Tegnap késő este értünk haza Whitehorse-ból. Izgalmas hétvégén vagyunk túl Carl-lal, aminek minden percét élveztem, s ha jól hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Volt benne valami rendkívüli, hogy a kertvárosi otthonunkat hátrahagyva, a Kanada legeldugottabb zugában álló nyaralóban mondhatni, szabályosan ledobtuk magunkról a gátlásokat, és olyan dolgokat műveltünk, amiket itthon nem igazán, annak ellenére, hogy a házas életünk eddig is a legnagyobb rendben volt, ez most adott hozzá még egy kis pluszt, amire a nászutunkon történtek után talán szükségünk is volt.
Helena felbukkanása teljesen váratlanul ért. Mindig is tudtam, hogy egykor Carl életének szerves részét képezte, mint menyasszonya, azonban az sem volt titok, hogy idővel zátonyra futott a dolog, ami olyannyira felbőszítette a nőt, hogy bosszút esküdött… Az sem érdekelte különösebben, hogy évszázadokat kellett várnia a viszontlátásra. A találkozó nem volt épp kellemes, de legalább túléltük, ellenben a nő két gorillájával, akik ilyen-olyan módon kilehelték lelküket, azonban, sajnálatos módon, Helena kereket oldott, így nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy idővel nem bukkan fel újra… Ám nem szabad erre gondolnom, inkább arra törekedek, hogy kiélvezzem a férjemmel töltött időt.

Reggel, amikor “felébredek”, Carl nincs mellettem, amit eleinte kicsit furcsának találok, de aztán, amikor a pillantásom az éjjeliszekrényen árválkodó ébresztőórára pillant, rögtön megvilágosodom: viszonylag késő délelőtt van, tehát már régen elment dolgozni. Szegény nem sokat pihenhetett, de legalább megtanultuk, hogy autóval menni mégsem annyira kényelmes, mint elsőre gondoltuk, a teleportálási képességével sokkal jobban jártunk volna. Hosszasan nyújtózkodom, majd miután rászánom magam, és kikelek az ágyból, magamra terítem a köntösömet, mert valahogy nem lelkesedem a gondolatért, hogy anyaszült meztelenül mászkáljak itthon - legalábbis akkor, ha a mágus nincs a közelemben -.
Utam ösztönösen a konyhába vezet, na nem azért, hogy egyek hiszen a véren kívül másra nincs szükségem, viszont volt már rá példa, hogy amikor Carl sebbel-lobbal indult útnak, akkor valóságos csatateret hagyott maga után, amit bizony nem árt mondjuk feltakarítani. Jóllehet, nála precízebb embert nem nagyon ismerek, de ettől még az ő számításaiba is csúszhat hiba olykor, ugyebár. Erre számítva lépek be a helyiségbe, majd körbenézve, meglepve tapasztalom, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Már épp fordulnék ki, hogy teszem azt egy gyors fürdés után magamra kapjak valami ruhát, és elmenjek példának okáért bevásárolni, amikor a szemem sarkából észreveszek valamit a konyhapulton, aminek egyáltalán nem ott van a helye: egy fekete aktatáska. Nem is kérdés, hogy kié, mint ahogyan az sem, hogy teljesen elfelejtkezett róla. Nem tudom, hogy akkor mit vitt magával induláskor, de ahogy elnézem, igencsak ki van tömve, így bármi is van benne, alighanem szüksége lehet rá az iskolában - kijavított dolgozatok, teszem azt -.
Nem terveztem, hogy tiszteletemet teszem ott - az újratalálkozásunk óta talán kétszer, ha megfordultam odabent ilyen, vagy olyan okból kifolyólag -, de nagyon úgy fest a dolog, hogy ezen most változtatnom kell.
Igyekszem minél gyorsabban összekapni magam, azonban, ahogy kinyitom a ruhásszekrényemet, a pillantásom egy újonnan beszerzett felsőre siklik, amit Carl még nem láthatott - leginkább azért, mert nem szokott itt nézelődni, ha van valami különlegesebb, amiben teszem azt, látni szeretne, úgyis meg szokta említeni. abban az esetben pedig, ha együtt vásárolunk ilyesmit, választ ezt-azt, ami megtetszik neki. Nem tudom, ez vajon mennyire fog neki tetszeni, de úgy döntöttem, ezt fogom felvenni, hozzá egy kényelmes szövetnadrágot, na meg egy magassarkú csizmát. A hajamat csak kifésülöm, és hagyom, hogy a hátamra omoljon, egy szolid smink, és már mehetek is. Ha őszinte akarnék lenni, ennyi is elég lenne, azonban nem akarok feltűnést kelteni, így a csípős, őszies időre való tekintettel, a kabátomat is magamra kapom. A hónom alá csapom Carl aktatáskáját, a vállamra kapom a saját retikülömet, majd bezárok magam után, és gyalog indulok útnak. Szerencsémre, a kertváros ilyenkor nem éppen arról híres, hogy nyüzsögnének benne az emberek, így a vámpíri sebességemet használva haladhatok, relatíve sokáig, de azért a középiskola közelébe érve lelassítok, hogy emberi tempóban haladjak tovább.
