Alig pár lépésnyire állok meg az utolsó, vizitre váró beteg ágyának végétől, a fehérre meszelt falú kórterem, fertőtlenítőtől szúrós szagú, szürke műanyag padlóján. Zöld műtősruhám fölé vett fehér köpenyem zsebébe nyúlok, amin ott lóg a nevemmel, státuszommal és fényképemmel ellátott kitűzőm, és kiveszek egy tollat. A nyakamban lógó sztetoszkópot megigazítom, és némán, egyenes háttal állok. Türelmesen várom, hogy az elsőéves rezidensekből álló orvoscsoport benyomuljon az ajtón, nyitva hagyva azt, ezzel belátást engedve a folyosóról. Csendben állva és a kórlapot tanulmányozva várom, hogy elcsendesedjen, és megnyugodva megálljon a kis társaság. A beteget én műtöttem, és minden nap bejöttem hozzá, így igazán könnyű most a helyzetem. A zöld műtősruhába bújt fiatalok tágra nyílt szemekkel bámulnak rám, én pedig mélyet sóhajtva nézek végig rajtuk, majd a beteg felé fordulok, és kedves mosollyal az arcomon lépek közelebb hozzá az ágy mellé.
-Hogy érzi magát, Mr. Wood? -kérdezem, majd a megnyugtató és nyilvánvalóan valótlan állítás után megpaskolom a férfi kezét, és a tanulók felé fordulok.
-Mr. Wood 47 éves. Sportsérülés miatt került osztályunkra, hat nappal ezelőtt végeztünk a jobb térden Green féle lágyrész plasztikát. Ki tudná elmondani egy térdsérülés patomechanizmusát? -kérdezem, és kihívóan fúrom kék szemeim az ijedt gyakornokok szemébe. Már ha rám nézne egyik is. A feszültséget szinte vágni lehet, egy légy zümmögését is lehetne hallani. Várok néhány másodpercet, mielőtt megszólalok. A hangom kitölti a kórtermet, pedig nem is emelem meg.
-Ennyire ne tolongjanak kérem, egyszerre csak egy!-mondom enyhe gúnnyal, de azért kedvesen, aminek hatására a kis csoport felengedve a feszültségből felnevet. A levegőben érződik a nappali műszak vége, és a péntek. Szabad hétvégéjük lesz, míg én természetesen megint ügyelni fogok. Leteszek a kínzásukról, érzem, hogy semmi értelme. De kötelességem legalább a hétvégére valami feladatot adni nekik amin rágódhatnak, így belekezdek a magyarázatba.
-A Ligmentum Collaterale Laterale izolált sérülése bekövetkezhet csavarodó behatásra, vagy berotáció és hyperextenzió, vagy kirotáció és valgus hatására. Kombinált sérülés, azaz ligamentum collaterale mediale és a tok együttes szakadása jöhet létre, ha a térdet lateralis oldalról éri erőbehatás, amelyre a térd valgus és kirotációs helyzetbe kerül. Ugyanez a sérülés következhet be, ha a láb medialis oldalát éri erőbehatás...-mondom, majd beszélek, magyarázok és a takarót felemelve és a kötésekből kihámozva a beteg térdét szemléltetem a mondandómat. A hangomon kívül csak a jegyzetelés jellegzetes hangja és a kórházi folyosóról beszűrődő zajok hallatszanak. Mondandóm befejeztével visszateszem a beteg kötését, és a tanulók felé fordulok ismét.
-Nos, Mr. Wood kicsit jobban odatette magát a barátságos mérkőzésen az ellenfél kapujánál, így élvezhette egy héten át a vendégszeretetünket. S hogy mi ebből a tanulság? -kérdezem a hallgatókat, akik már láthatóan tűkön ülnek.
-A tanulság az, hogy ha félrekacsintgatunk a házunk tájáról, vagy legyünk nagyon óvatosak, vagy hallgassunk inkább az asszonyra, és menjünk horgászni. -mondom kedvesen, mire a kis csoport hangos röhögésben tör ki.
-Nos, kérünk még Mr. Woodnak egy röntgent, majd úgy hiszem, hogy megfelelő tájékoztatás után a kedves neje gondoskodására bízhatjuk. Nemsokára visszajövök a zárójelentéssel, és hazamehet.-mosolygok a láthatóan hálás betegre. Kissé megforgatom a szemem, és kezemmel intek az ajtó felé, engedélyt adva a rezidenseknek, hogy elmehetnek, majd én is a vidáman csivitelő társaság után indulok.
-De ne higgyék azonban, hogy a nem megfelelő felkészültségük nem von maga után szankciókat!-emelem fel a hangom kissé, de jól tudom, hogy csak az utolsó néhány ember hallotta meg, s még kevesebb figyelt oda rám. Mindegy, majd hétfőn böjtölhetnek. Fáradtan lépkedek ki az ajtón. Agyam már egy másik problémán kattog, ami túlnő Mr. Wood térdén és ezen az egész kórházi részlegen is. Nem véletlenül várom ilyen sürgősen az idehívott vendégemet. Carl Gustav Brändström neve egybeforrt a történelemével. Elődeim egyike ő, és én mélyen tisztelem a tudását. Valaha Károly király mellett volt, így katonai dolgokban nagyon is bízom az ítéletében. Elgondolkozva pillantok az órámra. Épp a megbeszélt időponton áll, és én csak annyit üzentem, hogy jöjjön az osztályra. Semmi egyebet, bár ha figyeli az eseményeket, sejtheti, hogy mi miatt hívattam ilyen sürgősen ide.

