eszemnél tartson, ám úgy tűnik, ennek most búcsút inthetek egy időre. Azon kapom magam, hogy a vámpírként szerzett sebességemet kihasználva, egyszer csak ott termek előtte, és gondolkodás nélkül csapok le szemfogaimmal a nyakára, miközben a körmeim a bőrébe mélyednek, és a szokásosnál mélyebb sebeket ejtenek a hátán. Az sem érdekel, ha megpróbál ellökni magától, nem bírok parancsolni magamnak. Kell vagy egy perc, mire felszáll az agyamat ellepett lila köd, és hajlandó vagyok elengedni őt. Ijedten iszkolok távolabb tőle - hacsak nem tart vissza - és zavartan törlöm le a számról a vért.
- Én... nem tudom mi ütött belém - motyogom félve. Ilyen még sohasem fordult elő, pedig nem tegnap óta ismerjük egymást.

Eddig sem volt egyszerű ez a történet, de most, hogy már vádaskodunk is, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz az egész. Talán még sohasem fordult elő, hogy így veszekedtünk volna… Bár talán azért is, mert ez így, ebben a formában soha nem is merült fel kettőnk között. Most pedig igen, és kezd kész katasztrófába torkolni az egész. Újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy miért is nem hagytam őt békén azáltal, hogy feladom évekkel ezelőtt, és soha nem keresem meg? Legalább nem csesztetném a hülyeségeimmel.
- Honnan is tudhatnám? Hetvennégy éven át semmit nem tudtam rólad… Ebben a világban történnek már ennél cifrább dolgok is. Például a tegnap este, ami megint csak nem jellemző rád - sóhajtom. Ez persze nem jelenti azt feltétlen, hogy Carl fejjel rohant volna a falnak, de ki tudja… Most már úgy érzem, semmiben sem lehetek biztos.
Amikor a halhatatlan voltamról beszél, az ajkamba harapok, mielőtt még valami olyat mondanék, amit nem akar hallani. Közel kétszáznegyven év telt el azóta, hogy találkoztunk. Ő gyakorlatilag azóta temeti magát, mondván, velem ellentétben, nem fog örökké élni, ami igaz is… De ahhoz képest, hogy mennyire készül a halálra, még mindig itt van! Honnan tudja olyan biztosra, hogy nem él még mondjuk legalább kétszáz évig… De mondok jobbat…
- Miből gondolod, hogy nem fogsz túlélni engem? Lehet, hogy elméletben én vagyok a halhatatlan, de ha nem lenne a képességem, amiről sokáig sejtelmem sem volt, már nem élnék. Csak egy hamukupac maradt volna belőlem Saigon valamelyik utcácskájában. A halhatatlanság relatív, Carl. Nagyon jól tudod, egyszer én is ember voltam. És egy olyan kultúrában nőttem fel, ahol számított az ilyesmi, bennem pedig megmaradt az igény, még ha nevetségesen is hangzik. De nem kell félned, soha többet nem fogom szóba hozni - mondom végül, bár az is lehet, hogy azért se fog többet ilyesmiről hallani, mert látni sem bír majd.
És nem azért mondtam el neki mindezt, hogy mégegyszer jó alaposan vérig sértsem, mielőtt kipenderít az életéből, hanem azért, mert ez az igazság. Ha a törzsemet nem irtották volna ki az európai emberek meg a betegségeik, hozzámentem volna az egyik fiúhoz, és alighanem szültem volna egy fészekaljnyi gyereket, majd meghaltam volna, mint aki jól végezte dolgát. Tehetek én róla, hogy ennek az elvárásnak a lenyomata megmaradt bennem, még akkor is, ha a lehető leglehetetlenebb ember mellett találtam meg a boldogságot végül? De mindez már úgysem számít.
Ezzel együtt érzem, hogy egyre nehezebb megőriznem a józan eszemet. Mintha összeroppannék a nyomás alatt. Túl sok ez már nekem… az elmúlt éjszaka, a veszekedés, meg egyáltalán, a tény, hogy mindig a saját korán lovagol… Mindez pedig egyszeriben robban, s vezet el odáig, hogy megtámadom, annak ellenére, hogy soha ezelőtt - eltekintve a legelső alkalmat - eszembe se jutott ilyesmi. Az pedig, hogy át is mentem egy bizonyos határon, csak még jobban kiborít.