A főbejáraton belépve, azonnal szembentalálom magam az ügyeletes portással, akihez már volt szerencsém, talán Henry-nek hívják, ha jól emlékszem.
- Mrs. Brändtström - biccent, majd visszamegy a fülkéjébe, mint aki jól végezte dolgát. Kissé meglepetten pislogok, azt hittem, az efféle helyeken, ahol ennyi kamasz mozog, sokkal komolyabban veszik a biztonságot…
Vagy, csak annyira nem lepődött meg azon, hogy itt lát, hogy igazából nem is érdekli, de ezt nem az én tisztem megítélni. Ha az iskola vezetésének problémája akadna a portásuk eljárásával, majd megbüntetik, ám ez nem az én dolgom. Mivel még óra van, szinte teljesen elnéptelenedett folyosókon sétálok Carl irodája felé.
Csupán elvétve látok egy-két diákot, akik padokon ülve, leginkább a telefonjaikat bújva ütik el a lyukas órájukat. Egy-két fiú fel-felkapja a fejét, ahogy a csizmáimmal végigkopogok a linóleumon, látok olyat is, aki a száját is eltátja. Hát igen, nem nagyon vannak hozzászokva, hogy idegeneket lássanak itt, én pedig inkább illek be a diákok sorába, mint a felnőttekébe… Ha nem húsz évesen válok vámpírrá, és kicsit magasabbra növök, talán nem így lenne, de ez sem biztos.
Amikor a férjem irodájához érek, bekopogok, ám nem kapok választ. Szerencsémre, a kulcscsomómon lóg egy apó kulcs, ami ezt az ajtót nyitja, így be tudok jutni, azonban annak érdekében, hogy Carl még véletlenül se kapjon infarktust amiatt, hogy valaki bejutott, a követőérmés nyakláncomat kívülről a kilincsre akasztom. Nem tartok attól, hogy valamelyik enyveskezű gyereke meglovasítaná, hiszen nem tűnik értékes darabnak, egy bőrlánc, rajta egy érmével. Igaz, az utóbbit annak idején beleillesztették egy arany keretbe, hogy valamiféle formája legyen, ám ez annyira kevéske, hogy szinte nem is látszik.
Behajtom magam mögött az ajtót, majd a táskáját leteszem az íróasztalára, a sajátommal egyetemben. Kibújok a kabátomból és a kabáttartóra akasztom, majd gondolok egyet, és leülök a székébe. Végigpillantok az íróasztalán, ahol persze minden katonás rendben várja, hogy valaki hozzájuk nyúljon, majd az asztal egyik sarkában észreveszek egy fekete képkeretet, és a benne rejlő fényképet. Meglepve ismerek rá arra, amit én kerestem meg az első együtt töltött napunk alkalmával. Említette, hogy keres majd neki egy megfelelőbb helyet, de nem gondoltam volna, hogy éppen itt lesz majd. Természetesen boldog vagyok, hogy itt látom viszont, kár lenne letagadnom. Fejemet a háttámlának döntöm, a szememet lehunyom, és türelmesen várom, hogy az órája véget érjen, és idejöjjön. Remélem, nem fog megsértődni azon, hogy megvárom, de nem sok értelmét látom annak, hogy se szó, se beszéd, csak hazasétáljak.

Szinte hallom, ahogy odakint sétál, egyre közelebb és közelebb érve az irodájaként szolgáló szertárhoz. Bár lehet, hogy ezt csak beképzelem magamnak, és pusztán arról van szó, hogy már a puszta tudat is kiélesíti az érzékeimet. De nézzünk szembe a tényekkel, mondhatni több száz évem volt rá, hogy ezt a hatodik - vagy hetedik? - érzéket kifejlesszem magamban, és amennyire lehet, tökéletességig fejlesszem.
