Nem teljesen így képzeltem el a mai napomat. Pontosabban ezt a megbízatást kicsit könnyebbnek gondoltam elsőre.
Nem egy eget rengető, hollywoodi akciófilmbe – illő volt a küldetés a leírása alapján: egy szelencét – és annak tartalmát – kellett visszaszereznem jogos tulajdonosának. Vagyis ezt állította a megbízóm, az, hogy tényleg ez az igazság, már nem az én feladatom utánajárni.
Szerencsémre a jelenlegi megbízóm megkönnyítette a feladatomat azzal, hogy megadta, kinél is van a tárgy.
Itt kellett volna már gyanúsnak lennie ennek az egésznek.
Az illető szabályszerűen ott lakott, ahol a madár se jár. Igazából pont csak a tollas barátaink jártak arra, semmi más. Az ódon, kőből épített, viktoriánus épülethez csak egy földút vezetett s erdő vette körül.
Megvártam, amíg az illető elhagyta a házat majd akcióba lendültem. Első lépésként megbizonyosodtam arról, hogy nincsen egy teremtett lélek sem a házban. Következett a bejutás.
Ez sem volt nehéz, könnyű az ember (vagy bármi más) dolga, ha származása alapján képes irányítani a dolgokat.
Innentől jött a neheze. Felkutatni a dobozt. Feltúrtam az egész helyet, hogy megtaláljam, nem törődve azzal, hogy hazaérve egyértelmű lesz számára, hogy mi is történt. De úgy voltam vele, hogy ha minden jól alakul, már rég hazarepültem volna, mire hazaér.
De nem alakultak jól az események.
Éppen hogy megtaláltam a hálószoba egyik könyvespolcának titkos rekeszében, és a bőrdzsekim belső zsebébe suvasztottam a díszes dobozkát, mikor szabályszerűen megremegett a föld.
Ez nem hangzik jól.
Mire észbe kaphattam volna az ajtó kirobbant keretéből és az illetővel néztem farkasszemet.
Ekkor gondoltam úgy, hogy a legjobb lenne haza teleportálni. Elképzeltem, ahogy a kanapéra érkezek.
De nem mozdultam. Blokkol.
Más alternatívák után néztem. Amikből jó szerencsém most nem adott sokat. S közben még a fickó által felém irányított kődarabokat is kerülgetnem kellett. (Ennyiből már a hülye is rájöhet, hogy az úr föld mágus… és egy vastag falú, kőházban lakik. Ügyes.)
Nem volt más választásom: kiugrottam az ablakon. Nem abból a fából faragtak, aminek egy ilyen ugrás a második emeltről ártott volna, ennek hála hamar talpon voltam, ami alatt a kemény föld azonnal elkezdett folyni. Futóhomokká alakította. Nagyokat szökkenve siettem a fák közé, remélve, hogy ott már nem lesz rám hatással. Azonban még mielőtt beértem volna a fák közé, hátra fordulva egy tűznyalábot kilőttem az épület felé. Arra az esetre, ha elgondolkozna azon, hogy utánam jönne…
A fák takarásában sem álltam meg, lábaim vittek előre, mint űzött vadat. A valóságtól ez nincs is olyan messze jelen esetben.
Elmém kikapcsolt, hagytam, hogy az ösztöneim vigyenek előre.
Aztán megcsapott a párás levegő, ami tipikusan az állóvizek környékét lengi körbe. Lefékeztem és óvatos léptekkel mentem abba az irányba, amerre a vizet sejtettem.
Nem is olyan soká ki is értem a fák közül, s egyben egy elvarázsolt kis tájba kerültem. A fű méregzöld szőnyegét mindössze a tó azúrkékje törte meg. A partjához sétáltam, ahol letérdeltem és megnéztem magam a vízfelületről visszatükröződő képemet. Hajam kócos, arcom saras volt. Megmostam kezemet majd utána a fejemet. Úgy gondoltam, mielőtt még visszafele veszem az irányt, iszok a vizéből. Lenyelve az utolsó cseppet is távozni készültem, ám megfordulva a tisztás szélén egy nőt pillantottam meg velem szemben.
-Üdv! - köszöntöttem kiegyenesedve, a lehető legnyugodtabb hangnememben, amit jelen helyzetben megüthettem.

Tekintetemet nem vettem le a nőről mindaddig, ameddig nem jegyezte meg, hogy bőrdzsekim úgy döntött, hogy szakmát vált és fáklyaként kezd el üzemelni.
- Jaj! - kiáltottam fel, bár ez inkább neki szólt, mintsem az ijedtség szólt belőlem. Nem tagadom, olykor-olykor előfordulnak az ilyenek nálam. Főleg olyan összecsapások során, amikor a célzás a teendőim lista vége felé szerepel. Bizonyára, most akkor kerülhetett homok a gépezetbe, amikor éppenhogy szilárd talajra érve azonnal fordultam vissza és támadtam. Majd ezt még gyakorolnom kell.
De legalább az erdő nem gyulladt fel, kár lenne érte.
