Rászoktam, hogy Byron kertjét fosszam ki rózsákból időnként. Szégyen, de az a mufurc vámpír sokkal több virággal rendelkezik, mint én, pedig jó 20 éve vettem el ezért cserébe egy nagy reményű kertész lelkét. Jó, igazából ő már az ötödik volt a sorban, még száz éve támadt arra ötletem, hogy milyen jól nézne ki a pokol néhány helyen friss fekete rózsákkal díszítve és azóta kísérleteznek nekem a színnel és a formával. Az egyetlen, amit nem sikerült nekem elérni, ellentétben a 200 éve vámpír költővel, hogy az illatukat enyhítsem. Néhol a pokolba illik az erős, átható aroma, amely simán el tudja nyomni a ként rövidebb távon, de nem minden férfi szereti. Nem mondom, hogy nincs, aki éppen azért kedveli, mert rám emlékezteti, de ezekből a virágokból és csokrokból elég sok egyszerre, ha egy folyósára több kerülhet, így néha csalok és Byron férfiasabb ihletésű bokraiból hozom a csereanyagot. Egyébként nem hiszem, hogy még sokáig kell elvinnem belőle, már majdnem egy év telt el azóta a földön is, hogy először vettem el a hajtásokból, így mára már nem vagyok messze tőle, hogy meglegyenek a saját példányaim. Vagyis inkább a romantikus lelkületű kertészem az, aki nagyon közel áll a dologhoz, mert a munka oroszlán részét ráhagyom és élvezem az eredményeket. Bár szerintem ő sem bánja, bármikor tudok a föld bármelyik pontjáról friss virágokat vinni neki cserébe, így övé Európa egyik legnagyobb és legsokrétűbb kereskedése saját üvegházakkal. Büszke is rá nagyon, azt pedig senki nem tudja, hogy egy démoni alku után kezdett el kiemelkedni a társai közül. Egyike azon lelkeknek, akiket nem csak megszereztem a nagy semmiért, de is használok. És ha nem lenne 100 éve kínzás, akkor még a halála után is a helyén tartanám. De az meglesz, annyit nem ér nekem, hogy miatta kérjek kellemetlen szívességet, főleg, ha még az előző is elég közel van időben. Legalábbis a démonok szerint, tekintve, hogy a kisfiam még nincs 200 éves, én azt vallom, azért már éppen esedékes lenen a dolog. Na, mindegy, ezt a kívánságomat megtartom későbbre, amikor tényleg szükségem lesz rá valami miatt...
A rózsáim szép előnye, hogy szinte soha senkinek nem üt szöget a fejébe a gondolat, hogy mégis mikor kaptam én engedélyt az elhelyezésükre. Egyszerűen csak lekezdtek felbukkanni a szobám körül, Lucifer termeiben, Asmodeusnál, Belialnál, majd szépen fokozatosan szinte mindegyik lord mellett. Ha nem ment volán esetleg híre, hogy újabb szövetségesekre tettem szert, a virágaim akkor is elárultak volna, mert csak azok kapták, akikkel kapcsolatban álltam. És ma már szinte nincs olyan része a pokolnak, ahova ne helyezhetnék el párat, ha akarnék. Csak nem mindenhova akarok, annyi virág nincs a földön, nem még fekete rózsa. Ennek megfelelően alaposan megválogatom, hogy és milyen antik urnába, értékes vázába hagyom el a csokraimat. Ráadásul ha egyet viszek magammal, soha senki nem kérdi meg, hogy miért vagyok elzárt részen, mégis ki adott nekem rá engedélyt. Nem zavarok én meg semmit és senkit, nem mozdítom el a dolgokat, nekem elég, ha ott vagyok és figyelhetek, miközben látszólag csak dekorálok. A maga morbid módján még élvezem is, mert ezek a növények hasonlítanak hozzám. Szépek, változatosak és az óvatlanok számára elég fájdalmas élmény is a találkozás velük...
