Tárgy: Shanica and Dante Kedd Szept. 09, 2014 11:36 am
Néha én magam is vehetem a fáradtságot, és meglátogathatom drága jó fajtársaimat, nem igaz? Még akkor is, ha vannak olyanok akiket egyáltalán nem tudom megtűrni magam mellett és nem szívesen szívok velük egy levegőt. Nem, nem vagyok háklis, egyszerűen van bennem valamiféle félelem, tartás. És nem azért, mert magamat féltem. Sokkal inkább Celestet, hogy egyedül marad. Engem már ismert akkor, mikor átváltoztatták, de még engem is csak nagyon nehezen tudott megtűrni maga mellett, mint ahogy megnyílni előttem. Félt, rettegett, olyan volt mint egy gyámoltalan kölyökkutya akit kivágtak az utcára és napok, hetek óta egyedül kóborolt. Vágyta a szeretetet, azt, hogy valaki megértse és elfogadja őt olyannak amilyen, de ugyan akkor félt is, hogy a vérszomja eluralkodik rajta, s ugyan úgy a kudarctól is, hogy eldobják megint mint egy használt kabátot. De szerencsére belátta, hogy ha valakiben, hát akkor bennem mindenek felett megbízhat, mert amíg tudok én mellette leszek. Épp úgy ragaszkodok hozzá, mint ahogy ő hozzám, s ezt letagadnunk se kell. Felesleges, a vak is láthatja azt ami kettőnk között van még akkor is, ha én nem tudom szavakba foglalni. Nem azért mert nem akarom vagy nem érdekelnek a puszta, üres szavak mellyel nem mindig megmagyarázható minden, sokkal inkább azért mert soha nem tudtam milyen az, ha szeretni kell és milyen szeretve lenni. Lépteim nem vernek visszhangot, de még csak fel se nyögnek a vékonyka kis gallyak melyek lehullottak a fákról. A levelek csörgedezése csak a szélnek, olykor a vandálkodó mókusoknak és madaraknak köszönhető, de nekem csak jelenlétem az, ami megzavarhatja az éjszaka csendjét. Tekintetem a vámpírok hatalmas kastélyára szegeződik, mely még a sötét ellenére is tökéletesen kivehető. Sziluettje is épp oly baljóslatú, mint maga az épület s valószínűleg épp ezért olyan vonzó. Viszont az már sokkal inkább rendellenes, hogy egy ismeretlen személy gondolatait hallom meg épp oly hangosan, mintha itt állna mellettem és beszélne hozzám. Vadul villanó tekintettel fordulok meg, hogy láthassam az illetőt, ám a sötétből még nem vált ki, így van még időm felkészülni arra, aki közeleg.
Tettesek és áldozatok vagyunk. Egyszerre. De a visszahatás késleltetett. Akkor jön el, amikor időszerű.
Tudni illik, hogy nem az ötleteimről vagyok híres, de ha már eddig eljutottam, nem fogok az utolsó percben meghátrálni. Fogalmam sincs, hogy hol volt az eszem, hogy egy olyan területre jöttem, ami tele van fenevadakkal, de muszáj megtalálnom Robertot, a születendő gyermekem apját. Persze tisztában vagyok én azzal, hogy nem a legszebben váltunk el néhány nappal ezelőtt, de tisztáznom kell vele a dolgokat. Tudnom kell, hogy akkor most mi is van, bár nem mintha különösebben számítana is bármit, mert vele, vagy nélküle, de ezt a gyereket megtartom, történjen, aminek történnie kell. Nem Ő lenne az első gyerek, aki apa nélkül nő fel, túlélné, mint ahogy mindenki más is. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy besétáltam az oroszlán barlangjába, de talán nem fognak kiszimatolni... ha meg mégis, akkor valahogyan csak megvédem magam, egy terhes nő sok mindenre képes. Mondjuk, ha még egy két vérszívó jön, akkor talán valahogy elbírok velük addig, amíg kijutok innen, de ha több... nos abban a képességeimben már nem igazán bízok, de nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Hiszen ha szerencsém van, akkor még azelőtt találkozok Robertoval, mielőtt a többi ragadozó rám akadna. A kapucnit a fejemre húzom, zsebre dugom a kezeimet, aztán halk léptekkel haladok végig az utakon, figyelve minden lépésemre, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam. Bár a vámpíroknak lényegében mindegy, hogy mekkora zajt csapok, mert ha lábujjhegyen jövök is képesek meghallani, de azért fő az óvatosság. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem semmi félelem, mert van. Elvégre is, nem csak a saját életemet kockáztatom ezzel a hülye ötlettel, hanem a gyermekemét is. Ami tudom, hogy nem igazságos a részemről, mert nem ölethetem meg úgy, hogy még meg sem született. Ez tudom, hogy így ostobán hangzik, de egyáltalán nem az. Régen olyan kis semmiségnek tartottam a terhességet, szentül meg voltam győződve arról, hogy a gyerek csak akkor él, ha már meg van születve, de most, hogy az a kis akármi bennem van... teljesen másképpen vélekedek erről. Nem is tudtam, hogy egyáltalán lehetséges ilyesmi. Mármint, hogy gyereket várni egy vámpírtól. Az igaz, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer valaki olyantól leszek terhes, aki az ellenségem kéne legyen, de örülök neki. Mert Roberto nem olyan, mint a többi hozzá hasonló lény. Ő más... én ismerem azt az oldalát, akinek igenis van szíve. Megtorpanok, és érzem valakinek a tekintetét. Valakinek, aki minden bizonnyal nem egy halandó. Veszek egy mély levegőt, összeszedem minden bátorságomat és nyugodt léptekkel megyek tovább, nem törődve a dübörgő szívverésemmel. Nem lesz semmi baj...
▷MUSIC: IDE, IDE ▷ NOTE: IDE, IDE ▷ WORDS: IDE, IDE
Komoly tekintettel fürkészem az erdőt s hallgatom immáron nem csak az állatok neszezését, óvatos lépteit és sürgető gyűjtögetését, hanem azon idegen gondolatait is aki közeledik felém. Ha azt vesszük roppant idegesítő tud lenni, mikor valakinek az örökös gondolatmenetét meghallom, de eléggé hozzászoktam már ahhoz, hogy ne akarjam minden áron megölni magam csak, hogy a saját gondolataimmal maradhassak együtt örökké, végérvényesen. Eltudnám viselni, s nem akarnék minden ember fejébe belemászni így Celestébe se csak, hogy lássam mégis mit gondol. Élvezem olykor a pajzán kis gondolatait, a szemtelenségét és azt, hogy milyen határozottan képes rám koncentrálni. Mintha mindig azt pusmogná az orra alatt nesztelenül, némán, hogy csak rá figyeljek. Mi se lenne jobb ennél? Csak a szőke bombázómmal foglalkozni, aki minden téren igyekszik a kedvembe járni s ez fordítva is igaz. Nagy nyeléssel teszek egy lépést hátra, hogy még csak véletlenül se kerülhessek a közeledő nő szeme elé, akinek gondolatai jelenleg egy Roberto nevű vámpír és annak gyermekéről szólnak, akit a lány a szíve alatt hord. Furcsa illatok kavarognak körülötte. Ezer meg egy vámpírral találkoztam már, hibriddel és boszorkánnyal is, de az ő fajtája mindig is kíváncsisággal töltött el. Hogy miért? Mert az én anyám is kiválasztott volt, méghozzá elég nagy hatalmú. Magasra tette a lécet, így mindig keresem az ő fajtáját, hogy láthassam, kiből mi lett, hogy használják az erejüket. Megérezi a jelenlétemet. Szinte ordít a tetteiről s a gondolataiból is hallom, hogy rögtön bekapcsolja magában a készenléti gombot vészhelyzet esetére. Csak akkor válok ki a magasba törő fák árnyékaiból, mikor elég közel ér hozzám ahhoz, hogy csak egy karnyújtásra legyen tőlem. - Eltévedt bárányka a "farkasok" falkájánál? Veszélyes vizekre eveztél - hangom nyugodt, halk és monoton, mégis az ordító csendben hangosnak tűnik. Viszont nincs benne kérdőre vonás, vagy agresszióra utaló jel. Nem akarok én ártani neki, egyszerűen védem a fajtársaimat még akkor is, ha nem okozhatna a legtöbben komoly kárt. - Nem láttam ma Robertot - közlöm vele s még közelebb lépek, hogy alaposabban szemügyre vehessem az arcát. Szép példánya fajának annyi biztos.