Megkönnyebbülten látom, hogy a sebe bezárul, ami elidegeníthetetlen bizonyítéka annak, hogy annyira végzetes hibát mégsem követtem el, ha képes meggyógyítani magát, már, ami a testi épségét illeti… Lelkileg viszont egészen más a helyzet. Még sohasem fordult elő velünk, hogy rátámadtam volna. Persze, megesett, hogy túl sokáig vártam az ivással, ami azzal járt, hogy már-már kontrollálhatatlanul kívántam a vért, de még ilyen helyzetben is volt annyi eszem, hogy szóljak neki, és engedélyt kérjek…. Most viszont semmi. Mintha egyszerűen előtört volna belőlem az állat, pedig Carl azon kevesek közé tartozik - sőt, talán ő az egyetlen - akiről szentül hittem, hogy sohasem tudnék neki ártani. Úgy tűnik, tévedtem. Méghozzá hatalmasat. Ha az eddigiek után nem akart páros lábbal kirúgni az ajtaján, hát most lehet, hogy megteszi majd, persze, csak miután magához tért, hiszen azt megelőzően elég bajos lenne. A két kezembe temetem az arcomat, és nem tudom, mi tévő legyek. Kezdek bepánikolni. Mindent elrontottam. Ha volt is bármi szemernyi reményünk arra, hogy újra fel tudjuk venni a régi fonalat, most ez alighanem füstbe ment. Nem tudom, mit gondolt rólam eddig, de ha valamilyen csoda folytán nem tartott szörnyetegnek, most biztosan annak fog… Én legalábbis ebben a szerepben látom magam. Ő eszméletlenül fekszik vérbe fagyva, én pedig kezdem úgy érezni, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj. Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek magammal. Eltelik vagy két perc, mire összeszedem magam, és jobb ötlet híján kimegyek a fürdőszobába, majd egy meleg vizes szivaccsal térek vissza, hogy azzal töröljem le a vérét, ami lassan kezd megalvadni a nyakán. Tudom, le is nyalogathatnám, de az iménti után finoman szólva undorodom az ötlettől… Lehet, hogy át is szokom a tasakos vérre, mert ez most több, mint elég lecke volt. Nem akartam megölni, ennek ellenére majdnem sikerült. Félve, kissé reszkető kézzel igyekszem rendbe tenni, miközben egyre jobban és jobban rettegek attól, hogy mi lesz, ha felébred. Lelkiekben mintha felkészülnék arra az eshetőségre, hogy kidob innen, ennek ellenére, nem kezdek csomagolni. Egyszerűen nem visz rá a lélek. Amikor végzek a bőre megtisztításával, nem tudom megállni, hogy futólag meg ne érintsem az arcát.
- Sajnálom - motyogom, bár, hogy neki, vagy csak magamnak, azt nem tudom.
Mindenesetre felállok, majd távozás után csöndesen becsukom magam mögött a háló ajtaját, és bezárkózom a fürdőszobába. Ez alighanem igencsak önző és kicsinyes dolog a részemről, de egyszerűen nem merek a szeme elé kerülni, amíg nem muszáj. Kimosom a vértől kissé barnássá vált anyagot, majd a kád szélén ülve újra összeomlok. A könnyeim megállíthatatlanul törnek utat maguknak a felszínre. Nevetséges… miután bevonult, megfogadtam, hogy soha többet nem fogok sírni. Ehhez képest, amióta újra felbukkantam az életében, ez már a második alkalom… Alig negyvennyolc óra alatt. Mi ütött belém? De, ami a legfontosabb… hogy fog reagálni Carl, amikor magához tér? Megbocsát nekem egyáltalán?

- John? - lepődök meg - Mégis mivel? Ő egy mágus… a ti fajtátok pedig nem szokott manipulálni...
A kérdés jogosnak tűnhet, hiszen John Carl inasa volt, tehát az ő fajtájának táborát erősítette, legjobb tudomásom szerint… Nem? Egyszer csak eszembe jut, hogy néhány perccel ezelőtt mintha füstöt láttam volna felszállni Carl tenyeréből. Ez már csak azért is szokatlan, mert ismerem annyira, hogy tudjam, csak a legritkább esetekben szokott indokolatlan gyújtogatásba kezdeni, meg ehhez hasonlók. Így aztán jogos a feltételezésem, hogy volt valami a kezében, amitől a lehető legrövidebb úton meg akart szabadulni, és hát, úgy tűnik ez volt a módja.
- Carl, mit égettél el az előbb? - kérdezem óvatosan. Bár, ahogy a dolgaink jelen pillanatban állnak - vagyis nem túl fényesen -, könnyen lehet, hogy nem fogja nekem elárulni, mégsem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek. Legfeljebb nem válaszol majd.
- Akkor nem tudom, mit csodálkozol azon, hogy egyáltalán felmerült bennem az igény, hogy férjhez szerettem volna menni! - csattanok fel. - De tudod mit? Felejtsük el az egészet… Kár volt idejönnöm… Csak megkeserítem az életedet.
Erős szavak ezek, de ha belegondolok, van bennük realitás. Amióta felbukkantam, Carl magáévá tett a tanterembe, ami biztosan nem tartozik a normális napi rutinjai közé, majd hármasban csináltuk a volt tanítványával, most pedig feltéptem a torkát… Erősen kétlem, hogy egy ilyen nő társaságára vágyna a továbbiakban.
A végén azonban nem tudok uralkodó magamon, és megtámadom… Soha nem éreztem még ennyire vadnak magam, pedig annak idején, Memnon keze alatt műveltem igencsak durva dolgokat, mint újszülött vámpír, de ez most azon is túltett, úgy érzem. Ezért is menekülök be a fürdőbe utána, mert nem tudok ott ülni és várni, hogy magához térjen, miközben a hányinger kerülget. Nem tudom, mennyi ideig gubbasztok ott bent, de végül kopogtat az ajtón. Az ajtón, aminek a kulcsát valamikor az önmarcangolásom közepette egyszer csak nyitásra fordítottam.
Be akar jönni ide? Minek? Hogy újra és újra a fejemre olvassa, mekkora szörnyeteg vagyok? Ezt magamtól is tudom, nem kell rá emlékeztetnie… És egyébként is, lehet, hogy mindkettőnknek jót tenne, ha az ajtó ott maradna kettőnk között, mielőtt még esetleg újra megtámadom, vagy ehhez hasonló… Bár reszkető kezeimet elnézve, nagy valószínűséggel egy ujjal se tudnék hozzáérni, de azért jobb, ha nem kockáztatunk.