A kezemben lévő csokor elég különleges, 12 fekete és egyetlen vörös szál van benne, ami Lucifer sajátja. A virágok színe ugyan nekem nem sok jelentéssel bír, de azért szeretem mutatni, hogy a mesterem kicsoda. Belial nem is szeret emiatt, de én nem bánom, mert számomra a pokol ura az, akit mindenek felett szolgálok és nem értem, mások miért nem tudják ezt alapnak venni néha. A csokrot ezúttal a trónterem szerű szoba elé akarom rakni, ott már jó ideje kinéztem számára egy antik vázát, csak mindig kiment a fejemből, hogy mit is akartam vele. Egészen máig, mert most eszembe jutott és eggyel többet hoztam el. A közelben senki nem volt, mikor nekiálltam elrendezni a virágokat, de ebben nincs új, sokan ha nem muszáj, ide bizony nem jönnek. Hamar végzek, mivel Lucifer nincs benn, nem is időzöm feleslegesen, már megyek is el, amikor a sarkon befordulva éles csattanás üti meg a fülemet. Ugye nem...?

Az utóbbi hetekben lényegesen többet időzöm a halandók világában, mint a Pokolban, mert valahogy nincs kedvem az itteni légkörhöz. Jobban élvezem a bordélyom kéjgőzős levegőjét, ami bármikor képes csillapítani az éhségemet,, ráadásul nemrég nyitottam meg az alagsorban a fürdőt, amihez kétségtelenül Cornelius adta az inspirációt, ám az enyém egy sokkal modernebb kivitelben készült el, kis privát jakuzzikkal, ahol a kedvenc delikvensek azt csinálnak, amit csak akarnak a lányaimmal, feltéve, hogy ebből én is profitálhatok. A leggazdagabbaknak már eddig is megvolt ez a kiváltságuk, hiszen az igazán tehetséges lányaim szobái külön-külön fel vannak szerelve efféle dolgokkal - mikre el nem szórom a pénzt az éhségem csillapítása érdekében, de ha egyszer megéri! -, s úgy döntöttem, ezt most a szegényebb rétegek számára is elérhetővé teszem. Apropó, Cornelius… Őt sem láttam jóideje, bár ezen azt hiszen, hamarosan változtatok majd, mivel úgy tervezem, hogy rövidesen ismét eltöltök vele néhány órát, esetleg napot, ha figyelembe veszem, milyen hatással tudok ám lenni a kis kedvencemre… De ez még a jövő zenéje. Egyelőre a pokolbéli lakosztályomban szórakoztatom magam azzal, hogy eldöntsem, mit is akarok viselni a nap folyamán. Végül egy szűk, fekete miniszoknyára, és erősen dekoltált blúzra esik a választásom, mivel úgy tervezem, hogy később odafent is teszek egy újabb kiruccanást, s ahhoz ez a tökéletes öltözet a számomra. Bár, a kedvenc noteszem bejegyzései alapján ma egy ritka befolyásos férfiú érkezik majd a “munkahelyemre”, akit illő lenne, ha a legjobb leányom, vagy, ami még jobb, én magam fogadnék, s szórakoztatnék. Egy magas rangú miniszter mindig jól jön az ember, vagy démon ismerősei között, kiváltképpen, ha azt úgy lehet drótkötélen rángatni, mint egy marionett-bábut. A magassarkúmat se felejtem el felcsatolni a lábamra, majd így lépek ki az ajtón, és csapom be magam mögött. Nem vagyok épp indulatos kedvemben, de szeretek teátrális lenni, ezt elismerem.