Megráztam fejemet, hogy e kósza gondolat visszamenjen a helyére, az agyam leghátsó zugaiba. Előfordulnak ilyen „érdekes” gondolataim, ez van, ha belül a romlottság mellett némi jóság is található.
Miközben a gondolataim így – szanaszét rohantak, ismét letérdeltem a tó mellé és az időközben levetett dzsekim a parázsló részét a víz alá nyomtam. Miközben gondosan figyeltem arra, hogy a kis csomag ki ne csússzon a belső zsebéből. Valahogy nem érzem úgy, hogy fürödnöm kéne ebben a tóban…
Az égés hamar elállt, a vizes ruhadarabot innentől a karomon fogom vinni.
És akkor most jöjjön a következő megoldandó ügy: a nő.
Nos, már tudja, hogy nem vagyok halandó. Feltételezem, hogy ő sem közönséges emberke, mivel ha az lenne, már rég pattogna… akár mint olyan, aki meg van veszve értünk, mint egy rajongó, akár mint aki undorodik/retteg tőlünk. Itt jegyezném meg, hogy utóbbiakkal külön élvezet találkozni, kész felüdülés az idegeikre menni, míg az előbbi csoport tagjai inkább idegesítőek.
Azt is meg merem kockáztatni, hogy a hölgy nem vadász. Különben már nem ilyen nyugodtan álldogálnánk a gyep két végén. Érzékeimet használva igyekszem bizonyosságra szert tenni faja felől, de csak annyira jutok, hogy közös felmenőkkel bírunk.
- Köszönöm, néha megtörténnek ilyen balesetek, öreg kutya nehezen tanul új trükköket - magyaráztam zavart tekintettel.
Talán ideje lennem távozni. Nehogy a végén még a nőnek eszébe jusson megkérdezni, hogy mit kerestem itt, ilyen felhevült állapotban. Nyitásom után nehéz lenne elhitetni vele, hogy csak sétálgattam…
Tényleg mennem kéne, de nem tudom, hogy merre is járok. A hölgy helyinek látszott (öltözéke és a kis kosárkája alapján), Ő biztos meg tudja, mondani, merre van az arra.
Pár lépést megtettem felé, de még így is megtartottam a tisztes távolságot.
- Bocsánat, nem vagyok helyi és azt hiszem a tájékozódási képességeim éppen csütörtököt mondtak. Meg tudnád mondani, hogy merre van a Port Angeles felé vezető út? - igyekeztem minél barátságosabbnak tűnni. Szándékosan nem Seattle-t mondtam. Igaz, hogy nagy város az, de ameddig nem tudom, hogy kivel van dolgom, addig érdemesebb biztonságira játszani. Egy bizonyos dolgot hamar megtanultam: a bizalmat nem adjuk meg az első pillanattól kezdve.

Ahogy közelebb lés közelebb kerültem a nőhöz, úgy vettek körbe egyre erősebben a tőle áradó illatok és rezgések, ezáltal már pontosan be tudtam határolni, hogy melyik faj egyedével állok szembe. Boszorkány. Nos, ez talán jó kiindulási alap lehet, hogy bizonyos fokon rokonok vagyunk. Mindaddig, ameddig nem jön rá, hogy nem a boszorkány a domináns felem, hanem az alvilághoz húz inkább a szívem. Hiába tagadnám, beavatott szemeknek egyértelmű, hogy hibrid vagyok, az már részletkérdés, hogy ki mikor és hogyan jön rá a gyökereim részleteire.
Eddig azt figyeltem meg, hogy akárhányszor, egy boszorkány teljes körű képet kap a származásomról, egyből ellenségként kezel. (Leszámítva pár árnyboszorkányt, akik valamilyen „meglepő” módon szimpatizálnak velem.) Pedig ha tudnák, hogy ha nincs dolgom velük és nem is zavarják vizeimet addig én sem piszkálom őket…
Mindenesetre nem ártana, ha még azelőtt megtudnám a számomra szükséges információkat, mielőtt személyazonosságomra fény derülne. De ha mégis nyilvánvaló lenne ez a kis információ számára… a világ még nem fog attól összedőlni!
Egy dolog felkeltette az érdeklődésemet a nővel kapcsolatban: nem támadólag lépett fel. A szituáció világos: Ő helybéli, jómagam pedig egy behatolóként tetszelgek, akárhol is vagyok most. Könnyedén letámadhatott volna, helyismerete nagy előnyt jelentene számára, mégis illedelmesen viszonyult hozzám. Nem lepődnék meg azon, ha kiderülne, pár évszázadot már Ő is maga mögött tudhat. Ez a higgadtság az idősebbekre jellemző, különösen a magas rangú mágusoknál. Hm… vajon a hölgy ki lehet pontosan?
- Bizony, valahol mi is emberek vagyunk. És ahogy az öregek szokták mondani: hibázni emberi dolog - tártam szét a karjaimat.
Éreztem, ahogy arcomra – noha csak egy másodperc erejéig, de – kiült a meglepetés. Szóval azt már tudja, hogy boszorkány is vagyok. Azt viszont nem értettem, hogy miért húzna származásom miatt e helyre a szívem.