- Ne gyere be! - kiáltom ijedten. - Saját magamat se tudom elviselni, nemhogy annak a látványát, amit veled tettem...
Ám úgy tűnik, nem szóltam neki elég gyorsan, ugyanis, mire a mondatom végére érek, már ott áll előttem, én pedig szabályosan elszörnyedek a látványtól. Olyan, mintha valaki hamuba mártotta volna, az arca teljesen szürkébe hajló… Mintha halott lenne. Jesszusom! Hogy lehettem ekkora vadállat? Nem bírok megszólalni, ugyanakkor az agyamban vészesen kattognak a fogaskerekek, hogy mit is tehetnék, így eszembe jut végül, hogy a mosdó feletti kis szekrény nem éppen üres, sőt, talán még egy fiolát is láttam benne, ami most hasznos lehet. Felállok a kád széléről, odamegyek, és kinyitom az üveges ajtót. Valóban, az egyik polc hátuljában rábukkanok egy fiolányi vérpótló főzetre, amivel korábban rengetegszer találkoztam, amíg együtt éltünk. Akad ott a másik fajtából is, ami az energiát segíthet pótolni, így abból is leveszek egyet, és mindkettőt felé nyújtom. Nem akarom dobni, mert most aligha van olyan állapotban, hogy ilyen kis törékeny holmikat gond nélkül el tudna kapni… Így arra a rövid időre kénytelen leszek közelebb menni hozzá sajnos.
- Tessék, ez segíteni fog, igaz? - kérdezem reménykedve.
Mást aligha tehetnék most érte… Azon kívül persze, hogy a lehető leggyorsabban kereket oldok innen. Szavaira ismét lesütöm a szemem, és érzem, nem sok kell hozzá, hogy ismételten elbőgjem magam, mint valami hisztis kislány.
- Sajnálom… - motyogom. - Nem akartalak bántani. Nem tudom, mi ütött belém.
Mire a mondandóm végére érek, megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Gyűlölöm magam emiatt az egész miatt.
- Összepakolom a dolgaimat, és eltűnök, amilyen gyorsan csak lehet, megígérem! Ezek után biztosan nem akarsz a közelemben maradni… Nem hibáztatlak érte.

- Hibrid? - kérdezek vissza meghökkenve, majd zavartan elhallgatok - Most már értem - motyogom, majd az ajkamba harapok.
Nem tudom, van-e értelme, ezt most elmondanom Carlnak, de alighanem most beszélünk erről az alakról először és utoljára, így csak kibököm:
- Fogalmam sincs, hogy Okinawán eldicsekedett-e vele, de alig egy órával azután, hogy kitetted a lábadat a kvartélyból, megjelent az ajtóban. Azt akarta, hogy menjek hozzá, és felejtselek el, mert nagy valószínűséggel úgyis csak a holttested kerül majd elő a háború után, vagy még az sem… Majd hozzátette, hogy tőle sokkal többet is kaphatnék, mint tőled valaha is. Most már értem, mire gondolt.
Eleinte nagyon nem tesz boldoggá a tény, hogy benyit a fürdőszobába, de aztán megkönnyebbülök, mert így legalább oda tudom adni neki azt a két fiolát, amik alighanem életmentőek lehetnek a számára, még, ha nem is a szó legszorosabb értelmében.
- Ha gondoltad, hogy vámpír létemre lehetnek ilyen igényeim, azzal megint csak nekem adsz igazat. Arra, hogy ágyba vigyél, és azt hazudd az embereknek, hogy a feleséged vagyok, jó voltam. Arra, hogy tényleg elvegyél már nem. Most már legalább ezt is tudom-dühöngök. Mi a fenééért vagyok még itt?
- De egyszer sem akartál megölni - vágok közbe - Én viszont majdnem kioltottam az életedet.
Még, hogy gyenge pillanatok… És ha ez megint bekövetkezik, de nem tudok magamnak parancsolni? Akkor mi lesz? Jobb lenne, ha inkább távol tartaná magát tőlem… Mert jelen pillanatban sokkal inkább csak veszélynek teszem ki.
- Ne te akard nekem megmondani, hogy mit tehetek és mit nem! - támad a hangom hasonló modorban az övéhez, és egy pillanat erejéig megint csak közel állok ahhoz, hogy nekiessek a torkának.
Mégis ki ő, hogy megszabja nekem az efféle dolgokat? Nem vagyok a tulajdona! Ráadásul ő találta ki, hogy költözzek hozzá megint, csak úgy, a vak világba, ehhez képest, szinte csak marjuk egymást, amióta betettem ide a lábamat. Mégis, mit várt? Hogy mindezek után majd teszem, amit akar, mert ez a dolgom, nő létemre, vagy ehhez hasonlók? Hát azt már nem!
Még akkor se nagyon tudok megenyhülni, amikor azt mondja, szüksége van rám, mert ez most inkább hangzik tehernek, mint valódi, szívből jövő kérésnek. Pont, mint amikor rávett, hogy kémkedjek neki… Mi van, ha most is csak erre kellek neki? Aztán majd gondol egyet, és kisétál az életemből, mert jobb dolga akad? Egyre inkább aggaszt ez az egész, de azért megpróbálom lenyelni a dühömet. Amikor kiböki azt az egy szócskát, önkéntelenül is eltátom a számat egy pillanatra.
