Halkan csukja be a taxi ajtót, miután fizetett. Még itt sem mer hangoskodni. Hajnalodik, szokásos esetben fáradtnak kéne már lennie, lévén hozzászokott a vámpírok esti életmódjához, most mégsem az. Vére pezseg, annak ellenére, hogy tagjait megviseltnek érzi, lábai ólom súlyúak, nem is bíbelődik a magas sarkakon, piros cipellőit a kezében fogja, lábujjhegyen indul fel, a lakás ajtajához. Ideges, annak ellenére, hogy legszívesebben vigyorogna - és még kicsit tényleg mosolyog is - gyomra görcsösen ugrik össze. Tudja hogy nem kellett volna kimennie este, azt is tudja, hogy Úrnője nem hülye, és minden bizonnyal rá fog jönni a dolgokra. Ennek ellenére képtelen nem meg-meg állni, halkan kuncogva, megpihenve kicsit a lépcsőfordulókban.
Boldog, és elégedett, halkan nyitja a bejárati ajtót, ahogy felér, csendesen csusszan be, némán csukja az ajtót. Szusszan, amennyire csendesen csak tud, fülel, hátha hall valamit, ami jelzi a vesztét, jelzi azt hogy lebukott, de semmi.
Talán mégsem vette észre? Ostoba önző mód szeretné, ha most az egyszer Elisabethnek tényleg annyira el lennének foglalva a gondolatai M.J.-el, hogy nem figyel rá. Szeretné, reméli, akarja.
Elpirul a gondolatra, szégyen fogja el, hogy a saját apró kis boldogságát úrnője elé helyezi, hogy a saját ostoba döntése, az önző éjszaka, amit eltöltött Eli nélkül ennyire fontos neki. Annyira, hogy emiatt rosszat kíván neki. Mégsem akar lebukni. Mert miért is ne? Csak jól érezte magát, csak egy kicsit szórakozott, táncolt, ivott.... Castorral játszott. Az emlékek élénken rohanják meg, az ajkába harap elpirulva, a már belülről csukott bejárati ajtónak támaszkodik, mert megremegnek a lábai, ujjai, azok amik szabadok a nyaka felé siklanak, majd megtorpanva hullanak le. Össze kéne szedje magát, le kell tusoljon, a ruháit is el kell tegye.
A fürdő felé indul, cipőit a helyére téve, táskáját az asztalra ejtve. Nesztelenül, céltudatosan lépked, de a háló előtt megtorpan. Talán mégis be kéne menjen? Be kéne vallania, mert így a bűntudat végig gyötörni fogja, főleg ha nem bukik le. Buta módon nem lenne képes titkolózni, és nem is érezné jobban magát tőle.
- Elisabeth.... - suttogja, hangja bizonytalan, és kissé rekedt az italoktól, amiket ledöntött az este. Nem részeg, még csak spiccesnek sem mondható, de még jó kedve van, bár az betudható Castor társaságának is, vagy annak, hogy kitáncolta magát az este, vagy az alkoholnak még a vérében. Nyel. Idegesen harap az ajkába, ujjai a szoknyáját igazgatják. Nem tudja hogy nézhet ki, az este nem sokat nézett a tükörbe, de haja nyilván kissé kócos, ruhája gyűrött, annak ellenére, hogy alapból kicsit ráncos anyaga van a vérvörös, pántos mininek. Talán nincs itthon? Talán nincs itthon. Nem mer beljebb menni, furcsa módon gyökeret vertek a lábai a hálószobától pár méterre. Pedig tényleg le kéne fürödjön, ha másért nem, rendezhetné a gondolatait. Felfrissülne. Lemoshatná az este illatát/szagát magáról.
Előrébb hajol, ismét fülel, légzése elnyomja a hallását, túlságosan is csend van, képtelen koncentrálni, pedig lehet fontos enne. Nyakörvén a csengő halkan csilingel.

Az éjszaka izgalmát kezdi átvenni a hazatérért idegessége. Nem akar balhét, mégis pontosan jól tudja, hogy az lesz. Hiába győzködi magát, hogy nem az ő hibája, hogy ki kényszerült lógni, hiányba magyarázza meg magának, hogy ez szükségszerű volt, jól tudja, hogy ha ma este büntetést kap, az nagyon is jogos lesz. Ennek ellenére el akarja kerülni? Nagyon is. A büntetést sosem szerette, azt ami jogosan jön, azt ami nem az élvezet kedvéért van, és ami nem is amiatt, hogy a saját határait feszegesse, hogy még mennyit visel el. Ez nem a játék része.
Szíve hevesen zakatol, ahogy hallgatja a lakás néma csendjét, ahogy próbálja kivenni, vajon Úrnője hol tartózkodhat. Nem felel. Lelke gyanakodva kongatja a vészharangokat, de halandó pici szíve megkönnyebbülten vesz vissza a heves verdesésből. Hisz ha nincs fent, minek pumpálja azt az értékes vért olyan nagyon? Minek verje fel ez a zaj a vámpírját?
Ijedten rezzen meg az általában szédítően kellemes hangra. Ami most is az lenne, ha a negédességén ne érződne az a méreg, amit a legjobban fél. Az a - még - visszafojtott indulat, ami ha kitör, nem biztos, hogy megússza ép csontokkal. A hideg futkos a bőrén, ha gyáva lenne, elfutna, holott jól tudja, hamar le lenne vadászva. Vagy pont azért, mert elfutna Eli gyáva kis senkinek tartaná, és lehet annyira sem méltatná, hogy utána küldjön valakit. Ez a gondolat, az, hogy annyira sem lehet fontos, hogy megkerestesse, és megbüntesse késként hasít a szívébe. Nem fog elfutni. Így hát halk léptekkel óvakodik be a fürdőbe, ahol Úrnőjét sejti. Nesztelenül próbál mozogni, óvatosan, ahogy egy oroszlán előtt mozog a gondozó, tudva, egy rossz hangos, vagy gyors mozdulat, és vége.