Ahogy meglátom Carl már-már kétségbeesett, aggodalmaskodó pillantását, azonnal összeszorul a torkom. Nem akartam megijeszteni őt, még véletlenül sem, de valahogy, talán éppen a jól sikerült hétvégénk miatt, elfeledkeztem róla, hogy mennyire paranoiássá vált mostanság… Amit egyáltalán nem csodálok, mellesleg. Megértem, miért aggódik miattunk, elvégre a nászutunk sem éppen úgy alakult, ahogyan azt elterveztük, hanem éppen ellenkezőleg, komoly bajt hozott a fejünkre. Ha jobban belegondolok, máig sem világos a számomra, hogy miként is sikerült túlélnünk, ugyanis a vadászok simán eltehettek volna engem láb alól… De, ha engem kérdeznének erről, szerintem túlságosan is váratlanul érte őket a tény, hogy egy vámpírt látnak a napfényben sétálni, és olyannyira nem tudták hová tenni ezt a jelenséget, hogy teljesen leblokkoltak, ami aztán alkalmat adott Carl-nak arra. hogy a teleportálós trükkjével megmentsen mindkettőnket. Ezért pedig elképesztően hálás vagyok neki, noha egy percig sem kételkedtem abban, hogy törekedni fog arra, hogy mindkettőnket kimentsen a bajból - annál is inkább, hogy tisztában vagyok vele: esze ágában sem lenne ártani nekem, vagy éppenséggel cserben hagyni. Az pedig, hogy Helena meg tudott lógni… Nos, egy igencsak kellemetlen, és nem várt fordulat volt ebben a történetben… Viszont, abból kiindulva, hogy ránk talált, eszembe jutott, hogy talán jobb lenne, ha egy ideig máshol élnénk. Ez viszont Carl részéről komoly lemondásokkal járna - mint a jelenlegi otthonunk, vagy a munkahelye elhagyása -, éppen ezért, egyelőre nem merek előhozakodni az ötlettel. Azt viszont bevallhatom, még ha csak íy, magamban is, hogy félek a farkas visszatérésétől, na meg attól, hogy következő alkalommal nem lesz ekkora szerencsénk.
Felpattanok a székéből, odasietek hozzá, és szorosan megölelem.
- Minden rendben van - igyekszem megnyugtatni. - Nem akartalak megijeszteni,,, Reggel a konyhában megláttam a dugig tömött aktatáskádat, és teljesen abban a hitben voltam, hogy otthon hagytad, holott szükséged lehet rá - magyarázkodom, már-már hadarva, majd kissé megemelkedek, és gyorsan megcsókolom, hogy ebből is érezze, valóban nincsen semmi baj.
Nem akartam ráhozni a frászt, esküszöm… Csak örömet akartam neki szerezni, de lehet, hogy ez esélytelen, ezek után, aminek az igazat megvallva, nem örülök. Lehet, fel kellett volna hívnom inkább, de őt ismerve, na meg a telefonjához fűzött viszonyát, valószínű, hogy nem kaptam volna választ, akkor sem, ha éppen akkor hívom, amikor szünete van. Nem hibáztatom ezért, sosem volt a technikai vívmányok nagy rajongója. Annak pedig, hogy esetleg kinyissam a táskát, én nem vagyok nagy híve, ugyanis megbízom a mágusban, és különben sem érzem úgy, hogy közöm lenne az iskolai dolgaihoz, éppen ezért, nem is szoktam piszkálni azokat - kivétel akkor, ha Carlnak éppen dolgozatjavítás közben jut eszébe játszani egy kicsit, de az megint egy másik helyzet -.
- Jól vagy? - nézek fel rá aggódva, s egyik kezemmel megsimogatom az arcát. - Szeretnéd, ha itt maradnék, amíg dolgozol?
Számomra ez nem lenne nagy áldozat, hiszen semmi különöset nem terveztem mára, legfeljebb a bevásárlást, de az meg egy olyan dolog, amit akár ketten is meg tudunk ejteni, miután befejezte a munkát. És ha attól jobban érzi magát, hogy itt vagyok az irodájában, biztonságban, akkor nekem már megéri a dolog, ez biztos. Addig pedig… Nos, a táskámban ott lapul az ebook-olvasó, amit nemrégen vettem magamnak - vettem volna a férjemnek is, de ő mindig a papír illatát és a könyv tapintását szerette jobban -, szóval biztosan le tudom magam foglalni erre a néhány órára, ez nem jelent gondot. A kérdés már csak az, hogy vajon ő mit szeretne.