- Ezt még sohasem mondtad ki - motyogom, és egy pillanatig azt sem tudom mit mondjak.
Jelen helyzetben ez inkább amolyan utolsó mentőövnek hangzik az ő szájából, mintsem igaz állításnak… Hiszen alig három napja vagyok itt. Kétlem, hogy ugyanazt érezné irántam, mint majd száz évvel ezelőtt, de ezt nem rovom fel neki.
Megbocsát, de mi van velem? Mi van akkor, ha én nem tudom neki megbocsátani az előzőeket? Túl sok ez most.... De egyelőre nem mondok semmit. Igyekszem visszafogni magam, amíg kiböki azt, amivel kapcsolatban eddig csak homályos utalásokat tett nekem. Majd amikor a végére ér, megrázom a fejem.
- Nem értem. Miért lenne szükséged egy olyan nőre, akivel csak marjátok egymást? Megváltoztál, Carl… én is. Hiába szeretlek, ez most nagyon kevésnek tűnik. Neked a küldetésed a legfontosabb, mint mindig. Magadra gondolsz, hogy neked mire van szükséged. De mi lesz velem? - mutatok rá - Megint csak ágybetétnek lennék jó a számodra, mint régen, akit megdughatsz, és néha kiöntheted neki a lelkedet. Javíts ki, ha tévedek, de ezt egyszer már eljátszottad velem, amikor találkoztunk. Még egyszer nem leszek a játékszered - mondom a zsebkendőt gyűrögetve. Azt hiszem, ezzel sikerült mindent végleg tönkretennem.

- Felejtsd el! Úgysem érted - legyintek.
Már a hangomat sincs erőm felemelni vele szemben. Teljesen felesleges lenne. Annál is inkább, mert egyik pillanatról a másikra kirohan a fürdőből, majd később már átöltözve tér vissza. Ez most komoly? Egy vita közepén az a legfontosabb a számára, hogy átöltözzön? De aztán a gondolataim visszatérnek az eredeti kérdéséhez.
Végül is, nem ő érezte úgy, hogy mindvégig hazudnak arról, ki is ő. Annyi nő mozgott körülöttem a társasági eseményeken, akiket valóban elvettek, míg én csak a hazugságig jutottam. Tudom, hogy azoknak a házasságoknak nem sok közük volt az érzelemhez, de valahol, a lelkem mélyén mégis irigyeltem őket, mert kaptak valami pluszt, amit nekem sohasem adott meg az ég. Tényleg tartoztak valakihez, míg én sokszor úgy voltam vele, hogy csak lógok a levegőben, hiszen csak névleg - és az is csak szóban - tartoztam ahhoz a férfihoz, akit szeretek. Vagyis, amint jön valaki olyan, azonnal túlléphetett volna rajtam, mert nem köti a kezét senki és semmi. Még egy kimondott szó sem.
- És akkor? Meg is halhattál volna! - csattanok fel. Bár, végül is, ő az, aki mindig meg akar halni… Lehet, még szívességet is tettem volna neki, ha most olyan mértékben sebesítem meg, hogy belehal.
Nem fogom tűrni, hogy így beszéljen velem, az biztos. Korábban se hagytam, hogy irányítson, hát most aztán végképp ne számítson erre! De úgy tűnik, kár is volt ezen gondolkodnom, hiszen egyszer csak bocsánatot kér, amit nem is nagyon tudok hirtelen hova tenni. Fáradtan biccentek csak, mert már nem tudok rá mit mondani, vagy lépni, azon kívül, ha kiviharzok innen, és vissza se nézek… Ezen tervemet azonban keresztbehúzza azzal a szócskával.
- Sokáig tartott - motyogom az orrom alatt, de ennél többre nem is futja most. Túlságosan feszült vagyok ahhoz, hogy ebbe most mélyebben belegondoljak.
Még válaszolni sincs időm, amikor egyszer csak hozzámvág valamit, amit csak a gyorsaságomnak köszönhetően sikerül elkapnom, mielőtt a testemnek csapódna. Mit is mondhatnék? Valóban ilyen volt velem annak idején, ezen nincs mit szépíteni. És azzal, hogy most így hirtelen, a legnagyobb érzelmi káosz középen a fejemhez csapta, hogy valójában megint mindent alárendel annak, amit vállalt… Hát, nem is tudom, mit várt tőlem.
Már kimegy a szobából, amikor végre eszembe jut, hogy szemügyre vegyem a kezemben tartott valamit. Egy picike ékszerdoboz az, amit még sohasem láttam. Felpattintom a tetejét, és nem kis meglepetésemre, egy gyűrűt látok benne. Nem tűnik ismerős darabnak, így sokáig értetlenül nézek rá, majd feltűnik valami ismerős. A rubintban van valami, talán az, ahogyan a fény megtörik rajta… s eszembe juttat egy estét, amikor egy ötvösmester műhelyében jártunk - bár már nem emlékszem, mit kerestünk ott -, és ott vettem észre ezt az ékkövet. Nem volt túl nagy, sőt, szinte alig volt csepp méretű, de nekem tetszett. Talán azért nem vettem meg, mert épp úgy éreztem, vannak sokkal fontosabb kiadásaim az életben, mint egy kövecske, ezért otthagytam. Most furcsa viszontlátni, főleg egy ékszerbe foglalva. Csak ahogy tovább szemlélem, akkor veszem észre, hogy van benne egy gravírozás is, ami elsőre nem tűnt fel. Elkerekedő szemekkel olvasom az írást, és meg se tudok szólalni. A végsőkig? Mi van, ha ez a vége? Akkor kár volt ezt épp most hozzám vágia. Különben is, akár meg is szabadulhatott volna tőle. Összecsukom a dobozt, és Carl keresésére indulok. A dolgozószobájában bukkanok rá, ahol épp a kardját figyeli. Leteszem a dobozt az íróasztalára, majd kicsit hátrébb lépek, és felteszem a kérdést, ami megfordult a fejemben.
