A zene vadul lüktet, amivel tökéletes szinkronban vonaglanak a táncparketten található testek. Már-már nem is lehet meghatározni, hogy hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.
Jómagam is e tömegben tartózkodtam, s csak úgy, mint a többiek, az elektronikus zene ütemére ringattam különböző testrészeimet.
A mai éjszakát a szórakozásnak szántam. Nem akartam mást csinálni, csupán kikapcsolni és nem rágódni semmin sem.
Ugyanis az elmúlt pár napban képtelen voltam normálisan gondolkodni, csak egy bizonyos emlékkép ismétlődött, ami miatt aludni sem tudtam mostanában.
Ki lehet az a férfi? Vincenzón kívül Ő az első, akire tisztán emlékszem, abból az időből. Biztos voltam benne, hogy Ő tudja, hogy miként kerültem oda és így végre valahára az emlékezetemben lévő sötét foltok is végre kitisztulnának. De csak ebben az egy emlékben bukkant fel, és semmilyen információval nem rendelkezek róla, ami alapján el tudnék kezdeni kutatni utána…
Ezek voltak azok a bizonyos a gondolatok, amik napok óta zúgnak a fejemben és nem hagytak nyugodni.
Emiatt határoztam el, hogy ezen éjszakán, ha törik, ha szakad, de lekötöm a figyelmemet.
A recept egyszerű volt ehhez: rövid ruha, tűsarkú, éjszakai club, koktélok, tánc, játszadozás fiúkákkal.
Tudom, hogy nem kifizetődő hosszútávon a halogatás, de most másra képtelen vagyok. És ez őrli fel az idegeimet igazán. Elszoktam a tehetetlenség érzésétől.
- Bárcsak a sors kedvezne… - motyogtam az orrom elé.
- Tessék? - próbálta túlüvölteni a zenét a mellettem lévő széken ülő szőke szépfiú, aki körülbelül egy fél órája próbál felvágni nekem. E „dicsekvések” hallatán csak féloldalas mosolyra szoktam húzni a számat, és elképzelem, hogy milyen képet vágnának, hogyha elmesélném, hogy én miket éltem meg ez alatt a pár évszázad során, amit lehúztam eddig. Igazából előrukkolhatnék velük, hiszen már nem leplezném le a halandók számára, hogy ők csupán egy kis porszemnyi részei a világnak. Viszont ha lerántanám a leplet valós személyiségemről, akkor számolnom kell azzal a veszéllyel is, hogy az illető maga – vagy ismerősei között van – vadász, és nem nehéz kitalálni, hogy hogyan folytatódna az este… Egyezzünk meg abban, hogy nem kellemesen.
- Semmi, semmi - legyintettem. Aztán ismét rákezdett, nem is tudom, hogy miért hallgatom ezeket végig minden egyes alkalommal. Ha más nem kínoz, akkor magamnak kell intézkedni a „mókáról”…
Egy húzóra megittam a maradék italomat, majd exkuzáltam magam és gyors, de kecses léptekkel a mosdó felé vettem az irányt.
Meglepetésemre senki nem volt a helységben. A mosdóhoz léptem, kinyitottam a hideg vizet, amiben megmostam a kezemet, majd a még nedves kezemmel masszíroztam a nyakamat. Belenéztem a tükörbe. Arcomra kiült a feszültség.
Ez lassan kezd kicsúszni a kezeim közül.
- Mit meg nem adnék, hogy beszélhessek vele - sóhajtottam. Ha visszakapnám az emlékeimet az egy dolog, a körülményeket is meg kell tudnom.
Megszárítottam a kezeimet, nyugodt tekintetet erőszakoltam magamra, majd visszamentem a bárpulthoz. Ott konstatáltam, hogy a „hódolóm” eltűnt. Megvontam a vállamat, leültem az egyik bárszékre és kikértem egy újabb mojitót. Nem tudom, hogy fajtámból eredően, vagy csak szimplán ilyen a belső felépítésem, de még nem ittam annyit, ami akár csak egy kicsit is ártott volna.
Pedig most jól jönne, hogy megfeledkezhessek a bajomról. Más megoldást most nem tudnék rá találni…

Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő, de a tömeget elnézve nem úgy tűnik, hogy közeledne a záróra. Tehát még sok időt tölthetek el itt, élvezve az emberek minőségi társaságát. Már ha annak lehet nevezni, egy halom, alkoholmámorban fürdő, öntudatok elvesztésének határán táncoló fiatalt. Hol vannak már a régi szép idők, amikor a férfiak még harcoltak a hölgyek figyelméért, amit nem adtak olyan könnyen a kisasszonyok. Ma meg általában egy „Szia cica, van gazdád?”-ra úgy teszik szét a lábukat az ostoba libák, mintha a világ sorsa múlna rajta…
Társaságom hamarabb lett, mint gondoltam. Még a koktélomnál is! Azért ez szép részidő…
Még mielőtt tekintetemet az illető felé fordíthattam volna, egy félreismerhetetlen illatot lélegeztem be.