Nem mer ránézni, lesütött fejjel áll meg a fürdő közepén, érthető okokból távol a kádtól. A csempét fixírozza a szemeivel a lábai előtt, mintha az lenne a legérdekesebb amit valaha látott.
- E...elmen... - kezdi, de hangja mintha szabadságra ment volna, erőtlenül, szinte némán jön a torkáról, így köhint, és megkockáztat egy óvatos - és őszintén bűnbánó - pillantást Úrnője irányába. - Elmentem egy bárba. Ki akartam szellőztetni a fejem, iszogattam egy kicsit. - ered meg a nyelve, habár halkan beszél, fél, a hangos beszéd épp úgy haragot vált ki az úrnőjéből, mint maga a vallomás. Negédes hangja épp olyan megtévesztő, mint ahogy a habbal fedett csodás teste. Elisabeth még sosem bántotta, legalábbis szánt szándékkal, fizikailag nem, de ismeri a vámpírokat. épp olyan szeszélyesek, mint az időjárás, és épp olyan megtévesztő a kedvességük, mint amilyen halálosak tudnak lenni. Ahogy a gazdája is épp olyan gyorsan tudná széttépni, ha akarná, mint egy több ezer éves vámpír. Nem a kor teszi a halálosságot, habár az is nagyban rásegít, de egy halandónak mint ő, épp annyira mindegy, egy sok ezer éves tépi ki a gerincét, vagy egy Elisabeth féle szépség. Halál a vége, ő pedig nem akar meghalni, egy botlása miatt.
- Ne haragudj, tudom hogy hibáztam. Nem kellett volna elmennem a tudtod és engedélyed nélkül! Nagyon sajnálom, és nem tudom hogy mivel tudnám jóvá tenni, de bármivel is, megteszem. - hadarja ijedten, megelőzni akarván az egész vitát, holott jól tudja, hogy ez nem lehetséges. Lábai megremegnek Úrnője tekintetének súlya alatt, nem bírja állni a pillantását, ismét lesüti a szemeit, fejét is lehajtja. Tudja hogy bűnös, tudja hogy büntetést érdeme, de nem meri mondani. Túl dölyfösen hangzana ez ebben a szituációban, túl pökhendin, mintha nem érdekelné hogy szabályt szegett, megbüntetik, és majd utána minden megy a régiben. Nem. Tudja hogy büntetést fog kapni, azt viszont nem, hogy mifélét, azt sem tudja hogy mennyit, azt sem hogy mennyi ideig, és azt sem, hogy ezután igényt tart-e rá Elisabeth. Az a gondolat, hogy újra kidobják összeszorítja a szívét, halkan, panaszosan, kétségbeesetten nyüsszen egyet.

Nem meri felemelni túl sokszor a tekintetét a padlóról, viszont épp a csempe fixírozása miatt pattanásig feszülnek az idegei. Túl akar lenni rajta, minél hamarabb, és már az sem fogja érdekelni, ha ténylegesen fájni fog neki. Utálja a bűntudatot, azt ha megharagszik rá a Gazdája. Mégis elkövette azt, amit nem szabadott volna, oda ment ahová valószínű, hogy nem szabadott volna. Csupa olyan amiért ha a józan eszét venné előtérbe, megértené, hogy Elisabeth kirúgja. De ennek már a gondolatától is az ájulás, és a rosszullét környékezi, képtelen kontrollálni a légzését, és szédülni kezd. A vízből kiemelkedő test hangja töri csak meg a rajta egyre elhatalmasodó pánikot, felkapja a fejét, mintha csak arra számítana, Úrnője most bizony meg fogja torolni az engedetlenségét. Ám csak kérdez, hűvös, kimért hangján, ami Rorának rosszabb, mintha üvöltenének vele. A visszafojtott harag számára sokkal ijesztőbb, mintha testileg összetörnék, vagy a képébe üvöltenének. Mély, nyugtató lélegzetet vesz, mielőtt felelne.
-I-igen. - hebegi, szavain nyomokban sem látszik az előbbi nyugtató levegővétel, remeg a hangja, és olyan halk, hogy ha Úrnője nem vámpír lenne, kiváló hallással, fél, meg kéne ismételje amit mondott. Pillantása felrebben rá, tekintete magához vonzza a teste, ahogy hibátlan bőrét itt-ott még fehér hab takarja. Pupillái a félelem ellenére maguktól tágulnak ki, jelezve, botor mód, még ebben a helyzetben is tetszik neki a látvány, és ezt képtelen is leplezni, habár legszívesebben ujjai is megindulnának Úrnője - most már - törölközővel takart teste felé, anya van annyira vésztartalékon, hogy el sem indítja a folyamatot.
