A szél fütyülve cirógatja Samnadriel vértől mocskos arcát, de most nem tudja lenyugtatni. Most csak felkavarja a gyomrát, elvileg egy angyal nem lehet rosszul, nem hányhat. lehet, hogy csak a kölcsön vett porhüvely érzi ezt? És mégis még mindig nem hiszi el ami történt. Ez az a pillanat amikor ténylegesen vissza kellene térnie az otthonába, a mennybe, mielőtt valami nagyon el fog itt romlani. De az is lehet, hogy már megtörtént, hogy már vissza fordíthatatlan baleset történt. Talán Isten tévedett, talán valóban meg sem érdemli azt, hogy őrangyal legyen. Azt meg főleg nem, hogy feljuthasson a mennybe. Neki jelen pillanatban is azt az alakváltót férfit kellene, hogy védje, a helyett, hogy itt van, és ön sanyargatásba kezd. De muszáj gondolkodnia, tisztáznia magában az érzéseit. Így nem térhet vissza, azonnal a tűzbe utasítanák, természetesen valószínűleg oda fogják utasítani, de ha már mindenképpen oda megy egy időre akkor legyen oka rá, és legfőképpen indoka. Háromszáz éve alatt talán ennyire még nem marcangolta lelkét az önsanyargatás és a bűntudat keserű, kegyetlen ostora. Amikor élete utolsó hónapjaiban megkörnyékezte az a pokollakó, hogy rá tegye a koszos mancsát a lány lelkére… még akkor sem érzet így. Pedig emberi élete során, nem egyszer jutott ki neki a keserűség és a magány. A hit egy olyan családban szinte törvényszerű, inkább muszáj, mintsem kiváltság lenne, ahol már szinte az Istenhez fűződő viszonyt imádatnak, vagy éppenséggel sokkal inkább vakhitnek lehetne nevezni. Egy olyan családban ahol elképzelhetetlennek tartották a gyermekáldást, ahol megjósolták már az akkori világban is a tényt, hogy az anyának nem születhet sohasem gyermeke, és egy évre rá mégis sikerül világra hoznia egy kislányt, csodának számít. Oly annyira meglepődnek, oly annyira nagyra nő bennük a hálájuk a Teremtő iránt, hogy gondolkodás nélkül ajánlják fel a csöppséget az Ő szolgálatába. Természetesen mindig látogatták, mégis úgy érezték, hogy így tisztességes, hogy valamivel meg kell hálálniuk ezt a csodát, valami oka kellett, hogy legyen, hogy Isten megkönyörült rajtuk, és megáldotta őket. Gondolkodtak, hogy mégis mi lenne az, amivel ki tudnák fejezni a hálát ami melengette szívüket. Majd rájöttek, hogy csakis egy dolog létezik ami felérhet ehhez a bizonyos hálához, amivel tökéletesen ki tudják majd fejezni az érzéseiket. A legnagyobb kinccsel fogják megakadályozni, azzal a kinccsel amivel őket is megajándékozta isten. A legközelebbi zárdába másnap el is vitték a babát. A lány természetesen tudta, hogy kik a szüleik, mindent megkapott tőlük, csak éppen azt a szeretetet amit neki kellett volna, igazából Istennek szentelték. A lány számára a hit kötelességnek számított, nem mintha ez vonna valamit abból az elhivatottságból amit érzett Isten iránt… és mégis valahogy nem érzete azt, hogy ez elegendő ok lenne arra, hogy teljesen Istent szolgálja. De mégsem lépett az ellen, hogy más legyen az élete, egészen egyszerűen csak sikerült elfogadnia a tényt, hogy ez az élete, bele törődött. Addig a pillanatig amíg valami sötét teremtmény nem kezdte el a lelkét kaparászni, míg valami pokollény nem szándékozott lecsapni a lelkére. Harcolt, az utolsó leheletéig harcolt, a szó legszorosabb értelmében, ugyan is, amikor már épp feladta volna, egy lovas kocsi elgázolta. Egyetlen pillanaton múlt, hogy oda fent vagy oda lent fog kikötni. De Isten valamilyen érthetetlen okból kifolyólag úgy gondolta, hogy neki az égben a helye. Abban a pillanatban döntötte el, hogy bebizonyítja, hogy érdemes volt őt kiválasztani erre az egész dologra. Addig küzdött, míg végül a mentora úgy látta, hogy megérett a feladatra, hogy saját védencet kapjon. Igaz, közel háromszáz éve nem járt a Földön, de nem gondolta volna, hogy ennyire közel élnek benne az emberi érzések, ennyire meg fogja viselni őket a tudat, hogy ő már nem ember. Igaz nem sokban különbözik apáca korából és mégis, rengeteg új szabály van, a teher, hogy egy hiba és hamar jó pár méterrel lejjebb találja magát, amit igazán nem szeretne.
Vesz egy mély levegőt, ahogy a csillagos ég alatt megtorpan egy bükkfa alatt. Megtörten támaszkodik neki, behunyja szemeit, ekkor a két halott férfi arca rémlik fel. hirtelen nyitja ki mogyoró barna íriszeit, de akkor is csak őket látja.
-Atya ég, milyen angyal vagyok?- morogja magának ahogy hátát az érdes kéregnek nyomja. A két halandó férfi maradványainak és vérének bűzös illata körbe öleli, ha tüzetesebben megvizsgálná magát biztos benne, hogy egy két agyvelőt is felfedezne magán. Első gondolata az, hogy mivel egy lélek se jár erre, hogy a vérüket le kéne mosnia a folyó vízében, de valahogy a bűntudat nem engedi, hogy ezt megtegye. tetőtől talpig vörösre maszatolta azoknak a vérük, még a farmerjából és fehér felsőjéből is facsarni lehetne, elefántcsont színű arcából csupán csokoládé barna szemei látszódnak ki.