Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Gyönyörű napra ébredt ma Seattle, és környéke. Enyhe szellő lengedezett egész délelőtt, ragyogóan sütött a nap, bár én ebből igazán keveset érzékelhettem, lévén, hogy be kellett ülnöm egy továbbképzési előadásra a Bellevue egyetemen, miután az Overlake kórház sebészeti osztályát is meglátogattam, és jómagam is előadást tartottam a hallgatóknak. Izgalmas munka volt, igazán élveztem. Az előadás végeztével néhány hallgatóval még váltottam pár szót, bár gyanítom, hogy pár fiatal lány nem feltétlenül hátsó szándék nélkül érkezett egy kis magáncsevejre, mégis szívesen és kedvesen válaszoltam a feltett kérdésekre. Szépen lassan a hallgatók sem tudtak már érdeklődni, a terem kiürült, így én is elhagyom a magas falak közé ékelt katedrát, hogy aktatáskámat bal kezembe fogva kilépjek az ajtón, és a folyosókon át haladva határozott léptekkel kilépjek az épület falai közül. Az elegáns galambszürke Saxoo London öltöny gombjait begombolom a hajszálcsíkos ing felett, s nagyot szippantok a kellemes napsütésben a friss levegőből.
Ekkor botlok bele az egyetem orvosi szakának professzorába, Dr. Antonio Suarezbe, akit mélyen tisztelek munkásságáért, nem egyszer voltam jelen én is annak idején előadásán, érdeklődve hallgatva minden szavát. beszélgetésbe elegyedünk, miközben átvágunk a hallgatók közt az udvar hatalmas terén.

-Nos, Dr. Dreyfus, igazán örültem a viszontlátásnak. S ha megengedi elmondanám, hogy már annak idején is sejtettem, hogy Önből még egyszer kiváló orvos válik majd. Igazán büszke vagyok, hogy valaha az én kezeim alatt tanult, további sok sikert kívánok. Viszont látásra.-mondja mosolyogva, és szavaival nagyon szíven érint. Idős orvos, nem praktizál már, csak tanít és nem sok ember van, akit Ő dicsérettel illet, így nagyon is büszkévé tesz a dolog. Ám figyelmem egy pillanatra megzavarja egy káprázat, s alig merek hinni a szememnek, hogy máris ekkora mázlim van, mikor a szemem sarkában felsejlő alakra emelem ragyogó kék tekintetem, és felismerem a lányban Victoriát. Sejtettem már akkor is mikor először találkoztunk, hogy gyönyörű, de most egyenesen káprázatos. Szívem vad táncra perdül, és erőszakkal kell rávennem magam, hogy odafigyeljek az idős professzor szavaira. Kedves mosollyal biccentek az ismerős szőkeség felé, még egy cinkos kacsintást is kap, jelezvén, hogy felismertem. Nagyon remélem, hogy nem tűnik el, míg elbúcsúzok a professzortól, és legszívesebben azonnal odateleportálnék mellé, de nem tehetem, türelmesnek kell lennem, s ez az idő talán elég lesz arra is, hogy ismét rendbe szedjem a gondolataimat, előkotorva minden józan figyelmeztetést, amivel csak észben tudom tartani, hogy nem startolhatok rá a szép szőkeségre.
-Professzor, Ön túloz, de igazán köszönöm a kedves szavakat. Sikereimet nagyrészt az Ön kiváló módszereinek köszönhetem, amit előszeretettel alkalmazok jómagam is tanításaim során, s csak reménykedni merek, hogy törekvéseimnek valódi látszatja lesz a feltörekvő ifjúság körében. Minden jót, remélem hamarosan ismét találkozunk! Viszont látásra, professzor! -rázom meg a felém nyújtott kezet tisztelettel, és megvárom, míg az idős professzor maga fordít hátat nekem először, s csak ha megtette, akkor fordulok én is, hogy aztán vidám mosolyt varázsolva arcomra a magas törzsű fa alatt ácsorgó  lány felé vegyem az irányt. Megszűnik a világ, hirtelen mintha csőlátásom lenne, semmi mást nem látok, csak Őt, bár ezt most még fel sem fogom. S míg elérem újra megcsodálhatom formás alakját, gyönyörű fürtjeit, ragyogó kék szemét, melyet csak még jobban kiemel a fehér blúz és a farmerszoknya. Igazán csinos, és a gyomromban megint egy kisebb gombóc keletkezik, ahogy le nem véve róla a tekintetem ruganyos léptekkel felé haladok.

-Szia Victoria! De jó újra látni téged! Hogy vagy?-mondom szélesen mosolyogva mikor közelebb érek, majd megtorpanok előtte, és tekintetemmel a szemét kutatom, vajon örül-e Ő is a viszont látásomnak, vagy csak feszélyezve érzi magát tőlem? Kissé tanácstalan vagyok, mert nem tudom most mit engedhetek meg magamnak, s mit nem. Legszívesebben megölelném, össze-vissza puszilgatnám, hisz elég sokat beszéltünk már telefonon, igazán baráti hangulatban, mégis...nem tudom most hányadán áll velem.  A telefon mégis más, ott az ember csak a hangjára hivatkozhat, mondhat bármit, míg a személyes találkozás azért más. Így csak állok előtte mosolyogva, s próbálom lenyugtatni riadt madárként kalapáló szívem.

Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Az egyetem zajos folyosójáról a napfényre lépni maga a megkönnyebbülés. Fáradtnak ugyan nem érzem magam, de az agyam kicsit kezdi felmondani a szolgálatot, úgy érzem. Tegnap egész nap dolgoztam, sok volt a beteg és a műtét, este még egyéb feladataimnak is eleget kellett tennem, előkészülnöm a mai előadásra, így csak nagyon későn kerültem ágyba. Fél éjszaka álmatlanul forgolódtam, reggel pedig korán keltem. Miután megjártam már az Overlake kórház sebészeti osztályát, ahová felkértek, hogy néha jöjjek át vendég oktatóként, és részt vettem egy továbbképzésen, plusz megtartottam az én előadásomat is az itt hallgató növendékek részére, igencsak úgy érzem már, hogy szivacs van az agyam helyén. Ám mielőtt a hatalmas épületkomplexum területét elhagyhatnám, hogy megvalósítsam egy másik tervem, és felhívjam Victoriát, hátha lesz olyan szerencsém, és elérem, egyik régi ismerősöm, egykori professzorom és oktatóm állít meg, Suarez professzor. Ő is részt vett az előadáson, és én örömmel kezdek vele beszélgetni, főleg, mert nagy tisztelője vagyok. Szakmai kérdésekről ejtünk néhány szót, legújabb műtéti eljárásokról, az oktatási rendszer nehézségeiről, csupa laikusok számára érthetetlen és unalmas dologról. Figyelmem pedig el is kalandozik egy másodperc alatt, mikor a mellettünk elhaladó lányok közt felismerni vélem a néhány hete megismert szőke tűzmágus tanoncot. A szívem egyből nagyot dobban, és legszívesebben azonnal kiragadnám a lányok köréből, de nem lehetek tiszteletlen egykori tanítómmal, így csak mosolygok a távolban lévő szép szőkeségre, és egy cinkos kacsintást küldök felé. A fáradtságom pedig volt-nincs, mintha egy apró szellő fújta volna tova, mert egyetlen apró jelzésével, kis kezének intésével máris új energialöketet kaptam. Mielőtt elbúcsúzunk, az idős professzor még elégedettségét fejti ki velem kapcsolatban, ami igazán büszkeséggel tölt el, elvégre Ő mindig is szűkmarkúan bánt a dicsérettel, híres volt szigorúságáról, de amint eltávolodik tőlem, hogy a dolgára siessen, azonnal Victoria felé veszem az irányt. Örömmel tölt el, hogy újra láthatom, és meg kell állapítsam, hogy ma egyszerűen káprázatosan néz ki, amit a körülötte jövő-menő népség hím-, esetenként női tagjai is elismeréssel nyugtáznak. Rá nézve ez igen hízelgő lehet, rám nézve...egy újabb belső monológ arról, mennyire szabad elengednem magam, és hogy figyeljek oda, ne bókoljak megállás nélkül, pedig már most megtenném legszívesebben, hisz olyan káprázatosan szép. Köszönök is neki, és megállva előtte szemeimet az övébe fúrom.