 
by Δ

A kórtermet és Mr. Woodot magam mögött hagyva lépek ki a folyosóra, és jobbra tekintve látom, hogy a tanítványaim máris nevetgélve indulnak az öltözők felé. Félmosoly húzódik ajkaimra, eszembe jut, amikor még egyetemre jártam. Fiatal voltam, tele reménnyel és álmokkal, vágyakkal. Hajtottam a dicsőséget, nem kímélve energiát és időt, hogy a legjobb legyek, ahogy a nagybátyám tanította. Keményen küzdöttem, fiatalabb is voltam a többieknél, gyorsabban haladtam, elkönyveltek zseninek. Pedig nem voltam az, csupán több energiát fektettem a hétköznapokon a tanulásra, a gyakorlásra, mindig készen álltam a megmérettetésre, hogy aztán summa cum laude diplomázva az orvosin...egy csapat huszonévest próbáljak rávenni, hogy figyeljenek oda akkor is, ha megcsapja őket a szabadság szele, hisz a mi szakmánk kiszámíthatatlan, lehet, hogy műszak vége előtt három perccel kell bevállalnunk egy több órás műtétet. Az órámra pillantok, épp hat órán áll a mutató, erre az időpontra várom a szenátus egy tagját, akit nagyon is tisztelek és kedvelek is, sőt nemrég a tanítványát, Victoriát is sikerült egy véletlen folytán vendégül látnom a házamban egy éjszakára. S bár szívesen társalognék a szépséges szőke lányról, legnagyobb sajnálatomra nem emiatt kértem meg a nagybecsű mestert, hogy csatlakozzon hozzám.
Sóhajtva indulok a beteg kórlapjával a másik irányban lévő nővérpult felé, mikor megpillantom a mágusmester egyenes tartással álló alakját. A szürke folyosó mozgó hullámzásában olyan, mint egy megingathatatlan tartópillér, körülötte kórházi egyenruhába bújt nővérek és orvosok jönnek-mennek, betegek kerülik ki maguk előtt tolt infúziós állvánnyal, de Ő...áll, mint a cövek, és csak akkor mozdul, mikor meglát. Hozzá sietek, és határozottan, de barátságosan szorítom meg a felém nyújtott kezet.
-Üdvözlöm, Mr. Brändström, köszönöm, hogy ide fáradt. -mondom barátságos hangon, és én is biccentek felé. Másoknak talán mesterkéltnek tűnhet a kis rituálé, de nekünk, akik magas beosztásban helyezkednek el a mágusok és boszorkányok rendjében, természetes.
-Nem, jobb, ha az irodámban beszéljük meg a dolgokat. Csak egy pillanatnyi türelmét kérem, elnézést.-mondom, s ellépve mellőle az alig két lépésnyire lévő nővérpulthoz lépek. Azonnal ott terem a semmiből egy asszisztens, és figyelő tekintetébe nézve adom ki az utasításokat.
-Üdvözlöm, Miss Richards. Kérem intézkedjen, hogy Mr. Wood a hatosban még ma lekerüljön a röntgenre. Háromirányú felvételt kérnék, és az eredményt azonnal kérem az irodámba. Készítsék elő a zárójelentését, még ma szeretném, ha haza engednénk. Köszönöm. -mondom barátságos, de határozott hangon, miközben az orrom alá dugott néhány papírra firkantom a nevem.
-Iged, Dr. Dreyfus, azonnal intézkedem. -válaszolja a rövid, vörös hajú, nyurga nővér, és sietős léptekkel indul a dolgára. Visszafordulok a mágusmesterhez, és kezemmel magam elé mutatva intek, hogy indulhatunk. A folyosón előrenyomakodva, betegek, nővérek és orvosok közt haladunk el. Még nem beszélhetek, ki kell várnom, míg biztonságosabb helyre érkezünk.
Befordulva az egyik mellékfolyosóra már bátrabb lehetek, hisz itt csak az orvosi szobák vannak, irodák és a pihenők. Vendégem máris rákérdez hívásom okára, ám még mindig nem érzem biztonságosnak a helyet, hát válasz helyett csak kinyitom az irodám ajtaját, és előre engedem a mestert.
-Kérem, foglaljon helyet, és máris megbeszéljük. -mondom, és beteszem magam után az ajtót.
