Nem igazán volt semmi tervem a mai estére. Épp csak véletlenszerűen kószálgattam a városban fel-alá. Mára végeztem az egyetemen, bár már azt hittem, hogy sose lesz vége a mai napnak, hisz ezeken a napokon mindig reggeltől bent vagyok egészen estig, és folyamatosan előadásaim vannak. Most valahogy mégsem volt még kedvem hazamenni egyenlőre. Egy kicsit szerettem volna kiszellőztetni a fejemet, elgondolkodni néhány dolgon. Ismét közelgett a telihold, és ilyenkor az nemsokára ismételten megkezdődő dührohamokon kívül, és még azok előtt még valami meg szokott rohanni mélyen legbelül: csillapíthatatlan letargia. Mindig ugyanaz van, ugyanaz a szenvedés, ugyanaz a kínlódás, és a végén szinte mindig valaki a rövidebbet húzza azokon az éjszakákon, mert merő véletlenből, és a legkegyetlenebb balszerencséből keresztezi az utamat, és nincs menekvés. Ilyenkor mindig mardos a bűntudat, mert, amikor sima vérfarkas voltam akkor nem volt ilyen, de most, hogy már Elfajzott vagyok...És a legrosszabb, az, hogy gyakorlatilag szinte semmit sem tehetek minimális előkészületeken kívül. De akármilyen néptelen helyet is próbálok találni, akármilyen messzire is próbálok kerülni bármilyen területtől, ahol emberrel futhatok össze, sajnos úgy néz ki ez sosem sikerül. Ráadásul arra is ügyelnem kell, hogy ne keresztezzem a barátnőm útját se teliholdkor, mert ahogy én, úgy ő is elfajzott, és több, mint valószínű, hogy átváltozva az egyikünk megölné a másikat, vagy akár egyikünk sem élné túl.
Mindenesetre sokszor irigylem Samira-t. Ő egyszerűen lepöcköli magáról, hogy emberek életét oltja ki szinte minden teliholdkor. Úgy tesz, mintha nem is érdekelné az egész, mintha ez csak a természetes velejárója lenne az állapotunknak, amivel egyáltalán nem kell foglalkozni. Nem törődik az elvett életekkel, és azzal se, hogy ezzel akár még magunkra is bajt hozhat. Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy hova lett az a lány, akibe anno évekkel ezelőtt beleszerettem. Hogy ez csak az átváltozás műve vagy pedig csak én voltam vak, hogy észrevegyem a valódi énjét. Nem arról van szó, hogy már nem szeretem, vagy, hogy Ő ne szeretne engem ugyanúgy, mint régen. A kapcsolatunk még mindig a régi, még mindig erős, hisz már túléltük azt, hogy anno a megkérdezésem nélkül vérfarkassá változtatott. Megbocsátottam neki, és igyekeztem elfogadni az életet, amit Ő adott nekem. Úgy, hogy velem volt, egyáltalán nem is volt olyan nehéz végül. Mira szenvedélyesen tud szeretni, és ilyenkor hajlamos voltam elfelejteni azt, hogy mit tett velem. Még boldogunk is voltunk...amíg nem történt velünk az, ami miatt mindketten ilyenek lettünk. Félek, és tépelődöm legbelül, de valami oknál fogva mégis bízom benne, hogy egyszer, majd még jóra fordulhatnak a dolgok...