Édes ahogy így kérdez, és talán kicsit mintha neheztelést vélnék felfedezni a hangjában. Lelkiismeret furdalásom van, hogy nem szóltam, és már állnék is neki megmagyarázni azt, miért nem szóltam, igaz, nem tenném hozzá, hogy gyakorlatilag fizikai fájdalmat okoz nem rá gondolnom, de félbeszakít egy érintés, amelyet hirtelen fel sem fogok, csak mikor megfordulok, akkor látom, hogy nem a képzeletem játszik velem. Nem is vettem észre, hogy mióta megláttam Victoriát, szinte megszűnt létezni a külvilág, így most ezzel az érzéssel szembesülni megint sokkoló. Kissé elfordulok a szőkeségtől, de csupán felsőtestemmel, míg a fekete hajú igen dekoratív hölgy szemébe nézek, kissé csodálkozva vonva fel a szemöldököm. Mosolyom visszafogottá válik, így biccentek felé. Nem szokásom diákokkal bájcsevegni, a leplezetlen méregetése pedig kifejezetten dühít. Nem vagyok vásári ló, hogy így szemügyre vegyen, s lehet a hangja kedves, lehet kérlelő, esdeklő, enyhe vágyakozással megfűszerezve, én már rég nem dőlök be az efféle trükköknek.
-Üdvözlöm, Miss. -mondom kimérten, és mikor a keze az alkaromhoz ér, türelmetlen sóhajt hallatok, úgy tekintek az öltönyöm finom anyagára simuló finom, vékony kézre. Már válaszolnék is a lánynak, mikor meghallom a halk torokköszörülést és a dallamos hangot, amire a szívem újra nagyot dobban. Oda is nézek Victoriára, és ajkaim már teljes természetességgel húzódnak kedves mosolyra.
- Te sosem zavarsz, Kedvesem!-mondom neki, és mutatóujjammal finoman megcirógatom az arcát.
-Csak egy perc, és indulhatunk. - mondom és remélem, hogy a szép szőkeség veszi a lapot, és kötélnek áll a játékban. Visszafordulok a fekete hajú lány felé, ám barátságos mosolyom ismét felváltja kimért viselkedésem és rideg hangom.
Igyekszem nagyon udvarias lenni, pedig legszívesebben megtanítanám a kis hölgynek mi az illem.
- Igazán hízelgő a dicséret, de kötve hiszem, hogy az én intelligenciám pótolhatná az Ön hiányosságait, hisz egyetemista orvostanhallgató létére még annyit sem tud, hogy nem szakítjuk félbe mások beszélgetését ilyen neveletlenül. Ráadásul bokros teendőim miatt amúgy sem vállalok magánoktatást, ritka kivételektől eltekintve. Ez pedig nem az a ritka kivétel.  -nézek rá, és finoman kihúzom a kezem a kezéből. Hihetetlen pofátlan a lány, ennél nyíltabban felkínálkozni akkor tudott volna, ha  a zsebkendőnyi méretű szoknyának titulált textilt és a majdnem köldökéig kivágott felsőt egyszerűen a szemem láttára dobja le magáról a zöld gyepre. Minden esetre még egy utolsó megvető pillantást vetek rá, és szigorú tekintettel végigmérem. Láthatóan kissé ledöbbentettem a viselkedésemmel, de nem igazán érdekel, hiába áll úgy mint akit leforráztak. Megsértette a számomra oly fontos személyt, és ezt senkitől nem tűröm, bár a feltörő védelmező ösztönre magam is meglepődöm, hisz általában higgadtabban kezelem a dolgokat.
-Ha legközelebb pedig ilyen ruházatban jelenik meg az órámon, kitessékelem. Ez egy egyetem, kisasszony, ön pedig orvostanhallgató. Öltözködjön ennek megfelelően. Most pedig engedelmével-Viszont látásra! -szólok hideg hangon, majd visszafordulok Victoria felé, és ismét barátságos mosolyt villantok rá.
-Nos, ifjú hölgy, lenne kedved velem ebédelni?-kérdezem szélesen mosolyogva, és már tudomást sem veszek a neveletlen és irritáló lányról. Szemem ismét Victoriára villan, és elítélendő módon ismét csak rá vagyok hajlandó figyelni, senki másra, hisz olyan régen nem láttam már, és igazán örömmel tölt el, hogy itt van.

Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Egy igazán mozgalmas délelőtt után igazán rám fér a lazítás. Hosszú volt a tegnapi nap, és egész délelőtt nagyon kellett koncentrálnom, szóval igazán megérdemelem a pihenést. Mivel Bellevue szép városában állomásozom, terveim közt szerepel, hogy felkutatom Victoriát is. Mikor kilépek az épületből, épp ez a gondolat fogan meg az elmémben, de számításaim keresztülhúzza egykori professzorom. Szívemben hálával fordulok felé, s beszélgetünk számunkra életbevágó, másoknak lényegtelen vagy érthetetlen dolgok átbeszélésébe. Szavai boldogsággal töltenek el,hisz hízelgő kritikát kapok,  mégis van valami, illetve valaki, aki elvonja a figyelmem az idős és tiszteletre méltó professzorról. Látóterembe a sok mászkáló hallgató és oktató közt egy csapat lány alakja tűnik fel, s kiemelkedve a többiek közül ismerős szőke fürtökre leszek figyelmes. Tekintetem oda is kapom, és szívem boldog táncba kezd láttára, hisz a kék szempár, amely rám vetül Victoriáé. Néhány perc után pedig szívdobogva lépdelek felé, megfeledkezve fáradságról, gondokról, érthetetlen módon olyan izgatottan, mint egy tinédzser fiú az első bálja előtt. Tekintetem elidőzik rajta, s megállapítom, hogy most is gyönyörű, és nem csak az emlékezetem játszott velem, mikor felidéztem akarva vagy akaratlan égszínkék szemeit, formás alakját, édes kicsi ajkait, melyek most mosolyra húzódva jelzik felém, hogy örül a viszontlátásomnak. Már készülök a válasszal a feltett kérdésére, hogy ha majd befejezte a mondatot, kifejthessem neki milyen mentségem van arra, hogy miért nem jeleztem neki, hogy jövök. Miért nem egyeztettem vele egy találkozót, mikor egy idegen kéz simítását érzem meg a vállamon, s egy negédes hang szakítja félbe Victoria lágyan kedves beszédét. Megfordulok, és az előttem ácsorgó lányra vetülnek kék íriszeim, de szememben nem láthatja meg azt, amit annyira vágyna látni: a feltörő vágyakozást, az elismerő pillantást, a keze érintésétől éledő tüzet és a különóra említése alatt értett burkolt célzás miatti izgatottságot. Ellenben megláthatja azt az arcom, amelyet csak igen ritkán mutatok meg, s ezt az apai ágon örökölt, leginkább az árnymágusokra jellemző büszkeség és gőg hozza ki belőlem. Hogy merészel ilyen lekezelően bánni a társaságomban lévő hölggyel? Hogy merészel úgy méregetni, mint holmi vásári lovat? Jó hogy nem nyúl a számba, és ellenőrzi le a fogaimat! Victoria elnézést kérve még ott is akar hagyni, s megérzem a hangjában a zavart, de kedvesen türelemre intem, s biztosítom, nem Ő lesz az, akit hagyok egyedül távozni innen. Mivel a fekete lány neveletlen viselkedése igazán felmérgesít, közönséges öltözéke pedig még inkább rátesz egy lapáttal, így nem esik nehezemre rideg visszautasításban részesíteni, sőt, egy kicsit még be is égetni Victoria előtt. Hebeg-habog, levegőt alig vesz a döbbenettől szavaim hallatán, és engem tökéletesen hidegen hagy. Nem szabadna ilyennek lennem, nagyobb tisztelettel kellene fordulnom felé, hisz fénymágus vagyok, a jót szolgálom. Menne is, ha nem bánt volna így Victoriával. Ám