-Egy italt, üdítőt, kávét? Bármit?-kérdem tőle, és a nagy, barnára pácolt fa íróasztal mögé lépek. A mögötte lévő bőrrel bevont széket kicsit hátra tolom, és helyet foglalok, elgondolkozva nézek szét a szobában, keresem a gondolataim. Szemem végigfuttatom a magas, sötétbarna könyvespolcon, amin különböző szakorvosi könyvek sorakoznak szép rendben, a mellette elhelyezkedő irattartó fiókrendszeren, a szekrénysoron, és megpihen a falon lógó fekete keretbe foglalt festményen. Egy sebesült katonát ápol a háborúban egy szanitéc. Gyönyörű kép, a vonásokon áthat a kétségbeesés, a remény, a fájdalom és a jó szándék.
-Aggódom, Mr. Brändström, jobban mint valaha. -kezdek bele visszafogott de határozott hangon. -Nem mondok újdonságot, gondolom hallotta Ön is, hogy a Szakadárok újabb támadást intéztek az újonnan épülő True Blood gyárak ellen, s hogy az emberek egyre vadabbul indulnak háborúba ellenünk. Ám nemrég olyan híreket kaptam, amely mellett már nem tudok szó nélkül elmenni.
A feszültségem növekszik, ahogy eszembe jutnak a megkapott jelentések, érzem, hogy a tenyerem forrósodni kezd, és megelőzvén a bajt, inkább felállok, és az ablakhoz lépek. Tekintetem a kinti világra vetem, de gondolataim nem hagyják el a szobát, sem a problémát. Kezem a hátam mögött összekulcsolva elgondolkozva állok, és halkan, már-már csalódott hangon folytatom.
-A mostanában lezajlott események kimenetele...hmm....hogy is mondjam...-kezdem, s kissé visszafordulva az ablaktól egyenesen a szemébe nézek. -...merőben furcsának tűnik nekem. Szakadárok és emberek támadnak az általunk szervezett titkos védelmi csoportokra? Otthonaikban támadnak meg mágus családokat, ám feltehetően nem véletlenszerűen. Egyre inkább olyanokat, akik valamiféle befolyással rendelkeznek? Akár olyannal is, amiről igen kevesen tudhatnak. Nem gyanús ez egy kicsit? Mi a véleménye ezekről, Mester?-kérdezem, és arcomon az aggodalom és a düh árnyéka suhan át. Nagyon is kíváncsi vagyok a véleményére, és tökéletesen megbízom a lojalitásában és a hűségében.
Ugyan fiatal vagyok, és talán messzemenően nem értek úgy a háborúhoz, mint jóval tapasztaltabb és idősebb katonai múlttal rendelkező társaim, de van valami amiben az élen járok. Szívvel-lélekkel törődöm rendem minden tagjával, a legkisebbtől a legnagyobbig, és soha nem voltam gyáva, ha arról volt szó, hogy a véremet áldozzam az enyéimért. Az erőm meghaladja korom mágusainak erejét, és bármikor kész vagyok legjobb tudásom szerint bevetni. De ez most nem az az idő, mikor ész nélkül rohanhatok a csatatérre. Mert úgy tűnik, a háború egyre inkább a köreinkben zajlik, sem mint az utcákon, és félek, igazi vesztesei mégiscsak az ártatlanok lesznek majd...
by Δ

Pontosan érkezett Carl, mint egy svájci óra, így a kötelező udvariassági körök után már kissé enyhültebb hanghordozással kérek elnézést a Mestertől, hogy aztán az imént magára hagyott beteg miatt intézkedjek, majd az irodák felé indulok a vendéggel. Nem fedem még fel a témát, bár tudom jól, hogy ő is sejtheti miért hívtam ide. Mindketten tudjuk, hogy nem érdemes most ezekben a zavaros időkben az emberekben bízni, sosem tudhatjuk, hol lapul meg az áruló, így csak felületes dolgokról beszélünk. Na és persze ezek az információk nem is tartoznak senki másra. Az irodába érve illendően kínálom itallal és kávéval Carl-t, aki most nem kíván semmit, és emiatt nem neheztelek rá.
Az asztalom mögé sétálok, és leülök a forgószékbe, elgondolkozva nézve végig a bútorzaton és megpihentetve a szemem a falon függő festményen.
Nem kerüli el a figyelmem Carl megjegyzése, de nem szándékozom reagálni rá. Sokkal jobban lefoglalja a gondolataimat az aggasztó körülmények sorozata, mint az, hogy a festő milyennek képzelte a háborús övezetben életet mentő szanitéc és a sebesült katona pillanatnyi képét.
Vázolom a helyzetet Carlnak, és kíváncsi vagyok rá, mi a véleménye. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy eddig is voltak a soraink közt gyengébb, könnyebben megtörhető lelkek. A fénymágusok természetüknél fogva törekszenek a jóra, és ezt nem nehéz kihasználni. Mégis, eddig tudtuk tartani magunkat. Most azonban az a sejtésem, hogy magasabb körökben kell keresni a bajt, és tudván, hogy Crystal, a rendfőnökünk kizárható a körből, magamról nyilván tudom, hogy nem adok ki titkos információkat, Carlban pedig a bizalmam 300%-os, marad még tizenkét szenátustag, és az alattuk tevékenykedő rendtagok, valamint azok ismeretségi köre. potom néhány százezer ember, igazán könnyedén megtaláljuk a téglát. Persze nem vádolok én előzetesen senkit semmivel, lehetséges, hogy ezek az információk véletlenül kerültek ki, esetleg zsarolás által, de most itt nem is az a fontos, hogy jutottak ki az adatok, hanem az, hogyan tudnánk betömni a rést a pajzson. Amint befejezem a probléma vázolását , Carl azonnal készen áll a válasszal, amit én az ablaknál állva érdeklődéssel hallgatok, miközben a szemébe nézek.