Szótlanul baktattam az utcákon, sokszor megálltam nézelődni egy-egy kivilágított kirakatban, pedig igazából nem is érdekelt, amit láttam az üöveg vagy a rácsok mögött. Volt, amikor fel sem fogtam, mert annyira el voltam merülve a saját gondolataimban, és gyakorlatilag tényleg csak bámultam ki a fejemből, reflexszerűen megálltam a fények előtt. Néha vissza-visszarángatott a valóságban, amikor a neonos fény megcsillant a retinámon, és az sárgás színnel verte vissza amazt az üvegre, észhez térítve engem is. Nos lehet, hogy ez a macskaszem szerű dolog valami olyasmi lesz, amit sose fogok tudni teljesen megszokni. Ez is csak egyike azoknak a furcsa változásoknak, amik anno halálra rémítettek, amikor először változtam vérfarkassá Samira harapását követően. De a többi érzékszervem fejlődése is ilyen, a halhatatlanságot, ami a barátnőm szerint pedig ezzel jár számomra még mindig felfoghatatlan. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem telt el sok idő, mindössze pár év, és nem tapasztalom a gyakorlati változásokat a körülöttünk lévőkön. Samira bolondul érte, de engem egy kicsit megrémít, amikor belegondolok, hogy sok kedves embert, családtagokat, és jó barátokat egyaránt kell majd végignéznem, amint megöregednek, majd meghalnak körülöttem, de mi viszont semmit sem változunk egy percet sem fogunk soha öregedni. Ahogy az is ijesztő, hogy ez azt jelenti, hogy a békés párnák közt való elmúlásról el is felejtkezhetek örökre, a mi fajtánk számára csak az erőszakos halál az egyetlen kiút az örök életből. Hogy ez be fog következni egyszer? Kétségtelen. Én nem tartozom azok közé, akik áltatják magukat, vagy túlzottan bíznak a saját halhatatlanságukban. A kérdés inkább az, hogy mikor jön el a pillanat. Talán holnap, talán tíz év múlva, de lehet, hogy csak háromszáz vagy kétezer év múlva. Ki a megmondhatója ennek? Még a mi fajtánk élete is tele van csupa bizonytalansággal, mert a mi erőnk, és agilitásunk is véges, és a mi regenerációs képességünk sem képes begyógyítani minden egyes sebet, amit elszenvedünk, a kontroll az én fajtám számára pedig elérhetetlen dolognak tűnik. Viszont abban igaza van Mira-nak, hogy ha mindig ezen fogok tépelődni, az csak megkeseríti, majd az egész halhatatlanságomat, és képtelen leszek kiélvezni azt. Kiélvezni, hogy nekem elvileg megadatott az, ami sok más embernek nem: az idő. Idő arra, hogy azokkal legyek eleget, akiket szeretek, idő arra, hogy olyan dolgokat lássak, amiket mindig is szerettem volna, idő arra, hogy kipróbáljak dolgokat, amiket korábban esetleg nem volt merszem. Ez már tényleg csak rajtam áll. Ki tudja talán ebben az egészben, azért mégiscsak van pár jó dolog is...
Gondterhelt sóhaj szakad ki belőlem, apró párafelhőt képezve az ajkaim előtt, és a bolt üvegének a kirakatán, amit éppen mereven bámulok. Azt hiszem, talán lassan ideje lenne hazaindulnom. De még egy kicsit nézelődhetek. Esetleg vehetnék valami apróságot Samira-nak. Tudom, hogy örülne neki...