a bennem éledő védelmező ösztön most hirtelen ölt alakot, s mint valami védőpajzsot, úgy húzom fel a rideg szavakat közénk és a fekete hajú lány közé, úgy formálva meg azt, hogy eszébe se jusson, hogy még egy hangot is vesztegessen a meggyőzésemre. Nem is teszi, csak hápogva, leforrázva és megalázottan kér elnézést, és mint egy látomás, úgy illan el, rövid szoknyáját annyira lehúzva combjaira, amennyire csak lehetséges. Én pedig egy nagy sóhajjal ismét a szőkeség felé fordulok, hogy elfeledve ezt a kellemetlen intermezzot ebédre invitáljam. Magam sem tudom miért vagyok ilyen izgatott a közelében, hisz elég sokat beszéltünk mostanában, igaz, csak félig felületes-félig komoly dolgokról, iskoláról, munkáról, napi rutin dolgokról. Mégsem  tudtam két napnál tovább kihúzni, hogy ne zaklassam telefonon. Na jó, igazából szinte fizikai fájdalmat okozott, naponta hatszor kaptam fel a mobilom, tárcsáztam a számát és raktam le, mielőtt kicsengett volna, de ezt talán jobb, ha nem tudja. Hisz én is tudom, hogy nem igazán akarhat tőlem többet barátságnál, s talán még ez is púp a hátára, bár eddig nem láttam jelét annak, hogy zavarná a társaságom. Tudom azt is, hogy még inkább esélytelen, hogy mint férfi tettszem neki, hogy vonzódjon hozzám, hisz Ő gyönyörű, okos, kedves, én meg...csak én vagyok. Nem egyetemista szépfiú, nem focicsapat kapitány, nem szabad hétvégéket és laza csütörtök estéket átromantikázó vagy épp átbulizó fiatal. Én szakorvos vagyok, egy elfoglalt üzletember és nem mellesleg nemzetségfő. Veszélybe is sodorhatom emiatt, épp ezért kell távol maradnom tőle, ezért nem szabad többet akarnom, mint amit a józan ész diktál. De egy ebédbe még nem halhat bele senki ugyebár, így örömmel veszem, mikor igent mond nekem, és szép szemeivel pislogva rám néz, majd felkuncog.
-Én is éhen halok! -mondom mosolyogva.
- Ugyan már, csak nem hagyhatom, hogy éhes maradj, mikor ilyen keményen tanultál egész nap! -kacsintok rá, és elindulok a kijárat felé. Imádom  nevetését, imádom mikor ilyen jókedvű. Jó érzés a közelében lenni, és a tömegen átvágva büszkeséggel tölt el, hogy mégis velem tölti a szabadidejét. Mert nyilván szabadideje van, ha igent mondott, biztos nem maradna le a kedvemért egy óráról sem. Határozottan haladunk előre, és mikor rám néz, én is rápislantok.
-Igen, valóban szép lány, de nem a legszebb. -mondom rápislogva, ismét elcsodálkozva, hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű kék szeme. Ám hamar észbe kapok, és zavartan nyelek egyet, majd a tarkómra simítom a tenyerem, és zavartan mosolygok rá.
-Nem akartam megbántani, de nekem ez....hát nem jön be. Viszont még véletlenül se hasonlítsd magad hozzá, és a tetteidet sem az övéhez. Ő közönséges volt és számító, te pedig ösztönös, és csak biztonságot kerestél. Ez igazán érthető, és nem volt benne semmi de semmi rossz. És....-mondom, majd előre szegezem a tekintetem, a tömeget fürkészem, csak hogy meg ne lássa rajtam a zavart.
-...soha nem tudnék rád haraggal vagy megvetéssel gondolni. -teszem hozzá halkan, majd beharapom a szám szélét. Bakker, minek kell nekem állandóan őszinteségi rohamot kapni, ha a közelemben van? Miért nem tudok hallgatni, megtartani magamnak a véleményem?  Igyekszem higgadt maradni, majd ismét mosolyogva nézek vissza rá, ahogy átvágunk a tömegen. Belém karol, én pedig büszkén húzom ki magam mellette. Kicsit lelkiismeret furdalásom van a fekete lány miatt, így kicsit elhúzva a szám válaszolok.
-Csak remélni merem, hogy szavaim keménysége mögött meglátja majd a segítő szándékot is, mert ha így viselkedik és továbbra is így öltözködik, nem jósolok neki nagy jövőt orvosként. -csóválom meg a fejem, majd pillanatnyi gondolkodás után még hozzáteszem:
-De azt tudnod kell, hogy senkivel nem beszélek ilyen hangnemben, akit nem találok érdemesnek rá. Veled pedig sosem beszélnék így, hisz ennyire már ismerlek, hogy te sosem lennél ilyen, mint Ő.-mondom teljes meggyőződéssel, és kedvesen pislogok rá.
-Nos, mivel itt te vagy jártas, válassz te éttermet, hol szeretnéd megtömni a pocakodat! A kocsim itt áll nem messze, ha gondolod, de a sétálás sem riaszt el. Választhatsz, melyik módon közelítsük meg az éttermet. -nevetek rá, miközben szép lassan elhagyjuk az egyetem területét, hogy egy remélhetőleg zavartalan és nyugodt ebédet fogyaszthassunk el egymás társaságában.

Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Nem az első eset amivel találkoztam, valószínűleg nem is az utolsó, hogy ilyen szituációban találom magam. Régebben még talán kaptam volna a lehetőségen, hisz a kreol bőrű, fekete lány a maga nemében gyönyörű. Nem a külső csomagolás teszi számomra érdektelenné, nem attól leszek sértett és dühös. Nem. Ami kiakaszt, az a viselkedése és az öltözéke. Semmi bajom, ha egy lány megmutatja mivel áldotta meg az ég. Nem bántja a szemem a csinos ruha, egy rövid vagy akár testhezálló szoknya, egy enyhén kivillanó kebel. Kifejezetten izgató tud lenni bizonyos helyzetekben. De a lány már átesett a ló túloldalára, és ez nem kívánatossá, hanem inkább közönségessé tette a megjelenését. Erre rátetézett a neveletlen viselkedése, és hogy úgy méreget, mint valami vásári lovat. Így nem esik nehezemre visszautasítani egyértelmű ajánlatát, és egy kicsit meg is róni a neveletlenségéért és a ruházatáért. Persze, egyik egyetem sem szól bele drasztikusan ki miben jár, de ez nem jelenti azt, hogy bejöhetnek az előadásokra fűszoknyában vagy monokiniben. Így válaszát meg sem várom a lánynak, csak elköszönök, és már mosolyogva pislantok Victoriára, majd gondolkodás nélkül ebédelni hívom.
Egy ebéd. Nem több. Győzködöm magam, mikor igent mond a magas, zöld lombú platán alatt, és bármennyire örülök a társaságának, újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy ez csupán egy baráti gesztus, nem lehet több. Minden esetre mosollyal az arcomon vallom be én is, hogy éhes vagyok. Aranyos ahogy kuncog, felvidít vele, mert a hangja őszinte és kedves. Épp olyan, mint a telefonban, és ez valahol megnyugtatja bizonytalan lelkem. El is indulunk a kijárat felé, hogy valahová beüljünk és együnk egy jót, és közben jókedvűen beszélgetünk.
-Szóval nem tanultál? Akkor majd szólok a professzoraidnak, hogy nézzenek kicsit a körmödre! Esetleg adjanak neked plusz feladatokat!- nézek rá huncutul vigyorogva, miután azt mondja, nem is igazán tanultak ma az órákon. Arckifejezésemből láthatja, hogy csupán viccelek, egyszerűen csak húzom. Jó vele így évődni, mert vele lehet. Sokat beszélgettünk az utóbbi hetekben, és egyre jobban felengedett, így már én is könnyedebben tudok hozzá közeledni.