"Szükségem lett volna rád" - négy szó, mégis megrándul, az előbbi gondolatok, és vágyak szerte foszlanak, mint Eli bőrén a hab, csak sokkal gyorsabban, mintha csak egy buborékot pukkasztanának ki. Pofonként éri a tény, hogy az önző vágyai, a szüksége, és a pillanatnyi boldogtalansága miatt nem volt amellett a vámpír mellett, aki volt hajlandó felkarolni, és a gondját viselni. És ezt ő hogy hálálta meg? Önzőséggel, és cserbenhagyással. Lesüti a szemét, leszegi a fejét, ezek után képtelen ránézni a szégyentől, ég az arca, és nyilvánvalóan megroggyan a válla. Összeszorul az állkapcsa amint megérzi Gazdája langyos ujjait, amik nyilvánvalóan a fürdőtől ilyenek, vagy talán pont a vér miatt lett volna rá szüksége? És netán másból ivott? Megtörte azt, amit a találkozásuk óta, vagy már nyilvánvalóan előtte is tartott, hogy nem iszik senkiből? Na nem! Nem lehet, hogy ha ez megtörtént, ne ő legyen az, aki enyhíti a vérszomját! Ahogy az állát felfelé kényszeríti, egy pillanatra ránéz, kitágult, döbbent, és ijedt szemmel, aminek a mélyén haloványan fellobban az irigység, a maga kreálta elmélet folytán. Majd épp olyan gyorsan, hogy rá emelte kékjeit, olyan gyorsan kapja is el, bárhova nézve, csak a vámpírnő szemébe nem. Fél, hogy már ennyiből kiolvasta azt, amire gondol, elvégre mindig is egy nyitott könyv volt, mindenki számára, miért gondolja, hogy éppen Úrnője az, aki nem tud olvasni benne? Még feszültebb lesz, vállai görcsösen megfeszülnek, ujjai idegesen babrálnak a ruhája ráncaival. Már rég nem érzi magát felszabadultnak. - A Bloodlines klubban. - ejti ki a szavakat őszintén, habár jogos félelemmel. Tudja kié a klub, és azt is, hogy Elisabeth nem lesz elragadtatva attól, hogy Castorral beszélgetett, és hogy a vámpír nyilvánvalóan cicázott vele, amire - akkor sajnálatosan, utólag szerencsésen - hamar ráunt. És ami az után történt... Nyel, ahogy Elisabeth körülötte kezd sétálni, a simítás az arcán, az apró érintések, csak még tovább növelik benne azt a tényt, hogy nagyon túl akar már esni ezen, de egyúttal a kínos kérdéseket is el akarja kerülni. - Nem tudom, nem adott okot, csak kidobott. - védekezik, de a gondolatra, és a feltörő emlékekre megremeg a gyomra, és bukfencet vet, már nem csak a szédülés és az ájulás veszélye kerülgeti, de az is, hogy lehet kidobja a taccsot. Az pedig nem lenne illendő, ebben a szép fürdőszobában. Remeg a teste, amivel a sírást próbálja visszatartani, próbál elég erős lenni, tartani magát, így csak egy-két könnycsepp gyűlik össze a szeme sarkában. Nem tud mást felelni, de mondani akar valamit, bármit, ami meggyőzi Gazdáját arról, hogy nem engedetlen, hogy nem hűtlen, hogy csak egy félreértés volt. - Nem csináltam semmi rosszat, nem árultalak el... - meg van győződve ennek az igazságáról, még akkor is ha a belső hangja a homloklebenye mögött üvöltözi hogy: Hazug. Mert igen is történt valami, az a vámpír nő, akivel táncolt Castor után újra megkörnyékezte.

Soha nem fogja bevallani, de talán az is rátett erre az esti kiruccanására hogy unatkozik. Mert legtöbbször ott van ahogy Elisabeth, azt teszi amire kérik, aranyos, mert kérdés és az azt követő engedély nélkül nem megy el. Erre? Eddig ha az Úrnőjét le is foglalták, legalább volt kikkel beszélgetnie a hátban, voltak akik lefoglalták a gondolatait. Most? talán ha egy barátnője van - persze ez nem csak más, de az ő hibája is - és Jo sem ér mindig rá, hisz ő dolgozik. Más? Senki sincs itt a városban akit ismerne, akivel beszélhet, Elisabeth ismerősei legalábbis akiket valaha látott már, nem tűnnek túlzottan olyannak, akik leállnának egy ghoullal beszélgetni, főleg nem vele, na meg, ő sem olyan bátor, meg mi értelme is lenne felkeresni őket? Szinte biztos benne, hogy vagy azt sem tudják itt van, vagy nem érdekli őket. MJ ghoulját egyszer látta, és tart is tőle, a temperamentumos fasza csajok mindig is tisztelettel töltötték el, és kis félelemmel is, méghozzá eléggel ahhoz, hogy ne próbáljon velük kommunikálni, csak ha a vérét kérik, és cserébe megjutalmazzák az övékkel.
Elisabeth pedig elfoglalt. Nem mással, mint Mikhaillal. Nem, félreértés ne essék, nem irigy rájuk, habár néha gondolatban megfojtja párszor a vámpírt azért, amiket Elivel tesz, de ez nem az ő ügye. Neki annyi a dolga ebben a kapcsolatban? hogy támogatja Elit, és ha szüksége van rá, ott van. Nem az hogy ítélkezik, nem az hogy féltékeny, avagy irigy. Talán csak az időre. Arra az időre amit a férfi tettei vesznek el tőle. Mert ha nincsenek jóban - márpedig az gyakran előfordul - Úrnőjével, akkor bizony a Gazdája vagy szomorú, vagy dühöng. És egyik tevékenységben sem jut hely neki, maximum ha nincs Ambrosine akit áthívjon Eli.
Önzőnek érzi magát, hogy így érez, hogy épp az unalom miatt is szökött ki, de képtelen volt már a négy falat nézni. A televíziót nem szereti túlzottan, sok unalmas műsor, még több érdektelen emberrel. Olvasni szeret, de azt sem képes ítéletnapig. Szeret beszélgetni, szeret mozogni, szeret mások közelében lenni. Lehet találnia kéne valami hobbit. Ami lefoglalja. Igen, vagy munkát keresni, amit Elisabeth meg is enged, tekintve a sok másik vámpírt a városban, és környékén. Meg fogja kérdezni...de nem most. Most a név, amit ma megismert rándulásra készteti, pedig Isten lássa lelkét tényleg jó kislány volt.