Végigsétálok a folyosón, majd a végén annak rendje és módja szerint be is fordulok, amikor egy számomra ismerős, ám nem túl kellemes, édeskés illat csapja meg az orromat. Önkéntelenül is fintorba torzul az arcom egy pillanatra, ahogy az aroma megtölti a tüdőmet, majd ahogy előre nézek, a hosszú teret időnként megtörő vázákban - amelyek az esetek nagy részében üresen árválkodnak - virágokat látok. Fekete rózsák emelik büszkén busás fejüket, engem pedig egy pillanatra elfog a méreg. Gyűlölöm a rózsákat! Mindig is teljes szívemből gyűlöltem őket, bár az okára nem emlékszem kristálytisztán, ezt elismerem. De ez nem jelenti azt, hogy le kell nyelnem a jelenlétüket alig egy saroknyira az itteni otthonomtól…
A liliomokat sokkal jobban kedvelem. Tartalmas, mély illatuk mindig a halált juttatják eszembe, nem véletlenül. Mit is szoktak mondani? Ha valaki egy liliomokkal teli helyiségben hajtja álomra a fejét, nem ébred fel többé? Nos, engem már ez a veszély nem fenyeget, lévén, nem tartozom az élők közé már több évezrede, ezért nyugodtan élvezhetem a jelenlétüket, ha éppen kedvem van. Ha a felszínen időzőm, a bordély legfelső emeletén berendezett “budoáromban” mindig tartok friss liliomokat, ebből is látszik, hogy nem maguk a virágok, csak bizonyos fajtájuk vannak ellenemre, méghozzá nagyon… S már tudom is, ki lehet a felelős a gazok jelenlétéért. Lucretia az egyetlen, aki szereti az ilyesféle növényekkel elárasztani a környezetét, akkor is, ha ahhoz valójában nem sok köze kellene lennie a kis törpecirkáló büszkeségdémonnak. S már tudom is, mivel hozzam a tudomására, hogy bizony nem vagyok megelégedve a díszítői képességeivel.
Megállok az egyik váza előtt, amely nagyjábó a folyosón közepén helyezkedhet el. Igen réginek látszik, biztosan meglehet egy, netán kétezer éves is - bár nekem, a magam korához mérten még az is édeskevésnek tűnik, ezt bevallom -, s talán az Égei-tenger környékéről származhat… Na, nem mintha ez érdekelne. Sok virág bontogatja benne szirmait, ettől függetlenül, ahogy ráteszem a kezem. érzem, milyen törékeny csecsebecse is ez. Egy könnyed lökés, s a műremek egy hangos csattanás kíséretében törik millió apró törmelékdarabkára a márványon. Tökéletes, állapítom meg magamban elégedetten, majd megyek tovább. A következő sarkon befordulva már meg is pillantom az önjelölt lakberendezőt, amint épp kissé riadtan pillant hátra. Biztosan meghallotta a csattanást. Nyugodtan sétálok oda hozzá, majd egy pillanatra megállok mellette:
- Csak nem a te vázád, Lucretia? Mi tagadás, ritka rusnya darab volt, akárcsak te magad - villantok rá egy mosolyt, majd sétálok tovább. Ez a nap is határozottan jól kezdődik a számomra.

Már akkor tudtam, amikor meghallottam az első kis hangot, a feldőlő vázáét, hogy itt bajok lesznek. Vissza sem kellett néznem, hogy biztos legyek benne, a jó néhány kiállított, különböző korokból származó antik szépség közül valami csoda folytán pontosan az az egy fordult le a tartójáról, amibe én a rózsacsokrot raktam. Sőt, ezzel a lendülettel alig két másodperc alatt öt fős listába is szedhettem ugyanazzal a lendülettel azon nők nevét, akik ezt meg merik tenni velem szemben. A pokolban nincs sok belőlük, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy nyíltan konfrontálódjanak velem, de azért vannak néhányan, akik nem tartanak tőlem. Általában olyanok, akiktől én sem tartom és valamilyen módon még azt is elismerem, hogy van létjogosultságuk ezen a tájon. És hogy honnan tudom, hogy nőre kell gondolnom? Egyszerű: nincs férfi a pokolban, akit annyira érdekelne, hova teszem le a rózsáimat, hogy emiatt összetörjön egy cserepet, amelyet már Lucifer is 2000 éve tűr el a terme ajtaja előtt. Sőt, ez idő alatt még akárhány lord is áthaladt is jobb-rosszabb kedvében és nekik sem fordult meg a fejükben az ötlet, hogy rombolják le a görög kincset, így tényleg befolyásos és merész az, aki mégis megtette. A pokolban velem szemben ezt pedig első sorban egyetlen nő meri megtenni: Lilith. Már azelőtt tudom, hogy ő lesz mögöttem, hogy megfordulnék, így meg sem lepődöm a kárörvendő arcán és a hozzá tartozó ribancos ruhákon. Elég ránk nézni és mindenki megérti, miért nem jövünk ki...