- Mi ez?
És most nyilván nem arra vagyok kíváncsi, hogy egy gyűrű, mert azt még én magam is tisztán látom. Nem, engem valami egészen más dolog érdekel.

Még szép, hogy ezek után megyek utána. Ő nagy dérrel-dúrral elvonult átöltözni, majd hozzámvágott egy ékszeres dobozkát, benne egy gyűrűvel. Csoda, hogy tudni akarom, mi folyik itt? Miért pont most vágta ezt hozzám, és főleg ilyen stílusban? Így aztán végül én magam is a dolgozószobájában kötök ki, bár felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fenét keresek én még ebben a házban?
- Azon kívül, igen - felelem egyszerűen, mert erre mi mást tud mondani az ember lánya?
A jelentése érdekel, nem az, aminek kinéz. Az az egyetlen szó pedig… Hirtelen úgy érzem, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Ez nem lehet igaz. Egészen biztosan csak álmodom. Amit mond, azon azonban megint csak felidegesítem magam, ám most egészen más értelemben.
- Teher? Te komolyan azt hiszed, hogy teher lett volna rád várni?! Ha belegondolsz, amióta csak találkoztunk, az időm legnagyobb részében vártam rád! És soha, egyetlen percét se bántam. Így is úgyis vártalak.
Ugyanakkor van valami, ami nem hagy nyugodni, így muszáj, hogy ezt szóvá tegyem neki. Nem azért, mert bántani akarom, hanem mert nem értem a döntései közti összfüggést.
- És pont akkor akartál ezzel előhozakodni, amikor kígyót-békát a fejedhez vágok? - kérdezem döbbenten. - Más már kirúgott volna a házából ezek után.
Ennek semmi értelme. Mintha csak azért mutatná meg, hogy befogjam a számat, és elégedjek meg ezzel, mert ez azt bizonyítja, hogy el akart ő venni egyszer, valamikor, csak aztán az élet közbeszólt. Hát, én már nem is tudom, mit mondjak. Csak állok ott, majd egyszer csak lerogyok az asztallal szemközti székbe. A két kezembe temetem a homlokomat, és csak meredek magam elé. Nem tudom, mit mondjak, mit csináljak. Egyre csak az jár a fejemben, amit mondott. Meg akarta kérni a kezemet. Ez persze még nem feltétlen jelenti azt, hogy el is vett volna, de mégis, egy előrelépés lett volna a korábbiakhoz képest. Kész szerencse, hogy már halott vagyok, mert gyakorlatilag percek óta nem veszek levegőt, amibe egy ember már biztosan belehalt volna.
Egyszer csak érzem, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdenek. Nem értek most már semmit.
- Biztos, hogy pont rám lenne szükséged? Nem tudom, mit adhatnék neked ezek után - mondom végül, miközben a kézfejemmel törölgetem a könnyeimet.

Lehet, hogy őt meglepi, hogy elé állok, engem viszont az lep meg, hogy egy ilyen dolgot képes volt csak úgy elhajítani… Mi lett volna, ha nem tudom elkapni? Az a doboz, és benne az apróság igazán nem tehet semmiről, ő meg képes lett volna akár kivágni az ablakon, két dühroham között? Azért ez így nem járja…
Úgy érzem, most kissé elbeszélünk egymás mellett, ezért jobbnak látom, ha elmondom neki, én mire is gondolok pontosan ezzel az egésszel kapcsolatban. Való igaz, hogy 1917-ben volt egy néhány hónapos időszak, amikor a közelség miatt gyakrabban láthattam, ez igaz.
- Én nem csak a frontról beszélek, Carl. Az egész életünkről… Amikor otthagytál Yorktownban, vagy Új-zélandon, vagy közte bármelyik kisebb csetepaté során bárhol… Mindig vártam rád. Nem érdekelt még az sem, ha évtizedekről volt szó… Különben nem lennék most itt, nem gondolod?
Később megint csak mond valamit, amit egyszerűen nem tudok szó nélkül hagyni.
- Tévhit? Soha, egyetlen szóval sem említetted, hogy ilyesmit terveztél volna. Mármint, hogy megkéred a kezem. Azt hittem, eszedbe se jutott ilyesmi - felelem egyszerűen, majd elgondolkozom, próbálok visszaemlékezni arra a napra.
Carl valahogy nagyon fel volt dobva akkor este, ez rémlik… Meg maga a műhely, és persze a kő. Na, meg a jelenet, amikor az együtt töltött éjszaka után korán elment otthonról, mondván dolga van. Nem tudtam, mire készül, de nem is kérdeztem, mert máskor is volt már ilyen.