-Igen, magam is így látom. A kétségbeesés kezd terjedni, a bizalom, az összetartás és az egymásba és a vezetőkbe vetett hitük kezd elhomályosulni, ami a fénymágusoknak mindig is a központi erőforrást jelentette. Ha megrendülnek a falaink, ha már az alap rezegni kezd, nem lesz ami egyben tartsa a népet, és akkor végünk. -mondom, miközben visszaülök a székembe. Már kicsit lenyugodtam, nem szándékozom felgyújtani a saját irodámat. Carl-t figyelem, és komor arckifejezéssel hallgatom. Összeszűkült szemmel állom a tekintetét, és látom rajta is a harcias dühöt. Igen, nem véletlenül bízom annyira az ítélőképességében. Volt már együtt pár igen rizikós helyzetünk, és a segítségével mindig pozitív eredménnyel zártunk, így mikor azt mondja, amire én is gondoltam, borús tekintettel sóhajtok, és a tekintetem az asztal lapján heverő papírlapokra irányul. Sosem hittem volna, hogy valaha sor kerül majd ehhez hasonló beszélgetésre, mindig úgy hittem hogy a fénymágusoktól távol áll az árulás fogalma. De be kell látnom, hogy ők is csak emberek, hibáznak, néha tudatosan, és -remélem jelen esetben- öntudatlanul.
-Hmm...akkor a sejtésem beigazolódni látszik. - mondom magam elé elhúzva kissé a szám, majd ismét felnézek Carl kék szemeibe. Megnyerő pasas, és akaratlanul jut eszembe az, hogy Ő biztos jobban csinálta volna az irányítást. Az önbizalmammal nincs baj, tudom az értékeim, de a korlátaimmal is tisztában vagyok, és most bűntudat kezd gyötörni a kialakult helyzet miatt. Magam hibáztatom, hogy ezek az események megtörténtek, de nem tudom hol hibázhattam. Hisz minden tőlem telhetőt megtettem. Szorosan együttműködtem a szenátussal, a mesterekkel, közben persze jelen voltam a boszorkánytanoncok vizsgáinál, és tényleg úgy érzem, erőmön felül teljesítettem mindent. Ezek szerint valahol mégis kiengedtem a kezemből a gyeplőt, ha bárki ujjat mer húzni velem és az enyéimmel. Ez pedig nem maradhat ebben az állapotban, így érdeklődéssel fordulok Carl felé.
-Ettől tartok én is. Nincs sok választásunk, és a lehetőségeink közül egyik sem túl...biztató, hogy úgy mondjam. Kíváncsian hallgatom a tervét. - bólintok, és hátradőlök a székben. Bízom benne, hogy kitalálunk valami használhatót, mert ha ez így marad, nem sokáig tudjuk fenntartani a várunkat, amit annak idején épp Carl-lal karöltve alapoztak meg őseink. by Δ

A szoba levegőjében szinte kézzel tapintható az elfojtott feszültség. Nem Carl és köztem van hektikus kapcsolat, mi mindig jól kijöttünk, ami egyrészről köszönhető elnéző türelmének (Kinevezésem elején sokszor kerestem fel, ha tanácsra volt szükségem, sokat tanultam tőle.) másrészt az én belátásomnak, mi szerint van, amiben jobb azokra hallgatni, akiknek nagyobb a tapasztalatuk. Hisz a tanács nem azért van, hogy engem rójon meg, vagy a hibáimat keresse folyton, hanem azért, hogy segítsenek. Mégis, most megkerülve a szent eskümet, mely szerint minden hírt, amely népünk szemszögéből fontos lehet, a szenátus elé tárom, most csak és kizárólag Carlnak vagyok hajlandó elmondani. Úgy érzem, ezzel a problémával nem állhatok ki a szenátus elé, mert -legsötétebb félelmem megvalósult- épp bennük, a szenátus tagjaiban nem bízom. Nem adtak rá okot, mégis, mióta fülembe jutottak ezek a hírek, álmatlan éjszakáim és sötét nappalaim vannak.
Felvezetem a méltán tisztelt msternek a híreket, és nem lepi meg a dolog, bár az indulatát Ő sem tudja teljes mértékben kontrollálni, arcán ugyanúgy átsuhan a gond, az aggodalom és a harag, mint az enyémen. Két test, két lélek, két szív, egy érzésben kapcsolódik össze: a ránk háruló felelősség, a népünk szeretete és a védelmező ösztön egyvelegében.