-Igen, ott. - két szó,de elég súlyos ahhoz, hogy további kérdések lavináját indítsa el, amiket igen is meg kell válaszolnia. Méghozzá őszintén. Ahogy megdermed a simítás közben Úrnője karja, szinte látja maga előtt a mozdulatsort, ahogy arcon csapja. Nem, még sosem bántotta, viszont ami késik nem múlik, ezt - ha nem is mondható túlságosan nagy kort megértnek - megtanulta, és sejti is ezzel a húzásával ki fogja érdemelni. Ha nem ennél a válasznál, de a végkifejletnél biztosan. És nem, ez nem olyan verés, vagy fenyítés lesz amit élvezni fog, nincsenek illúziói. Már csak azért fohászkodik, hogy utána a szobájáig el tudjon menni. Ott majd kiheveri. - Találkoztam vele. És igen táncoltam ott, és ittam pár pohár alkoholt. Nem akartam mást, csak kicsit elengedni maga, egy jót táncolni, és hazajönni. - őszinte a hangja, habár reszketeg. Tényleg nem volt más terve az estére, mint ez, hogy végre kicsit ne unatkozzon, hogy a sóvárgását a harapás, és a vér után kicsit alkoholba fojtsa, megrázza magát, mintha csak lesöpörné magáról a dolgot ezzel, és hazajöjjön. Már jóval nyugodtabban. És ha úgy vesszük az utóbbi megtörtént... - Nem ajánlkoztam fel neki. É-és másnak sem. Castorral csak váltottam pár szót. De ezután elment. - halkul el a hangja, hogy érzi Eli haragját, és dühét. Kétségét affelől, mit is csinált, és kivel. Újabb kétkedő kérdések, amiknek a hanghordozása nem sejtet sok jót, ismét megakasztják a levegőjét, habár ajkai szólásra nyílnak, kikerekedett szemekkel figyeli maga előtt a vámpírját, ahogy az a nyakához hajol. Sóhaj. Ösztönösen szakad fel a torkából, ahogy a pillái is egy pillanatra megrebbennek, és majdnem le is csukódnak félig. Hiába, Úrnője ilyen hatással van rá, még akkor is, ha tudja, pontosan tudja most nem élvezetből hajol közelebb hozzá.
- Volt ott egy másik nő....- kezdi, de ahogy Gazdája ujjai megérintik a két kis sebhelyet, egy csapásra elhallgat, pillái amik eddig félig leeresztve voltak, most felpattannak, és döbbenten merednek előre. Ujjai megindulnak a nyaka irányába, szinte észre sem veszi a saját, megilletődött reakcióját, aztán szép lassan, mintha csak mozilfilm lenne, emlékek töredékei törnek fel benne. A vámpírnő a fülledt tánctér szélére vezeti, majd a falnak tolja. Nem tiltakozik, attól a két kis sunyi pohártól még túl laza, amit Castor után gurított le. A nő szemébe néz, és egyre jobban ellazul, mintha amúgy el akart volna szaladni, hah! Fejét sóhajtva hajtja hátra, látni akarja a teremben villódzó fényeket, amikor fájdalom hasít a nyakába, megrándul, de csak egy pillanatra. Mohón kortyolják a vérét, míg a sötétben feketének tűnő tincsek hullanak az arcába. De Eli szőke...homlokát ráncolja, ujjai felsiklanak a női test oldalán, hogy eltolja. A hajzuhatag gazdája felnéz, ismét a szemébe, miközben lenyalja az ajkait.
Éles hanggal szívja be a levegőt, ahogy - ha hagyják - hátrál pár lépést, és döbbenten bámul a most már szőke tincsek gazdájára. - Megharapott...- suttogja halálra váltan, mintha csak most tudatosulna benne a dolog, talán így is van, talán eddig fel sem fogta a bűbájtól, vagy ami sokkal valószínűbb, a vérszívás okozta mámoros boldogságától. De tény, tényleg nem emlékezett, hogy ez megtörtént, csak a táncra. Az elméje lehet tudatosan zárta ki ezt az apró mozzanatot, ami után taxiba szállt, és hazajött. De ez nem mentség, tudja jól, ha olyan helyre megy, ahol vámpírok vannak, mindenféle védelem nélkül, akkor vállalnia kell a kockázatot. Megrogynak a lábai, kis híján el is esik, de - a helyzetéhez képest elegánsan - megtartja magát, és habár könnyes szemmel az őt elöntő bűntudattól, csak egy pillanatra hunyja le őket, hogy aztán mereven a padlóra szegezze. Nem mer Elisabeth szemébe nézni, nem akarja ezzel még jobban kivívni a haragját. - Hibáztam. Nem kellett volna a tudtod, és engedélyed nélkül elmennem, és amint megláttam, hogy vámpírok vannak ott, el kellett volna onnan menjek. Tudom...- hal el az amúgy is erőtlen hangja. Hiszt jól tudja hogy ezt kellett volna, de az akkor benne lévő dac, a harag, és az elkeseredés nem hagyta. Most pedig itt áll. - ....de nem tettem, és ezt nagyon sajnálom, nem tudom kifejezni mennyire. Ha ezek után elküldesz....- megbicsaklik a hangja, és kell pár megnyugtató lélegzet - már ha úrnője hagyja végigmondani - hogy megnyugodjon annyira, hogy folytassa. - ...megértem, és vállalom a bünetésed is, bármi legyen is az. kicsordul a könnye, de nem moccan, nem fog elfutni, és nem tudja vámpírjánál az esdeklés mennyit segít, viszont fel sem néz, hogy lássa a reakciót. Fél. Mit fél? Retteg.

Hiába mondják, hogy a vámpírok hűvös lényeg, Elisabeth felől csak az égető haragot érzékeli, ami szinte perzseli a bőrét, ha az arca nem égne épp eléggé a szégyentől. Nem szól többet, nem magyarázkodik többet. A negédes suttogás nem andalítja el, érzékeinek meg kéne nyugodnia tőle, de a mögötte rejlő fojtott indulatok miatt, inkább csak felállnak a pihék a tarkóján, és kirázza a hideg. Bár úgy érzi, szinte ég a bőre a rá zúduló haragtól, mégis fázik. Ösztönösen futna el a nagy és gonosz ragadozó ellen, minden izma tiltakozik az ellen, hogy csak álljon, és hagyja hogy Eli körbejárja, közel hajoljon hozzá, megérintse. Ujjai yomán, mintha áramot vezetnének a bőrébe, meg-meg rándul, fogalma sincs mikor csap le rá az a megtévesztően kecses kar. Mikor fogja vasmarkába, hogy kiszorítsa belőle a szuszt is. Ha büntetésről van szó nem naiv, nincsenek ábrándjai, nincsenek olyan tévképzetei, hogy lehet megússza. Már nincsenek, azzal a hívogató mondattal oszlottak szét, amivel édes hangján a fürdőbe hívta, jelezve ő nagyon is fenn van. És csak rá vár. És csalódott. És dühös.