Mikor ismét megemlíti a lányt, kíváncsian nézek rá, és megértem a nézőpontját, bár kicsit mintha megleptem volna azzal, hogy elutasítottam a feketeség közeledését, és ki is fejtem neki, miért tettem ezt. Tényleg szép volt a lány, és igazat kell adnom abban, hogy valakinek biztos ez a szint is épp elég egy nőtől, de nem nekem. Zavartan túrok a tarkómnál a hajamba, és előre tekintek miközben elmondom, hogy mi a véleményem a nőről, róla és az említett estéről, amit nálam töltött, és mire észbe kapok, már késő: szövegelésem félig már beismerő vallomásnak is elmenne, hisz ugyan nem egyértelműen, de mégis utalás arra, hogy a szép szőkeség számomra sokkal kívánatosabb, mint az elhajtott fekete lány. Magamban szidom a fejem, amiért nem tudok lakatot tenni a számra, be is harapom kissé telt ajkaim, és úgy hallgatom Vicet, miközben előre int és láthatóan zavarban van.
-Én is tudom, te is tudod, és ennyi épp elég. Fátylat rá. -bólintok szerényen, és édes emlékek záporozzák el ismét elmém. Egy szőke hajfürt, egy kecses test, amely hozzám simul, egy finom, édes illat, az kezemet szorító vékony, finom ujjacskák, egy hófehér ingen átszűrődő formás női test sziluettje....Ó, jaj nekem, szegény fejemnek. Mi történik velem, ha ez a lány a közelemben van? Megzakkanok?
Határozottan török előre, miközben Victoria belém karol, és elterelve a figyelmem a múlt édes emlékeiről, ismét a másik lányról kezdek beszélni. Tényleg nem a rossz szándék vezetett, mikor leteremtettem, és csak egy kicsit akartam megbüntetni a modortalanságáért. Na jó, ez nem teljesen igaz, igazából Victoria miatt akadtam ki leginkább, de ezt nem fogom a szőkeség orrára kötni. Értelme sem lenne, hisz eléggé rossz lenne hallani tőle, ahogy zavarba jön, és közli, hogy köszi meg minden de neki már van valakije, vagy tetszik neki, esetleg este randira megy, vagy mit tudom én...Viszont azt is hozzáteszem, hogy nem hinném, hogy a lány ezzel a viselkedéssel sokra fog menni orvostanhallgatóként, hisz aki így próbál ebben a világban előrejutni, hamar rádöbben, hogy csak maga alatt vágja a fát. Persze, lehet az iskola falai közt a könnyebb utat választani, de ez a gyakorlati oktatásban nagyon is hamar visszaüt.
-Igen, igazad van. Nem boszorkány, és ha az is lenne, akkor sem foglalkozhatok mindenkivel. -nézek rá, és a finom simításra a karomon hirtelen libabőr fut végig rajtam, felsóhajtok, miközben ránézek szép arcára. Nem, nem tudnám elképzelni, hogy Ő ilyen legyen, mert ismerem már ennyire. No, nem a szépségről beszélek most, hanem a rideg számításról, a szégyentelen felkínálkozásról. Victoria túl kedves, túl jó ehhez. Tudom, érzem rajta. Hisz ez már az első találkozásunkkor kiderült róla. Nem véletlenül akadt meg rajta a szemem, és nem véletlenül keresem a vele való kontaktot. Mikor azonban azt mondja, néha lehetne ilyen, megnyúlik az arcom a csodálkozástól, úgy nézek rá elkerekedett szemmel, miközben átnyomakodunk a tömegen. Nem, nem vágyhat arra, hogy ilyen legyen, hisz Ő így tökéletes ahogy van. A kis bolondságokkal, az édes nevetéssel, az akaratlan mozdulatokkal, amikkel egy magamfajta férfit teljesen meg lehet őrjíteni, azzal az ártatlan mégis lehengerlően szexi kisugárzással. Észreveheti rajtam a megdöbbenést, mert megrázza a fejét, hogy szőke loknija csak úgy libeg a szélben, én pedig megkönnyebbülve eresztem ki a tüdőmbe szorult levegőt, mikor azt mondja, csak játékból mondta, viccelt. Nem komoly a vágyakozás.
-Hú, hát...én meg...hát már azt hittem...-motyogom zavartan, és hirtelen keresgélnem kell a szavakat. -Mindegy, nem lényeg. Örülök, hogy nem akarsz ilyen lenni. A játék meg nem számít. -mondom mosolyogva, és inkább arra koncentrálok, nehogy nekimenjek valakinek, mert hirtelen eszembe villan, hogy játék alatt elég sok mindent lehet érteni...és agyam azonnal elképzeli Victoriát valami hasonlóan kihívó ruházatban, ahogy az ágyam felé lépdel valami szexi magassarkúban...BAKKERBAKKERBAKKER, DYS, HAGYD ABBA!!!! Képzeletben képen vágom magam, és ettől egy pillanat alatt térek vissza a földre. Nem szabad, nem lehet ilyeneket gondolnom, nem lehet. Csak ebédelni hívtam, nem megkérni a kezét, szóval tartsuk magunkat a könnyed csevejhez, bár ezek után igen nehéz elvonatkoztatni a különféle erotikus képektől.
Gyorsan témát is váltok inkább, és a kezébe adom a gyeplőt, hisz itt Ő ismerős inkább, biztos tudja hol vannak jó éttermek. Felajánlom az autóm is, ha esetleg messzebbre kéne menni, biztos ami biztos.
-Mexikói? Ezer éve nem ettem! Mehetünk!-vigyorodok el, és a gyomrom máris boldog táncba kezd a felidézett ételek emlékére. Tűzmágus vagyok, már-már munkaköri kötelességem oda lenni a csípős, tüzes ételekért. El is indulok vele, mikor meglátom a huncut vigyort. Mikor az autóm említi, ravaszul nézek rá. Áhhááá, most megvagy, cica.
-Tényleg? Mikor hazavittelek, még szétnézni is alig mertél benne!-mélyesztem kék íriszeim a tekintetébe. Tudom, hogy zavarban volt akkor, meg is értem. Elvégre egy egyedi darabról van szó, a BMW-m csak nekem készült, egyedi kiegészítőkkel van felszerelve, és hát igen, olyan drága, hogy még biztosítást sem kötöttek rá, bár ez ténylegesen nem látszik rajta. Aztán ellágyultan nézek Vicre, és a ravasz arckifejezésem felváltja a kedves, engedékeny.
-Jól van, ha akarod, majd egyszer vezetheted, jó? -mondom egy nagy sóhajjal, majd felemelem a mutatóujjam figyelmeztetően. -De csak azután, hogy egy kietlen helyen megtanítottalak vezetni. Elég sajátos technikát igényel a kicsike. -mondom, és büszkén gondolok a szerzeményemre. Közben lassan el is érjük az éttermet és Victoria előtt kinyitva az ajtót én is bemegyek utána. Hangulatos kis hely, és a már elfoglalt asztaloktól és a pulttól kíváncsi tekintetek sokaságának kereszttüzében találom magam hirtelen. Kanalak és villák állnak meg a levegőben, egy pillanatra mintha megdermedt volna az idő, minden hang elhal, a beszélgetések abbamaradnak. Egy fickó a szájában felejti a villáját, úgy bámul kitágult pupillákkal.