Az életünk hosszú, de közel sem békés. Ha nem is mi háborúzunk, úgy tudom vannak épp elegen, akik vívják ellenünk annak ellenére is, hogy nem mi akartunk ilyenek lenni, és nem mi tehetünk arról, amik a teliholdas éjszakákon történnek. Igyekszünk mindent megtenni az atrocitások elkerülése végett, de ez egyszerűen képtelenség. Mindig van valaki: egy részeg tini vagy alkesz, egy pásztoróra után leselkedő párocska, egy vagy több narkós, vagy valaki, aki csak szeretne kicsit jobban elmerülni a gondolataiban, és a magányt keresi. Emberek, akik a lehető legrosszabbkor a legrosszabb helyen vannak, és, amikor megindulnak, sejtelmük sincs, hogy az elképzelhető egyik legborzalmasabb halálba sétálnak bele méghozzá önként, és "dalolva". És ez-az, ami ellen mi nem tehetünk semmit, akármennyire is próbálkozunk. A fajtánk erőszakos, agresszív, és ami mind közül a legrosszabb teljesen hiányzik belőlünk az önkontroll, amivel a normális vérfarkasok rendelkeznek. Ezen nem segít se a gyakorlás, se az idő, se semmi más. Olyan mintha csak a mérgezett génjeinkbe lenne programozva a vadság, és az olthatatlan vérszomj. Érdekes, hogy anno azt gondolták, hogy így találnak megoldást a vérfarkas problémára. Legalábbis ezt rebesgetik az árnyak között. Annál szörnyűbb, ha igaz, és, hogy nem vállalták a felelősséget, azért, amit velünk, és ki tudja még hány másik vérfarkassal tettek. Lepöckölték magukról, és úgy tesznek mintha semmi se történt volna, mintha semmit se tettek volna, és ránk nyomnak minden egyes kioltott élettel járó felelősséget. Ez-az, ami igazán visszataszító ebben az egészben. És sok más dolog mellett ez az egyik, ami talán a legjobban dühít, hogy olyasmi miatt vagyunk mi a rossz fiúk, amiről nem is mi tehetünk, az igazi felelősök meg a hősök szerepében pózolnak...
Azt nem állítom, hogy normális életünk lett volna azután, hogy Samira először, szándékosan megharapott, de az igazság az, hogy így visszatekintve azt legalább életnek lehetett nevezni. Akármennyire is fájdalmas volt az átváltozás, és akármilyen kellemetlenségekkel jártak is a képességeim, de nem kellett minden teliholdkor azon aggódnom, hogy vajon most ez alkalommal hány ember élete fog a lelkemen száradni, vagy talán most esetleg éppen sikerül kicseleznem a másik énemet, és mindenki megússza ép bőrrel, vagy, hogy Mira esetleg nem kerül-e bajba, azért, mert Őt hidegen hagyja az egész, mert Ő úgy érzi, hogy fel tudja dolgozni azt, hogy embereket öl, "hisz ez nem az Ő hibája, és Ő sem tud mindenre figyelni vagy mindig mindenre és mindenkire vigyázni". Épp csak az a probléma, hogy minden gyilkosság, mind jobban ránk irányítja a figyelmet, vonzza a nem kívánt tekinteteket. És itt elérkeztem egy olyan ponthoz, ami állandóan stresszel, ami miatt mindig aggódok. A vadászok, és a "normális vérfarkasok". Halálos ellenség mindkettő, mert a vérünket akarják asz incidensekért. A vadászok azért, hogy feltakarítsák a saját mocskukat, a többi vérfarkas pedig azért, mert sokan rájuk kenik a gyilkosságokat, azok közül, akik esetleg nem is tudnak a mi fajunk létezéséről, és nincs más alternatív megoldásuk, mint azokat hibáztatni, akiket már ismernek. Borzalmas érzés, hogy megpróbálják rájuk kenni a mi bűneinket, és őket marják ezért, de valamilyen szinten megnyugtató a tudat, hogy ennyivel is kevesebben hajszolnak minket. DE félek, hogy eljön a pillanat, amikor már nem úszhatjuk meg a viselt dolgainkat ilyen könnyedén...