Démon.
- Hogy mit keresek én itt? Hm… szórakozni, felejteni, emlékezni… Jó magam sem tudom a választ - sóhajtottam miközben a távolba meredtem, majd a démon felé fordítottam tekintetemet. - Uraságod csak nem eme hitványok - fejemmel a táncoló tömeg felé biccentettem. - lelkeire vadászik? - búgtam egy sunyi vigyorral az arcomon.
Könnyedén hagyták el ajkaimat e szavak. Ebben a hangzavarban nem lehet azt megtenni, mint mondjuk, amit akár egy forgalmasabb utcán, hogy elcsípni két random ember beszélgetésének egy bizonyos részét. Aztán ha ne adja az ég, valaki mégis csak meghallja szavainkat akkor sem venné komolyan, hiszen ha szétnézek ismét a tömegen biztosra vehetem, hogy ezeket az agyakat már nem vér, hanem alkohol veszi körül. Akár egy unikornison is körbelovagolhatnék lángoló fejjel, magukra sem vennék.
- Nem túl könnyű ez így, hogy „szegény párák” nagy eséllyel a nemüket sem tudnák helyesen? Nem öli meg ez a szórakozás lelkét? - pislogtam rá kérdően. Félvér lévén nem adódhat meg nekem az az öröm, hogy elvehessem mások lelkét. Ezt irigylem a tisztavérű „rokonaimtól”.
Időközben letették elém az italomat. Egy kacér köszönöm után azonnal ujjaim közé fogtam, de még mielőtt megízleltem volna, a démon felé emeltem a poharamat s aprót bólintottam.
Pár korty után ismét a pult tartotta a kis üvegből készült tárgyat, jómagam pedig teljes testemmel a férfi irányába fordultam.
- Szólítson Amuthának! - nyújtottam ki felé jobb karomat. - Miben segíthetek uraságodnak? - mosolyogtam rá.
Semmi kétségem nem fér ahhoz, hogy nem csak véletlenek furcsa láncolata sodorta mellém e férfit.

- Annak minden bizonnyal segítség, akinek elméjét bármennyire is befolyásolni tudja egy ilyen - bájitalnak nem nevezhető - lötty - tekintetemet a fent említett italra szegeztem. Nos igen, hiába kavarog benne pár menta levél – amit egyes boszorkányok talán fel is szoktak használni bizonyos kotyvalékokhoz – ezzel nagy „bűbájt” nem is lehetne előidézni. Már csak amiatt is, mert jobban fel van vizezve, mint bármi más, amit életem során ittam. – Én nem tartozok az ilyenek közé. „Sajnos” - vagy talán nem is annyira bánni való ez. Számos kellemetlen pillanattól kímélt meg a jó szerencsém. Meg néha egész érdekes történések bontakoztak ki abból, hogy pár koktél után úgy viselkedtem, mint akinek az utolsó 4 kört minden bizonnyal ki kellett volna hagynia…
- Bárgyú népek. Ostobábbak, mint egy zsák molylepke - jelentettem ki maró gúnnyal a hangomban a férfi szavai hallatán, majd én is végignéztem a táncoló tömegen, ahol nem olyan rég még szerény személyem is tartózkodott. Nem láttam a parketten mást, csak egy halom, szerencsétlen, ámbár kifejezetten nagyképű fiatalt, akikből (maximum) évtizedek kérdése és nem marad más csak pár csont és némi hamu.
És én ezeknek a társaságát keresem… Mikor tettem ennyire alacsonyra a lécet? Elismerem, könnyed szórakozásnak már jó néhány éve hasznát veszem, a hozzájuk hasonló, züllött ifjaknak (Mert miért ne?). De ennyire erős vágyat még soha nem éreztem, hogy egy ilyen helyen legyek, hozzájuk hasonló „fantasztikus” illetőkkel körülvéve. Ez a legújabb emlékképem, és az általa okozott tehetetlenségből fakadó feszültség, szépen, lassan az őrületbe kerget. Cselekednem kell, mert ez nem mehet tovább sokáig.
- Akkor nézzük a jobbik oldalát ennek: striguláknak megfelelőek ezek is - mosolyogtam.
Igyekeztem nem kimutatni meglepettségemet a bemutatkozása hallatán.
Egy fődémon.
Nem minden nap éri az embert hasonló, szerencse, hogy egy ilyen magas rangú démonnal fújta össze a szél.