-Jó napot!-köszönök én is Victoria után biccentve a bentlévőknek, és követem őt az egyik asztalhoz, s mielőtt leül, udvariasan kihúzom neki a széket, ez után foglalok csak én is helyet vele szemben. A levegőben finom illatok szállnak, a konyhából hangos csörömpölés hallatszik, és dolgozó férfiak dörmögése. Még mindig magamon érzem a számtalan tekintetet, így zavartan körbe pislantok, mire végre visszatér az élet e helyiségbe, újra mozogni kezdenek a vendégek, folytatják a beszélgetést. Ennyien csak nem ismerhetnek fel, vagy mégis? A pult felé nézek, és finom mosollyal biccentek a barna hajú és bőrű felszolgálónak, aki épp ledermedve áll, hatalmasra tágult barna szemében pedig döbbenet ül. A mozdulat, amellyel épp egy poharat törölgetett el megakadt,  most mint egy szobor, úgy áll, a pohárból pedig tehetetlenül lóg ki a fehér törlőruha. Jesszus, úgy bámul felénk, mintha szellemet látna, így mivel nem mozdul, visszanézek Victoriára, majd elmosolyodok. Látom, hogy nem veszi fel az étlapot, szóval már tudja mit fog rendelni. Én minden esetre kinyitom, és gyorsan átfutom, és mire a pincérnő magához tér és odajön hozzánk, már választok is, persze csak Victoria után. Padlizsánt kérek con questo Oxacana stílusban(Pikáns fűszerezésű, rántott padlizsán szeletekre salsát és érett fehér sajtot sütnek), chilis-sajtos hasábburgonyával és ehhez jó nagy pohár gyümölcslevet kérek. Nagyon örülök neki, hogy Victoriával összefutottam, és igazán jól érzem most magam a társaságában. De újra átfut az agyamon, hogy nem léphetek át egy határt, és ez legbelül elszomorít. Határozottan tetszik nekem ez a lány. Vajon tényleg képes leszek távol tartani magam tőle?

Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Sosem élnék vissza a hatalmammal sem mint tűzmágus, sem mint oktató. Én valahogy nem vagyok ez a típus, bár kétségtelen, hogy néha sokkal könnyebb lenne az életem, hisz azért igen jól értek sokféle mágiához. De nem tartanám korrekt dolognak állandóan kihasználnom a helyzeti előnyömet másokkal szemben, még akkor sem, ha ezzel sok időt, energiát vagy vesződséget spórolhatnék meg. Victoriát is csak húzom, csak játszok vele, mert ha csak egy kicsit is sikerült megismernem az elmúlt hetek alatt, és csak egy kicsit is megismert, tudnia kell, hogy nem tennék olyat, amivel beleavatokoznék az életébe, főleg nem olyat, amivel bosszúságot okoznék neki. De amint kimondom a csupán mókának szánt szavakat, máris megbizonyosodhatok afelől, Victoria nagyon is érti a testbeszédem és a hangom lejtését, érti, hogy csupán viccelek vele. Játékosan megcsipked, amitől kicsit megugrok, de ez csak egy pillanatig tart. Nevetek én is, mert aranyos ahogy megfenyeget, így kötélnek állok a játékban, megadóan emelem fel a mancsomat, riadt képet vágok, de aztán újra elnevetem magam, mert ahogy az orrát mozgatja, az valami irtó cuki.
Még beszélgetünk, miközben elindulunk ebédelni, és ismét szóba kerül a fekete hajú lány. Úgy látszik valamiért jobban izgatja a fantáziáját a jelenet, mint az enyémet, és a nálam töltött éjszaka is mély nyomokat hagyott benne. Igyekszem megnyugtatni, és magyarázatot adni arra, mit miért teszek. Jól esik valaki olyannak beszélni magamról, aki nem vár tőlem konkrétan semmit, egyszerűen csak érdeklődik. És nekem nagyon is jól esik, hogy érdeklődik, talán jobban is mint szabadna. S az érintése, amivel belém karol...egy sóhaj szakad fel a mellkasomból, magam sem tudom miért. De olyan természetesnek hat a könnyű kis kéz a karomon, olyan kellemes közel érezni magamhoz Őt. Zavarba ejtően jó érzés, olyan, aminek nem szabadna engednem, hogy jó legyen. Nem szabadna felfigyelnem rá, nem szabadna azt képzelnem, talán több is lehetne...El is terelem a figyelmem, és koncentrálok arra amit mond. Megértem a  félelmét, s bár a másik oldalról én már igazán könnyen beszélek, mégis nyugtatni próbálom.
-Én is örülök, hogy a sors összehozott minket. -bólintok mosolyogva, és szinte megszűnik számomra a világ rajta kívül. Édes lány, és tetszik, hogy nincs elszállva magától. Nem magam miatt, a nemzetségfő miatt, hanem mert alapvetően nem egy kérkedő alkat. Számtalan tűzmágus tanonc futott már át a kezemen, mindnek szólt a mestere, hogy ne arcoskodjon, ne bízza el magát, mert pórul járhat. Emlékszem, az egyik tanítvány, aki részt vett a megmérettetésen, mikor épp csak kineveztek nemzetségfőnek, nem átallott a fejébe venni, hogy engem majd kihív párbajra és majd legyőz. Elég muris lett a vége...de Victoria biztos nem jár így, és Carlt ismerve gond nélkül lép majd egy magasabb szintre. Ami számára nem jelenti azt, hogy túl van a nehezén, sőt. Már nem lesz ott a védőháló, aki megvédi, mindenért neki kell felelnie, s a teher is több lesz a vállán, ha úgy adódik. Háborús időkben nehéz döntésekre kell jutnunk, de remélhetőleg erre nem fog sor kerülni. S a vizsgáig még amúgy is sok holdtöltét kell megérnünk.
-Nyugi, nem lesz semmi baj. Carl tudni fogja mikor állsz készen, és ha te is úgy érzed, majd meglátod milyen játszi könnyedséggel fogsz átmenni azon a vizsgán. -mosolygok biztatóan.
Ám  a megjegyzése kissé meglep, így eléggé elképedt arcot is vágok, és ebből egy alapos kis kavalkád is keletkezik. Nem, nem úgy értettem, ahogy Victoria értette, bár a félmondatom talán bántóra sikerült akaratom ellenére.
-Jaj, ne haragudj, én....nem úgy értettem, hogy te is ilyen lennél, vagy valóban akarnál ilyen lenni. Arra gondoltam, hogy a viccelődésbe sok minden belefér, és az igazán nem számít. -mondom, bár már magam sem tudom miért magyarázkodok, hisz nem akartam megbántani, mégis sikerült elszomorítanom. (Abba bele sem merek gondolni, hogy az agyam egy párhozamos részén milyen képek jelentek meg róla kitörölhetetlenül...) S ennek láttán óriási kényszer telepszik rám, hogy azonnal nekiálljak tigrisbukfencet vetni, vagy kézen járni, vagy megidézni a számára oly ismerős lángokat és különböző édes állatkákat manifesztálni a lábai elé, bármit, amitől újra mosoly terül az arcára. Nem bírom nézni, hogy szomorú, ami számomra a legmeglepőbb.
De szerencsére nem szükséges ilyesmi, mert éhes ő is, ahogy én is, és miután ráhagyom az étterem megválasztását, már lendül is. Mexikóit fogunk enni, aminek örülök, mert szeretem, és mert...mert az jó. Tüzes. És tűzmágus lévén, szeretem ami tüzes. Bár ez nem feltétlenül jellemző, de több tűzmágust is ismerek, aki szereti a csípős ételeket. Az én mesterem például előszeretettel ette a legerősebb chili paprikát. Desszertként. Vagy csak úgy rágcsának. Szóval, nem egyedi eset.
De ne kerüli el a figyelmem Victoria megjegyzése az autómra sem, amire persze nem vagyok szívbajos, gonoszul felemlegetem neki, hogy nem maradt ám észrevétlen az, mennyire megszeppent, mikor meglátta. Tény és való hogy egy mezei sebész nem igazán engedhetne meg magának olyan luxus dolgokat, amiket én megtehetek, de ez nem csak a kitűnő orvosi szaktudásomnak köszönhetem. Sokkal inkább a kitűnő üzleti érzékemnek, és annak, hogy amikor befejeztem az orvosi egyetemet, kaptam annyi kezdő tőkét a szüleimtől és a nagybátyámtól, hogy azt befektetve elindíthattam a gyarapodás útján. Most pedig...hát, busásan megtérült a haszna a sok tanulásnak, és ebből is sikerült legyártatnom az autóimat. Vic persze megpróbálja terelni a szót, azt gondolja, hogy majd beveszem, amit mesélni próbál.
