Van valami varázslatos a Pokol folyosóiban. Még érezni a rothadó hús szagát, a forróságtól égő bőr utánozhatatlan bukéját, a vér fémesen ínycsiklandó illatát. De mégsem ez teszi különlegessé. Hanem a mindent átható, átívelő, befeketítő rettegés, az a különleges érzés, ami elfog, mikor megérzem a lent rothadó lelkek szenvedését. Utánozhatatlan. Kéjdémon vagyok, a bűnök más formája nem éltet, csak a vágyé, de attól még romlott lelkem nagyon is élvezi, ha a szenvedést látja, érzi. Született démon vagyok, nem kétséges.
Ujjaim lassan húzom végig az ezüstszín pengén, s a bőrömre kenődött vöröslő nedvet elégedetten nyalom le ujjamról. Mögöttem egy démontanonc láncon vonszol két meggyötört kárhozottat, negyvenes évei végén járó férfit, és egy harminhat éves nőt. Egész testüket vágások borítják, lépni alig bírnak, remeg minden porcikájuk. Hát igen, kilenc órán át estek egymásnak, majd az extázis elérése előtt oltottam el vágyukat, s közben mindkettőben felélesztetem a mazochizmus iránti olthatatlan sóvárgást...Élmény volt látni, ahogy nemi szerveik már véresre gyötörték, egymást karmolták, tépték, s közben azért könyörögtek, újra és újra vágjam beléjük a csinos kis ezüst pengét, nyissam fel bőrüket, szórjak a sebbe sót, csepegtessek izzadt testükre savat. Aztán hagytam őket a fájdalomtól zokogni, könyörögni azért, hogy abbahagyjam végre. Imádom ezt csinálni.
- Vezesd a cellájukba ezeket a nyomorultakat, holnap újrakezdjük. - vágom oda ridegen a kissé testes, masszív alkatú tanoncnak, aki feszesen engedelmeskedik utasításomnak. Látom rajta, sok kérdése lenne, de ezt majd megteszi a mestere, engem csak arra kértek, tartsak neki bemutatót a megfelelő kínzásokról, a taktikáról, hogy hogyan lehet a legtöbbet kifacsarni egy ilyen esetben a kárhozottakból. Még hallom az esdeklő könyörgést, a láncok csörrenését, a léptek zaját távolodni, de egyre halványabban. Saját lábam szinte zajtalanul érinti a betonpadlót, ahogy elhaladok a rácsok közt, amelyek mögött szintén különböző bűnök miatt sínylődő kárhozottak lapulnak a falhoz.
Sidragosam...ő az...Sidragosam...csak ne értem jöjjön...
Hallom a suttogásokat a kietlen reménytelenségben, de csak gúnyos mosolyra húzódik a szám. Ugyan már, nem vagyok én a legkegyetlenebb kínzó a Pokol köreiben, dehogy. Tény, hogy élvezettel csinálom, amit csinálok, de nem kell tőlem úgy félni. Hisz van olyan lélek, amelyet immár 700 kerek éve gyötrök, és még mindig nem unom. Sőt, kifejezetten kedvelném, ha nem vetném meg teljes fekete szívemből azt a ringyót. Minden esetre a büntetéseit kifejezetten élvezem. Mikor a folyosó túlvégén bekanyarodni látok egy másik démont, kíváncsian pillantok felé, ő is rám néz, s erről eszembe jut a rám bízott feladatom, amit Asmodeus, rendünk vezetője adott nekem. A démont ismerem, természetesen, bár nem sokszor volt egymáshoz közünk. Legutóbb feladatot adtam neki, talán azzal kapcsolatban van híre.
- Sidragosam, megérkezett, a lakosztályában van. - mondja, ahogy a közelembe ér, mire kíváncsian pillantok rá.
- Remek. Mikor érkezett meg? - kérdezem könnyeden, de már a megtorpanásából látom, hogy a válasza nem fog tetszeni. Szigorúan pillantok felé, mikor nem felel.
- Tán süket vagy? Azt kérdeztem, mikor érkezett meg? - kérdezem visszafojtott indulattal, mire nagyot nyel. Látom szemeiben a félelmet éledni, szorongását mutatja, hogy tördelni kezdi a kezét is a háta mögött.
- Ööö...úgy...két órája...
Kezemben játékosan táncoltatom meg a pengét, mire amaz nagyot nyel.
- Mi tartott ennyi ideig, hogy meghozd nekem a hírt, mikor külön felhívtam a figyelmed, hogy haladéktalanul értesíts, ha megérkezik? - dörrenek rá, mire ijedten rezzen össze hangom erejétől. - Szerinted unalomból téptem a számat? Nem volt jobb dolgom? Vagy szerinted méltatlanul bíztam rád ezt a dolgot, és nem vagyok jogosult ilyenekkel zargatni olyan nagyon fontos személyedet?
Haragom kézzel fogható, és érezhetően el is éri a célját, a démon ugyanis mogyoróméretűvé húzza össze magát ijedtében, és csak a fejét rázza hevesen, jelezve, eszébe sem jutott, hogy azt feltételezze, fontosabb lehet nálam a rendszerben.
- A francba is, tűnj a szemem elől te pondró, majd később kitalálom miként büntetlek meg amiért figyelmen kívül hagytad az utasításomat.- mondom, majd sarkon fordulok, és faképnél hagyom. Idegesen igazítom meg magamon bőrdzsekimet, és sebes léptekkel indulok a démonok lakosztálya felé a Bujaság bűnének földjén.
Menet közben igyekszem hangolódni. Nem tudom mire számítsak Cassandrától. Eddig nem sokszor találkoztunk, legalábbis nem négyszemközt. Hogy volt-e köztünk valaha valami? Soha. Asmodeus tulajdonára még csak ránézni sem mernek a pokollakók, nem hogy szóba álljanak vele. Persze ez alól némileg kilógok, hisz sok száz év alatt bizonyítottam már Asmodeusnak a megbízhatóságomat. Talán ezért is választott ki a feladatra, hogy legyek testőre Cassandrának, vigyázzak rá, és adjak meg neki mindent, amit csak kér. Ha kell, akár magam is adjam oda neki. Örülök-e a feladatnak? Nem kifejezetten. De Asmodeus kérte, hát megteszem, ha szükséges, bár vannak kétségeim afelől, hogy Cassandra mindezt igényelné-e valaha. Nem azért, mert nincs önbizalmam, mert az bizony az eget veri, hanem mert mi kéjdémonok egészen másként állunk a szexualitáshoz, mint mások, és egyáltalán nem ismerem a nő ízlését, az igényeit. Meg amúgy is, tulajdonképpen az első lépésként valahogy a bizalmába kell férkőznöm. Hisz nem tudhatja, hogy valójában miért keresem a társaságát. Titokban kell tartanom, hogy feladatom van vele.
A lakosztályához érve határozottan bekopogok, és mielőtt megvárnám a választ, egyszerűen benyitok a lakosztályba. Nem szokásom sokat törődni a protokollal, kivéve persze a feljebbvalóimmal kapcsolatban. Lazán besétálok, majd mikor megpillantok egy polcon friss gyümölcskosarat, elveszek egy ropogós almát, és beleharapok.
- Hmm...ez jó. -dörmögöm, majd lehuppanok egy közeli fotelbe, és körbe pillantok a lakosztályon. Szép és ízléses, bár nem az én világom. Csak a nőt nem látom sehol. Mégis hol a fenében lehet? Szólongatni kezdem. - Cassie, drága, hová bújtál? Gyere elő, nem harapok, ajánlatom van a számodra. Méghozzá nagyon jó kis ajánlat. - duruzsolom, s már egész jól eljátszom, hogy érdekel, amit kitaláltam, hogy kicsit a közelébe tudjak férkőzni. Valójában azonban az az igazság, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tudna érdekelni Asmodeus szukája. Semmilyen szemszögből. De mindegy, elég jó színész vagyok, volt rá nyolcszáz évem, hogy kigyakoroljam, majd meglátjuk mire megyek vele. El kell hitetnem magammal, hogy ő az egyetlen, akit akarok. Én egy gép vagyok, egy robot. Nincsenek érzéseim, csak lojalitásom, hűségem, és a saját romlottságom. Mégis, most valahogy el kell érnem, hogy valahogy érzelmet mutassak, legalább valamilyen szinten. Azt hiszem ez lesz a legnehezebb része.