Lilith kéjdémon és ennek megfelelően a ruha kifejezés eléggé nagyvonalú kifejezés arra a pár anyagra, amit magán visel. Ellentétben velem. Igazából nekem még akkor is maradna elég ruhám, ha a felét felhasználnám arra, hogy beburkoljam vele a nálam magasabb démonnőt. Nem azért, mert prűd vagyok, elégedetlen a testemmel, egyszerűen csak mert hozzám ez illik. Lucifer egykor azért választott engem, mert a reneszánsz romlott lelkű porcelán babáját akarta maga mellett tudni, én pedig idelenn azóta sem éreztem szükségét annak, hogy változtassak a stílusomon. A kor ruhái vastagok és terebélyesek, eltakarják a testem vonalát, így csak azok vannak tisztában vele, akik már megkapták a lehetőséget, hogy lássanak nélküle is. A mai választásom egy elöl négyzet alakú kivágással és csipkével ellátott sötétlila ruha, vastag és gyönyörű anyaga szépen magába szívja a fényt, hossza pedig pontosan akkora, hogy lapos cipőimben is hangtalanul közlekedem benne. Hajam gondosan összefogva és hosszú fonatban hullik le a hátamon, ékszereim visszafogottak és minden látszik, hogy antik. Mindig hasonlóan nézek ki idelenn, de élvezem és szeretem is a stílsut, a tényről nem is beszélve, amit jelképez. Lilith lehet, hogy bujábbnak néz ki, mellettem biztosan, de kettőnk közül én vagyok az, akinek a kisugárzása arisztokratikus, azt mutatja, hogy nem olcsó áru. Igazából még jól is szórakozom rajta, hogy mennyire mások vagyunk itt. És ha már az én megjelenésem hercegnői, akkor ahhoz mérten is reagálok. Hadd főjön a saját levében őbujasága...
- Először is jó reggelt neked is. Másodszor, nem az enyém volt, a vázát Lucifer kapta ajándékba egy évezrede valamelyik bukottól, én csupán virágokkal díszítettem, kihangsúlyozva régi és értékes mivoltát - mosolyodom el halványan, zavartalanul, miközben hagyom, hogy a démonnő elmenjen mellettem, ha akar. Lehet, hogy ő kisstílűen akar játszani, de én az udvari intrikák világában élek, amióta csak az eszemet tudom és ennél sokkal körmönfontabb vagyok. Nem fogok nyíltan vitát kezdeményezni, mert az csak mások szemében erősítené a tényt, hogy egy hisztis némber vagyok. Nem sértődöm meg azon, hogy rusnyának titulál, mert tisztában vagyok vele, mi mindent értem már el a kinézetemmel és azt is tudom, mennyire mögöttem kullog a sorban ebből a szempontból. Azt pedig várhatja, hogy én takarítani fogok, az egyetlen, amit teszek, hogy a rózsákat a szomszédos vázába rakom át egy csuklómozdulattal. Ott is ugyanolyan jól néznek majd ki. Ha pedig Lilith törni akar, útját sem fogom állni. Felesleges lenne. - De egy olyan démontól, aki az illedelmes köszönést sem képes bemutatni, nem várhatjuk el, hogy ilyesmit észben tartson - most már levakarhatatlan a szelíd, halvány mosoly az arcomról, miközben még egyszer a szerencsétlenül járt virágtartó felé nézek. Akkor sem sajnálnám, ha az enyém lenne, most pedig akár mondhatom azt is, hogy nemes ügyért ment tönkre, mert bizonyítja, Lilith mennyire kiszámíthatatlan és idegproblémás. Vagy nem. De erről akkor is jó kis pletyka fog keringeni hamarosan.