De mivel mókás ahogy próbálkozik, csak mosolyogva nézek rá, nem szólok, így hamar rádöbben, hogy nem igazán hiszem el a meséjét. S titkon remélem, egyszer majd elmúlik ez az érzés benne, és nem lesz zavarban mellettem. De csak mert olyan édes, ahogy tetszik neki az autó, felajánlom neki, hogy vezetheti, majd ha megtanítottam neki a használatát. Nem is értem amúgy miért ajánlom fel, hisz legféltettebb kincsem egyike az egyedi gyártmányú, kifejezetten számomra készített BMW, sok-sok tűzmágus extrával. Mégis, látva a lány csillogó szemeit, a titkolt lelkesedést, és a felajánlásra felragyogó édes pofit...az sem érdekel, ha ripityára töri a kocsit (a lánynak egy totálkár esetén sem esne egy karcolásnyi bántódása sem), mert ez a lelkesedés, ez a csillogó szempár, ahogy játékosan elém penderül mint egy kölyökmacska a gombolyag elé, az arcán látható őszinte öröm minden pénzt megér. Ahogy a kezembe kapaszkodik, őszinte, boldog mosollyal bólintok.
-Megígérem, hogy egyszer ha rá tudnunk szánni egy pár órát, vezetheted az autómat. -szorítom meg finoman a kis kacsóit, majd tovább indulunk az étterem felé.
Hamar el is érjük, és igazán hangulatos kis hely, bár a kelleténél azt hiszem kissé többen ismertek fel, mint kellene, mert pár percig mintha megállt volna az élet, minden szem ránk szegeződik. A köszönés után az asztalhoz sétálunk, ahol Victoria alá tolva a széket illendően én is helyet foglalok. Ő nem nézi át az étlapot én viszont gyorsan átfutom. A szép szőke lányt viszont zavarba hozza az, ami engem már nem nagyon lep meg, mert időnként összefutok nagyobb mágus társaságokkal, mégis ahogy Vic mellém csusszan, közelebb hajol, orromat megcsapja az illata és szinte segélykérően csúsztatja a kezemre a finom kis kezeit...egy pillanatra villámok cikáznak át a hátamon.
- Néha előfordul, hogy...hát...izé, felismernek. -mondom bocsánatkérő pillantással pislogva a lány íriszeibe, és szerelmes tudnék lenni ezekbe a kék szemekbe. Persze ebben a pillanatban ragad ki a pillanatból az odalibbenő pincérnő, így gyorsan leadjuk a rendelést, s nem foglalkozok a kérdő pillantással, ahogy ránk néz. Ha akar valamit majd megkérdezi, nekem ne nézzen úgy ránk, mintha ufót látna.
-Talán arra azért jobban meglepődnének...-mosolygok az angyalos megjegyzésre, majd szerényen  megvonom a vállam. - Több száz mágus tartozik az irányításom alá csak Seattle és környékén, szóval...ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak ezzel. -hajtom oldalra kissé a fejem, és zavartan egy szalvétát kezdek el piszkálni. Bakker, lelkiismeret furdalásom van. Megint.  Igazán nem akartam, hogy Victoria kellemetlenül érezze magát miattam, most viszont, főleg úgy hogy visszaült velem szembe, úgy tűnik mégis sikerült. Pedig sehol nincs kiplakátolva a nevem, sehol nem vagyok hirdetve, ne szerepelek a tévében, mégis...időnként belefutok ilyen szituációkba.
Gondolataimból a telefonom halk rezgése ránt ki.
-Elnézést...-motyogom zavartan, majd előkapva a készüléket a kijelzőre meredek. Sajnos én huszonnégy órás szolgálatban vagyok, nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyom a telefonom csengését. Hívhatnak a kórházból, hívhatnak a betegeim, és hívhatnak, mint nemzetségfőt is, így már megszoktam az állandó készenlétet. Szerencsére egyik sem, meglepő módon a húgom hív.
-Ne haragudj Victoria, de ezt fel kell vennem. -Mondom, és a szemébe nézek, mikor a fülemhez emelem a készüléket és felveszem. -Szia Kendra drága! -mosolygok a telefonba, s már hallom is a testvérem édes altját a telefonban visszhangzani. Mint egy tornádó, úgy hadarja a friss információkat, s úgy sötétül el egyre jobban az arcom. Elkapom Victoria tekintetétől az enyémet, és a semmibe meredek. -Kendra, ne csináld ezt, három hónapja nem láttalak, és tudod, hogy nekem csak ennyi szabadságom van. Most mégis kit hajtsak fel ilyen rövid időn belül, aki hajlandó lenne eljönni velem?-kérdezem kétségbeesetten, majd figyelmesen hallgatom, míg beszél. -Jól van, semmi gond drágám. Persze, hogy megértem. Oké, vigyázz magadra. Én is szeretlek. Szia. -mondom kedves hangon, és tudom, hogy a telefonban nem hallatszott, mennyire csalódott vagyok. Szomorú szívvel fordulok vissza Victoriához, és rápislogok.
-Ne haragudj, a húgom volt az. Épp most mondta le a két hetes nyaralásunkat. -húzom el a számat, és megcsóválom a fejem. Gondolkodás nélkül ejtem ki a szavakat a számon. -Most honnan hajtsak fel egy embert aki eljönne velem, ha már ki van fizetve az egész? Egy éve erre készülök. -gondolkozok, és tényleg nem tudom mi tévő legyek, így csak elszontyolodva gyűrögetem a szalvétát. Olyan nagyon vártam ezt a nyaralást, nagy álmom teljesülne vele, de egyedül mégis mi a fenét kezdjek egy vadidegen szigeten? Ám hirtelen, mint egy villámcsapás, úgy kólint fejbe az ötlet, hisz a megoldás itt van az orrom előtt. Szó szerint, csak...valahogy elő kéne adni, finoman, lassan adagolva, épp csak megpendíteni a dolgot. Victoriára emelem kék íriszeim, és a lehető legbűbájosabb ábrázatom öltöm fel, galád módon azt, aminek nagyon is jól tudom, hogy igen nehezen állnak ellen a nők, majd meggyőzöm magam arról, gogy ennél cukibb már porcukorral hintve sem lehetnék.
-Victoriaaaaaa....-búgom édes, mézes-mázos hangon, és huncutul, mégis kérlelőn nézek a lányra. -Drága Victoria. Mondd csak, nincs kedved beugrani a tesóm helyett egy két hetes nyaralásra Bora Borára? Előnye, hogy egy pennydbe sem kerül, all inclousive, hátránya, hogy velem kell osztoznod a lakosztályon. -mondom. Na ennyit arról, hogy finoman fogom adagolni. A végére a huncutság eltűnik a hangomból, és érezhető benne a kérés. -Kérlek, ne hagyj cserben! Gyere el velem! Elkérlek a szüleidtől is, Carltól is ha kell, bármit megteszek, csak ne kelljen kidobnom az ablakon!-kulcsolom össze a kezeimet, mintha imádkoznék és bánatos kiskutya szemekkel pislogok a lányra, remélve, hogy meghatja a dolog, és belemegy. Persze tudom, hogy még alig ismer, de annyira ismerhet már, hogy nincs bennem rossz szándék, így tényleg reménykedek benne, hogy igent mond.

Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Én is látom, hogy néznek minket, bár igyekszem nem tudomást venni róla. Sejtem, hogy a megjelenésem nyilvánosan néha okoz efféle reakciót, de a helyzet még számomra is furcsa. Épp ezért kérek elnézést Victoriától, amire igazán édesen reagál, hisz láthatóan zavarban van a sok kérdő tekintet láttán, és kiscica szemekkel pislog rám, amitől a gyomrom kissé összeugrik és kiszárad a szám. Ha tudná, a tekintete milyen hatalmat rejt magában...