Bár a helyzet valamelyest még mindig feszült - legalábbis én így érzem -, mégis megmosolyogtat, ahogy Carl a homlokára csap hirtelen, mintha épp most kapcsolna, hogy valóban otthonfelejtett valamit. Ez alapvetően nem jellemző rá, így talán jóé példázza, mennyire nehéz heteken vagyunk túl. Ki hitte volna, hogy még nekünk is szükségünk van arra, hogy regenerálódjunk a nászutunk után - ami, Helena kis intermezzoja nélkül sokkal, de sokkal jobban is elsülhetett volna, de természetesen, így is jó élmény volt.
- Remélem, nem feleslegesen cipeltem el idáig - jegyzem meg kissé csipkelődve, miközben viszonzom az ölelését, és csókolom persze, ami, nem meglepő módon, egy idő elteltével, ahogy az idegesség kezd oldódni, egyre szenvedélyesebbé válik, amit nem mondhatnám, hogy bánok.
- Segítesz? - kérdezem mosolyogva, majd egy kis időre hátat fordítok neki, hogy a nyakamon bekapcsolhassa a láncot, aminek súlya engem is megnyugvással tölt el.
Annyira az életem részévé vált annak idején, hogy amióta visszakaptam, egyszer sem vettem le. Most is csak a kivételes alkalom miatt léptem ezt meg, bár az ötletem sajnos visszafelé sült el. Visszafordulok, hogy Carl ismét velem szemben legyen, és boldogan hallom, hogy jól van. Az aprócska bók hallatán picit elpirulok, nem gondoltam volna, hogy észreveszi az új ruhadarabot - legalábbis az előzmények után -.
Tagadhatatlan, de az, hogy vele maradhatok, még boldogabbá tesz. Ha már én vagyok az oka az ijedtségének, hát az a minimum, hogy helyrehozom a hibámat… És a jelenlétem talán kárpótolja a korábbiakért, legalábbis abból, ahogy az ülébe húz, én így érzem.
- Akkor ez azt jelenti, hogy másfél órán át csak az enyém vagy? - kérdezem, miközben pillantásom a férjem kék lélektükreit kutatja, hogy még inkább megbizonyosodjak az igazamról.
Cirógatása kellemes borzongást idéz elő bennem, amit apró, a nyakára lehelt csókkal honorálok én magam is. Persze, az sem utolsó, amikor ő teszi ezt velem, sőt, talán az valamivel még élvezetesebb is. Számomra legalábbis mindenféleképpen.
- Most, hogy mondod… Az ikreket el kellene hoznom az iskolából - jegyzem meg elgondolkozva, de közben alig tudom visszafolytani a kitörni készülő nevetésemet.
Nem tudom, Carl honnan szedte ezt a kertvárosi anyuka jelzőt velem kapcsolatban, de ha már így adódott, hát még rá is játszom a dologra, mert miért ne? Ennyi játék igazán beleférhet, még neki is.
- De, ha végeztél, el mehetnénk bevásárolni - dobom fel az ötletet.
A mi esetünkben talán praktikusabb, ha ezt ketten intézzük, hiszen, mivel én nem étkezem vele, úgyis olyan fogásokat főzök, amiket ő szeret, és sokszor éppen vásárolgatás közben jut eszébe, hogy mit is enne szívesen a közeljövőben - általában másnap -.
Amint a bőröm szagolgatni kezdi, nem tudom megállni, hogy némi kuncogás ki ne szökjön belőlem.
- Ennyire tetszik ez a parfüm? - kérdezem, miközben az én orrom az ő arcélén kalandozik, majd ezt felváltják az ajkaim, apró puszikat lehelve a bőrére.

Megkönnyebbült sóhaj szalad ki belőlem, hogy nem teljesen értelmetlen, felesleges módon rontottam rá szerencsétlen Carl-ra, és hoztam rá a szívbajt a rögtönzött felbukkanásommal, ami miatt még mindig van némi bűntudatom, hiszen nem akartam megijeszteni.
- A diákjaid lehet, nem fognak örülni neki - jegyzem meg, és nem tudom megállni, hogy kicsit el ne mosolyodjak.
Tisztában vagyok vele, hogy a férjem igazságos, ugyanakkor meglehetősen szigorú tanár, és mint ilyen, nem éppen szőrösszívűen osztályozza ezeket a dolgozatokat. Nem véletlen, hogy olykor, egy-egy szülői alkalmával sokan sorakoznak az ajtaja előtt, magyarázatot követelve az édes gyermekük esetleg rosszabbul muzsikál történelemből, mint ők azt elképzelik.