If you force something you

do not mind, it will not operate.

Még mindig dühös vagyok, és csalódott, és bosszúra szomjazom. Azt hiszem. Abban a hitben tartózkodtam a Földön, hogy Asmodeus úgy sem talál rám. Ashton kellőképpen le tudott bujtatni, az elején, aztán meguntam a banánt, és leléptem tőle, Belleluve-ba. Mióta láttam Asmodeust és Lucyt, teljesen önpusztító életmódba kezdtem, bár valószínűleg annak is nagy köze lehet a dolognak, hogy nem régiben haltam meg. Tizennyolc évesen. Igazából jó formán még fel sem bírtam fogni, hogy mi történt. A drága apámnak köszönhetően, hibridnek születtem, így értelemszerűen a pokolra kellett jussak. Hóhérom nem volt más, mint maga Lucifer. Azt hiszem büszkének kéne lennem erre, az ember azt hinné, hogy a halálával véget ér az élete. Hogy nem marad más csak üresség. De vannak azok a szerencsések, vagy szerencsétlenek kiknek meg sem lett volna szabad születniük. Mint én. Nem voltam egy szerelem gyerek, az apám megerőszakolta az anyámat, aki aztán miután megszült, nem bírta elviselni a tudatot, hogy egy démontól született lánya, így a barátnőjének ajándékozott. De a sors úgy akarta, hogy tudomást szerezzek róla, vagy csak nem bírta a lelkiismerete, nem tudom. Egész életemben az apámat gyűlöltem, amiért szegény anyámat elhagyta, megerőszakolta. Minden erőmmel, és a kevéske zsebpénzemmel is azon voltam, hogy felkutassam, aztán a véletlen folytán bele botlottam. Kiderült, hogy anyámmal ellentétben ő ott volt velem, még ha nem is tudtam róla, de ott volt. Közel kerültem hozzá, elkezdte megmutatni, hogy mire lehetek képes a tőle örökölt erőmmel. Megismerkedtem Asmodeussal is, ő volt az első komolyabb barátom, sok mindent tanultam tőle. Például, hogy szeret uralkodni másokon, rajtam mindenképpen, ami először tök viccesnek tűnt, de ma már nem annyira. Ahogy ébredezni kezdett bennem a démon, úgy kezdtem el más hogyan viselkedni. Először fel sem tűntek a hangulat ingadozásaim, meg egyébként is az egész lényem más lett, mintha konkrétan két személyiségem lett volna. Habár Asmodeussal akadt egy két nézeteltérésünk. Például a bennem élő démon arra késztetett, hogy engedjek a kísértésnek, és össze feküdtem Sashaval. Mentségemre szóljon, legalább három hónapra felszívódott és egy nyamvadt sms-t sem volt képes pötyögni nekem. Így aztán, azt hittem örökre felszívódott és nála vigasztalódtam. A helyzet az, hogy utána pár nappal a farkas felszívódott és azóta sem tudom hol lehet. Asmodeus tagadja, hogy bármiféle köze lenne is az eltűnéséhez, de én nagyon nem hiszek neki. Bizonyítékom amúgy sincs. Azt hittem, hogy minden rendben lesz, de még annyira sem volt, mikor még nem haltam meg. Világos volt számomra, hogy Cassandra Bennett meghalt, ott az erdőben, Lucifer keze által, tehát nem is élhettem abban a testben. Kerestem egy másikat, azt nem fejteném ki, hogy mégis mi vezetett ahhoz, hogy Ashton kislányának a sztriptíztáncos anyja bőrébe bújjak bele. És miután ő is felszívódott ez teljesen hülyeség is lenne már. Ezt az új külsőt Asmodeusnak is meg akartam mutatni, csak hogy amikor rátaláltam éppen nagyon el volt foglalva. Valaki mással. Mármint, értem én, hogy ő Lord meg ilyesmi, gondolom, de hogy pont Lucy? Akit a barátomnak, vagy olyasminek gondoltam? Csalódtam és megbántott mind a kettő. Gondolkodás nélkül füstöltem el tőlük, és mivel képtelen vagyok kezelni ezt a sok érzelmet, vagyis inkább azok kikapcsolásával próbálom feldolgozni magamban az egészet, ami velem történt. Elvileg részt kellett volna vennem ilyen száz éves tortúrában is, de mivel ő megkímélt ettől, még ott gyökereznek bennem az érzelmek, ez nem múlik el egyik napról a másikra, közben pedig, ugye a teljes egészében feléledt démon felem is érvényesülni akar. Legtöbbször sikerül is neki. Lassan éjfélt üt az óra, elgondolkodva állok a férfi előtt, negyven körüli lehet, halandó, ha beszippantom a levegőt, érzem a szagából a vágy lágy illatát, kívánatosnak találja a testem, tisztán ki tudom venni a gondolataiból. Egy szűk, élénk kék színű rövid, farmer szoknya van rajtam, egy fekete, magas, bokacsizmával, egy fehér, laza trikóval, mivel meghaltam amiatt azt hiszem nem kell aggódnom, hogy felfázom. Legalább. Mosolyogva, elgondolkodva simítok végig borostás arcszélén, ahogy közelebb hajolok hozzá.
-Kíváncsi lennék, hogy mi mindent tennél meg, hogy megkapd ezt a testet...- hajolok közelebb, ajkaira lehelem a kérdést, nyilván soha az életben nem kapná meg, de valóban kíváncsi vagyok a válaszára, a reakciójára. Látom ahogy megremeg az ajka, hirtelen nem is tudja mit felelhetne rá.
-Elmondom én mit akarok tőled, szivi,- finoman végig nyalok nyelvemmel a száján, ahogy kezem lesiklik a nyakán, mellkasán, pontosan oda, ahol érzem szívének szabálytalan ütemét.- A szívedet akarom,- jelentem ki hűvösen, ahogy hirtelen benyúlok oda, érzem ahogy bordái ketté roppannak, ujjaim ráfónodnak arra a bizonyos szervre, majd hirtelen kirántom a testéből. Egy pillanatig még halálra vártan pislog rám mielőtt össze esne. Ő volt a harmadik férfi... ma éjszaka, azt hiszem, bár az is lehet, hogy a negyedik? Az arcomon vérfoltok, a ruházatomra is jutott, ami azt illeti, szó szerint fürödtem a vérben.
-Cassandra, azt hiszem ideje menned,- majd mielőtt reagálhatnék egy démon kap el, majd füstöl el velem a pokolba, pontosan oda ami a luxus cellám lesz.
-Addig itt maradsz míg Asmodeus máshogy nem rendelkezik, én nem próbálkoznék szökéssel,- jegyzi meg epésen mielőtt rám zárja az ajtót. Mérgesen dobom neki a még mindig markomban szorongatott emberi szervet. Körbe nézek az ízlésesen berendezett luxus szobán, azt hiszem bármelyik nő örülne ha itt lehetne, bármelyik csak én nem. Ezt nem teheti velem, nem kell tőle semmi, innentől kezdve nem. Mérgesen indulok meg a fürdőszobába, hogy valamennyire rendbe szedjem magam, de csak addig jutok, hogy arcomról lemossam valamennyire a vért, amikor zajt hallok kintről, sőt valaki szólongat... Azonnal kisiettek a szobába, és elkerekedett szemekkel veszem észre, hogy egy fickó ül az egyik fotelben almát rágcsálva.
- Áhh,- mondom szem forgatva, Asmodeus egyik seggnyalója, párszor találkoztam vele.- te leszel a börtönőröm? - kérdezem tőle szarkasztikusan,- tök mindegy, megmondanád a főnöködnek, hogy beszélni akarok vele? - nem érdekel, hogy tiszta vér vagyok, vagy azt, hogy ő mit gondol. Vagy hogy Asmodeus, ő sem gondolhatja komolyan, hogy itt fog tartani, vagy hogy sikerülni fog neki. Akkor nem ismer eléggé engem...