Amikor végül úgy döntök, hogy mára eleget elmélkedtem, és tépelődtem a problémáimon végre elszánom magamat az indulásra. A szemeim még egyszer sárgásan felizzanak a neonfényeknek hála a kirakat üvegében, én pedig csak remélem, hogy nem látta meg senki sem. Még egy mély sóhaj, még egy apró párafelhő, ami másodpercek múlva szertefoszlik a hűvös esti levegőben, én pedig lassú léptekkel elindulok a boltok mentén. Szeretnék venni valami apróságot a barátnőmnek. Igazából nincs semmi különleges alkalom, de azt hiszem nincs is rá szükség, ha az ember szeretne egy kicsit kedveskedni a párjának. Egyhangúan sétálgatok, vetve egy-egy pillantást a kirakatokra hátha észreveszek valami érdekeset, ami felkelthetné a figyelmemet. Hirtelen hidegrázásszerű érzés fut végig rajtam. Érzem még valaki jelenlétét, valakiért, aki ugyanúgy nem ember, mint én. Nekik teljesen más a szaguk. És ez a szag félelmet, undort, dühöt vált ki belőlem. Éppen, hogy képes vagyok megtorpanni mielőtt beleütköznék egy lányba, aki velem szemben áll, és kétségtelenül engem méreget. Első ránézésre elég ismerősnek tűnik, de így rögtön nem ugrik be, hogy ki lehet Ő. A szagon kívül, az arcára nézve semmilyen negatív érzés sem társul hozzá így hát nem hiszem, hogy valaki olyan lenne,a kivel valaha is ellenséges viszonyt ápoltam volna. Bár mondjuk ez alapjáraton sem jellemző rám túlzottan. - Esetleg segíthetek valamiben? - kérdem meg tőle felvont szemöldökkel.

Nem szívesen futok össze más természetfeletti lényekkel, és szerencsére eddig nem is nagyon volt dolgom velük. Tartok tőle, hogy csak konfliktus származna belőle, főleg, hogy a legtöbben, akik ismerik a fajtánkat, automatikusan ellenségnek bélyegeznek minket, és egyből megpróbálnának megölni arról nem is beszélve, hogy amint az eddigi életem során láttam, és hallottam a legtöbb természetfeletti faj tagjai igencsak ellenséges viszonyban vannak egymással, és sokan szó szerint keresik az alkalmat, hogy megölhessék más fajok tagjait. Elég rossz belegondolni, hogy a teliholdas éjszakákon az átváltozást követően valószínűleg én és Samira is pontosan ugyanezt teszi, még ha saját akaratunk ellenére is. Bár ha őszinte akarok lenni magamhoz, néha úgy érzem, hogy Samira e-nélkül is érezne kedvet az ilyesmihez. Sokszor utalgat rá, hogy talán jobb lenne félni, mint megijedni, és a saját szakállunkra megtisztogatni a magunk számára a terepet. Én eddig következetesen elutasítottam ezt a megoldást, de mivel ismerem, hogy milyen makacs általában így tartok tőle, hogy egyszer majd rászánja magát, hogy saját maga hajtsa végre a tervét, és valami nagyon nagy bajba kerül...
Mondjuk velem sokszor az a legnagyobb gond, hogy teljesen elkalandozom, és elmerülök a saját gondolataimban mintha csak muszáj lenne. Samira mindig azt mondja rám, hogy született "álmodozó" vagyok, és sokszor olyan vagyok mintha nem is ebben a világban vagy dimenzióban élnék. Bár az Ő szavaival élve Ő pontosan ezt szereti bennem szóval talán nem is annyira rossz, hogy végül is ilyen vagyok. De mindenesetre lehet, hogy pont a nagy álmodozások miatt fogok egyszer jó nagy bajba kerülni, amiből esetleg nem fogok tudni kimászni vagy pedig nem úgy, ahogy szeretnék. Mindenesetre, azért reménykedem, hogy nem így lesz a dolog. Próbálok ügyelni rá, hogy nagyon ne kalandozzak el, de lám most is pontosan ez történt velem nemde? Ráadásul annyira, hogy azt se veszem észre, hogy egy lány áll nem is túl messze tőlem, és úgy méreget mintha csak a "szebbik" alakomban parádéznák az utcán. Nemsokára világossá válik, hogy miért is bámul annyira. Érzem rajta, a szagán, hogy éppen úgy nem lehet ember, de nem tudom, hogy pontosan micsoda is Ő. Talán vámpír, de nem vagyok biztos benne, és talán Ő is ugyanebben a helyzetben van. Viszont az arca az valahonnan nagyon is ismerős...túlságosan is, de egyszerűen képtelen vagyok hova rakni Őt pedig már egészen biztosan találkoztunk valamikor.
