Feszülten mászkálok fel s alá a szentély körül, lépteim hangos dübörgésnek hatnak ebben a fülsértő némaságban, amely az éjszakai közepén odakintről szűrődik be. Egy bagoly huhog valahol egy távoli fán, hangját idáig hozza a hűvös éjszakai szél. Már minden készen áll, csupán meg kell tennem az utolsó lépést, s elmondanom a varázsigét. Mégsem teszem. Hiába kevertem össze minden hozzávalót, hiába szedtem holdfogyatkozáskor a Hold utolsó fényében fürdő Amorphophallus Titanum (óriáskonyt virág avagy titánbuzogány) virágporát, hiába kerestem fekete macska nyelvét, hiába szedtem a temetőben frissen hantolt sírról földet, hiába öntöttem hozzá véráztatta földből fakadó forrás vizét, hiába tettem egy aranyhajú szűzleány egy hajtincsét....mégis vacillálok, hogy megtegyem-e. Kendra...Istenem, Kendra.
Szomorúan, aggódva hajtom le a fejem, s tenyerembe temetem az arcom. Teljesen ki vagyok már borulva, hetek óta nem alszom, szemem alatt sötét karikák éktelenkednek. Hiába van rajtam most is elegáns szürke öltöny, fehér inggel, úgy érzem magam, mint akin áthajtott egy úthenger. Kendra eltűnt, és hetek óta nem tudok róla semmit. Mindent megpróbáltam, mindent felkutattam, bevetettem minden trükköt, mágiát, diplomáciai kapcsolatot, amit csak lehetett: de mintha a föld nyelte volna el. Nem értem hogy lehetséges ez. Idegesen járkálok fel s alá a megrajzolt pentagramma öt csúcsára helyezett fehér gyertya előtt. Fényük bevilágítja a sötét, kietlen de tágas helységet, amelynek falai mentén székek és padok hevernek, s melynek közepén hatalmas kőoltár helyezkedik el. A falakból kiálló fáklyatartókban ropogva égnek a mágiával lángra lobbantott fáklyák, gyér fénybe burkolva a helyiséget. Dobogó szívvel túrok bele a hajamba, a kétségbeesés vasmarokkal szorítja a mellkasom.  A lelkem aggodalomtól terhes, tudom, hogy most talán túl messzire megyek. Nemzetségfő vagyok, fénymágus, és az akarok lenni, de mégis...muszáj megtudnom, él-e még szeretett húgocskám, vagy már a holtak seregét szolgálja. Érte menjek-e a pokolba, vagy boldogan képzeljem a Mennyek országának felhőtrónusainak egyikére?
Közelebb lépek a kőoltárhoz, hideg felületére helyezem tűzforró kezem, és megerősítem magam. Muszáj megtennem, nincs más választásom. Meg kell tudnom mi történt a húgommal, s ehhez meg kell idéznem magát a Halált.
Remegő kézzel nyúlok a díszes faragványokkal gravírozott ezüst penge felé, s figyelem, ahogy enyhén megmozdítva megcsillan rajta a gyertyák fénye. A kőhöz ér a fém, s az egész termet betölti a penge csengése. Mély levegőt veszek, s tenyeremen elhúzva a pengét egy tál fölé emelem a kezem, s Kendra fényképére folyatom a vérem. Ez után helyezem csak a fényképet az épp ilyen fekete hajú szép húgocskámról a kehelybe, s még vért csepegtetek rá, miközben elmormolom az Ősrégi varázsigét.

-Sanctus immortalis, tempus trituræ ante lucem caelestem
de luna et de via ad finem futurum.
Nec etiam maiores, non autem adolescens, quia puer testis servi mors,
Integer porta quorum manibus ad caelum vel ad infernum.
O, mortem prudentes, initium finemque et qui aeternum
Veni igitur, et sinite illos:
esse in difficili est socius meus, in quo,
habes perceiért adsiduae mihi
demum quod me ad pretium.

"Halhatatlan idő lépked előre, s égi fénnyel
a Hold világítja útját a jövendő végnek.
Még nem vének, de nem is serdülő ifjak tán új szolgáid,Ó, Halál,
kiket átsegít kezed a Menny vagy a Pokol kapuján.