- Ezért mentünk ahhoz az ötvöshöz? - kérdezem némileg hitetlenkedve, mert ez igencsak abszurd ötletnek tűnik most a fejemben.
Amikor elsírom magam, kissé ledöbbenek azon, hogy idejön hozzám, és letörli a könnyeimet. Ez már egy régen rögzült szokása, még azokból az időkből, amikor ötvenöt év elteltével, ismét felbukkant az életemben. Milyen furcsa, ha megjelenik a színen, a megszokottnál sokkal többet sírok.
- Az én bocsánatom? - nézek rá elképedve - Azok után, amit a fejedhez vágtam? Nem vagy eszednél - felelem a könnyeimmel küszködve.
Szívem szerint megráznám, hogy térjen már észhez, de ehelyett csak végigsimítok a nyakán ott, ahol korábban olyan durván elintéztem. Még szerencse, hogy meg tudja magát gyógyítani…
Tényleg nem sok sütnivalója maradt az elmúlt hetvennégy évben, ha ezek után még ő kér tőlem bocsánatot… Nem tudom, mi lesz ezután, de arra újra és újra rá kell jönnöm, hogy nem tudok Carl nélkül élni. Ha még egyszer elveszíteném, abba alighanem belehalnék, és ezt muszáj a tudomására hoznom:
- Nem érdekel, hova kell menned a küldetésed miatt, megyek veled, megértetted? - nézek rá komolyan. - Még egyszer nem bírnám ki, ha elvennének tőlem.
Hát, ezt is kimondtam, bár nem volt egyszerű egy ilyen délelőtti nyitány után… De bízom benne, hogy a nap hátralevő része jobb lesz. Ennél már csak jobb lehet.
- Mi lesz azzal a gyűrűvel? - pillantok egy másodperc erejéig az asztalon árválkodó kis dobozra. Nem gondolok arra, hogy itt és most megkérné a kezem, hiszen egy ilyen felütés után igazán abszurd helyzet lenne, de ettől még érdekel, mit tervez azzal a csecsebecsével, ha már volt olyan kedves hozzámvágni pár perccel ezelőtt.

- Igen, ez volt az én szerencsém - értek egyet. Henry halála után egyértelművé vált, hogy a másik mellett van a helyünk, és ezért sosem kételkedtem benne, hogy visszatér hozzám. S, bár most én voltam az, aki visszatért őhozzá, a lényegen ez nem változtat… Hiszen belefuthattam volna egy olyan helyzetbe is, amikor ő már régen foglalt, s valaki mással él… De nem ez történt, sőt, azonnal visszafogadott engem, mintha az a hetvennégy év meg sem történt volna.
- Talán… De a tapasztalataim többsége nem ezt támasztja alá - ismerem el, hiszen Carlnál jobbat soha nem is kívánhattam volna magamnak, azt hiszem. Kétlem, hogy más elviselt volna a rengeteg ostobaságommal együtt… főleg ilyen hosszú ideig.
Az az este az ötvösnél valóban egy nagyon kellemes emlék, s most, hogy tudom a háttértörténetét, már teljesen másként gondolok vissza rá. Mintha ott eldőlt volna a sorsom, még ha nem is voltam ezzel teljesen tisztában.
- Az már nagyon régen volt - motyogom - Csodálom, hogy addig titokban tudtad tartani, tudod? Amennyit takarítottam a dolgozószobádban, csoda, hogy nem akadtam soha a nyomára.
Nem mintha valaha is kutakodtam volna a holmijai közt- hiszen nem volt rá okom, elvégre tökéletesen megbíztunk egymásban mindig is -, de lám, Aurélie gyűrűje is teljesen véletlenül került a kezem ügyébe, és juttatott el minket idáig… A pokol tornácáig, gyakorlatilag.
Utálom, hogy a közelében mindig sírva fakadok… Annyira gyengének érzem magam tőle… Pedig kettőnk közül elvben én volnék az erősebb, de akkor miért az én könnyeim hullanak szakadatlanul? Ám a mosolyát látva lassan elapadnak a könnyeim, és az én ajkam is felfelé görbül végre. Amíg így néz rám, nagy baj nem történhet.
- Érdekes legenda lesz - értek egyet, s ha tudom, egy pillanatra megölelem.
Muszáj éreznem a közelségét, hogy tényleg elhiggyem, minden rendben lesz. Bármennyire is kacifántosnak tűnik most a helyzet, meg fogjuk oldani. Túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz - s legalább ugyanennyit külön is -, hogy ezt most kidobjuk az ablakon, igaz?
A kérdését hallva egy pillanatra eltátom a számat, és csak pislogni tudok meglepettségemben. Az egyensúlyomat vesztve huppanok a fenekemre, és egyre inkább elkerekedő szemekkel pillantok az előttem térdelő mágusra. Ha bárki azt mondta volna nekem, hogy az a férfi, akire egész életemben vártam, azután fogja megkérni a kezem, hogy szabályosan feltéptem a torkát… Egészen biztosan körberöhögtem volna. És most, amikor valóban ez történik, csak hebegni-habogni tudok. Pedig tudom, hogy úgysem akarnék soha senki mást, erről az elmúlt évszázadok teljesen meggyőztek. Így hát, azt hiszem, nincs más dolog hátra, mint előre. Még akkor is, ha egy ilyen felütés után komplett őrültségnek hat is, hogy az történjen, ami. De nincs mit tenni.