Ha lehet még sápadtabbá válik a hírtől, hogy akár egy idősebb vámpír jogot is formálhatna rá. Annak ellenére, hogy sok kéjsóvár nőt felizgatna a gondolat, őt halálra rémiszti a tudat, hogy Castort kéne szolgálja. Nem azért, amit sokan gondolnak, hogy mert erősebb, és idősebb. Egy fiatal vámpír is épp olyannyira össze tudná zúzni, mint egy ősöreg, csak az idő és kreativitás határai csúsznának el. Őt az rémíti meg, hogy elvesztené Elit, és hogy egy férfihoz kerülne. De sokkal inkább az, hogy elvesztené az Úrnőjét. Onnantól ragaszkodik hozzá, hogy megmentette, és egy a ragaszkodás csak egyre szorosabb, ahogy telnek a napok, még akkor is ha a vámpír-ghoul kapcsolat nem tudott kiteljesedni még köztük. És pont a kiteljesedés hiánya miatt áll most itt, és remegő tagokkal hallgatja döbbenten, és szégyenkezve a szavakat, amik azok közül a csábító ajkak közül szöknek ki.
Benne reked a levegő, ahogy félresöprik a haját, és az árulása csúfos bizonyítéka láthatóvá válik. Még a nyakörv sem takarja el, ahogy azt sem akadályozza meg az a vékony bőrdarab, hogy az acél kemény ujjak sápadt nyakára fonódjanak, mint egy halálos lián, és a falnak taszítsák csontroppantó erővel. A levegő hiánytól akadozva nyögi ki akkor is, amit szeretne mondani, habár lehet, nem minden szó érthető, de el kell mondja. Muszáj! Kell, hogy valami indokot adjon, kell hogy bocsánatot kérjen, kell hogy verbálisan is megerősítse, mennyire sajnálja, hogy tudja hogy hibázott, hogy többet ez nem fordul elő. Pontosan tudja, hogy nem ő dönt, hogy neki nincs beleszólása, hogy a szavaival nem tudja jobb belátásra téríteni Úrnőjét. Ahogy a szavai elhalnak lassan, úgy fogy a levegője is, de mégsem kaparja az őt szorító kart, habár kezei megrándulnak, tétován, felfelé, megállnak félúton, nem rángatózik az ujjak bilincsében. Ahogy egyre jobban dobol a vér a fülében, egyre kevésbé hallja tisztán Gazdája szavait, de még mindig ugyan olyan élesen érzékeli a jelentésükből áradó emésztő dühöt. Akaratereje még épp annyi, hogy a lehető leghalkabb hangokkal, és legkevesebb kapálózással tűrje mindezt, még azt is, ha most vége lesz az életének. Beletörődik. Izmai már az oxigénhiánytól ránganak néha meg, arca egyre vérbőbb színt kezd felvenni, ahogy tekintete folyamatosan válik fókuszálatlanná.
De lazul a bilincs, és tüdeje a kétségbeesettek hatalmával szívja tele magát levegővel, már amennyire a nyakán lévő kéz korlátozása engedi.
Képtelen rögtön válaszolni a kérdésre, tudata még félig alszik, félig abba a kellemes kábultságba kapaszkodik, mint amikor az ember belemerül egy kád forró vízbe. Nehezen vergődik ki belőle, lassan, és szégyenteljes hangossággal kapkodja mindeközben a levegőt. Nem képes egyhamar normalizálni a légzését, és kékjeivel is képtelen fókuszálni Úrnője arcára. - Emlékszem... - hangja riasztóan hangzik, Karcos suttogás csupán, ami hamar el is hal, de még erre is büszke, büszke mert képes volt ennyit mondani, miközben lassan tisztul ki előtte a kép. Nagyon is jól emlékszik arra, amiről Elisabeth kérdezi, de szerencsére szürkeállománya túl ködös még, hogy élénken emlékezzen vissza, csak simán tudja miről beszél a másik. Szíve hevesen kezdi pumpálni a vért, ahogy megérzi a penge érzetét a bőrén, szinte érzékeli a bőr szakadását, az izmok kemény ellenállását, amik végül megadják magukat a még keményebb fém alatt. Hallani nem hallja, épp eléggé dobol még a vér a fülében, de a teste érzékeli. Az agya a lehető legrafináltabb módon csapja be. Minden idegvégződése kegyelemért kiált, de ajkain csak egy fojtott nyögés szalad ki. Sokkal inkább a fájdalom, mint a kéj hangja, lelke erősebb, minthogy ordítson a fájdalomtól, de tengerkék szemeiből kiolvasható a kín mit átél, szemei csillognak a könnytől, amit félig a fuldoklás, részben a szégyen, és részben a fájdalom csal oda. Combizmai ránganak a kíntól, teste minden izma görcsösen feszül meg, hogy kibírja.
A szavak arculcsapásként érik. Benne akad a levegő, és ez nem a fizikai fájdalom jele, amit a combján érezni vélt vágások okoznak, sokkal inkább érzelmi, lelki.