Hallgatom a szavait, és megnyugtat kissé, érzem a belőle áradó magabiztosságot, így egy fokkal nyugodtabban ülök vissza a székembe és figyelem az arcát, állom a tekintetét. Némileg a nagybátyámra emlékeztet, aki kisgyermek koromtól fogva a tűz mágiájára oktatott. Ő is épp ilyen megingathatatlan, határozott és céltudatos volt, és ezt a fajta önuralmat tőle tanultam, mindig erőt merítettem belőle. Válaszomban elmondom a gondolatot, ami azt hiszem mindkettőnket aggaszt kissé, hisz hallani a zúgolódást, hallani a szenátust (még inkább az engem) érő kritikákat. Nem egyszer tűztünk már össze a sötét mágusokkal, akik nyíltan akarnak kiállni az emberek ellen, a semlegesek a saját önző érdekeiket nézve hajlanak arra, ahonnan a nagyobb biztonságot és a jelentősebb befolyást, pénzt remélik. Nem újdonság ez, de ezeket az információkat csak azok tudhatják, akik a fénymágusok zárt ülésén jelen lehettek, így az aggodalmam nem alaptalan, úgy érzem.
-Közös cél, igen....-mondom és elgondolkozok egy pár pillanat erejéig, a fotókra téved a tekintetem. Motiváció kell nekik, olyan dolog, amit csak közös erővel érhetünk el. De nem mindegy mi az a cél és milyen utat választunk hozzá, és Carlnak igaza van, a vezető szerepe az enyém, nekem kell elvezetnem őket az úton, amit a legjobbnak ítélek és amiben a tanács is támogat remélhetőleg.
-Közös célt találnom a nép számára nem lesz nehéz azt hiszem. Csak azt szeretném, ha ez nem a közös gyűlöleten alapulna, nem a revans lenne a végső célja, hanem inkább valami pozitív érték képviselete. De majd kitalálok valamit. -sóhajtok fáradtan. Biztos megtalálom a megoldást rá, bár most még lepel takarja a majdani rendelkezést, előbb-utóbb úgyis megfogalmazódik bennem az a cél, amivel fókuszálhatom a népet, hogy ne csak tömeg legyünk, hanem szervezet és egység.
Carl talán megérzi, hogy azért nem vagyok elégedett magammal, mert bár a fejembe nem tud belelátni, nagyon is tisztában van vele mekkora tehet van a vállamon. Tudja, hogy legfiatalabb vagyok az összes valaha volt nemzetségfőnek, tudja, mik az erősségeim, és neki nem szégyelltem bevallani a gyengeségeimet sem. De azt sosem mondtam neki, mennyire félek. Hogy félek a kudarctól, hogy az én hibámból adódóan alakulnak majd úgy a dolgok, ahogy nem szeretném, hogy miattam esik baja bárkinek is. Mert hiába a tanács, hiába a szenátustagok befolyása, azért mégiscsak én, a nemzetségfő vagyok jogosult meghozni a végső döntéseket, az én lelkemen szárad, ha valami nem úgy sül el ahogy kellene, vagy ahogy terveztük. Csendes, megértő hangnemére, miközben beszél hálásan pillantok fel. Finom mosollyal köszönöm meg, és bólintok.
-Köszönöm. Ez most kellett. -jelentem ki egyszerűen, és nagyot sóhajtok. Nem neheztelek, hozzá képest tudom, hogy még csak gyermeknek számítok, és bár az erőm és a tudásom is jelentős, néha kell, hogy valaki engem is biztasson. Néha jól esik pár kedves szó, vagy megerősítés, hogy nem vagyok ostoba, jól csinálom, csak még tartsak ki. - Igyekszem jól csinálni, méltó lenni a státuszhoz, és felnőni a feladathoz. De Önre, mint legfőbb bizalmasomra úgy érzem nagy szükségem van. Bizalmam, bár talán ez erős túlzás, de csakis Önben maximális. Hiba lenne? Meglehet, de jobb szeretek kellemesen csalódni, mint pofára esni, Mesterem. -mondom, egy igazi taktikus gondolkodásmódját tükrözve. Sosem voltam lekezelő vagy fölényes senkivel, de azt mindenki nagyon is jól tudja rólam, hogy bár fiatal vagyok, azért naivnak korántsem lehet nevezni, és megnyerő mosolyom mögött ott a nagyon is éber tudatosság. Nem bízok meg akárkiben, ahhoz előbb bizonyítson, tegyen le valamit az asztalra. Én megtettem, többször is, életemet és véremet is hajlandó lettem volna áldozni már, harcoltam olyan ellenségek ellen, akikről némelyek még a rémmesékben sem hallottak. Carl is tudja, hogy az erőm határa végtelen, és a képességeim kiemelkedőek, ennek folytán azért nem vagyok hajlandó minden szenátustag előtt térden állva csúszni. De benne megbízok a végtelenségig, mert Ő egyenlőre az egyetlen, akinek számomra valódi értéket képvisel a szava.
Megkérem, hogy vázolja fel nekem az általa kiötlött tervezetet, mert hajt a kíváncsiság. Figyelem minden rezdülését, tekintetem nem veszem le róla.
Mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlóak vagyunk...Nem sejtek jót, a belőle áradó feszültség érezhető, érzem, hogy ami most következni fog nem lesz kellemes. Kíváncsian figyelek, ujjaim közt egy tollat piszkálok, mintha ettől a bennem feszülő robbanni kész energia levezetésre kerülhetne.
Carl hallgatását nem töröm meg, csak figyelem Őt. Türelemre intem magam, bár legszívesebben ordítanék, tombolnék és robbantanék. Nem vele, nem neki, nem őt. Csak a világot. Bármit, hogy kiadhassam magamból a bent rekedt tüzet, a tomboló energiát ami szinte szét feszít. Hallgatom a szavait, és egyre mélyebb és sötétebb ráncok szaladnak ábrázatomra, de nem mozdulok, csak arcom feszülése jelzi, nagyon nem tetszik az ötlet. Nem az én bírálásommal van a baj, azt megszoktam, ha pedig tudom, hogy Carl csak játszik, akkor csak félig fogom majd magamra venni, félig fogom elhinni és igaznak ítélni, s gyakorolni majd magamon inkvizíciót és önkritikát...Átkozott maximalizmusom, az állandó megfelelni vágyásom Carl felé már az idegeimre kezd menni, de ez van, ez vagyok én, számomra Ő a mérce, Ő a követendő példa.
Elhallgat, befejezettnek tekintem a felvezetést, és mikor a véleményem kérdi, sötéten, és aggódva pillantok rá.
- Nem tetszik az ötlet. -rázom meg a fejem, de aztán megadón sóhajtok. - De jelen állapotunkra való tekintettel tudom jól, hogy nincs más megoldás. Én csak Önben bízok, és az indokai kristálytiszták, a siker valószínűsége pedig igen magas. -mondom komoran, tekintetébe mélyesztve óceánszín íriszeim. - Nem lesz nehéz dolga, hogy hátszelet kapjon, tudván a bizonytalan légkört. Hogy a fénymesterek Ön mellé állnak-e vagy sem, pedig nekem is megmutatja majd, kitől számíthatok támogatásra, és kitől ellenállásra a továbbiakban. Rendben, beleegyezek. Engedélyezem az akciót, de lesz néhány feltételem, és egy annyira nem idevágó kérdésem is. -mondom komoran. Nem akarok akadékoskodni, távol álljon tőlem, talán ezek a gondolatok Carl fejében is megfordultak, mégis szeretnék tisztázni minden részletet.
- Először is, meg kell majd találnunk a módját, hogy biztonságban legyen akkor is, ha nem vagyunk Ön mögött. Sok ellenséget szerezhet ezzel a tettével, félek, hiába teszek majd meg mindent, hogy elcsitítsam az indulatokat, lesznek akik engednek majd a kísértésnek és vadászni fognak Önre. És valahogy majd a jelentéseire is számítok, hisz tudnom kell épp hol tart a folyamat. Crystalt mindenképp be kell avatnom, és ismeri milyen a rendfőnök...nem tűri a titkokat, már ezektől a hírektől is majd a falra mászott. -mondom, és Carl láthatja rajtam, hogy nem tűrök ellentmondást. Crystal valóban tajtékzik a keletkezett problémák miatt, s én próbálom a felszínen tartani, de ha erről is későn értesítem, félek nagyon nagy psuzítást fog rendezni a szenátusi ülésen, az pedig senkinek nem lenne jó, ha egy labilis, bizonytalan vezetőt látna a nép. Én is ezért mutatok mindig hűvös magabiztosságot. Persze nem napi tájékoztatásra gondolok a jelentés ügyén, de azért valahogy szeretném, ha tudhatnám, hogy jól van. Mágusként szerencsére a lehetőségeink szinte korlátlanok, Carl nagyon erős tűzmágus, akár elementált is tud küldeni hozzám, ha arról van szó, vagy egyéb, lenyomozhatatlan módon üzenhet. Csak szeretném, ha érezné, egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, és támogatom, ha bajba kerül, segítek. Ahogy Ő is tette eddig, és fordítva. Hisz egy csapat vagyunk. De nem feledkezhetek meg még egy igen fontos dologról. Ha már így engedem elszabadulni a poklot, egy angyalról nem szabad megfeledkeznem. Carl nem csak szenátus tag, hanem boszorkánymester is, akinek a szárnyai alá tartozik egy bűbájos, és igen nagy erőt birtokló tanonc is, Victoria.