Ó, Bölcs Halál, te aki kezdet s vég vagy mindörökké,
jöjj most el, és hagyd magukra őket,
légy társam ebben a nehéz időben,
s végtelen élted rám szánt perceiért vedd el,
mi az ára annak, hogy csatlakozol hozzám ezen a kései órán. "

Hangom csupán suttogás, mégis betölti a termet, visszhangozva jutnak vissza hozzám a szavak, miközben lángra lobbantom a véremmel áztatott egyveleget, s míg fehér fényem megidézve begyógyítom a sebem, feszülten figyelem a termet. Miután pedig elhalt a hangom utolsó halovány foszlánya is, kétségbeesetten nézek a lángoló kehelyre. Talán elszúrtam valamit? Bakker, biztos kifelejtettem valamit idegességemben. Éledő dühvel figyelem a kehelyben lobogó tüzet, s észre sem veszem, hogy egy könnycsepp indul le az arcomon a szememből. A falakon lévő fáklyák méteres lángokkal égnek, narancs fénybe burkolva engem és a hatalmas kőoltárt, de nekem csak az jár a fejemben, hogy talán sosem tudom meg mi lett a húgommal, s míg élek, Őutána kutathatok, holott lehet, hogy már nem is él.

Minden idegszálam, minden egyes sejtem a bennem lakozó mágiára koncentrál, miközben összekeverem az ezredéves bűbáj szükséges földi hozzávalóit a faragott, ősi kőoltáron, amelyet egy pentagrammal rajzoltam körbe, csócsaira pedig őt egyforma fehér gyertyát helyeztem. Tudom jól, hogy nem elég, hogy csak összekeverem a hozzávalókat, s követem az utasításokat. Közben magamból, a varázserőmből is adnom kell hozzá. Ez a varázslat különösen nehéz, akitől kaptam elmondta, hogy bár tisztában van vele, mekkora erővel rendelkezem, nem tudja garantálni, hogy nekem is sikerülhet. Csak mendemondák, legendák keringnek erről a varázslatról mágikus s egyéb körökben. Nem egy boszorkányt tettek el láb alól, amiért nem tudták elvégezni a varázslatot, holott a főzet maga igen egyszerűnek mondható. Ám a sikerhez vezető apróság épp a rituálét végző mágusban rejlik, ott a kulcs. Kérdeztem mire figyeljek, mi a titka a sikernek, de sajnos nem kaptam választ. Senki nem tudja. Egyszerűen csak van akinek sikerült, és a legtöbbjüknek...hát hozzájuk más módon érkezett el a Halál. Megkaptam a védelmező rúnákat is, de úgy éreztem, szükségtelen a használatuk. Akik előtte meg akarták idézni a Halált, mind szolgájukká akarták tenni. Én csupán egy pillanatig kérem a segítségét, s utána ha utamra enged, nem rabolom a végtelen idejét, szóval ez csupán egy beszélgetésre invitálás részemről, semmi más, miért is kéne védenem magam? Most nincsenek rúnák, nincsenek trükkök. Most egyszerűen csak ez az ige van, ez a főzet, és a hozzá adott vérem és mágiám áldozatul. Nincs más, így kénytelen vagyok a vak szerencsére bízni magam. Felemelem a kést a hideg faragott kőoltárról, és kék szemembe villan a pengén megcsillanó fény.
Összeszorítom a szám, és feszült arckifejezéssel emelem a kezem a kis ezüst tálba helyezett fénykép fölé, amelyről a húgom szép szemei tekintenek vissza rám. Kendráért. Érte meg kell tennem ezt, még akkor is, ha minden józan érvem ellenzi, hogy fekete mágiához nyúljak. De kell, muszáj bizonyosságot szereznem, hogy imádott testvérem él-e, vagy meghalt, és ez az egyetlen módja. Tudom jól, hogy ingoványos talajra lépek, és azt is, hogy ez a mágia talán túl sokat követel már tőlem. Talán nem is sikerül. Mégis elhatározom magam, s miközben mélyet szippantok a hűvös, nehéz levegőből, lelkem legmélyéig nyúlok lehunyt szemmel, elérem a bennem fortyogó tüzet és az ősi mágiát, amely szüleimen, nagyszüleimen és még sok generáción át öröklődött már a családunkban, s mely  itt és most bennem összpontosul elemi erővel. A fáklyák a falakon felém ontják a fényüket, mégis, olyan sötétnek tűnik minden most. Érzem, hogy a testem felhevül kissé, majd megvágom a tenyerem a pengével, és hagyom, hogy a vérem vérvörös cseppekkel terítse be Kendra fényképét és itt-ott az ezüst, megszentelt tálkát. Kinyitom a szemem, és most mintha még sötétebb lenne minden, a fáklyák narancs fénye hiába táncol a kőasztalon, mintha a fény mégsem érne el hozzám. Hideg kéz markolja a lelkem, és kétségbeesetten próbálok tovább fókuszálni. Ez után helyezem bele az előzőleg összekészített kehelybe a vértől áztatott fényképet, s még adok áldozat gyanánt a véremből, miközben elsuttogom a latinra fordított varázsigét. Könnyedén gyújtom meg először a fényképet, majd az egész egyveleget, hogy sercegve, lobogva égjen, (ami lévén, hogy véráztatta földből fakadó forrás vizével van töltve már eleve furcsa kéne, hogy legyen) majd kezdjen el bugyogni a benne lévő főzet, fehér, vörös majd fekete füstöt ontva magából a kőoltárra, beborítva azt a gomolygó, körülötte keringő háromszínű ködfátyollal.