- Igen! - kiáltom, s szinte szabályosan a nyakába vetem magam. Olyan hosszan és hevesen csókolom, hogy ha nem vigyázzunk, előbb-utóbb felborolunk, de kit érdekel? Ez már csak amolyan részletkérdés, azt hiszem. Ennél furcsább dolog aligha történt velem eddigi életemben, de ennél rosszabb sose legyen, és akkor hálát adhatok az égnek, amiért annak idején az utamba sodorta Carlt.

Még most sem tudom igazán felfogni azt, ami az elmúlt pár hónapban történt,.Annyira hirtelen történt minden, hogy úgy érzem, még időm se volt rá, hogy megemésszem mindezt... De talán leginkább azt, amit az utóbbi néhány nap jelentett a számomra, ami, mondhatni felforgatott körülöttem mindent. Amikor pár hónappal ezelőtt igent mondtam Carlnak, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sor kerül majd a polgári szertartásra, igaz, nem volt túl sok mindent, amit meg kellett volna szerveznünk ezzel kapcsolatban. Egyikünk sem gondolkozott nagy dologban, hiszen nem lett volna kit meghívnunk, meg nem is a nagy lagziról és fényes ünnepségről szólt ez az egész a mi esetünkben. Ez csak a kettőnkre tartozik, és kész.
Éppen ezért lepett meg annyira, amikor a szervezés közepén épp a mágus volt az, aki előrukkolt a templomi esküvő ötletével. Nekem személy szerint meg sem fordult a fejemben az ilyesmi, jórészt azért, mert korábban éppen ő mondta, hogy annak idején, 1840-ben igencsak furcsa lett volna, ha egy templomban házasságot kötöttünk volna, erre most itt vagyunk egy svédországi kápolnában, és éppen ezt tesszük. Érdekes dolgokat produkál az élet, nem? Nem csináltam nagy ügyet a menyasszonyi ruhából, a lehető legegyszerűbb darabot választottam, némi gyöngy díszítéssel, ami, bár díszítette az anyagot, nem tette hivalkodóvá. Egy habos-babos, agyon csicsázott darabban kétlem, hogy jól éreztem volna magam.Szinte lehetetlen szavakba önteni, hogy mennyire boldog voltam, amikor másodjára is igent mondtam neki, és olyan elánnal viszonoztam a csókját, hogy a lelkész mintha kissé helytelenítően cöccögött volna a háttérben… de nem baj, ennyi bolondság csak belefér, nem? Kétlem, hogy életem hátralévő részében gyakran tenném be a lábamat az úr házába, ugyebár. Most se lett volna erre igényem, de örömet okozott Carlnak, és csak ez számított - még akkor is, ha a svéd esketőszövegből néhány szót leszámítva semmit sem értettem -.

Most pedig Carl gyermekkorának helyszínein sétálunk, a szertartás utáni délután. Látom rajta, hogy még mindig nincs igazán hozzászokva ahhoz, hogy fényes nappal sétálunk a szabadban, és bevallom, ez még számomra is elég szokatlan élmény, de valahogy még ez is képes boldogsággal eltölteni, hiszen ennek hála nem kell folyamatosan talpon lennie neki sem, hanem van ideje pihenni is - legtöbbször -, ahelyett, hogy csak a főzeteire támaszkodjon. Keze szorítását viszonzom, és mosolyogva hallgatom a történetet, amit eddig még nem osztott meg velem, bár azt hiszem, ha ezredik alkalommal hallanám, akkor is ugyanilyen lelkesen figyelnék rá. Szinte látom magam előtt a történet minden egyes apró mozzanatát, és a medve említésére még a hideg is kiráz egy pillanat erejéig, holott nem voltam ott, és már Carl számára is csak egy kissé megkopott, ködbe veszett emlék az egész.
Olyan hirtelen hagyja abba a történetet, hogy először kissé értetlenül nézek rá, majd én is meghallom a nem sok jóval kecsegtető hangokat.
- Igen, hallom… - motyogom - Vissza kellene fordulnunk? - kérdezem valamivel hangosabban, miközben a kezem ismét megszorítja az övét.
Az egy dolog, hogy mindketten a természet felett állunk, de ettől függetlenül nem szívesen tölteném azzal a nászutam “első” napját, hogy megverekszem néhány farkassal… Vagy ne adj Isten… Vérfarkassal.

- Nem tetszik ez nekem… - motyogom.
Megértem, sőt, még be is látom, hogy van igazság abban, amit mond, de akkor se vagyok vele teljesen kibékülve. Nem tartozom az igazán erős képességekkel rendelkező vámpírok közé, éppen ezért nem tartom magam olyan alkatnak, aki alkalmas lenne egy verekedésben való részvételre… A két átalakult alakváltó láttán pedig csak tovább erősödik bennem ez a nézet. Mibe keveredtünk?, teszem fel magamnak a kérdést gondolatban, miközben veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom. Meg kell nyugodnom.
Talán Carlnak igaza van, kettővel még elbírunk, hiszen én sem vagyok annyira gyenge, mint amilyennek a külsőm beállít, de az is igaz, hogy utoljára Japánban foglalkoztam a harc bármilyen formájával, s annak is majd’ negyven éve… De még reménykedem benne, hogy könnyen felidézhetem majd az emlékeimet. Ha a két igencsak méretes vérfarkas nem lenne elég, aminek láttán kissé mintha megfagyott volna az ereimben a vér, akkor megjelenik valaki, akire a legkevésbé sem számítottam. Jóllehet sohasem találkoztam vele szemtől szemben, az utóbbi hónapokban minden nap viszont láttam az arcát azon a portrén, ami Carl étkezőjében lóg, mintegy emlékeztetőjeként annak, hogy mit is tett annak idején.