- Mi legyen a tanítványával? Ha ezt a lépést megtesszük, már nem engedhetem, hogy foglalkozzon vele, legalábbis amíg nem végez a küldetésével, és el nem simítjuk a dolgokat. De addig valakinek tanítania kell, nem maradhat mester nélkül, hisz ez a misszió akár hónapokig is elhúzódhat, a lányt azonban nem avathatjuk be a biztonsága érdekében. Ezzel ugye egyetért?-kérdezem, és érdeklódve pillantok rá. - Van már olyan, akit helyetteséül kigondolt, vagy engedélyezi, hogy én foglalkozzak vele? -kérdezem, s bár tudom, hogy szokatlan az elgondolás, a törvényeink nem tiltják. Ha nincs megfelelő vagy szabad mágusmester (ami jelen esetben igencsak helytálló) akkor a nemzetségfő jogosult tanoncot vállalni, akár többet is. Hisz a feltörekvő nemzedék oktatása és kontrollálása az egyik legfontosabb feladataink közé tartozik. Kíváncsi vagyok rá, Carl miként vélekedik erről, és csak remélni merem, hogy nem életem hibáját követtem el, hogy ilyen veszélybe sodrom az életét, bármennyire is okos és agyafúrt ötlet ez az akció.
by Δ

A mágusmester szavait csendes bólogatással hallgatom. Azt nem tudom még, hogy akkor a pozitív vagy a negatív irányba billentem-e a mérleg nyelvét a célt illetően, de mindenképp megfontolom a szavait. Tudom, hogy a tapasztalat beszél belőle, és ezt bizonyítja a későbbiek folyamán elhangzó dicsérete is irányomba. Nem nagy dolog, talán csak én jelentősítek ennek túl sok jelentőséget. Mégis, számomra fontos, hogy Carl miként vélekedik rólam, vagy a tetteimről, persze egészséges szinten. Végtére is nem vagyok már nyeretlen kétéves, és nemzetségfőnek sem a két szép szememért választottak, megvan a magamhoz való eszem, és a vezetői, diplomáciai képességeim sem utolsók.
- Igen, talán valóban gyengeség. Ennek fényében akkor ebből is igyekszem majd előnyt kovácsolni, már amennyire lehet. - felelem, és bár nem tesz boldoggá a tudat, hogy van rajtam fogás, de azt tagadni, ami nyilvánvaló, nem lenne más, mint képmutatás és hazugság. Hisz nem tagadhatom meg önmagam, aki vagyok, amilyen vagyok. Mindenkit más dolgok visznek előre, más dolgok hajtanak, engem a munkámban a segítő szándék után az elismerés, a maximumra való törekvés, a kihívás. Nemzetségfőként a népem védelme, alázatos szolgálata, és mindenek felett az, hogy a lehető legbékésebb közhangulatot tudjak biztosítani, bármi áron. Választhattak volna más embert is a helyemre, hisz több embert is jelöltek akkor, mégis én lettem az, akit kiválasztottak. Hisz van bennem elég fény, és törekvés a jóra, de az árnymágusvér is az ereimben csörgedezik, és nem félek attól, hogy akár halált is hozzak azokra, akik a népemet fenyegetik, vagy bántják. De felesleges is azon gondolkodni, miért engem választottak, hisz sok-sok indok még a mai napig is titok előttem. S most jött el az az idő, amikor a népünk a leginkább igényli a megfontolt vezetést, a helyes iránytartást. S mivel a hírek aggasztóak, az alternatívák pedig egyfelé mutatnak, ennek megfelelően is kell cselekednünk, s az ötlettel Carl áll elő. Nem véletlen, hisz ez tulajdonképpen egy haditanács, és mi hadban állunk, mint ahogy már ezerszer álltunk, és annak idején állt még sok nemzetségfő, az elsők közt maga Carl is. Csakhogy most az alma, ha fogalmazhatunk így, belülről rohad. A megoldást kínáló tervet pedig végighallgatom, s bár nem tetszik ez a fajta kezelése a problémának, mégis beleegyezem. Tudom, hogy nincs más megoldás, és arányaiban nézve ez kínálja a lehető legkisebb kockázattal a legnagyobb sikert. Ötletem nekem is van pár, de Carl más véleményen van, és ezt elfogadom.
- Rendben, akkor nem bonyolítjuk túl. Ha segítség kell, tudja, hol talál.
Nem kell ezt túlságosan felfújni, amit akarok, úgyis megteszem, és a legtöbb dologban egyet is értünk. Crystalnak szólok, ott leszünk a háttérben, a jelentéseket megoldjuk, ezer és egy lehetőség van előttünk. S elérkezünk a beszélgetés másik vonalához, hisz Carl az élvonalból, a saját bőrén fogja megtapasztalni milyen a kirekesztés, a gyűlölet, hisz bár én sem vagyok tökéletes, de többnyire szeretnek az emberek, szeretik azt, ahogy irányítom a népet, elégedettek velem. Aki pedig nem, az úgyis Carlt fogja támogatni, és ez a későbbiekben számomra lesz fontos lépések, döntések indítéka és bizonyítéka, de erről Carlnak nem feltétlenül kell tudnia, legalábbis nem most. Az ok, ami miatt még kicsit fel kell tartanom, az pedig nem más, mint a tanonca, Victoria. Nemrégiben megismertem a fiatal mágustanoncot, és nekem, mint vezetőnek erről sem szabad megfeledkeznem. El is mondom Carlnak az aggályaimat, és vázolom, hogy nem kéne beavatnunk, és a későbbiekre való tekintettel akár én magam is átvehetem az oktatását ezen időszakra. Azonban Carl nem ért egyet velem, és azt persze megértem, hogy be akarja avatni, bólintással jelzem, hogy megértettem, és rendben van. De ahogy tovább hallgatom, egyre inkább az válik világossá számomra, hogy átlép egy bizonyos határt, és utolsó szavait nem mint Tanácstag mondja, hanem mint...mint férfi. Arcvonásim megfeszülnek, és tekintetem az övébe fúrom. Kell pár pillanat, mire kicsit magamra találok, mert most legszívesebben...sok minden megfordul a fejemben, és isteni szerencse, hogy van önkontrollom. A szavai nagyon is rosszul estek, sőt egyenesen megsértett vele, de nem akarom letámadni, sem tiszteletből, sem pedig azért, mert szükségtelennek érzem.