- Értem. Pedig te valahonnan nagyon ismerős vagy. - felelek némileg elgondolkodva. - Valahol biztosan találkoztunk már. - vakarom meg a fejemet, mintha ott sem lenne vagy mintha csak puszipajtások lennénk, és az időjárásról csevegnénk nem pedig egy ismeretlen faj, ismeretlen tagja állna előttem. Talán hagynom kellett volna az egészet, és egyetértenem a lánnyal, majd távoznia helyszínről mielőtt késő lenne, és valami nagyon nagy gázba keverném magamat. Nem is értem, hogy miért erősködöm mégis, de egyszerűen érzem, hogy Ő és én már találkoztunk valahol, de nem vagyok benne teljesen biztos. Másfelől egyszerre nyugtalanít a szag,a mit áraszt, de valahonnan ismerősnek is tűnik, ami plusz adalék volt az előbb adott válaszomhoz. Remélem nem döntöttem rosszul, amikor a maradás, és a további kérdezősködés mellett határoztam. De egyszerűen túlságosan nyugtalanít a dolog ahhoz, hogy csak így veszni hagyjam...

Azt hiszem hiba volt annyira elkalandoznom, hogy még csak észre sem vettem, hogy egy másik természetfeletti lény is a közelembe került. Nem tűnik túlzottan veszélyesnek, vagy éppen támadó kedvűnek, de a szag, amit áraszt egyszerűen nyugtalanít. Mintha sejtenem kéne, hogy anélkül is valamiféle ellenségem, hogy egyáltalán ismerném, hogy tudnám, hogy kicsoda Ő. Pedig az igazság az, hogy valahonnan nagyon is ismerős. De egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy honnan is. Ha Samira itt lenne velem, Ő könnyebben felismerné, ha tényleg találkoztam már vele hisz neki egyszerűen kitűnő az arcmemóriája. Olyan emberekre is ráismer fél pillantásból, akikkel esetleg évekkel azelőtt találkoztunk csak egy néhány órás beszélgetés, vagy mondjuk egy este erejéig. Viszont Ő most nincs itt, szóval most az Ő segítsége nélkül kell valahogy megoldanom ezt a problémát bár akárhogy erőltetem sehogy se ugrik be.
Látom, hogy szinte ösztönösen hátrál tőlem, mintha Ő is ugyanazt érezné, mint én. Az is lehet, hogy rám akart támadni lesből csak az utolsó pillanatban észrevettem, és most inkább visszavonulót fúj? Meg szóval tart közben, hogy leplezze az igazi szándékát? Nem is tudom ez valahogy nem illik a képbe. Ha erősebb, mint én akkor így is úgy is megtámadott volna szerintem, ha viszont gyengébb, akkor egyszerűen miért nem old kereket, hogy mentse az irháját? Sehogy se áll össze a kép. Én viszont egészen biztos, hogy nem fogok támadni, hisz egyfelől nem is provokált, hogy ezt a lépést megtegyem, másrészt pedig mindenáron igyekszem kerülni a harcot bárki vagy bármi ellen, hacsak nem feltétlenül szükséges. Arról nem is beszélve, hogy tényleg ismerős valahonnan, és szerintem, ha valamiféle negatív élmény vagy esemény kötődne hozzá, akkor egészen biztos, hogy megjegyeztem volna a kilétét, és nem azon kellene törnöm a fejemet, hogy hol is láttam a titokzatos lányt, aki most itt áll előttem. Aztán végül Ő is megtorpan, és nem hátrál tovább. Ő az én arcomat tanulmányozza, én pedig az övét, de egy rövid ideig egyikünk sem mozdul. Aztán végül beugrik egy kósza emlékkép, még a gimis éveinkből, amikor egyszer elmentünk a tavaszi szünetre Samira-val a tengerpartra a többiekkel...