Helena… Őszintén szólva sohasem gondoltam volna, hogy találkozni fogok vele, szentül meg voltam róla győződve, hogy már korábban lemondott arról, hogy pokollá tegye a volt vőlegénye életét,de most kénytelen vagyok belátni, hogy alighanem tévedtem ezen a téren. Van valami a szemében, ami azt súgja, nem éppen bájcsevegni szeretne velünk, még akkor sem, ha hangja igencsak negédesen - s mégis műen - cseng a fülemben, amikor megszólal.
A megjegyzése hallatán önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem, s némi dühöt is érzek. Amióta csak Carl mellé kerültem, tisztában vagyok vele, hogy sosem lesz a szó szoros értelmében vett családunk, hiszen az ereiben mágus, s nem kiválasztott vér csörgedezik, amiből egyenesen következik, hogy nem fogok teherbe esni. Ez alapvetően nem tragédia, hiszen őt sosem érdekelte, hogy örököse szülessen, vagy ilyesmi… De a tény, hogy erre épp egy másik nő, ráadásul az ő volt menyasszonya emlékeztet erre, egy cseppet sincs ínyemre.
- Engem legalább feleségül vett, veled ellentétben - jegyzem meg halkan, de számára jól hallhatóan.
Még, ha ezt nem is ismerné el, biztos vagyok benne, hogy számára ez egyfajta érvágást jelent, hiszen vele kötött jegyességét egyetlen levéllel felbontotta az a férfi, aki engem viszont hajlandó volt oltár elé vezetni, szó szerint. Igaz, ehhez több száz évre volt szükségünk, de ez részletkérdés. Megtörtént, és csak ez számít. A többi megjegyzését igyekszem figyelmen kívül hagyni, és inkább a másik két farkast szemlélem. Egyik sem épp bizalomgerjesztő látvány, és úgy tűnik, ugrásra készek. Mégis, hogy sikerült ilyenekre szert tennie?
Carl szavai hallatán némi elégedettséget érzek.. Való igaz, hogy több mindenen mentem keresztül, mint kellett volna, de ennek ellenére sem felejtettem el emberi maradni… Talán épp azért, mert amikor a legközelebb álltam hozzá, hogy elveszítsem önmagam, mindig történt valami, ami visszarántott arról a bizonyos peremről. S mi tagadás, ebből az egyik éppen a mágus volt.
Amikor a szőkeség kétségbe vonja a férjem kilétét, ha épp nem komoly veszélynek lennénk kitéve, talán még el is mosolyodnék, hiszen én magam is hasonló szavakat intéztem hozzá majd’ kétszázötven évvel ezelőtt, abban az aprócska szobában, még Jerseyben. Igaz, az egy teljesen más helyzet volt, mint ez a mostani. Elvégre, csak ketten voltunk, míg most három vérfarkassal nézünk szembe, akik közül kettő épp a harmadik - és egyben alighanem legőrültebb - utasítására vár, hogy aztán ki tudja, mit műveljenek velünk. Nem túl bizalomgerjesztő a helyzetünk, lássuk be. Viszont, amikor kerti törpének nevez, azt megint csak nem tudom lenyelni, és szó nélkül hagyni. Tény és való, hogy elég alacsony vagyok - pláne a mágushoz képest, aki igencsak fölém magasodott mindig is -, de azt, hogy törpe lennék, erősen vitatom. Ráadásul, Helena úgy mutogat, mintha kötelező volna, bennem pedig önkéntelenül is megfogalmazódik a gondolat, hogy szívem szerint eltörném mindkét kezét, hogy ne tudjon ilyen irritáló mozdulatokkal élni. Mégis kinek hiszi magát?
- Kerti törpe? Csak ennyire telik tőled?
A kérdés teljesen jogos, és mi tagadás, engem is roppant mód érdekel Helena válasza. Mégis miért bukkant fel éppen most? Háromszáz év is eltelt azóta, ami kettejük között történt, így kissé értetlenül állok az eset előtt. Mit akar elérni ennyi idő elteltével? Nem is értem… Ennyire elvakította volna az egyébként teljesen értelmetlennek tűnő bosszú gondolata?
Időközben Carl elengedi a kezemet, hogy az övé átvándoroljon a vállamra, mire ösztönösen még közelebb húzódom hozzá, olyanformán, hogy félig-meddig előtte álljak. Világos, hogy a mozdulattal meg akar nyugtatni, s egy kicsit talán sikerül is neki, de még mindig érzem magamban a feszültséget. Olyan érzések kerítenek hatalmába, mint annak idején, amikor menekülni kényszerültem, s az érzékeim folyamatosan teljes gőzzel, a lehető leginkább kiélesedve működtek, hogy a legapróbb zörejt hallva is legyen időm odébbállni. Most azonban eszem ágában sincs elmenekülni. Nem csak azért, mert több évszázad telt el azóta az időszak óta, de azért is, mert sosem lennék képes magára hagyni Carlt. Nincs az az Isten.