Tettesek és áldozatok vagyunk. Egyszerre. De a visszahatás késleltetett. Akkor jön el, amikor időszerű.
Sosem voltam az a félős kis csitri, mint a legtöbb lány, erről minden bizonnyal az tehet, hogy van egy bátyám, aki amióta csak az eszemet tudom még a széltől is óv. Na meg ne felejtsük el azt se, hogy miféle képességgel vagyok megáldva, hiszen nagyban közre játszik az is a bátorságomra. De arra még sosem gondoltam volna, hogy egyszer be fogok ide merészkedni. És miért? Egy férfi miatt, aki történetesen azóta tojik a fejemre, amióta tudja, hogy terhes vagyok. Ha nem lenne egy éhező fenevad, akkor talán gyávának tartanám... de nehogy már egy gyerektől ijedjen meg egy vámpír?! Közelebb érve az idegenhez, eszem ágában sincs meghátrálni. Nem akarok gyávának tűnni, meg ha meg ha egyszer már elhatározta, hogy megöl, akkor nagy valószínűséggel úgy sem jutok messzire. Ahogy megpillantom az alakot, megállok, betartva a tisztes távolságot köztünk. Kiveszem a kezeimet a zsebemből és védelmezően a hasamra teszem. Ez amolyan anyai ösztön, és nem azért csinálom, mert olyan sokat érnék el vele. Szegény csöppség nem tehet arról, hogy ilyen veszélynek tettem ki, de minden erőmmel azon leszek, hogy megóvjam Őt... mindig. Bár ki tudja... lehet, hogy ez a vérszívó olyan, mint Roberto. Jó. Mert biztosan sok olyan akad még. És akkor talán még segíteni is tudna megtalálni a születendő gyermekem apját, vagy, ha nem... akkor hagy békében távozni. - Nem tévedtem el. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy hol vagyok. – felelem bátor hangnemben. Nem néz ki valami veszélyesnek, és nem is úgy tűnik, mint aki bántani akarna, de az ilyeneknél sosem lehet tudni. Hiszen a legtöbbjük nagyon cseles, ha a zsákmányról van szó. Az elmúlt 20 évem során találkoztam már jó néhány vámpírral, és tudom, hogy mikre képesek. Megöltek a szüleimet is. A minimum az lenne, ha a bátyámhoz hasonlóan én is megvetném őket, és segítenék neki a lehető legtöbbet elpusztítani. Csak hogy az nem olyan egyszerű, mint ahogyan a testvérem azt elképzelte, és ha tetszik, ha nem, de a gyerekem apja is egy közülük. Ha Roberto nem bántja az én fajtámat, akkor én miért kéne ártsak az övéinek? Persze az egészen más lenne, ha önvédelemből bántanék bárkit is. A férfi következő szavai meglepnek. Honnan a fenéből tudja, hogy Robertohoz jöttem? Ezek szerint talán ismeri Őt. Sőt... még az is lehet, hogy barátok, és Roberto mesélt neki rólam. Akkor vajon a kicsiről is tud? - Honnan tudod, hogy miért vagyok itt? – kérdem, és ahogy közelebb lép, nyelek egyet, de nem mozdulok, csak a tekintetemet rajta tartva várok a válaszára. Remélem, hogy segíteni fog nekem eljutni hozza.