- Pár éve. A barátnőmmel találkoztunk veled...azt hiszem. Úgy emlékszem te is ott töltötted a tavaszi szünetet, ahol mi aztán együtt buliztunk. - vakarom meg tanácstalanul a fejem búbját. Igen most, hogy ez így beugrott így már határozottabban ismerősnek kezd tűnni az arca, mintha tényleg ott lett volna. Lassan talán a neve is beugrik, úgy emlékszem, hogy N betűvel kezdődik. - Norah, igaz? - bököm ki végül. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a neve, de úgy rémlik mintha így hívták volna a lányt.

Tudom a többi természetfeletti lény veszélyes ránk. Ezt már Samira is megmondta, de éppen Ő volt az, aki a legkevésbé törődött a dologgal, mert annyira hitt a saját erejében. Persze Ő mindig is inkább dőre volt, és vakmerő, mint megfontolt vagy türelmes. Az egész életét, és a cselekedetei javát is ez jellemezte kezdve attól, hogy átváltoztatott a megkérdezésem nélkül, és, hogy később Ő maga is elfajzottá változott, mert nem hallgatott rám, és elcsatangolt mellőlem így még csak segíteni sem tudtam neki, hogy egyáltalán megvédhessem. Persze a végeredmény lehet, hogy így is ugyanaz lett volna...hogy én is elfajzottá változom akárcsak Ő, amikor próbálom megvédeni, de az kétségkívül stílusosabb lett volna, és a kapcsolatunknak is kevésbé tesz be, mint ahogy végül is történt. Mindenesetre, ami történt az megtörtént, és nem tudok rajta változtatni szóval nem is érdemes ezen rágódni. Legalábbis nem lenne szabad, mégis folyton ezt teszem, pedig tudom, hogy nekem se tesz jót, de sokszor nem tudok egyszerűen másra gondolni, mint erre, és, hogy mit is lehetett volna másként csinálni. De aztán, ahogy mindig a végén csak arra jutok, hogy már mindegy...
A lány, aki itt áll most előttem akármennyire is taszító érzést vált ki belőlem, olyan szinten, hogy szinte minden szőrszálam égnek áll mégis tudom, hogy valahol már találkoztam vele, és, hogy a találkozás élménye nem negatív emlékeket hordoz magában. Még ha az emberek nevére vagy arcára annyira nem is szoktam úgy emlékezni, mint mondjuk Samira, de az azért mindig eszembe szokott jutni, hogy milyen természetű és kimenetelű volt az adott személlyel a találkozás akármilyen régen is történt. És Őfelőle semmilyen plusz negatív érzésem sincs azon kívül, amit a megjelenése keltett, de ez inkább valahogy ösztönszerűnek hat, mintha csak a puszta jelenléte váltaná ki belőle, az, hogy megjelent a közelemben. Még az sem biztos, hogy ezt egyáltalán saját hibájából okozza, vagy, hogy egyáltalán akarja. Talán Ő is éppen olyan tanácstalan az ügyben, mint én. Aztán végül megtörik a jég. Bevillan egy emlék akármilyen apró is, de magyarázatot ad mindenre. - Talált, süllyedt. - mosolyodom el a lány hangjára, ahogy kimondja a nevemet. - Pár éve már nem találkoztunk. Bevallom őszintén nem is nagyon számítottam rá, hogy itt, és most fogok veled összefutni. - egészítem ki a mondandómat. - Mi a helyzet veled? - kérdezek rá végül egy fél-mosollyal.

Hát nem mostanában akadtam össze először és utoljára Nora-val. Azért az a tavaszi szünet már eléggé régen volt, legalábbis egy pár éve biztosan és igazából talán csak 1-2 este találkoztunk és beszélgettünk. Ha azt nézem még most is kész csoda, hogy emlékszem rá, és csak annak köszönhetem, hogy alapjáraton elég jó az arcmemóriám. Samira már talán régen elfelejtette volna a lányt, lehet, hogy még meg is támadta volna. Ő mindig is agresszívabban reagált az ilyesmire, mint én. Inkább előbb üt, és aztán kérdez...sajnos. Ebből a szempontból talán szerencsésebb is, hogy éppen nincs itt. Én egész biztosan nem fogok rárontani Nora-ra amíg Ő nem tesz felém semmilyen agresszív lépést vagy megmozdulást. És ez azt hiszem így is van jól. Ahogy elnézem Ő is inkább bizonytalan velem szemben, mint ellenséges. Ha tippelnem kéne, Ő éppen ugyanúgy csak találgathat arról, hogy én mi vagyok, mint Én az Ő esetében.