-Nem okozol semmiféle kellemetlenséget, sőt, büszke vagyok rá, amiért velem vagy. -mondom, és tényleg így érzem, de szerintem minden férfi így érezne a társaságában.
Persze minden csoda három napig tart, így hamarosan visszatér az élet az étterembe, kikerülünk a figyelem középpontjából, a konyhából szűrődő zajok mellé ismét az emberek beszélgetése, evőeszközök csörgése vegyül. Megérkezik a pincérnő is, és mi szépen leadjuk a rendelésünket, így hamar felszívódik, s Victoria viccesen említi meg az angyalokat, amire én csak a fejem csóválom. Ahogy ránézek, épp az jut eszembe róla, hogy olyan ő is, mintha egy lenne közülük. A szőke fürtök, a bájos pofi, a gyönyörű mosoly és azok a mélykék, ragyogó szemek. Rám szinte hipnotikus hatással vannak, így nem bírok magammal ismét.
-Megértelek, bár a vizslató pillantásokkal már igazán találkozhattál párszor. Végtére is, ha már az angyalokat említetted...egy angyali szépséggel rendelkező fiatal nő vagy, biztos, hogy nincs olyan nap, mikor ne omlana össze pár ateista ember hite a mennyországról, mikor rád néz. - hajolok kissé közelebb hozzá, és sanda mosoly jelenik meg a szám sarkában, úgy pillantok rá. Élvezem, amikor zavarba jön a bóktól, hogy ismét oldjam a feszültséget, és eltereljem a figyelmét arról, ami köröttünk zajlott az imént. Persze azért még nagyon is zavarban vagyok, és igazán örülök, mikor a lány azt mondja, nem haragszik, hisz fontos személynek számítok. Válaszolnék is, kifejteném, hogy messze nem számítok jobban, mint bármelyik másik ember, én csak egy báb vagyok a végtelen sakkmérkőzésen, de nincs rá idő, félbeszakítanak.
Megcsörren a telefonom, és elnézést kérve a lánytól felkapom azt, hogy pár perccel később csalódottan rakjam le. A húgom, Kendra volt az, lemondta a nyaralásunkat. Elgondolkozva gyűrögetem a szalvétámat, mikor megérzem a kezemre csúsztatott finom, puha ujjacskákat. Akaratlanul villan be egy pillanatra a kép, mikor mellettem ébredt, a kezünk összefonódott...és most is jól esik a támogató érintés. A szavaival pedig nem is sejti még micsoda ötlethez adott ihletet.
-Hmm...valóban? Bárki?-pillantok fel összeszűkült szemekkel. A kétségbeesésem, hogy vagy egyedül megyek a méregdrága luxus-utazásra, vagy lemondom az egészet és bukom a bulit, hamar reménnyé válik, és fortélyhoz folyamodok, bár nem tudom van-e értelme. Sőt, valószínűleg semmi hatással nem vagyok a leányzóra, mégis bevetem mézes-mázos hangom legszebb búgását, pillantásom legédesebbikét, úgy ejtem ki a számomra oly kedves nevet: Victoria. Édes, ahogy kissé meginog, ahogy visszahúzza a kicsi kezét az enyémről, látom rajta, hogy az ellenállása csupán a vágyainak gátat szabó illemből fakad. Hisz nem szokás elfogadni egy számunkra még némileg ismeretlen embertől ilyen lehetőségeket, de sajnos ezzel a viselkedéssel nálam egyet ért el ismét. Hogy most már akkor is meg akarom győzni arról, hogy tartson velem, ha épp sorban állnának a lehetőségre. ŐT akarom magam mellett tudni azon a nyaraláson, és ha nem tudom meggyőzni, akkor bizony én sem megyek.
-Igen, csakis téged. Hisz barátok vagyunk, nem? Megismerni egymást pedig itt lesz a legjobb alkalom. Végtelen idő két hétig, nyugalom és teljes kiszolgálás. És nem hinném, hogy valaha rossz társaság lennél, emiatt felesleges aggódnod. Nagyon is kedvellek, hisz akkor nem is hívtalak volna el, ha nem így lenne. - bólintok, és kedves mosollyal és aztán hallgatom az okfejtését. Hnaja, persze, eddig is úgy voltunk egymással, mint a kutya meg a macska. A bungalló nagy, két hatalmas franciaággyal, szóval nincs rákényszerítve arra, hogy minden percét velem töltse. De ha már két hét pihenésről van szó, szeretnék olyan embert vinni, akit kedvelek, és aki kedvel engem.
-Fárasztó? Én nem vettem észre, hogy az lennél, mindig öröm, ha veled lehetek. -pillantok rá, majd szégyenlősen lehajtom kissé a fejem. Ok, talán ezt nem kellett volna. Na elég lesz, ez már kezd kissé kínos lenni nekem, félig olyan, mintha szerelmet vallanék. Pedig attól még messze vagyok. (Vajon elég messze, vagy már tudtomon kívül lőttek nekem? )
Gyorsan elterelem a szót, és felajánlom, hogy akár a szüleitől is elkérem, csak mondjon igent. Bevetem minden sármom, minden édes kölyökkutya pillantásom, és látva azt, ahogy Victoria elgondolkozva tekergeti egy szőke tincsét, árgus szemekkel figyelem, mintha a tekintetemmel hipnotizálni tudnám. Agyamban már megjelent a kép, ahogy a szőkeség a tengerben mártózik meg, vagy ahogy a hófehér homokon napozik, és nem szándékozom lemondani róla, hogy személyesen tapasztalhassam a látványt, még ha Ő maga nem is lehet az enyém. A szemét kutatom, de már rég tudom, hogy nyert ügyem van, amint meglátom a pillantását. Tudom, hogy akarja, hisz láthatóan kedvel engem, tudhatja, hogy bízhat bennem, mellettem biztonságban van, Bora Bora pedig önmagában véve is kész főnyeremény. Örömmel vigyorodok el, mikor igent mond. Magabiztosságom visszatér, és elégedett képemen azonnal megjelenik a győztesek utánozhatatlan vigyora.
- Én köszönöm! - emelem ajkamhoz a kis kacsóját, ha engedi, és lágy csókot lehelek rá, miközben a szemébe fúrom a tekintetem, majd félmosolyra húzom az ajkam. -Garantálom, hogy életre szóló élménnyel ajándékozlak meg a nagylelkűségedért. - mondom, és most talán lelkesebben várom a lehetséges utazás időpontját, mint mikor Kendrával készültem az útra. Nincs kétség bennem, hogy a meggyőző erőm hatni fog a családjára, hisz ez a munkám tulajdonképpen, van benne némi gyakorlatom. Így a lány szüleinek elég lesz megadnom az elérhetőségünket, ahol érdeklődhetnek utánunk, biztosítani arról őket, hogy minden szándékom tisztességes, és épp Victoria az, aki segítségemre van a bajban. Gyerekjáték lesz. A terv szövögetéséből a lány érdeklődése a húgom iránt zökkent ki, és beleegyezően nézek rá.
- Nem titok. Megismerkedett egy sráccal, és nem akarja most itt hagyni egyedül. Azt hiszem megint szerelmes. -vonom fel a vállam, de igazából kezdem azt érezni, hogy az akcióját nem is tervezhette volna meg jobban. - Én pedig nem akarok az útjába állni. Kendra kissé...hmm..szeszélyes tud lenni, és én sosem szerettem harcban állni vele. Nem akarom ráerőltetni magam. Ha nem akar jönni, hát akkor nem jön. Viszont neked nem lehetek elég hálás, amiért nem hagysz magamra a bajban. -mosolygok rá. Épp ekkor jön ki a pincérnő, és teszi le elénk az ételeket, amik nagyon is jól néznek ki. Ténykedése alatt nem veszem le a szemem Victoriáról, némán figyelem minden rezdülését. Nem tudom mennyi erőm lesz még távol tartani magam tőle. Olyan ellenállhatatlanul vonz az első pillanattól, amilyen erővel még életemben nem találkoztam, és nagyon is jól ismerem már magam ahhoz, hogy tudjam, ez a fajta vonzalom csak nagyon fájdalmasan távolítható el, és nem marad nyom nélkül. Kettősség van bennem, mert egyszerre vonz, és tudom, hogy nem vonzódhatok hozzá. Patt helyzet.