▷MUSIC: IDE, IDE ▷ NOTE: IDE, IDE ▷ WORDS: IDE, IDE
Őszintén bevallom, hogy halvány lila fogalmam sincs, hogy hogy viszonyuljak a lányhoz. Az az igazság, hogy nem is kellene vele foglalkoznom, engedhetném, hogy csak elsétáljon mellettem, menjen tovább egyenesen a kastélyig, hogy megtalálja azt, akire szüksége van. Azt a bizonyos Robertot akit én ma nem láttam itt. Mondjuk nem lenne meglepő, ha itt lett volna tekintettel arra, hogy ma keresi. Általában mindig ez van. Ha az ember keres valakit akkor természetes, hogy nem lesz ott az illető. Ez az élet szemtelensége, szinte látom magam előtt ahogy kivillantja hegyes fogát egy gúnyos vigyorral karöltve. - Nem akarlak bántani - teszem hozzá halál nyugodtan mikor szemet szúr védelmező reakciója. Nem akarom hát, viszont tény és való, hogy jót cuppognék a nyakából. Bármit megadnék most csak egy pohárka friss vérért is, de úgy érzem, hogy van még bennem annyi erő, hogy ezt a mai napot is mellőzzem. Mármint mellőzzem a vér gondolatát mára. Majd holnap. Na nem meglepő, hogy egy hete csak halogatom. Úgy mint az emberek a matekleckét. "Áhh, még van idő, áhh még nem kell, majd holnap...". Az a bizonyos holnap pedig megint elmegy azzal, hogy "fáradt vagyok, inkább pihennék". Aztán vagy lesz valami a matek leckéből vagy nem. - Túl hangosak a gondolataid - biccentek felé - Robertoról és a gyereketektől visszhangzik a fejed. Ne haragudj, nem akartam belelesni, de elég nehezen zárom most ki a zajokat. Próbálok bocsánatkérő pillantással nézni szemeibe de az, hogy mennyire sikerül, azt nem tudom. Ami pedig a hangos gondolatokat illeti, hát igen, ezen a téren még csak véletlenül se hazudok. Szinte száz-kétszáz méterről is hallottam azt, hogy mi van a gyerekkel, miért jön, miért van itt, hogy nem fél itt lenni és még a bátyjáról is megtudtam egy-két infót. Lehet, hogy olykor áldásnak nevezhető a "képességem", bizonyos esetekben viszont a pokolba kívánom magammal együtt. - Lazíts már, nem akarlak bántain titeket - ez az első alkalom, hogy egy biztató mosolyt villantok felé noha némiképp nehezemre esik, hisz nem vagyok egy túlzottan életvidám jószág. Viszont azt nem akarom, hogy egy vérengzős, befordult köcsögnek könyveljenek el.
Tettesek és áldozatok vagyunk. Egyszerre. De a visszahatás késleltetett. Akkor jön el, amikor időszerű.
Tudom, hogy nem valami felelősségteljes viselkedés tőlem, hogy ide jöttem, de ha logikusabban bele gondolunk, akkor nem kell ahhoz itt lennem, hogy bármikor rám támadjon valami fenevad, ugyanis a vámpírok mindenhol járkálnak. Szóval odahaza Olympiában is bármikor rám támadhat akárki. Az oké, hogy itt egy kicsit veszélyesebb, meg, hogy nagyobb rá az esély, de aki nem mer az nem nyer, nem igaz? Meg amúgy sem vagyok én olyan gyenge nádszál, mint amilyenek kinézek, vagy amilyennek sokan képzelnek. Erről leginkább Roberto tudni mit mesélni, de minden esetre, ha sikerül vele találkoznom, akkor nem erről fogok vele beszélgetni. Hanem inkább arról, hogy mégis akkor mi a szándéka a közel jövőben. Velem... vagyis velünk marad, vagy sem? Mert ha nem... ha magamra hagy pont most... akkor azt hiszem, hogy nagyon félre ismertem, akkor egyáltalán nem az a férfi, akibe beleszerettem, vagy aki egyáltalán megérdemelné, hogy szeressem. Nem csak én, hanem bárki. Mert csak egy undorító féreg képes elhagyni valakit, akit állítólag mindennél jobban szeret, csak azért, mert az illető teherbe esett. Minden esetre jó lenne tisztán látni a dolgokat, szóval nagyon remélem, hogy akárki is közeledik most felém, de elvezet hozzá. Megnyugszok a szavaitól, miszerint nem akar bántani, de vajon hihetek-e neki? Egy vámpír elég okos és tapasztalt, ha a zsákmányáról van szó, tudja, hogy hogyan kell becsalogatni az áldozatot. És nem kétséges, hogy már messziről kiszagolta, hogy mi vagyok, ez még nagyobb ok az aggodalmamra. - Ó, valóban? És mégis miért hinném ezt el neked? – Próbálok a lehető legbarátságosabban viszonyulni hozzá, de