Words: 1139 | Tag: Sidra *-* | Notes:You are my drug, addictive, I love to hate you at the same time. <3

A lakosztályba bejutni semmiség. Igazán nem nagy dolog. A figyelmem nem kerüli el az ajtóban heverő szív, a szép mennyiségű vér, ami az ajtóról folyik le csendesen, csak nem foglalkozok vele. Aki annyit látott, mint én, az nagyon is hozzászokott már a szervek látványához. Így egyszerűen csak átlépem a vértócsát és a mozdulatlan vérpumpát, majd egy almát elkapva foglalok el egy kényelmes fotelt. Körbetekintek a helyiségen. Asmodeus aztán érti a dolgát, az már egyszer biztos. Az én ízlésemnek a viktoriánus stílusban berendezett nappali, a vörös bársonnyal borított fotelek és kanapé, a vastag, puha szőnyeg, meg a flancos képek a falon nem igazán tetszik, de biztos jó oka volt rá, hogy ilyen helyet biztosítson a kis házi kedvencének. Nem, mintha nem lenne szép, csak egyszerűen én jobban szeretem az egyszerűbb dolgokat. A kőborítást a falon, az egyszerűbb díszítést, a letisztult formákat. Katona voltam éltemben és holtamban egyaránt, hozzászoktam ehhez, és nem volt soha okom, hogy változtassak a szokásomon. Viszont nem is azért vagyok itt, hogy a berendezést kritizáljam, hanem, hogy Cassandrára vigyázzak. Hogy mi módon, csak rajta áll.
Szólongatni is kezdem, és nem is lesz hatástalan a belépőm. A nő ugyanis jóformán azonnal megjelenik a fürdőszoba ajtajában. Csizma, szűk miniszoknya, hajdanán hófehér felső...szép látvány, ahogy testét vér borítja, csak arcáról maszatolta el. Csinos darab, meg kell hagyni. Ahogy meglát, felismerés csillan a szemeiben, majd a plafon felé emeli azokat. Igen, hasonló reakcióra számítottam. A börtönőr kérdésre felvonom a szemöldököm, Asmodeus említésére azonban kissé érdeklődve oldalra biccentem a fejem. Milyen érdekes. Milyen érzelem ez? Sértettség? Vagy féltékenység? Dac, vagy harag? Vagy mindez egyszerre? Nem tudok dönteni. Pillanatnyi szünet után zavartalanul és nyugodtan szólalok meg.
- Nem, nem vagyok a börtönőröd, ugyanis ez a hely nem igazán nevezhető börtönnek. Ezt inkább...hmmm...tekintsd azt hiszem szobafogságnak. - mondom, hisz efelől nem érdemes sokat görcsölni. A börtön fogalma lehetséges, hogy az ő olvasatában egészen máshogy szerepel, mint az enyémben. Sok kárhozott fél lábát odaadná egyetlen napért a helyiség egyik sarkában is akár. - Egyébként nem vagyok postagalamb, ha akarsz tőle valamit, szólj neki te. De legjobb tudomásom szerint most épp nem ér rá, mint tudod, Asmodeus eléggé elfoglalt Lord. - mondom nyugodtan, majd újabbat harapok az almából. - Amúgy mint említettem, ajánlatom van a számodra. - említem meg csak úgy mellékesen, majd lassan felállok, megigazítom magamon sötét farmernadrágomat, szürke ingemet és a dzsekimet, és kezemben tartva a félig megrágcsált almát rántok egyet a vállamon, mintha nem érdekelne, hogy valójában mit felel. - A kérdés, hogy érdekelne-e egy kis mókázás az emberek közt, vagy inkább duzzogsz továbbra is idelent? A döntés a tiéd. - mosolyodok rá, majd érdeklődő, pimasz kis mosolyt varázsolok arcomra, miközben utolsót harapok a gyümölcsből. Ráharap-e a horogra, vagy sem, nekem mindegy. Időm van, mint a tenger, neki pedig nincs sok választása. Így csak türelmesen várakozok, hogy a tetőtől-talpig véres démonnő mit felel, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy meggyőzzem magam, hogy képes leszek elvégezni a feladatomat anélkül, hogy ki akarnám belezni a csinos kis ágybetétet. Utálom a démonszukákat, azt hiszik, mert p.ncijuk van, övék a hatalom. A szeszélyeiktől meg a hisztirohamaiktól a falra mászok, ahogy a követelőzéseiktől is. Nekik soha nem jó semmi, soha nem elég, állandóan valami baromság miatt parádéznak. Mennyivel eredményesebb lehetne a Pokol, ha a démonok nem saját magukkal lennének elfoglalva, hanem a feladataikkal. Bár lehetséges, hogy ezt a nézetet egyedül én osztom, mégis, a bennem élő katona ezt gondolja, még, ha nem is veri állandóan nagy dobra a gondolatait. Én sosem voltam rabja egyetlen nőnek sem, sosem érdekelt más, csak, hogy eredménnyel elvégezzem a feladatomat. A kínzásokat, a lélekpecsételéseket, az alkukat. Ezért vagyok itt, hát ezt teszem, immár több, mint nyolcszáz éve. Nem véletlenül van nagyobb hatalmam, mint az átlagos démonoknak, mert már bizonyítottam. S bízom benne, hogy most sem vonja el a figyelmem a feladatról semmi.

If you force something you

do not mind, it will not operate.