Feszülten figyelek, testemben érzem a kimerültséget, szívemben a mardosó bűntudatot és a kétségbeesést, és a pillanatokig eltartó várakozást. Előhívom gyógyító, fehér fényem, és tenyeremben a seb volt-nincs egy szempillantás alatt, de ez a mozdulat teljesen ösztönös, szinte fel sem fogom mit csinálok. Előre meredek, kék szemeimmel kétségbeesetten kutatom a sötétséget, s kapaszkodok az utolsó reménysugárba, de semmi.
Csalódottan nézek vissza a még mindig fortyogó, lángoló főzetre, s hirtelen feléledő dühöm egy pillanat alatt emeli a fáklyák lángjait méteres magasságokig. Magamra vagyok dühös, a világra, mindenre és mindenkire, mégis inkább csak önvád ami mardos legbelül, mert a varázslat jól láthatóan nem járt sikerrel és talán már sosem tudom meg mi történt a húgommal.  Magamban keresem a hibát, arra gondolok biztos kifelejtettem valamit, s tehetetlen dühömben egy könnycsepp csordul ki a szememből, érzem ahogy lefolyik az arcomon. Már épp lemondanék mindenről, mikor a pentagramma izzani kezd magától, majd lángra kap. Meglepve hőkölök hátra, mert ezt nem én csináltam, arról tudnék, s a mozdulattal egy időben látom meg a szemem sarkában a mozgást, s érzem meg, hogy a levegő jó pár fokot lehűlt, bár először csak az fut át az agyamon, hogy biztos csak káprázik a szemem. A mozgás felé kapom a fejem, s tekintetem szinte azonnal egy sötét szempárba fúródik. Szemeim kikerekednek, döbbenten állok, még levegőt is elfelejtek venni, ahogy felfogom, hogy nem káprázat az, amit látok. A Halál személyesen jött el. Sikerült a varázslat. Kővé dermedve figyelem, ahogy arcára enyhe, nyugodt mosoly ül. Sötét haján meg kéne csillannia a fénynek, de mintha egyszerűen elnyelné azt, éjsötéten simul bele az éjszakai sötétségbe. Szemében nincs harag sem megvetés, nincs benne gúny sem pedig vadság. Csupán időtlen bölcsesség, végtelen nyugalom és némi kíváncsiság. Leülni készül, pedig még szék sincs a közelében, s miközben teste lassan ereszkedik ülő helyzetbe, fekete füst kezd gomolyogni alatta, majd egy nagy, fekete bőrfotellé manifesztálódik, hogy a Halál ezen helyezkedhessen el kényelmesen. innen tekint rám, s ujjait egymásnak feszíti. Mintha várna valamire. Meg kéne szólalnom, tudom, de ajkaimra nem jönnek a szavak. Mágus vagyok, a legerősebb már igen régóta, s találkoztam már személyesen vagy írott-hallott formában sok dologgal, de szemben állni magával a Halállal....ez még engem is ledöbbent, pedig én magam idéztem meg, és igen, szívvel-lélekkel hittem benne, hogy eljön majd és segít nekem. Mikor megszólal a hangja nyugodt, s én türelemmel hallgatom. Ledöbbent mennyire éles látású, aztán észbe kapok, hogy magával a Halállal állok szemben. Mikor a felmenőimet említi, pillanatra kíváncsiság kúszik az arcomra, de a felajánlott segítség el is vonja a figyelmem róla. Végre visszatér belém az élet, s a felcsillanó remény, hogy a kérdése nem csupán formalitás, hanem valóban hajlandó lenne segítségemre lenni. Közelebb lépek hozzá büszkén, felemelt fejjel, a szemébe nézek majd fél térdre ereszkedem, kezemmel combomra támaszkodok, s mint ősi lovagok királyuk előtt, alázattal lehajtom a fejem, úgy szólalok meg.