nem olyan könnyű az, figyelembe véve, hogy most már nem csak magamért kell aggódnom. Na és ne feledkezzünk meg arról a rossz tulajdonságomról se, hogy képes vagyok a bolhából elefántot csinálni. De hát ez így a normális, nem? Mindig fel kell készülni a lehető legrosszabb dolgokra is, hogy aztán esetleg pozitívan csalódjak. Erre még a bátyám tanított, valamikor. A bátyám, akivel hamarosan szembe kell néznem, és el kell neki mondanom, hogy állapotos vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy nem lesz elragadtatva a dologtól. Hiszen Robertot tiszta szívéből utálja. Nem akarom majd, hogy a picinyemhez is így viszonyuljon, aki mellesleg a kereszt gyereke lesz. Összeszűkült szemekkel hallgatom a gondolataimról szóló mondatait és közben próbálom megemészteni őket. Hát ez óriási. Még gondolatban sem lehet nyugtom. De nekem kellett, így most viseljem a vele járó dolgokat is. Ha ennyivel megúszom, hogy a gondolataimat hallgatja, akkor még szerencsésnek is mondhatom magamat. - Mindegy... lényegében nem is érdekel. Mihelyt megtalálom Robertot, már itt sem vagyok. – motyogom halkan, aztán teszek egy újabb lépést feléje, abban reménykedve, hogy enged tovább menni. Ha meg nem... akkor kénytelen leszek használni a képességemet, ami az egyetlen jó dolog abban, hogy az vagyok, ami. És garantáltan nem én fogok rosszul járni. - Nem, mintha félnék... – ez most kivételesen nem éppen így van, de mit számít, hogy mi az igazság. Ha valóban nem akar bántani, akkor csak szépen hagyjon az utamra menni, és csináljon úgy, mintha nem is látott volna. Ennyire egyszerű.
▷MUSIC: IDE, IDE ▷ NOTE: IDE, IDE ▷ WORDS: IDE, IDE
Tárgy: Re: Shanica and Dante Hétf. Szept. 29, 2014 11:07 am
Nem mondom, hogy megértem az élőket de természetesen nem is teszek azért, hogy ez másként legyen. Már réges régen elveszítettem a bizalmat ami hozzájuk kötött eddig, s míg a lány nem hisz nekem, hogy nem akarom őt bántani, addig én se kényszerülök elhinni azt, hogy Roberetet keresi. Persze erre tökéletes magyarázatként ott van a képességem, hogy kiolvasok mindent a fejéből, ami nem egy szép dolog, de mit tegyek, ha azok akik még jobban élnek mint kellene, hangosan rágják át a dolgokat fejben? Vannak olyanok akik szinte leordítják a fejemet a puszta gondolkodással. Veszekednek magukkal, morognak, minden állandó jelleggel hülyeségeken jár az eszük. Nem is értem. - Mert nem szokásom hazudni. Lehet, hogy egy magadfajta nem tudja ezt elhinni egy vámpírnak, de nyugton állíthatom, hogy az emberek között vannak sokkal veszélyesebbek mint, amilyenek mi vagyunk - elméletben nem, de gyakorlatban biztos. Míg mi az életben maradásért küzdünk, addig a legtöbb emberben ott rejtőzik a pszichopata mivolt, mint ahogy a szociopata lét is. Természetesen ilyen közöttünk is van, túl sok, az a baj, de mi nem sűrűn esünk egymás torkának. Nem az a célunk, hogy kitépjük a másik gigáját. - Túl negatív vagy... van egyáltalán életed? Vagy magad előtt dörzsölgetve a kezedet, aggodalommal sétálgatsz a nap huszonnégy órájában, miközben állandóan a hátad mögé lesel? - igen ezt költői kérdésnek szántam, mert kinézem belőle. Viszont ezzel megütközik az, hogy belépett az oroszlán verembe csak, hogy megtalálja azt akit keres. Több száz vámpír területére lépett be gondolkodás nélkül, és most pont egytől retten meg? Normális az ilyen? - Mondtam. Nincs itt! Már rég itt ácsorogna mellettem, ha itt tartózkodna, nem gondolod? - hangom teljesen nyugodt, de ugyan akkor egy csepp kis szórakozottságot is fel lehet fedezni benne. Nem kiakarom röhögni a lányt, egyszerűen mulatságos, hogy a férfi keresi, de bele se gondol abba, hogy az illető már rég itt lenne, ha megérezte volna az illatát. Vagy épp meghallja a dupla szívverést főleg úgy, ha tényleg ő a gyerek apja. - Hé, legalább ne hazudtold meg önmagad. Nem foglak bántani - lépek hozzá bizalommal teli kékekkel, s nyújtom felé jobbomat bemutatkozás céljából. - Dante...
Kezdőlap