Sértett vagyok, naná, hogy az vagyok, melyik nő ne lenne a helyemben az? Most őszintén, vagy ki lenne az, tök mindegy, hogy mi a nemi identitása, a lényeg mindig ugyanaz. Ha akkor jövök rá, míg még éltem valószínűleg nem így reagálok a dologra, még úgy is hogy félig démon voltam. Bizonyára elhúzódtam volna egy sötét sarokba és bedepizve nyálas sorozatokat bámulnék. De így, démonként egy kicsit más a helyzet, amúgy is furcsa számomra ez az egész dolog. A kettősség, ami még bennem él, az, hogy az emberi érzéseim még gyökereznek bennem, azt amivé nevelőapám és nővéreim próbáltak belém nevelni. És sikerült is nagyjából, egészen addig míg fel nem ébredt bennem a hibrid felem. Most meg teljesen kifordultam önmagamból, eddig még csak a vér látványától is rosszul lettem, hogy a fémes szagáról már ne is beszéljek. Most meg? Vígan tépkedem ki a szervüket az emberekből. A férfiakból, hogy pontosabb legyek. Lehet, hogy sértett önérzetem, a bennem dúló dac és bosszúvágy miatt teszem. De tetszik az érzés, ugyan akkor eszembe jut, hogy két hónapja még nekem is dobogott a szívem, még hánytam volna egy ilyen jelenettől, igazából halványan bűntudatom van, nem ártatlan embereken kellene kiélnem a mérgemet. Hanem rajta, azon aki megbántott. Tulajdonképpen tudom én, mostanra, hogy ő szóval tudom, hogy szeret a maga furcsa módján, de mégis talán az fáj, hogy azzal tette mindezt akit ismertem, akit a barátomnak tartottam. Nem mondom, hogy kevésbé fáj, ha mondjuk egy ismeretlen nővel találom ilyen helyzetben. Mégis biztos vagyok benne, hogy ez nem egyszeri alkalom, pláne, hogy mindketten mit tudom én hány évesek. Valószínűleg mikor én még tervbe se voltam ezeknek viszonyuk volt egymással. Meg... kezdek rádöbbenni, hogy térre van szükségem, időre, vagy csak kiakarom élvezni az életet, nem tudom, meg azt sem hogyan kéne Asmodeusnak ezt beadni. Hiszen pár napig nem talált... és aranykalitkába zárt.
Nem gondoltam, hogy őt küldi ide, bár gondolhattam volna, hogy egy nagyon belső emberét fogja. Három közül eshetett a választás, és talán van valami terve azzal, hogy ő lett a börtönőröm, nem tudom, de nem fog palira venni. Asmodeus mindent céllal, nagyon jó céllal tesz, ennyire ismerem már, az alatt az egy év alatt volt időm kiismerni őt. Amúgy nem néz ki olyan rosszul, szálkás, magas testalkat, ízléses ruha, méregzöld íriszek, szívdöglesztő mosoly. Csak.. a tudat, hogy milyen közel áll Asmodeushoz, ha azt hiszi fiatal kinézete miatt összehaverkodom vele, hát nagyot téved. Tévednek, mindketten.
-Szobafogságnak?- kérdezek vissza cinikus hangon,- van már egy apám, még egyre nincs szükségem- vágom oda neki ridegen ahogy elindulok a bárszekrény felé, mert hogy az is van a szobában,- a börtön attól börtön, hogy nem engednek ki az ajtón, mindegy, hogy így néz ki,- intek körbe kézfejemmel a szobán,- vagy egy csótánnyal teli lyuk.- kiveszek egy üveg teqilát a sok ital közül. Akár meg is kérdezhetném, hogy kér-e valamit inni. De nem fogom. Szórakozottan nyalok végig a kézfejemen nyelvemmel, majd a sótartóból szórok egy keveset a nyálamra, elbűvölten nézem ahogy az apró, fehér szemcsék ráragadnak bőrömre.
-ja, képzelem,- mondom jegesen, lenyalom a sót a kezemről, majd az üvegből kortyolok egy nagyot, és felkapva egy citromkarikát a számba, jól megszívva a sárga gyümölcs kesernyés nedvét fordulok szembe vele.
-Biztos épp elfoglalt egy szőke maca lába között,- billentem szórakozottan oldalra a fejem,- nem, dehogyis te nem vagy az, bizonyára sokkal bizalmasabb kapcsolat van köztettek,- kacsintok rá pajkosan ahogy méregetem őt. - Nem akarok tőle semmit az ég világon, látni sem akarom, nem hogy szóba állni,- sziszegem mérgesen, majd ledobom az asztalra a citromhéjat és lassan elé sétálok. Mondom én, hogy valami nagyon gyanús itt, főleg ez a mézes modor amit használ, akar valamit, de mit?
-Ajánlat?- mire elé érek keresztbe fonom mellkasom előtt a kezeimet, elgondolkodva mérem végig arcának minden egyes rezdülését, mire megy ki a játék?- dugd fel a seggedbe az ajánlatodat,- mosolygok rá angyalian, fülig érő szájjal.
-Tudod ezzel, csak az a probléma, hogy épp fent mókáztam amikor lerángattak ide, szóval kénytelen vagyok duzzogni ide lent a szobafogságomban.- szólalok meg szarkasztikus hangon,- nem hinném, hogy te tudnál bármit is tenni. Meg amúgy is biztos akad jobb dolgod is, mint egy tizennyolc éves démontanonc mellett babysitterkedj.- vágom oda neki ellenségesen, majd úgy teszek mintha ott sem lenne és vissza sétálok a bárpulthoz, hogy bedöntsem a második köröm teqilát. Nem fogok szívességet elfogadni Asmodeustól, és ha azt hiszi összehaverkodom a pincsijével, akkor téved, akkor sem fogok, ha attól függ hogy feljutok-e valaha, vagy az örökké valóságot itt kell töltsem.