Örömmel tölt el, ahogy bekapcsolja a nyaklánc kapcsát a nyakamon, így az érme végre ott pihenhet megint, ahol a helye van. Amióta ismét összekerültünk, ez volt az első alkalom, hogy levettem a nyakamból, és szinte már ebben a pár percben is hiányzott. A nyakamra lehelt csókját boldogan fogadom, ujjaim egy pillanatra megcirógatják az arcát, majd ismét szembefordulok vele, és valamivel hevesebben megcsókolom, mint ennek előtte.
- Méhecske? - pillantok rá kérdőn - Ilyen jelmezt is vegyek magamnak? - kérdezem elgondolkozva, és az igazat megvallva, nem is tűnik akkora ostobaságnak. Biztosan van ebből is amolyan kacérabb verzió, ami elnyerné a férjem tetszését. Mondjuk egy fekete magassarkúval kiegészítve biztosan imádná, hiszen igencsak lelkes rajongója az efféle lábbeliknek.
- Igen, tudom, de ritkán fordul elő, hogy éppen az iskoládban vagyunk olyankor - felelem, miközben kényelembe helyezem magam az ölében, ahol egyébként is szívesen ücsörgök, mondhatni bármilyen körülmények között.
Nem gondolok bele, hogy vajon ez mennyi időre szól még, mert nem nagyon érdekel. Csak az számít, hogy most együtt lehetünk, és minden egyes percéért hálás vagyok, hiszen időről-időre nekem is eszembe ötlik, hogy milyen komoly áldozatot hozott meg annak idején azért, hogy velem lehessen. Feláldozta a halhatatlanság lehetőségét egy halhatatlanért, megkockáztatva ezzel, hogy az örökkévalóság helyett, csak egy igencsak hosszúra nyúlt, közös élet jusson nekünk, amit persze a magunk módján igyekszünk kiélvezni. Furcsa, hogy annak idején ez eszembe sem jutott… Pedig éppen ez az, amiből tisztán látszik, hogy mennyire szeretjük egymást, hiszen én magam is gondolkodás nélkül vetettem bele magam miatta a házasságtörés örömteli bűnébe.
- Egy gyerek unatkozna, és folyton a nyakunkon lógna. Ha ketten vannak, lefoglalják egymást, amíg mi félrevonulunk, és kettesben töltünk pár percet - összegzem egyszerűen a véleményemet, ugyanakkor a megjegyzése második felét se tudom figyelmen kívül hagyni. - Szerintem egy hatalmas pocakkal igencsak mókásan festenék - csókolok a nyakába. Már rég lemondtam arról, hogy közös családunk lehessen, hiszen Carl nem híve az örökbefogadásnak, és természetes úton nem fogok tőle soha teherbe esni, de ezen már réges-régen túltettem magam. Ettől függetlenül, néha jól esik ilyesmivel viccelődni, és elképzelni, hogy milyen lenne az életünk, ha nem csak ketten osztoznánk a házon.
- Igen, van még valamennyi, de aligha lesz elég a hét végéig az a mennyiség a te étvágyadat figyelembe véve - hajtom a vállára a fejem egy pillanatra. - Plusz kinéztem magamnak pár új holmit, amit lehet, együtt kellene megnéznünk, hogy tetszenek-e neked is… - nyilván nem éppen a hétköznapi viseletre dolgokról van szó ilyen esetben, hanem teszem azt merészebb fehérneműkről… Amikből sosem elég, nyilván.
- Nem kevertem bele semmit, így volt a dobozában - a harapás hatására kellemesen kiráz a hideg, mire nem tudom megállni, hogy amikor elengedi a nyakam bőrét, egy hevesebb csókot adjak neki. Ebben a pillanatban nyílik a szertár ajtaja, és egy ismeretlen nő felháborodott hangja üti meg a fülemet.
- Carl! Mit művelsz azzal a diáklánnyal?! - meglepve húzódom el a férjemtől, és pillantok rá, majd -oldalra, az ajtóban álló szőke nő felé, aki igencsak ellenséges pillantásokkal méreget engem, mintha az ő tulajdona lenne az, aki az enyém már évek óta. Ki ez a nő? És mit akar tőlünk?

- Az örömük nem, de annak sincs sok értelme, ha teljes szívükből gyűlölnek, nem? - pillantok rá oldalra döntött fejjel, majd nem tudom megállni, hogy ne lopjak tőle egy aprócska csókot.