- HA fontos az ügyünk, Carl? Ha fontos nekem a népem?- kérdezem kimérten, komoran, és tekintetemben döbbent csalódottság, és..némi harag talán. - Ha fontos? Minden tisztelettel, bocsásson meg, de...a népünkért élek, értük áldozom fel mindenemet, Carl! Minden erőmmel azon dolgozok, hogy újra béke költözzön a szívekbe, újra biztonságban érezhesse magát mindenki, varázstudók, és ártatlanok egyaránt, és büszke és boldog vagyok attól, hogy tehetek valamit, és szolgálhatom a tőlem telhető legnagyobb mértékben a népemet. Ha nem tudnám azt, hogy biztosan csak félreértés....azt feltételezném, arra gondol, Mesterem, hogy ezt az egész őrületet, amibe nyakig fogok merülni arra akarom felhasználni, hogy valamiképp megkaparintsam a tanoncát, ami már önmagában véve is nevetséges. Ha erről lenne szó, még véletlenül sem lenne szükségem efféle alantas trükkökre, remélem ezt sejti. Hozzáteszem, nem erről van szó, a tanonca lehetne akár férfi is, nem Victoria kisasszony személye a lényeg. De ha azt mondja, mellettem veszélyben lenne, és ha hirtelen protokoll szerint átvenném az oktató szerepét, akkor esetleg felhasználnák ellenem, akkor én is kérdeznék. Vajon Ön miatt nem érhetné a kisasszonyt támadás? Vajon azok, akik az én pártomat fogják, Őt nem használnák fel a céljaikra, bárhogy küzdök a békességért? Nem ejthetnék fogságba, nem bántanák, azt feltételezve, hogy mint tanonca, barátja, aki gyermekkora óta ismeri Önt, biztosan tudja hol bujkál, merre jár, mire készül? Hisz Ön sokkal közelebb áll hozzá, mint én. - kérdezem, és most előtérbe engedem a kérlelhetetlen vezetőt. Nem gyermeki sértettség ez, csupán logikus gondolkodás, annak ellenére, hogy az a feltételezésem, hogy az Ő kapcsolatuk talán több, mint amire én gondoltam elsőként. - Szóval, csak hogy tisztázzuk. Kedvelem a tanoncát, mint magánszemély, ezt sosem fogom tagadni. De soha, ismétlem, SOHA nem használnám fel a hatalmam arra, hogy bárkit is elcsábítsak. A munkámat komolyan veszem, Carl, nagyon is, és bármennyire nem tetszik, az Ön biztonsága épp annyira fontos, mint az Övé, vagy bárki másé. De ha ennyire ellene van, ám legyen. Avassa be a lányt maximálisan, és döntsön. Döntse el, hogy Victoria marad-e a fénymágusok kötelékében, és mivel ennyire a személyem ellen van, hát kieszközölök neki egy másik mágusmestert erre az időszakra, vagy....vagy Victoria is magával tart, és mint szárnysegédje, Ő is kilép a kötelékből. Nem csinálok kettős ügynököt egy tanoncból, Carl, ezt jó, ha tudja. Hogyan tehetném? Hogy engedhetném, hogy ekkora veszélynek tegye ki a tervet, Önt, és Önmagát is? Míg Ön eljátssza a szerepét, két lázadás szítás között tart neki egy órát, aztán vígan visszaküldi? Nem, Carl, ezt Önnek kell még egyszer végiggondolnia, és nem nekem, Crystal ebbe sosem menne bele, és ezt Ön is nagyon jól tudja. - mondom, és éles, veséig hatoló tekintettel nézek a mágusmesterre. Nem, sosem gondoltam volna, hogy Carl ilyet feltételezne rólam, és egyébként is, nekem is van családom, gyönyörű, imádott kishúgom, szeretett szüleim, barátaim. Féltem őket én is, tudom, mire vállalkoznak értem. De most nem ez a dolog lényege, én sosem használtam a hatalmat, a befolyásomat arra, hogy nőt szerezzek magamnak, sőt, ellene is vagyok, Amandával épp ezért szakítottam. Azonban az, hogy Carl ilyen módon megfedett azért, amit el sem követtem, nagyon is megbántott, és nem csak mint férfit, hanem mint vezetőt, mint felettesét, mint nemzetségfőt is. Remélem, hogy jobb belátásra tér, és megérti, hogy bár kedvelem Victoriát, azért még vezető vagyok elsősorban, felnőtt férfi, nem pedig agyatlan tinifiú, akit elragadtak az érzelmei.
by Δ