Words: 1139 | Tag: Sidra *-* | Notes:You are my drug, addictive, I love to hate you at the same time. <3

Vérrel borított valója nem rettent el, ahogy látható feldúltsága sem. A szobafogságra maró gúnnyal válaszol, és valahol igazat kell adnom neki, valahol azonban azt hiszem a tény, hogy Asmodeus kicsit kivételezett vele, elfeledtette vele a pokol alsóbb köreit. Talán a Földön járva, embereket gyilkolászva kiment a kis buksijából az, hogy a Pokol miért van és hogyan működik. Nem az ő hibája, igazából senkié sem. Ha egy démon túl sokáig mozog a magasabb körökben néha jobb szereti a körülményeket figyelmen kívül hagyni ahhoz képest, amilyen célokat valósít meg. Tudom, hogy tudja, hogy hogyan kell egy lelket kínozni, azt is, hogy nem okoz neki elvenni egy életet. Jól csinálja, de abban téved, hogy ez a fajta kényszerszabadság egyenértékű azzal, ami a kárhozottak celláiban van. Legszívesebben meg is mutatnám neki, mennyire téved. De nem szólok, csak kékeszöld szemem pillanatnyi sötét villanása jelzi a hangnem és a mondandó nyomán feltörő, majd le is fojtott haragot. Minden szavánál figyelmeztetnem kell magam, hogy Asmodeus kivételezettjével nem bánhatok úgy, mint bárki mással, az nem járható út. Betörhetem, de ennél okosabbnak kell lennem. Nem pillanatnyi megoldás kell, hanem hosszútávú, azt pedig egy ilyen erős, makacs személyiségnél még nekem sem lenne egyszerű elérni. Szóval nem vághatom szájon és szögezhetem a falra a végtagjainál fogva, amiért ilyen hangnemet engedett meg Asmodeust becsmérelve, és legnagyobb sajnálatomra nem vihetem le az egyik mocskos, sötét kis cellába sem, hogy néhány lánccal és kampóval biztosítsam afelől, hogy ez a kis lakosztály határozottan nem az a fajta hely, ami után panaszra lehetne oka.
- Én nem panaszkodnék, de te tudod. - mondom csak úgy mellékesen, és újabb harapást intézek az almához, miközben figyelem, ahogy a bárpultnál tevékenykedik. Szép nő, szó se róla, igazán szemrevaló, de a viselkedése...hát az taszító. Katona voltam világ életemben, nem igazán bírom az engedetlenséget sem a meggondolatlan parádézást. Sosem voltam nagy türelemmel a hisztérikák iránt, igazán nem értem ezt az érzelmi állapotot, épp ezért általában ha ilyennel találkozom igyekszem figyelmen kívül hagyni és hűvös nyugalommal kezelni. Ha felhúznám magam, az sem segítene, a démonnők esetében ez pedig különösen érvényes.
A postásnak való használatomra viszont már ellenállok. Sok negatív kritikát kapok a hátam mögött, elviselem, a démonok közt is létező elem a szakmai féltékenység, és általában véve elmondható, hogy nem örvendek túl nagy népszerűségnek, mivel be nem határozható módon magasabb rangban létezem a Pokolban, mint az átlagos démonok. De azt sosem tűröm, hogy holmi talpnyalónak vagy futárnak nézzenek, mert nem vagyok az. A munkám jóval összetettebb ennél. Mintha a vállalatnál a recepcióshoz hasonlítanák az ügyvezető igazgatót. Nem vagyok sem postás, sem futár, sem társalkodó. Asmodeus bizalmasa vagyok, a munkám igenis kőkemény és fontos, mindemellett a statisztikák alapján igencsak jó eredményekkel növelem már évszázadok óta a készleteinket, töltöm meg a kamráinkat friss és szenvedésre ítéltetett lelkekkel, a kínzási módszereimről pedig könyvet lehetne írni.
Próbálom ész érvekkel elmondani, hogy Asmodeus épp nem ér rá, tárgyal, kínoz, magában mereng, a fene sem tudja mit csinál, de az biztos, hogy nem elérhető. De előtör belőle megint a féltékenység, és...érdeklődve figyelem, ahogy a tequilával próbálja lefoglalni magát. Ha jól sejtem inkább tombolna, de tartja magát. Ő is tudja, hogy lehet itt akármennyire nagylány, Asmodeus még mindig ura és parancsolója, úgysem tehet semmit, hiába próbálkozik. A szőke maca említésére kicsit érdeklődve pillantok fel. Nocsak. Konkrét példát is fel fog hozni, vagy csak vagdalkozik ész nélkül? De nem mond semmi konkrétumot, engem meg nem érdekel annyira a hisztije, hogy rákérdezzek van-e esetleg olyan akire ténylegesen gondolhat a szőke maca alatt. A pajkos mosolyt, a kacsintást, és a kelletlen célzást a kapcsolatunkra nézve majdnem mosollyal jutalmazom. Most erre tényleg válaszolnom kéne? De aztán meg megint azt mondja, hogy látni sem akarja, és szóba sem kíván vele állni, amit megint nem értek.