- Rendben, akkor nem lesz ilyen jelmezem - egyezem bele egyszerűen, nekem aztán édesmindegy, hogy milyen szerepjátékokkal szórakoztatjuk magunkat, amikor olyan kedvünk van. Eddig mindegyik jól sikerült, ami miatt kimondottan büszke vagyok.
Az újratalálkozásunk emlegetésére futólag elmosolyodom. Valóban kellemes emlék, annak ellenére, hogy ennél extrémebb helyszínt keresve se találhattunk volna arra, hogy úgy egymásnak essünk, mint annak a rendje.
A gyerekkel kapcsolatos kommentje hallatán csak sóhajtok egyet. Bár soha nem akarnék mást Carlon kívül, ezt elismerem, de az is tény, hogy valahol, a lelkem mélyén, mindig is bánni fogom, hogy nem lehet közös gyermekünk, még akkor is, ha ő maga nem különösebben vágyik ilyesmire. Amíg külön voltunk, sokszor eszembe jutott, vajon milyen életünk lenne akkor, ha csoda történne, voltaképpen ezzel a kis kitalációval szórakoztattam magam, amikor már úgy éreztem, hogy egyszerűen megbolondulok a hiányától.
- Én is tudom, de néha jól esik elszórakozni a gondolattal - puszilom meg Carl arcát.
Őt ugyan nem mozgatja meg a téma - és nem is hibáztatom érte -, de nekem jól esik olykor ilyen ostobaságokon elmerengeni.
- Máris? Pedig mintha este még virgonckodni támadt volna kedved, emlékeim szerint - kuncogok, de ettől függetlenül, felvillanyoz a tudat, hogy ilyen kevés, egymástól külön töltött idő után is tudok neki hiányozni. Lehetséges, hogy ez nem teljesen normális dolog, de kit érdekel?
Épp belelendülnénk némi könnyedebb hangvételű szórakozásba, amikor valaki megzavar minket. Egy számomra idegen nő szobrozik az ajtóban, aki szemmel láthatóan, igencsak zokon veszi, hogy ki vagyok, és mit csinálok a férjem ölében, aki persze készségesen világosítja fel a helyzetünkről.
Ahogy az ismeretlen nővel beszél - akit, mint megtudom, Chrstinanak hívnak -, van egy szócska, ami igencsak megüti a fülemet, amit Carl az imént használt. Ez? Komolyan képes volt így hivatkozni rám? A saját feleségére? Noha kicsit tényleg rosszul esik, valójában nem haragszom miatta, azonban nem tudom kihagyni, hogy egy pillanat erejéig a füléhez hajoljak, és belesúgjak, az ajtóban szobrozó nőről tudomást sem véve:
- Ezért este még számolunk - fenyegetem meg félkomolyan, és annyi bizonyos, hogy ezek után, igencsak meg kell dolgoznia azért, ha este még a kegyeimre szeretne pályázni, mert ezzel kicsit sikerült elvennie tőle a kedvemet.
Mindenesetre, megemberelem magam, és leszállok a mágusom öléből, hogy aztán a nálam bő egy fejjel magasabb szőkeséghez lépjek, és a kezemet nyújtsam felé.
- A nevem Maya Brändström. Örülök, hogy megismerhetem.
Christina azonban őszinte meglepetésemre, nem viszonozza a gesztust, hanem igencsak ellenséges tekintettel méreget tovább, amibe mintha némi lenézés is vegyülne. Mégis, miért? Semmivel sem vagyok kevesebb nála. Pilantása inkább Carlt veszi górcső alá.
- A feleséged? Én azt hittem… - kezd bele valamibe, ám nem tudom, mit akart mondani, mert egyszer csak ráförmed a férjemre.
- Mégis hány éves ez a lány? 19? Tudod te, milyen fényt vet ez az iskolára? Hogy egy ennyire fiatal nővel mutatkozol itt? Ilyen helyzetben?! Miközben én azt hittem hogy van köztünk valami! - csattan fel, én pedig kérdőn pillantok Carlra.
Biztos vagyok benne, hogy a férjem nem kezdett ki ezzel a nővel - nemes egyszerűséggel azért, mert kicsit sem tűnik az esetének, főleg a viselkedése miatt -, de az komolyan érdekelne, hogy vajon miből vont le ennyire téves következtetéseket, hogy itt vádaskodjon, miközben mi már egy ideje újra együtt vagyunk.