A következő képek amiket lát, nagyobb traumát okoznak neki, mint a ma este érzett összes fájdalom. Ha józan ésszel gondolkodhatna, tudná hogy ez illúzió. Az a fiatal, szőke, törékeny lány nem lehet ott. Viszont a józan esze rég szabadságolta magát, és valószínűleg Bora-borán sütteti a tetves hasát, és koktélt iszogat. Ebben a pillanatban gyűlöli az általa látni vélt szőke lányt, nem úgy látja, mintha mindezt a fejében mozizná le, Úrnője illúziója túl valósághű, szinte hús-vérnek érzékeli, ahogy azt is ahogy a vérét adja a szőkének. Miért neki? Miért járt megint így? Miért nem tud annyi akaraterőt növeszteni, hogy nemet mondjon? Miért hibázott már megint? Nem okol mást, nem szidja a szenteket amiért azt lát amit, magát hibáztatja, csakis egyedül magát. Lábai felmondják a szolgálatot, valószínű megzúzódott torkán keserű zokogás tör fel, ahogy térdkalácsai hangosan koppannak az elegáns csempén. Már nincs benne tartás, nincs benne annyi lelki erő, hogy állva maradjon, már semmi sincs neki, csak a fájdalom, ami jeges marokként szorítja a bensőjét a látványra. Szólni sem tud, agya újra és újra lefuttatja azt az árulással terhes percet, amikor a vámpírnő megharapta.
Eli megtörte, szánalmasan, megalázva ül a lábain, és éppen hogy meg tudja tartani a felső testét, hogy ne dőljön előre vagy oldalra. A vámpír kétségtelenül befurakodott a lelke mélyére, előhozva onnan azt az egy dolgot, amitől a világon mindennél jobban tart, amiért akár meg is halna, csak elkerülje, hogy ne történhessen meg újra.

Az, hogy megtörtént az első hibázása, és ennek meglett az a következménye, hogy megkapta az első büntetését, kétségtelenül azt mutatja, hogy a régi életének vége. Végre el kell fogadja, hogy az van ismét, amit az Úrnője akar, mert bizony hozzá tartozik, már nem mehet csak úgy el, már nem adhatja meg magát senkinek csak azért, mert problémája van. Nem mintha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló a számára, de ez a büntetés, az érzések amiket érzett és érez közben annyira nyilvánvalóak, hogy még a kérkedés, és az eddigi hitetlenkedés minden magját kiölik belőle. Ha eddig csak sejtette Elisabethnek mekkora hatalma van, most test és elme közelből figyelheti meg, most ő az a lepke, aki ennek a gyönyörű vámpírnak a pókhálójában rekedt. És csakis a vámpíron múlik, túléli-e. Azzal is tisztában van, hogy más, egy szigorúbb valaki lehet megölné ezért, vagy olyan büntetésben részesítené, amitől azt kívánja inkább halna meg. De a kínzást, a testi fenyítést eddig mindig átvészelte, bármennyire is volt borzasztó. De elmetrükkel még senki nem büntette, és ahogy Elisabeth feloldja rajta a hatást, és visszazuhan a valóságba, nehezen hiszi el, hogy az előzőleg látottak csak egy mesteri illúzió képei voltak. Tekintetével keresi a másik lányt, majd teljes döbbenettel, és félelemmel néz fel Gazdájára. Elsápad, egy pillanatra még a zokogása is abba marad, ahogy realizálódik benne, ez csak egy trükk volt. Egyetlen egy apró kis pöcc az agyában, és máris a legféltettebb rémálma elevenedik meg a szemei előtt. És nem is ez a legijesztőbb, hanem az, hogy eszébe sem jutott, még csak egy pillanatra sem, miközben a szöszit nézte Elisabethel, hogy ez csak trükk. Egy illúzió, amit csak ő lát, ő hall, és ő szenved el. Nem a valóság. Vak rémület fogja el mindezek tudatában. Bármikor megcsinálhatja ezt vele, és az hogy az agyában turkálnak, rémisztőbb mintha halálra kínozzák a testét. Mert azt legalább élénken érzi, mindvégig eszénél van, olyan értelemben, hogy meg tudja különböztetni mi valóság és mi nem. Az elmetrükknél nem. És bármennyire szívós, ez kurvára kiborítja. Leveri a víz, és még jobban fázni kezd.
Megrezzen, ahogy Úrnője leszedi róla a nyakörvet, megijed a kéztől, mert fél, megint a nyakára kulcsolódik, és most már mellőzve minden érzékcsalódást, véget vet az életének. Igen, Elisabeth ereje, és bosszúszomja már nem csak egy tény, amit tud, és sejt, amitől érzi hogy félnie kéne, de azért meri a határokat feszegetni. Már kézzelfogható, és ez megváltoztatja a felé viszonyulását. Már nem csak tudja, hogy félnie kell tőle, már fél is.