- Asmodeus kéjdémon, nem lenne újdonság, ha bárki lábai közt lenne elfoglalt. - jegyzem meg, aztán vállat vonok. - És nyugodj meg, azt hiszem jó sokáig nem fogsz róla hallani, főleg, ha rajtam múlik, megjegyzem, ez teljesen az ő döntése, nem az enyém. Amúgy meg az, hogy közte és köztem milyen kapcsolat van, pont nem a te dolgod. - válaszolok higgadtan, és tényleg minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne vágjam a falhoz. Kezd tényleg dühíteni a pimaszkodása és a hangnem amit megüt velem szemben. Nem tudom Asmodeus mit eszik rajta, annyira azért nem idegtépően jó nő, hogy ennyire elengedje a gyeplőt vele szemben. Démontanonc, és még nagyon sokat kell tanulnia, de ha ez így folytatódik...nem kritizálom Asmodeust, de néha elgondolkodtatóak a döntései. Viszont tény, hogy eddig nem csalódtam benne, és nyilván oka van annak, hogy mit, hogyan és miért csinál.
De még utoljára erőt veszek magamon, és megemlítem neki, hogy ajánlatom van. Kezében a döntés, szabadság vagy zárka. Felállok, megigazítom a ruháimat, és mikor elém lép, letekintek rá. Közvetlen közelről tanulmányozom a vonásait, szemének haragos pillantását, bőrén a száradó vért. Érzem a fémes illattal vegyülő nőiesség bukéját a kénnel keveredni. Ínycsiklandó elegy lenne, de elrontja a nagyszájúsága és a megvetése, amit irányomba lövell egész lényéből. Meg sem kérdi mi lett volna az ajánlat, én pedig sziklaszilárdan állom a kedves mosollyal megtűzdelt visszautasítást. Számítottam erre is, nem ért váratlanul. De nekem nyolc évszázadnyi előnyöm van vele szemben taktikázásban, így csak mereven nézem, ahogy kifejti, épp onnan ragadták el.
Szomorú képet varázsolok magamra, árván hagyott kiskutyafejet imitálok, ahogy az arcához hajolok, és félrebillentem a fejem.
- Ó, szegény kicsi Cassandra, a csúnya démonbácsik elrontották a játékát! Ejnye, bejnye, brühühüüüüü! - gúnyolódok, majd rendezve arcom vonásait a tőlem megszokott hűvösséghez, felegyenesedek. - Te akartad, hát legyen így. - mondom ridegen, majd megfordulok, az alma maradékát a szemetesbe dobom csont nélkül, és az ajtó felé indulok. Pont nem érdekel a hisztije, sem az, hogy mennyire veszett össze a démonlorddal, nem fogok az életükben vájkálni. De látom, hogy most még túlságosan feldúlt ahhoz, hogy ésszerűen tudjon gondolkodni, és bevallom, nem is vagyok hajlandó tovább hallgatni a sértegetését. Ha ezt akarja, nekem megfelel. Nekem tesz szívességet a makacsságával, és csak időre van szükségem, hogy megtörjem. Mindig elérem a célom, és erről most sem mondok le. Nem kell túl sok, hogy elérjem a díszes ajtót, és a kilincsre téve a kezem még visszaforduljak, és a tekintetébe mélyesszem a szemeim. - Igazad van, van jobb dolgom is annál, hogy téged pesztráljalak. Azért jöttem, hogy segítsek neked egy kicsit könnyebbé tenni az életed, ha már voltál olyan idióta, hogy Asmodeussal húzz ujjat. Nem érdekel különösebben mi van köztetek, nem érdekel a háborútok, ez a ti dolgotok. Nem Asmodeus miatt jöttem, hanem miattad és magam miatt, mert azt gondoltam én kis naiv, hogy talán Asmodeus kicsit túlzásba vitte a büntetésed. Nem tudom mit képzelsz magadról, de azt ajánlom, mielőtt elítélnél azért, ami vagyok, aki vagyok, és bírálnád a döntéseimet vagy a segítséget amit kínálok, először szállj le a seprűdről, te harcias, sértődött boszorkány, és állj a tükör elé. Aztán pár napnyi önértékelési vizsgálat után ítélj el engem azért, amiért annak ellenére, hogy Asmodeus megtiltotta, mégis megpróbállak kicsempészni egy kis szabad mozgásra és munkára Asmodeus háta mögött. De nem fogom magam rád erőszakolni, sem eltűrni a gorombaságodat és a sértegetésedet. Ha nem, hát nem. Akkor jó mulatást az örökkévalósághoz egyedül. - mondom, majd kinyitom az ajtót és bevágom magam után. Elégedetten mosolyodok el. Mondhatni, ördögi tervem körvonalazódni látszik. Én türelmes vagyok, meglátjuk, neki mennyi türelme lesz ellenállni.
- Senki nem mehet oda be rajtam és Asmodeuson kívül, történjék bármi. Ha segítségért kiáltozik, halálhörgést hallat, kéjesen a farkad után eseng, ha atomrobbanás hallatszik odabentről, az az ajtó akkor is maradjon zárva, te meg mindenki más pedig néma, világos? Ha bárki megszegi a szabályaimat, számoljon a legrosszabb következményekkel. - adom ki az utasítást, majd mikor az őr bólint, elfordulok tőle és elindulok. A sötét folyosón elhagyom a szoba bejáratát, és a dolgom után megyek. Este jelentést kell adnom a Lordomnak, remélem elégedett lesz a tervemmel, és a dolgok alakulásával.