-Ó, Bölcs Halál, hálásan köszönöm, hogy eljöttél, s kérlek, fogadd őszinte bocsánatkérésem, amiért ily módon kényszerítettelek ezen a kései órán erre a találkozóra. -kezdek bele, s hangomban érezhető az alázat és a tisztelet.
-Szép estét kívánok neked is egyúttal, s biztosíthatlak, nem ártó szándékkal hívtalak ma ide, ezért is éreztem szükségtelennek a védőrúnák elhelyezését. -folytatom, majd nagyot sóhajtok, s felemelem a fejem, miközben a szemébe nézek esdeklőn, kék szemeimben kétségbeesés és a remény utolsó halovány sugara jár keringőt, miközben sötét íriszeibe fúrom tekintetem. Szeme sötétebb az éjnél, mélyebb az óceánnál, elnyel minden fényt, mint valami fekete lyuk, mégsem érzek fenyegetést felőle, így felbátorodva folytatom. -Nem rabolom hát az időd, a lényegre térek. A segítségedért esedezem. A húgom...eltűnt. Mintha...sose létezett volna, már minden általam ismert és elérhető módon próbáltam felkutatni, de se híre, se hamva. Nem érzékelem a jelenlétét, mágia nem mutatja meg nyomát, s minden diplomáciai próbálkozásom kudarcba fulladt...kérlek...-nyelek egy nagyot, s minden erőmet össze kell szednem, hogy ne remegjen meg a hangom. -Kérlek, ha van rá módod, hogy eláruld nekem, adj bizonyságot, hogy él-e még valahol, vagy már átsegítetted a túlvilágra! Kérlek, ne hagyd gyarló lelkem bizonytalanságban vergődni, ne hagyd, hogy a kétségbeesés az őrületbe kergessen, könyörülj meg rajtam! -mondom, majd újra lehajtom a fejem, úgy várom vérző szívvel a válaszát. Félek attól, mit fog mondani, félek hallani, hogy Kendra már nem él. Egy pillanatra Victoria gyönyörű arca tűnik elő emlékeim tengeréből, ahogy rám mosolyog, ahogy kék szeme rám csillan, s azt kívánom, bár itt lenne most velem. Ő mindvégig erőt adott, biztatott, hogy ne adjam fel a reményt. A még fel nem ismert szerelem első lángjai ölelik körbe vérző szívem, s ez az egyetlen dolog, ami még észnél tart, Ő az egyetlen személy, aki még tartja bennem a fényt, s nem hagyja, hogy az árnymágus-vérem felülkerekedjen bennem. Miatta vagyok még Önmagam, a Fénymágus, a Nemzetségfő. Miatta vagyok még...Dyson.  

Túlzok. Persze. Pedig sosem szoktam. De most…igazából fogalmam sincs, milyen a Halállal diskurálni. Diplomata vagyok, többek között, és igyekszem mindenki igényeihez alkalmazkodni, mikor beszélek, de a Halállal beszélni mégiscsak merőben más, mint mondjuk Crystallal, a rendfőnökünkkel, vagy Carllal, aki tulajdonképpen alapító tagja volt a rendünknek, esetleg valamelyik másik máguscsalád képviselőjével, nemzetségfőjével. Így megpróbálok a lehető legilledelmesebben, legalázatosabban viselkedni. Sok múlik most azon, hogy miképp viselkedek, milyen kép alakul ki rólam benne, mert a húgomról kell az információ, különben megőrülök. Kérlelem, esdeklem, könyörgöm, térdre vetem magam előtte, ám láthatóan inkább jót derül rajtam, mert jóízűen felkacag. Nekem sem kellemes a szituáció, de a húgomért, ha kell, hason csúszok, büszkeség ide vagy oda.
A Halál azonban nem igényel ilyesféle bánásmódot, sőt, kifejezetten megkér rá, hogy ne legyek ennyire teátrális. Felállok, és megkönnyebbült, zavart mosoly húzódik ajkaimra, míg hallgatom, fejem hátravetem, és lehunyva a szemem adok hálát, amiért Kendra él.
-Köszönöm! –rebegem, miközben a Halálra nézek, majd zavartan túrok fekete hajamba. Idegesen kapom fel a tekintetem, szavai nyomán már előjön valódi énem. A harcos, a nemzetségfő, a büszke, rettenthetetlen tűzmágus: Dyson. Ő engedélyt adott, akkor pedig nincs okom szerepet játszani tovább.