És hogy hogyan érinti, ahogy megszabadítja attól a nyakörvtől, amit még a régi Úrnője adott neki? Viccesen hangozhat, de lezár számára végleg egy korszakot. Persze rosszul érinti, hogy többé nem nyomja a nyakát az a pici súly, hogy nincs rajta. Szinte pőrének érzi magát nélküle, annyira a részévé vált, de megkönnyebbül. Már nem vágyik vissza, már itt kell helyt állnia, és már van más, akinek hűséggel tartozik. Arra az egy szóra is megrándul, és egy pillanatig csak üresen néz a kifelé sétáló, mesztelen vámpír után. Nem tudja mit szeretne, mit akar vele csinálni, és a bűntudat még mindig mardossa, így csak rosszra tud gondolni. Hogy kirúgja. Elküldi. Odaadja másnak, mert neki már nem kell. Miden lehetőség elszorítja a mellkasát, de végül erőtlenül feláll. Nem nagyon törődik a térdében a fájdalommal, sem azzal, mennyire fáj a torka is. Most szinte nem is érzékeli, minden tompa neki, csak megy, mert arra kérték. Bizonytalanul lép be Gazdája hálójába, és meg is áll az ajtóban, félszegen húzva össze magát. De minden fásultsága ellenére nem tudja levenni a szemét a nőről. Képtelen, pedig tudja nem lenne illendő így bámulnia. Zavartan néha le is süti a szemét, főleg ahogy már felkerül Elire a hálóing és a köntös. A címer csak megerősíti benne, hogy soha nem lesz első, és ezt el kell fogadja, és még egyszer hasonló miatt nem szabad szabályt szegnie. Hallja ahogy vámpírja kijön a gardróbból, és valószínűleg a tükör elé lépked, mind mindig miután megfürdött. A tompa puffanásra azonban felemeli a fejét, és csak nézi a dobozt az ágyon. Hallja mit mond Elisabeth, és a bűntudata mellett lassan kíváncsi is lesz. A dobozról a nőre pillant, majd vissza, és lassan lép közelebb, nem tudja szabad-e megnéznie, vagy Eli csak azért mutatja meg, hogy még nagyobb bűntudatot érezzen. Mert érez is, de nem is tudja mennyire, amíg ujjai lassan rá nem fonódnak a dobozra, és felemelve ki nem nyitja azt halkan. A csillogó ékszerekre a lélegzete is eláll. Nincs oda a drága dolgokért, hisz neki sincsenek különösebben drága ékszerei, így ilyen téren az ízlése elég hiányos. Viszont a sok kő csillogása lenyűgözi, tetszik neki a finom darab, és ujjaival finoman végig is simít a jól megmunkált köveken. Először le sem esik neki, hogy tulajdon képen ez egy nyaklánc, de ahogy jobban megnézi, és feltűnik neki, kissé megdöbben. Nem tudja ezt elképzelni magán. Túl feltűnő, túl csillogó. Túl elegáns. Bár kétségkívül illik Elisabeth ízléséhez. És ha ő felveszi, ő is valamennyire illeni fog hozzá. Ettől ismét elfogja a bűntudat, és megszorongatja szívét, amitől könny gyűlik a szemébe.
Főleg ahogy meglátja a másik nyakláncot. Ettől a lélegzete is eláll. Ez már sokkal inkább az ő ízlésvilága, és képtelen is levenni róla a tekintetét. Rögtön beleszeret. Reszkető ujjakkal simít ezen is végig, és ahogy megtalálja a nyitját, az ajkába harap, különben tényleg elsírná magát. Szörnyen érzi magát, hogy míg ő a klubban volt, Eli mindezeket neki vette. Tényleg nem érdemli meg, és rosszul is érzi magát. Megszédül a szégyentől, és felpillant a nőre. - Nagyon szépek....- suttogj karcos hangján, majd nagyot nyel, megrándul kicsit az arca tőle, fáj a nyaka, fáj neki a nyelés, de inkább visszanyeli mindazt amit mondani akarna még. Felesleges újra bocsánatot kérnie, a beszéddel eddig sem ment sokra. Nem meri megkérdezni, hogy megtarthatja-e, de tekintete újra és újra visszatér a fekete szíjas nyaklánchoz. Tényleg tetszik neki. Ha elképzeli hogy ez a nyakán lesz, és ebből tényleg mindenki tudni fogja hogy Elié.... - Megtarthatom?- bukik ki belőle mégis a kérdés, izgatottan, amit az eddigi hangulata nem indokolna, de amit elképzelt, az sokkal inkább. Kíváncsian néz fel a tükrön keresztül Elisabethre. Tudja, hogy ezzel nincs elsimítva semmi, de fel akarja húzni a nyakláncot. Elisabethé akar maradni.

Nem igazán tudja Elisabeth mit gondol, csak annyit lát, amennyi nyilvánvaló. Dühös, és valószínű csalódott benne. Ezt nem is vonja kétségbe, de eltöpreng rajta, vajon mikor fog többként gondolni rá, mint egy lecserélhető valaki? Lesz-e egyáltalán olyan, hogy valamikor is megváltozik a véleménye, vagy ameddig igényt tart rá addig így lesz? Nem várja el, sőt igazából nem is lenne joga elvárni, hogy vérbankon kívül más is legyen, de mivel ezt a szerepet itt nem tölti be, eléggé bizonytalan. Bizonytalansága jele volt a kihágása is, de a büntetés megszilárdította abban, hogy attól még hogy nem ad vért egy vámpírnak, még az övé. Ez szokatlan számára, hisz eddig csak a véréért kellett valakinek, most pedig? Ki tudja miért kell ő Elisabethnek. Persze nem úgy kezdődött az ő történetük, hogy kellett volna neki....felajánlkozott, a vámpírnő pedig elutasította. Aztán jött az a másik vámpír, akitől végül megmentette. Azt az estét sosem felejti el. Hálából ajánlotta fel mindazt amit adni tud Elisabethnek...és ezt hogy is felejthette el olyan könnyen? Ő akarta mindezt, persze akkor még nem tudta, hogy harapást nem fog kapni. De ez mellékes, akkor is ő akarta, és ez még jobban megrémíti, ahogy Úrnője kisétál, és magára hagyja a kétségek közt. Nem tudhatja, Eli csak a felajánlása miatt tartja-e még magánál, vagy valaha is meg fogja kedvelni olyannyira, amennyi elég ahhoz, hogy ne dobja ki. Mert erre jelenleg nincs garancia. De azt nem tudná elviselni, ha kidobnák, és a vámpírnő utána nyúlna máshoz, és azt az illetőt már harapná is. Önző módon ő akarja kapni azt a bűnös csókot! Ő akarja megtörni, bármi is az amitől Elisabeth nem iszik vért. Mert ha őt nem harapja nyilván mást sem. Legalábbis még soha nem látta, hogy másból táplálkozott volna közvetlen. Kíváncsi rá miért, de nem mer kérdezni, főleg nem ezen az estén. És valószínű a közeljövőben sem.