*Később. Sokkal-sokkal később!*

Hónapok teltek el, vagy talán évek? Nem is tudom. Minden esetre sok idő telt el az utolsó és egyben első beszélgetésünk óta, és nem mentem a közelébe. Nem érdekelt, hagytam a saját levében főni. Intéztem a dolgaimat, lelkeket gyűjtöttem, kínoztam, alkukat kötöttem, és őrületesen jókat szexeltem, nem kevés alkalommal csak a saját örömömre, ugyanúgy lent mint odafent. Mit mondhatnék, éltem az aranyifjúk megszokott életét, kiélvezve minden hatalmamat. Csak a tudatom mélyéről tört fel olykor az a smaragdszín szempár, az a gyilkos pillantás, az az őrületes makrancosság. Cassandra hatással volt rám valamiért, de tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, ha azt akarom, hogy betörjön és a bizalmába fogadjon. Nem akarom meghódítani, ilyen téren nem érdekel. A munkámat végzem, feladatom van vele. Csak annyi, hogy ténylegesen érdekel, hogy mégis hogyan tudnám valahogy magamhoz édesgetni. Kihívás számomra, és mint olyan, akár az adrenalin, vagy az afrodiziákum, úgy hat rám. De vele ellentétben nekem nincs semmiféle érzelmi mélypontom, vagy mi a csudám, és képes vagyok hideg fejjel gondolkodni. Legalábbis még egyelőre. Hallottam pletykákat, hogy micsoda tombolásokat végez odabent a lakosztályban, de nem tudom valóban igazak-e a pletykák vagy sem. Nem néztem utána és nem is érdekel. Most azonban eljött az idő, hogy meglátogassam az engedetlen tanítványt. Talán most kicsit más lesz a hozzáállása. Az ajánlatomon is módosítottam némileg, talán így kedvezőbb lesz számára is a lehetőség. Persze, ha élni akar vele egyáltalán. Évekig rostokolhat még egyedül odabent, nekem megfelel az is.
Így újra az ajtaja elé járulok, ez úttal is lezseren elegáns öltözetben, farmernadrágba, fekete ingbe és a megszokott bőrdzsekimbe bújtatva megnyerő korpuszom. Nem kopogok, újfent nem, amikor benyitok a lakosztályba. Kíváncsi vagyok, mi fog fogadni, fel vagyok készülve jóformán minden eshetőségre. Nem kevés idő telt el az óta, hogy bárki egyetlen szóval is illette volna őkirályi kisasszonyságát, szóval bármi megeshet.
- Cassandra, megint én vagyok. Meggondoltam a dolgot, és arra gondoltam, kezdhetnénk elölről azt a beszélgetést. Mit szólsz? Indíthatunk tiszta lappal? - lépek be az ajtón. Vajon most készségesebb lesz, vagy valóban elő kell vennem a csúnyábbik formámat? Akárhogy is lesz, sok-sok órám volt terveket kovácsolni vele kapcsolatban. Nem mondok le róla. Már nem.

If you force something you

do not mind, it will not operate.