Tény és való, igencsak látványos a köztem és Lucretia közötti különbség, már a külsőnk tekintetében is, ám ott nem a hajunk színére gondolok, vagy ehhez hasonló - bár nyilván azok sem egyeznek -, hanem sokkal inkább arra, hogy milyen ruhaneműket részesítünk előnyben. Engem nem zavar, ha szinte minden porcikámat közszemlére kell tennem, elvégre pont abból csillapítom az éhségemet, hogy kéjvágyat, erős sóvárgást ébresztek minden emberben - de általában férfiakban, természetesen -, aki csak rámnéz. Ezzel szemben Lucretia, mint büszkeségdémon, és a reneszánsz szülötte, jobb szereti a zárt ruhákat. Szíve joga, én épp eleget parádéztam efféle zárt hacukákban ahhoz korábban, hogy megunjam őket. Számomra a modern ruhadarabok ezerszer praktikusabbak, ezért is viselem őket előszeretettel. Az arisztokratikusnak szánt, valójában komikus kisugárzását pedig felőlem aztán fel is dughatja magának. Tudhatja, hogy engem a fölényeskedése nem hat meg. Nem kellene megerőltetnem magam ahhoz, hogy eltöröljem őt a föld színéről, ha úgy tartaná kedvem, de egyelőre nem érzek erre ingerenciát. Olykor egészen szórakoztató látni, ahogy megpróbálja nálam többnek, és erősebbnek beállítani magát. Már-már megmosolyogtató. Játszhatja velem szemben a királylányt, ha ennek szükségét érzi, lelke rajta, de engem hidegen hagy. Tisztában vagyok a képességeimmel, így a kis műsorai teljesen hidegen hagynak.
A vázával kapcsolatos magyarázatára csak legyintek. Én is pontosan tudom, kitől kapta Lucifer azt az átkozott, megmunkált agyagdarabot. Sőt, ha emlékeim nem csalnak - márpedig miért is csalnának -, ott is voltam, amikor megkapta ezt az ajándékot. Éppen ezért tudom, hogy nem jelent neki olyan sokat, mint Lucretia gondolja. Erősen kétlem, hogy zavartatná magát a dolog miatt, de ha mégis… Nos, Lucifer pontosan tudja, hol találhat meg, ha esetleg szeretné velem lerendezni a váza ügyét.
Ellépek a törpe mellett, hiszen dolgom van, hív a kötelességem. Tudom, ez a kis viaszbaba semmibe veszi a létemet, magánál alacsonyabb rendűnek érzi a kéjdémonokat - de főleg engem -, ami nézzünk szembe a ténnyel, több ponton is hibás elgondolás a részéről. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy majdhogynem rendszeresen dugatja meg magát a fiammal, ergo aligha utálhatja annyira a kéjdémonokat, mint amennyire felém mutatja, így az ellenszenve alighanem csakis ellenem irányul. Zavar-e, hogy Cornelius ágybetétnek használja ezt a szőkeséget? Egy kicsit sem. Elégedettséggel tölt el tudat, hogy a kedvenc bukottam mennyivel több mindent enged meg nekem, mint neki. Nekem ez is bőségesen elegendő. Másrészt viszont, ha azt hiszi, hogy egy, az emberiséggel egyidős démonnal szemben lehet esélye, nos, akkor nagyon is téved.
Azzal, hogy a virágai végül a szomszédos vázában kötnek ki, már nem foglalkozom, igen hamar elvesztettem az érdeklődésemet Lucretia és a rózsái iránt, már sokkal inkább a ma esti, felszíni programom jár az eszemben, mintsem ez. Ugyanakkor a megjegyzését nem hagyom szó nélkül, így egy pillanatra megtorpanok, hogy reagáljak rá.
- Illedelmes köszönést vársz? - nevetek - Akit nem tisztelek, annak nem szoktam köszöngetni.
Ez, bár kétségtelenül bántó megjegyzésnek tűnhet, valójában mégsem az, mert teljes mértékben igaz. Lucretiat soha egyetlen percig sem tudtam tisztelni. Nincs, amivel ki tudná ezt vívni, a véleményem szerint. Intrikus természet, aki azt hiszi, a maga párszáz évével képes fölém kerekedni, holott be kellene látnia, hogy ez igencsak hiú ábránd a részéről. De ezt felesleges lenne elkezdenem szóban boncolgatni neki, úgyis arról próbálna meggyőzni, hogy nincs igazam. Én viszont nem vagyok kíváncsi a végeláthatatlan magyarázkodására, és alighanem ő se arra, ahogyan ezt szóvá tenném neki. Így aztán részemről ennyiben hagyom a dolgot, ha ezen netalántán problémázni támad kedve - már azon, hogy nem tartom méltónak arra, hogy köszönjek neki -, úgyis jelezni fogja, ebben biztos vagyok.