- Részemről a megtiszteltetés - jegyeztem meg a kézfogásunk után széles mosollyal az arcomon.
Önkéntelenül is felkacagtam utolsó szavai hallatán. Közel négy évszázados létezésem során már összefutottam számos démonnal. Ennyi találkozás már elég volt számomra, hogy kitapasztaljam, az ő kíváncsiságuk mögött számos más dolog is lapul. Mégis mit várhat az ember a démonoktól? De legalább megkérdőjelezhetetlen, hogy ezen tulajdonságomat tőlük örököltem.
- Mondjuk úgy, hogy igyekszem kizárni fejemből a zavaró gondolatokat. Tudod, elég idegesítő tud lenni, hogyha az életed egy jelentős részét sötétség fedi, csak pár foszlány van meg belőle, emlék gyanánt. De van egy személy, akiről tudod, hogy része volt annak az időszaknak, de túlzás nélkül ennyi az összes információ róla. Így semmit sem tehetsz, hogy „véletlenül” összefuss vele, hogy aztán kifaggathasd - adtam elő panaszomat. - Mi, ha nem ez a gordiuszi csomó a XXI. században? Számomra legalábbis az… - vontam meg a vállaimat.

- Élek már annyi ideje, hogy kijelenthessem szinte mindent kipróbáltam, de semmi sem adta meg nekem azt, amit szerettem volna - mondtam, talán egy kicsivel több megjátszott sajnálattal a hangomban. - Igen, a tisztességes játék nem lenne buli - kacagtam. - Csodálkozom, hogy nem tesznek bele semmi olyat, amitől függő lesz az, aki akár csak egy cseppjét is megízlelte volna. Az lenne az igazi üzlet, szerintem legalábbisvontam meg a vállaimat, majd ismét legurítottam pár kortynyit a koktélomból, ami valahogy csak nem akar elfogyni.
- Igazad kell ebben adnom, nem is bánom, hogy ebből kifolyólag kimaradtak nekem az ilyen „kellemetlen ébredések” - bólogattam.
Be kell látnom, hogy egy „kicsit” (úgy egy elefántnyit) ambivalens a hozzáállásom az emlékezési képességemhez. Bármit megadnék azért, hogy most elfelejthessek mindent egy kis időre, viszont lassacskán teljesen felemészt, hogy képtelen vagyok emlékezni a múltamra…
- Kifejtenéd, hogy mit jelent nálad a szépen beszélés? - néztem rá őszinte kíváncsisággal az arcomon.
- És pontosan milyen is ez a koktél? Csak nem valamelyik mágus főzete? Milyenek a mellékhatásai? - emeltem fel az egyik szemöldökömet miközben kérdéseimmel bombáztam a démon lordot. Annak ellenére, hogy varázstudók vére is folyik az ereimben, nem konyítok sokat a bájitalok keveréséhez. Ennek oka abban leledzik, hogy nem az a domináns felem, és minek kéne nekem szenvednem ezeknek az elsajátításával, hogyha a démoni képességeimmel el tudok érni mindent, amire csak szükségem van? Meg most hogy nézne ki az, hogy kis félvérként bejelentkezek valamelyik mágushoz, hogy „Szeva! Taníts már meg löttyöt kotyvasztani!” Röhejes lenne, és némiképp lealacsonyító. Szóval már csak azért sem…
- Talán, de szerintem a nagyfőnök már a tervezésnél elrontotta őket… Túl naiv, hiszékeny volt az a kettő, egyértelmű volt, hogy előbb, vagy utóbb de meg fogják szedni azt a szabályt - forgattam a szememet. A jelenlegi felhozatal alapján nem tudom elhinni, hogy tényleg ezek lettek volna a legfenségesebb teremtmények… Életem során még nem volt olyan pillanat, hogy egy emberrel való találkozás során megértettem volna, hogy miért ők lettek szánva a csúcsnak.
- Értem - nyugtáztam, ahogy elmagyarázta, hogy a sok rossz minőségű kitesz egy jót, végül is logikus…
- Ez számomra még természetes, még abból a korból származok, ahol megadták a kellő tiszteletet a magasabb rangúaknak. - tártam szét a karjaimat.
- Az nem is kifejezés... - sóhajtottam fáradtan. - El tudom képzelni, hogy mennyire rossz lehet az is. De hát sosem vagyunk megelégedve a mindenkori helyzetünkkel - mosolyogtam savanyúan.
- Igen, vagyishogy Ő tudna nekem információkkal, emlékekkel szolgáltatni. Igen, azokra lenne szükségem - hadartam, majd hosszú percekre elnémultam.
Át kellett gondolnom a helyzetemet.