- A völgy - ismétlem meg utána a szavakat. Majd kikerekedett szemekkel néztem magam elé. - A boszorkányok völgye. A boszorkányok völgyében vagyok? - pillantottam ismét a boszorkára, majd tekintetem tovább szállt és a minket körülölelő fák között ugrált, mintha támadásra számítottam volna onnan.
Még nem jártam itt, legalábbis nincs tudomásom róla. Számottevő ismerttel sem rendelkezek a helyről és lakóiról (leszámítva, hogy mágusok és boszorkányok lakják, de aki a hely nevének hallatán erre nem jön rá, az menjen vissza csicsikálni a bölcsödébe), így úgy gondolom, hogy nem volt túlzott a reakcióm. Ki tudja, milyen helyzetbe, netalántán csapdába estem bele.

Rég nem vert a szívem ennyire hevesen, mint most, ahogy vártam, hogy előbukkanjon a fák közül a rám leselkedő veszedelem. De nem történt semmi. Konkrétan semmilyen neszt nem lehetett hallani az erdőből. Még az állatokét sem, pedig kizárt, hogy ne nyüzsögne eme hely tőlük. Vajon mi némította el őket? Tán megérezték a jelenlétemet és az riasztotta el őket? Ez esetben „szomorúan” venném tudomásul, hogy még a természet is retteg a bennem rejlő gonoszságot. Vagy lehet, hogy tényleg vár rám valami (vagy esetleg valaki), ami még nálam is nagyobb félelmet vált ki az anyatermészetből? Mindenesetre a figyelmem nem lankadhat.
Gyorsan kapkodó tekintetemet azonnal visszaemelte a nőre a kijelentése nyomán. Sejtésem beigazolódott, a boszorkányok területére tévedtem. Fantasztikus. A nő állítja, hogy nincs félni valója, annak, akinek nincsenek sátáni tervei e varázslatos helyen.
Óvatosan végignéztem a boszorkán, igyekeztem észrevenni a viselkedésén bármit, ami elárulja, hogy hazudik-e vagy sem. Végül a tekintete mutatta meg, hogy szavai őszinték voltak. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre…
Feszült testtartásom némileg ellazult, megkönnyebbülésre utaló sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Ez nagyszerű, mivel szándékaim a lehető legteljesebb mértékben ártatlanok - feleltem neki olyan mennyiségű őszinteséggel, amivel talán még soha nem beszéltem. Egy cseppnyi hazugság, elferdítés, homályosítás sem volt az előbb elhangzott szavaimban. Nem fordul ez elő nálam olyan gyakran. Azért néhanapján vannak helyzetek, amikor az őszinteség a legjobb eszköz, ha el akarom érni a céljaimat. Most is ilyen ritka helyzet állt be. Talán még egy fehér hollót is láthat ma az ember, ezek után az sem lenne meglepő!
Én, mint űzött vad? Jobb szeretem a fordított felállást. De be kellett látnom, hogy (részben) igaza volt a hölgynek. Nem éppen a nyerő pozícióm miatt távoztam, gyakorlatilag menekülve a helyszínről.
Kiváló megfigyelő. Lefogadom, hogy nem lehet könnyen átvágni a nőt. Egyre biztosabb, hogy egy magas rangú boszorkánnyal találkoztam.
Ennek realizálása egy „csöppet” megkötötte kezeimet azzal kapcsolatban, hogy mit is válaszoljak neki az utolsó kérdésére.
Itt már nem jöhet szóba a teljes igazság, nem tudhatom, hogy ismeri-e esetleg azt a „bájos” föld mágust, akitől elvettem azt a kis szelencét, ami jelenleg is a kabátom belső zsebében lapult. Ne adjisten, talán még szövetségesek is lehetnek ők ketten. Nem nehéz kikövetkeztetni azt, hogy ez a forgatókönyv nem igazán lenne kedvező számomra. Viszont egy egész kis mesét sem találhatok ki, a nő nem hülye, biztosan átlátna a szitán és ez veszélyeztetné a jelenlegi – kifejezetten – nyugodt helyzetet.
Mi tévő legyek?
- Ez egy kicsit összetettebb - kezdtem neki, a tőlem telhető legnagyobb higgadtságot előadva. - Fogalmazzunk úgy, hogy is – is, bár én nem szándékoztam konfrontálódni senkivel sem. Kissé veszélyes munkát űzök, ami során az összetűzések olykor-olykor elkerülhetetlenek. Most is egy ilyen helyzet eredményeként kerültem ide. De biztosíthatlak afelől, hogy a támadóm nem követett, nincs veszélyben a völgyed - mondtam el a lehető legdiplomatikusabb választ, ami hirtelen eszembe jutott. Miközben beszéltem, végig a nő szemeibe néztem, ezzel is hangsúlyoztam, hogy szavaim igazak (nagyjából, fogjuk rá) és tényleg nincs terveim között semmi olyan, ami számára vagy a völgye számára káros lenne.