- Az üzleti megbeszélés részemről megfelel. –bólintok, majd folytatom, hisz a mondandóm nem ért itt véget. - Persze, a fél világ az ellenségem. – sóhajtom komoran, immár mentesen a színházi túlzásoktól. - Még az enyéim közt is vannak ellenlábasaim, nem hogy a semleges vagy még inkább a sötét mágusok közt. A végtelenségig sorolhatnám azok nevét, akikről tudom, vagy tudni vélem, hogy a halálom kívánják, vagy meg akarnak törni, kaparintani maguknak. Kezdhetném akár a saját nagyapámmal, Litvániában, aki a sötétséget képviseli. – mondom, és arcomon mély árkot vet az aggodalom, és a tehetetlen düh. Kattogok, sorolom magamban, ki lenne olyan merész, hogy velem ujjat merjen húzni. Hisz nem egy démont küldtem már vissza a pokolba, sok csatát megnyertem, védtem meg a népem, családom, ismeretleneket és ismerősöket. Az erőm kiemelkedővé tesz még a nemzetségfők között is, és ezért nagyon keményen megdolgoztam. Tudják, hogy békeszerető ember vagyok, de azt is, mennyire szeszélyes, és eddig senki nem nyert ellenem. Hát ezek szerint valaki azt gondolta, ha a húgomon keresztül ér el hozzám, majd fejet hajtok. Ó, mindenre, ami szent, mekkorát tévedett! Hogy gondolhatta bárki, hogy majd személyes érdekekből feladom az eskümet? Nem, de azt garantálhatom, hogy megkeresem azt, aki ezt tette, hisz láthatóan a legvégsőkig elmegyek, hogy megtaláljam imádott húgocskámat, és eltüntetem a föld színéről.
Elmerengve pislogok, aztán megrázom magam, hisz most hiába is agyalnék ezen, úgysem jönnék rá, ki rabolta el a húgom. Így, ilyen hirtelen nem, ehhez tervezés, gondos és megfontolt kivitelezés kell. A Halál pedig még mindig jókedvűen beszél hozzám, láthatóan nem bosszantja a tény, hogy erőszakkal hoztam ide, és hogy a kezdésem finoman fogalmazva is kellemetlen volt.
- Bámulatos, valóban, de épp ez teszi az életet értékké. A kapocs, ami másokhoz fűz, és ez mutatja meg a valódi értékét is egy kapcsolatnak. Mekkora áldozatra lennénk képesek, hogy megmentsük azt, akit szeretünk? Ha engem kérdez, bármire. – mondom határozottan, és valóban így gondolom. Nem csak Kendrára értem ezt. Értem én a népem minden tagjára, hisz esküm köt, és a szívemen viselem a sorsukat.
A Halál pedig rátér az üzletre, és szerény mosollyal pillantok az oltár felé. Valóban, elég sok vér kellett a varázslathoz, de nem bánom. Azt nem értem miért kell neki a vérem, de ránézek és bólintok.
- Rendben van, megkapod a vérem, és köszönöm, hogy segítségemre voltál. – mondom, és most először kúszik ajkaimra magabiztos mosoly, szememben pedig tűz csillan, igazi, lélekbe maró harcos tűz. Mert bár lehet, hogy a húgomat nem tudom megmenteni, fel kell készülnöm erre is, de bosszúm biztos eléri az elkövetőket, így vagy úgy, de égni fognak a pokol tüzén. Az oltárhoz sétálok, és egy üvegcsét veszek elő a sok közül. Megfogom a tőrt, kezem lágyan simul a markolatra, majd felemelem a bal kezem is, és egyetlen nyikkanás nélkül ejtek hosszú, mély sebet a tenyeremen, és csorgatom vérem az áttetsző üvegbe. mikor megtelik, a tőrt lerakom a kőoltárra, pengéje csengve ütődik a felületnek, én pedig lezárom az üvegcsét. Ám mielőtt még odaadnám, koncentrálok, és előhívom fehér fényem, hogy egy pillanat leforgása alatt összezárjam és meggyógyítsam a tenyeremen keletkezett vágást. Ez után sétálok vissza a Halálhoz, és kinyújtott tenyeremen a fiolával nyújtom felé a kezem.
- Az üzlet az üzlet. –mondom, majd kíváncsian pillantok a Halál éjsötét szemeibe. - Azért kíváncsi vagyok, mégis mihez kezd a véremmel? –kérdezem, és reménykedem benne, hogy válaszol. Mert érdekel, bár nem hinném, hogy valami gonosz varázslathoz használná fel, azért mégiscsak érdekel, mit akarhat a Halál maga az én értéktelen véremtől.