Ha nem is teljesen úgy, ahogy elképzeltem, de Mammon meg tudná adni nekem, amire vágyok. Előfordulhat, hogy a fickó már nem is él, netalántán abban lenne érdekelt, hogy hazudjon a múltammal kapcsolatban vagy szimplán csak nem ismerné a múltamat teljes egészében. Így Őt felkutatni talán nem is tűnik a legjobb ötletnek.
Azonban az ár… nem éppen olcsó. De mikor akadna még egyszer ilyen lehetőségem.
- Végül is, Nagy Sándor is így oldotta meg a helyzetet… Viszont még mielőtt kimondom, elárulnád, hogy pontosan mik is lesznek a következményei, hogy a lelkem a Te tulajdonod lesz?

Akaratlanul is felhorkantam a hasonlata hallatán.
- Ez esetben, akkor inkább maradok a problémás dolgaimmal, mintsem egy hogy egy olyan helyen érezzem magam. A büszkeségemet többre tartom - vontam meg a vállaimat. - Vagy végül is -gondolkodtam el.- több, mint 3600 évvel vagy idősebb nálam, annyi idő alatt csak megtalálom az én számításaimat is - kacsintottam.
Már ha van még annyi évem hátra. Szülői hagyatékom, ha nem is ennyit, de megközelítő számú évet lehetővé tenne, de manapság nem sokan hallnak természetes halált. Mármint azok között, akik nem csak mezei halandóként tengetik silány kis életüket ezen a sárgolyón. Meg azt sem tartanám kizártnak, hogyha nem is létezne olyan sokáig ez a sárgolyó. Ha nem mi pusztítanánk el teljesen, akkor talán az öregember nyomna egy újabb újraindítást. És valamilyen szinten még meg is érteném a tettét.
- Éljen soká a fogyasztói társadalom! - emeltem fel a poharamat miközben gúnyosan felkiáltottam. Egyet kell értenem a fődémonnal, a mai helyzetek között minél több és jobb dolgod van, annál jobb és fenségesebb vagy. És ezek a gyarló népek csak arra áhítoznak. Aztán mikor az életük végén rendezniük kell a számlát, nos, az nem lesz kellemes számukra.
- Gusztustalanok - csóváltam a fejemet. - Itt játsszák a nagymenőt, de igazán nagyba nem mernek belevágni. Ha ezek megdöglenek… csökkeni fog a Pokol színvonala. Gyalázatos - sóhajtottam lemondóan. Nem mintha én jártam már volna ott, de onnan származok, és garantáltan oda lyukadok ki, így talán joggal „aggódhatok” azért a dimenzióért.
- Asmodeus rendjéből származok, így nem kell nekem különösebb erőfeszítés az ilyenhez. De értem mire célzol, zsákbamacska az egész világ. De talán az sem lenne jó, hogyha minden kiszámítható lenne, úgy vélem, hogy az felettébb unalmas életet nyújtana - vontam le a következtetéseimet. Hát igen, se ez nem jó, se az, egyik sem ideális, és nem is nagyon választhatunk, hogy mikor mit akarunk, így nem tehetünk mást csak sodródni az árral és figyelni.
- Oh, ez esetben lehet, hogy később élek e nedű fogyasztásával -bólintottam.
- Ha ez így van, akkor a vénember a legbetegebb mindközül, és el kéne zárni… csak hát, az kicsit nehezen lenne az kivitelezhető - de jogos lenne. Ha végiggondoljuk, hogy mi van itt, mióta megették az első almát egyértelműen megállapítható, hogy ilyet nem tervez, akinek csak egy kicsi értelem is szorult a fejébe.
- Ilyen volt a neveltetésem - vágtam savanyú képet egy röpke pillanatra, majd ismét nyugodt arckifejezést erőltettem magamra. - De azért én sem adom meg mindenkinek, csak azoknak, akiket arra érdemesnek találok - húzódtak kaján vigyorra az ajkaim. A tisztelet és a hierarchia azért van, hogy mindenki tudja a helyét, hiszen csak úgy tudunk előre menni, ha tudjuk az merre van, és az lehetetlen ha azt sem tudjuk, éppen hol vagyunk.
- Igen, Ő kellene nekem, hogy végre tiszta legyen a kép előttem - nem csak az emlékeim kellenek. Kellenek a válaszok a miértekre és a hogyanokra, s mivel ezek rajtam kívül álló tényezők egy külső személy is kell. És csak Ő róla tudok.
Érdeklődve figyelem, ahogy részletezi mi is lenne a következménye, ha a lelkem az Ő tulajdonába kerülne.
Pár másodpercnyi csönd után a következő szavak csúsztak ki az ördögi vigyorra ívelő ajkaim közül:
- Hol írjam alá?