Megköszönöm a pincérnő munkáját, és hamar magunkra is hagy minket. Jó étvágyat kívánunk egymásnak, és enni kezdek, elvégre ezért jöttünk. éhes is vagyok, és gondolataim közé is merülök kissé. Ha a szülei beleegyeznek, hogy velem tarthasson-amiben szemernyi kétségem sincs- át kell íratnom a repülőjegyeket Victoria nevére, a szállásnál is le kell adnom az adatait, plusz természetesen az egészsége védelméről is gondoskodnom kell, meg kell kapnia a megfelelő oltásokat és úgy kell bepakolnom az orvosi táskámat is, hogy számára is megfelelő dolgok legyenek benne, gondolva az antihisztamintól kezdve a többi dologig, ami nélkül el nem indulnék. Legszívesebben máris repülőre pattannék, de attól még sajnos messze vagyok.

Dyson & Victoria

You are my greatest weakness

Victoria& Dyson

Néha felismernek, de én ennek igyekszem nem nagy feneket keríteni, mert inkább zavarba hoz, mint büszkeséggel tölt el. Ok, persze, büszke vagyok arra amit elértem, akár mágusként akár civilként, mert meghoztam érte az áldozatokat, nem is keveset, de mégis, nem érzem úgy, hogy kitüntetett figyelemben kéne részesítenie bárkinek is. Ez az étterem azonban ilyen hely, a benne lévők megismertek, és csak remélni tudom, hogy Victoria nem haragszik meg rám emiatt. Én igazán nem akartam neki kellemetenséget, ám épp ő kér elnézést, és hivatkozik arra, hogy ebbőla z ebédből milyen kellemetlenségeim származhatnak. Csak próbálom megnyugtatni, hogy sz sincs ilyesmiről, éppellenkezőleg, nagyon is büszkén feszítek mellette. De ki ne tenné a helyemben. Victoria gyönyörű, páratlan szépségű fiatal hölgy, mágusok közt is kiemelkedő tehetséggel (Carltól tudom, és az első találkozásunkkor tapasztaltam is) ráadásul a stílusa is igen megnyerő, nekem legalábbis nagyon bejön ez a visszafogottan szexi öltözék, meg smink, meg az egész úgy ahogy van.
Szemei édesen ragyognak, ahogy engem néz, és látom a trükköt benne. Tényleg nem hiszi el amit hall. Pedig számomra nagyon is érthető, de ezek szerint csak engem varázsolt el, a saját szépségének erejével nincs is tisztában. Pár bókkal próbálok hatni még, és bevallom, élvezem a játékot, mert nagyon édes, ahogy elpirul. Sanda vigyoromra is csak kedves, zavart vigyor jelenik meg az arcán, és nem kell hozzá agysebésznek lenni, hogy kitaláljam, legszívesebben most eltűnne a föld színéről. Imádni való, és engem elvarázsolt, és ha nem lennék az, aki, és nem lenne az, aki, most azonnal áthajolnék az asztalon, hogy…huh, de nem lehet, ezt sosem felejthetem el, így inkább tovább csűröm-csavarom a szavakat, és az angyalokhoz hasonlítom. Mert valóban, ilyen kék szemek nem származhatnak máshonnan, és ahogy eddig megismertem, egyszerűen tisztalelkű, kedves és okos lány, épp olyan, akit el tudnék képzelni magam mellé.
- Nincs ilyen férfi ezen a földön. –rázom meg kissé a fejem, mert hiába is vitatkozik, egy férfi egészen másként látja a nőt, mint az magát, és nem vagyok kezdő, Victoria prémium kategóriás szépség. Mér elnézést a skatulyáért, mi az egyetemen az effajta lányokat(gyönyörű, okos, kedves és még figyelmes is) csak diamond-oknak, vagy angyalkáknak hívtuk. Ők voltak azok, akiket nem tudtunk egy éjszakás kalandokra rávenni, nem lehetett őket hülyíteni, és aki egyszer a közelükbe férkőzött, az ott is ragadt. Elragadta a szerelem, mert az olyan lányokat, mint Victoria, nem lehet nem szeretni. Elrabolják az ember fiának a szívét, a markukban tartják, és nem lehet többé szabadulni tőlük.
Szerencsére a bókhadjáratomnak vége szakad, mert megcsörren a telefonom, és mint utólag kiderül, Kendra hív, mert lemondja a közös nyaralásunkat, ezzel alaposa keresztülhúzva minden számításom. Victoria megértő, amiért külön hálás vagyok, de azért bevallom, eléggé elszomorít a helyzet, mert nincs túl sok önzetlen barátom, főleg nem olyan, akit csak úgy el tudok rántani ilyen rövid időn belül egy nyaralásra.
A csapongó gondolatokból Victoria ugraszt ki, ahogy ötletet ad nekem, és nem habozok a közepébe vágni, egyszerűen elhívom magammal. Nincs veszteni valóm, és mindent bevetek a meggyőzéséhez. Igen, tudom, nem szabadna…de én csak kedvelem, és élvezem a társaságát, Carl tanítványa, tehát megbízható, és eléggé jóban is vagyunk. Ideális választás.
-Ne aggodalmaskodj, nem gondolhatja ezt senki, hisz én hívtalak, nem te ajánlottad fel. Amúgy sem szabad túl sokat mások véleményével törődni. –mondom kedvesen, és meggyőzően nézek rá. Á, nyert ügyem van, már tudom, de sosem árt a biztosíték. Igent mond, aminek én nagyon örülök, és így már kicsit megnyugodhatok. Megköszönöm neki azt, hogy a segítségemre van, mert ha nem jönne, én sem mennék, ugyanis makacs vagyok, mint egy öszvér. Édes ahogy pilláit rebegteti, és miután megegyezünk, hogy ez egy felejthetetlen élmény lesz mindkettőnknek, a húgomról kérdez. Nem bánom, szívesen válaszolok, bár bevallom, aggódom Kendráért, mert valahogy az én cuki kis szélmágus hugicám mindig rossz pasiba zúg bele.
-Igen, az igaz szerelem bárhol rátalálhat az emberre, és küzdeni sem érdemes ellene…-mosolygok, majd szégyentelenül sunyi vigyort küldök Victoria felé. –Én azért már annyira nem is bánom…-kacsintok rá, miután azt mondja, sajnálja hogy Kendra így alakította a programot. Mi már sokat nyaraltunk együtt, Victoria pedig…nem tudom szavakba önteni miért vonz állandóan magához, mint egy mágnes, de talán a szigeten majd kiderül.
Kihozzák az ebédünket, és neki is látunk, mindketten elmerülünk a tervezésben. Persze azért beszélgetünk, mert illedelmesek vagyunk, de már csak csacsorászunk, semmi különös, megbeszéljük az ételeket, még rendelünk egy desszertet, jókedvünk határtalan. Már nem is érdekel Kendra.
-Én köszönöm, hogy megtiszteltél a társaságoddal. Akkor még kereslek a részletek miatt, és természetesen megyek, és elkérlek a szüleidtől is. –biccentek felé mosolyogva, miután befejeztük, és miután fizettem, elhagyjuk az éttermet. Ha eddig vártam az álomnyaralást, ettől a perctől tűkön ülök…

//Köszönöm a játékot, futok csomagolni és irány BORABORAAA!!!! *.* <3 //