Igazából csak a mérgemet vezetem le rajta, hiszen valójában nem ártott nekem semmit, csak a tudat, hogy Asmodeus seggét nyalja, mind az ő seggét nyalja. Ő csettint egyet és mindenki úgy táncol, ahogy a bukott angyal akarja. Tudtam, hogy ez, hogy azon a szaron nem kellett kivárnom az időmet igazából neki köszönhetem, tehát akár még hálás, nagyon hálás is lehetnék neki. De mi az amit köszönhetek neki? Mióta megismertem elvesztettem a családomat, azóta olyan információk jutottak a birtokomba amikre nem akartam. Nem mintha ezért őt hibáztatnám, elvégre ő nem tehet arról, hogy az apám megerőszakolta az anyámat, és hogy az anyám inkább megjátszotta a saját halálát és odaadott egy volt kollégájának, minthogy felneveljen. Vagy, hogy sikerült összefutnom egy végzetes hibával, egy akkorával ami a halálomat okozta, aminek következtében sikerült meghalnom. Tizennyolc évesen. Azért ez nem túl könnyű megemészteni egy még jócskán felnőttnek titulált tinédzsernek. Arról nem is beszélve, hogy azóta teljesen kifordultam önmagamból, az egyetlen olyan embert is elvesztettem aki vissza foghatott volna. Annyira tudom, hogy nem vagyok önmagam, hogy képes voltam megszállni Ashton gyerekének az anyja, a sztriptíztáncos anyja testét. Jó, lehet kicsit beteges, de ez van, mostanában olyan döntéseket hozok amiket nem tudok kezelni. Ez nem olyan amikor hibrid voltam, ez sokkal rosszabb megteszem amit nem kéne, és olyan mintha kívülről látnám magam. Hiába magyarázom önmagamnak, hogy nem kellene megtennem, elhallgattatnom és egyszerűen... csak megteszem. Olyan furcsa ez, egyszerre undorodom magamtól és élvezem. A tetejében, olyan mintha elárultak volna, úgy értem jó tudom, hogy Asmodeus a kéjnek lordja, de pont Lucy? Pont vele kellett? Bosszút fogok állni, bárkit elviselném, de őt nem, ő olyan barátféle volt. Nem is tudom mit vártam egy démontól. Pff. Mintha én már nem lennék az!
Szem forgatva hallgatom a szavait, naná, hogy nem tenné, hiszen ő a lordja fenekét nyalja fényesre, sőt itt senki sem panaszkodna, örül az alamizsnának, a morzsáknak amiket kap tőle. Ha-ha. Persze, hogy így van, és felőlem mondta bármit, hogy ő nem is tudom milyen pozíciót tölt be, akkor is csak az marad ami. Asmodeus csicskása, ennyi, nem több. Tudom, nem kéne pimasznak lennem vele, hiszen ki tudja hány éves is lehet. Vajon, mit kell tennem ahhoz, hogy felidegesítsem annyira, hogy végezzen velem? Egy démonnal lehet végezni? Biztosan! Ha kipurcannék az ő keze által, a nagy lordja tuti nem örülne neki. Oké, kezdek begolyózni, nem fogom magam megöletni, főleg, hogy egyszer meghaltam és egyáltalán nem volt kellemes vagy élvezetes érzés.
Tudom, hogy nem rajta kéne levezetnem a dühömet, de ha egyszer csak ő van itt, és amennyire a döntéseimet, úgy az érzéseimet sem tudom féken tartani. Legszívesebben azt akarnám, hogy felszívódjon végre, húzza el a hátsóját innen, de akkor egyedül maradnék, és nem tudnék kihez szólni. Ez ördögi kör, ha sokáig kell egyedül itt lennem a végén tényleg be fogok dilizni. Ki kapom az egyik teqilát a bárszekrényből, majd csak úgy lazán a felét lehúzom a torkomon, élvezem ahogy kellemesen mardossa a torkomat a csípős íz, élvezem, hogy nem hat rám nagyon. Hmm felrémlik az a szőke hajú, kedves lány aki alig mert kiszökni Aleccel, hogy valami buliba el lógjanak. Mivé lettem? Nem. Az a Cassandra meghalt, hetekkel ezelőtt, akkor amikor Lucifer végzett vele, immár a családom sem él, csak a démonapám, de nem tudom Zariche merre lehet. De hiába akarna ő sem szállhatna szembe a főnökével, még miattam sem, nem reménykedek abban, hogy majd valaki jön és segít a szökésben, magamtól meg nem vagyok olyan menő, hogy meglógjak innen. Fantasztikus.
-Kösz az infót, eddig nem is volt róla tudomásom,- bököm ki szarkasztikusan ahogy végig pillantok rajta,- remélem ez a vágya hosszú távú, mert ha egyszer megszökök innen többet nem lát- vágom oda neki, ahogy a többi alkoholt kezdem el mustrálni. Nem akarok többet inni, csak kíváncsi vagyok a felhozatalra, meg úgy egyáltalán arra, hogy ez a szoba most létezik, vagy csak díszlet amit megpróbál ő elhitetni velem? És ha annyira nem érdeklem minek tart itt bezárva, mint valami rossz gyereket?
Aztán elő jön az ajánlatával, talán ha higgadt fejjel gondolkodnék most meglátnám benne a szövetségest, de így képtelen vagyok rá. Felőlem most a seggébe is feldughatja az ajánlatát, olyan hülyének néz, hogy lespanolok majd pont vele, hát nagyon téved ha ilyen hülyének néz. Összevont szemöldökkel nézek rá, legszívesebben hozzá vágnám az épp kezembe akadó vodkás üveget, de legyűröm ezt a kényszert, és negédes mosollyal fordulok felé.
-nem érdekel a véleményed, és az ajánlatod sem. Komolyan olyan hülyének nézel, hogy ide jössz egy ilyen dumával és szerinted elhiszem, hogy nem Asmodeus küldött ide? Mivel ő erre felé elég nagy góré valószínűleg semmi sem kerüli el a figyelmét, tehát ha beszöktél is hozzám, arról is tud, - bököm ki oldalra billentett fejjel. Majd mielőtt tovább mondhattam volna amit közölni akartam vele egyszerűen lelépett. Én mérgesen vágom az ajtónak az alkoholos üveget, és akkor még nem sejtettem, hogy mennyire magányos leszek...


Az örökké valóságot túl értékelik, nem is tudom mióta vagyok ide bezárva, talán órák, de lehet sokkal régebb óta. Azóta senki sem látogatott meg, tehát már az őrület szélén állok, minden túlzás nélkül. Olyan éhes vagyok, hogy most a legapróbb morzsákért is könyörögnék, először, az első időkben tomboltam, vagy tucatszor szét vertem a szobát, aztán a gondolatommal vissza varázsoltam. Elgondolkodtam, sok mindenen, leginkább azon, hogy a pincsi ajánlatát el kellett volna fogadnom. Lehet többet soha nem látok senkit és én leszek a történelem első démona, aki meghibbant. Egy szűk szárú farmer van rajtam, egy motoros bakanccsal, és szürke trikóval, az ágyon hasalok, egy kis bicskával a kezemben. Azzal játszom, hogy a bőrömbe karcolok dolgokat, aztán nézem, hogy hogyan gyógyul be a bőröm. Éppen a bicska éle a karom ütőere felett siklik végig a bőrömön amikor nyikordul az ajtó, azt hiszem, hogy képzelődöm. Úgy ugrok fel hogy szinte bele jajdul az ágymatrac alattam. A pincsi az első gondolatom, hogy a kezemben lévő bicskát belé vágom, de íriszeim szinte isszák a látványt, hogy látok valakit, és hogy hozzám szól. Olyan vagyok, mint egy koldus aki egy centnek is örül, holott tudja, hogy ez baromi kevés, hogy boldoguljon. De tudom ő az egyetlen lehetőségem, hogy kijussak ebből a lyukból. Hát megragadom.
-Hello,- bájos mosolyt varázsolok karmazsinvörös színben játszó ajkaim,- én, izé, benne vagyok. Volt időm... gondolkodni,- mászok le a kényelmes ágyról, majd elé sétálok, hogy a fenébe is hívják?- Hello Cassandra vagyok,- nyújtom felé a jobbomat, ezt nem fogom elszúrni a mérgem miatt amit Asmodeus iránt érzek, ó most nem fogom.

Words: 1139 | Tag: Sidra *-* | Notes:You are my drug, addictive, I love to hate you at the same time. <3