Persze az ösztönös ellenséges érzéseket még mindig nem tudom megmagyarázni az irányába. Egyszerűen tippem sem lehet, hogy mi lehet. Jobban mondva tippem az van éppenséggel nem is egy, de honnan tudhatnám, hogy igazam van? Épp olyan valószínűséggel lehet vámpír, mint szimpla vérfarkas fogalmam sincs, bár azt hiszem, talán azért a vérfarkas még felismerném főleg, hogy én is az voltam valamikor. Maximum egy hozzám hasonlót ismernék csak fel most már teljes biztonsággal, mert Samira mellettem van, és ezért minden nap érzem az illatukat, de ezzel ki is fúl a tudásom ezen a téren. Samira talán felismerné hisz Ő sokkal többféle lénnyel találkozott már mint én, de ki tudja...Mindenesetre illetlenség lenne rákérdezni hisz nem, biztos, hogy a szíve csücske a téma, ahogy nekem sem az, hogy ha őszinte akarok lenni...sőt.
- Kicsi a világ nemde? - mosolyodom el szelíden, de ahogy elnézem neki sokkal több erőfeszítésbe telik ez, mint nekem. Ha benne is éppen olyan ösztönös ellenszenvet kelt a jelenlétem, mint az övé bennem, akkor nem is nagyon van min meglepődöm, de ha még sincs így akkor is lehet, hogy a jelenlétem már önmagában is elég félelmetes tud lenni. Én legalábbis egész biztosan berosálnák a bennem rejtőző másik oldalamtól, aminek a kisugárzása még akkor is elég erősen érezhető rajtam, amikor amúgy nem vagyok a másik alakomban. Ráadásul fogalmam sincs róla, hogy mi történhetett vele az eltelt pár évben, de ha szeretnék bármiféle kommunikációt is kezdeményezni vele, akkor úgy érzem legalább ennyit illik megkérdezni a másik féltől, hisz valamilyen szinten tényleg ismerősök vagyunk, még ha csak futólag is éppenséggel, de már évek óta nem láttuk egymást...nem mintha számítottam volna rá, hogy valaha is összesodor minket a sors.
- Igen...Nos éppenséggel nekem is elég mozgalmas volt az elmúlt pár évem, hogy őszinte legyek. - vakarom meg nevetve a fejem hátulját. Az tuti, hogy leég hülyén hangzana, hogy ha egyszer csak benyögném neki, hogy a barátnőm előbb vérfarkassá változtatott egy pár éve, azután meg még elfajzottat is csinált belőlem, akiket mindenfelé utálnak, és irtanak, mert velünk egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Lehet ez egyszer így elég tömör lenne neki, és hihetetlen is szóval egyenlőre szerintem megkímélem a részletektől.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - mosolyodok el haloványan a kérdése hallatán. Ezek szerint neki is pontosan ugyanaz járt a fejében, mint nekem. Mindazonáltal nem kerüli el a figyelmemet, hogy gyorsan javítja a kérdését. - Igazából semmi különleges. csak gondoltam meglepem valami aprósággal Samira-t. - felelek udvariasan a kérdésére. - Na és te? Mi jót csinálsz errefelé ilyen későn? - viszonozom az udvariasságát. Igyekszem biztatóan mosolyogni rá, de nem vagyok benne biztos, hogy ez elegendő lesz, hogy megtörje a jeget, még ha úgy néz ki, hogy az már elkezdett felrepedezni.