Nem érzi, ahogy Eli ránéz, miközben ő el van foglalva, hogy a saját bűntudatában lubickoljon, és a nyakláncokat nézegesse. De a kérdésére adott válasznál, riadtan pillant a tükörbe, remegve, és összerezzenve a hangszíntől. Nem szereti amikor a vámpírnőnek ilyen a hangja, az semmi jót nem von maga után, még akkor sem volt ilyen hideg, amikor közölte, ezeket neki vette. Átfut az agyán, most mi rosszat tett megint, kicsúszott-e valami olyasmi a száján aminek nem kellett volna. Semmi nem jut eszébe. Épp ezért néz értetlenül, kezében remeg a doboz, de nem jeti el, ujjai pont annyira ragaszkodnak ahhoz a csecsebecséhez mint amennyire pillanatnyilag nem érti a helyzetet.
Pillanatnyi habozás, míg az agyáig eljut az információ, amit azok a szép ajkak mondatként formálnak. A pillanatnyi értetlensége végtelen örömbe, és izgatottságba csap át, szinte egy pillanat alatt, elfejetve egy kis időre mindazt amit a fürdőben átélt, vagy amit a klubban. Csak az a két szó számít neki, és az a gyönyörű nyakpánt, amit az ujjai mohón, de még mindig kissé remegve emelnek ki, míg másik keze a dobozt leteszi az ágyra. Kissé ügyetlenkedik a kapoccsal, a keze túlságosan is bizonytalan, és reszkető, épp ezért nehezen csatolja be, de nem fogja a vámpírja segítségét kérni, ez biztos. Maga akarja megoldani a feladatot, bár még igazán el se hiszi, hogy tényleg megtarthatja, és hordhatja is ezt a szépséget. Karjai maga mellé hullanak, és izmai védekezően rándulnak össze, ösztönösen, ahogy Gazdája elé lépve felé nyújtja az ujjait. Szíve vadul zakatol a mellkasában, ahogy a hideg ujjak hozzáérnek, legszívesebben hátralépne félelmében, kék tekintete a másikét fürkészi ijedten. Lassan csitul csak benne a félsz, ahogy semmi fájót nem tesz a másik, ahogy érzi a kisugárzásán, már nem annyira őrülten dühös. Ő is megnyugszik, már amennyire ebben a helyzetben képes. - Az is szép, de ez jobban tetszik. - vallja be, és megnyalja az ajkait, ahogy Elisabeth eltűri a szemébe hulló tincsét. Ő maga nem mer moccanni, közelről újra elbűvöli a vámpírnő szépsége, tekintete a másikéból az ajkaira vándorol. Mintha az előbbi ronda büntetése, vagy bármi meg sem történt volna. Csak annyit tud jelenleg, hogy kívánja a nőt. Bár ezt nem hangoztatja, sosem. Nincs joga.
Mintha rajtakapták volna a gondolataival, elpirulva pillant ismét az igéző szemekbe, és az utasításra zavartan simít egyik kezével végig a másik karján, mintha fázna, pedig nincs hideg, csak zavarba jött. Nem az a lányka aki rettentően elpirul ha pucérkodni kell de hiába mint minden ember, ő is zavarba tud jönni, ha olyan előtt kell levetkőzzön, aki valamennyire megmozgatja a fantáziáját. De csak kicsit hezitál, karja már nyúl is hátra könnyedén húzva le a cipzárt a ruha hátán, és kis kézi rásegítéssel, már esik is a földre. Pánt nélküli melltartója és a bugyija is a ruha színeihez passzoló, szereti a vörös színt, és nem csak azért mert kihívó. Hanem mert ez az egyik szín a kevésből ami nem sápasztja túlságosan, ha mégis, csak annyira mint a szőke nőt a vörös rúzs. Egyik lábáról a másikra állva nézi Eli reakcióját és a tekintetében megcsillanó bujaságtól újra verdesni kezd a szíve a bordái alatt, kipirul, de nem a zavartól, már nem, mélyebb, és bűnösebb érzelmektől, amik arra késztetik, hogy miközben a maradék anyagot is ledobja magáról, végigfuttassa a tekintetét a vámpírnőn. - Elmenjek zuhanyozni? - nem meri csak úgy itt hagyni, engedély nélkül. Ma este biztosan nem, és most jelnleg nem is akarja, sokkal inkább akarna mást csinálni.

A hitelen érzelmi váltás is mutatja mennyire kiszolgáltatott Elisabethnek, hisz elég egy kedves szó, és már a fellegekben jár, de elég csak, mint az előbb közelebb lépnie, miközben neki magának kis kétely lobban a szívében a közeledés szándéka felől, és máris újra a jeges félelem uralja. Aztán ahogy észreveszi miért is lép közelebb az éteri teremtés, máris újra alább hagy a félelem. Más számára kínzó lehet ez a váltás, kikészítő, és fárasztó, míg számára ez az élet maga. És szinte már észre sem veszi, mennyire is kell ez neki, mennyire hozzá van szokva, és mégis mennyire újan reagál mindig minden egyes helyzetre.
Fogalma sincs mit gondol az Úrnője, miközben ő vetkőzik, az apró hümmögést hallja csak, Gazdája finom kis tetszésének, vagy elégedettségének a jele, és a perzselő, vizslató tekintetet érzi, amitől egyszerre jön zavarba, és támadnak bűnös vágyálmai.
- I-igenis...rendben. - hangját dadogásra készteti az izgatottság, és az idegesség keveréke. Örül, hogy nem viselkedik vele már hűvösen a vámpírnő. Képtelen leplezni mennyire is örül a dolognak, ajkaira széles, vidám mosoly ül ki, és a teste kisebb fájdalmai ellenére, amik a fürdőszobai jelenetre kéne emlékeztessék, - de jelenleg nem teszik - kecsesen indul meg a fürdő irányába, és az átlagos idejét, amíg egyik helyiségből a másikba ér, szinte lefelezi. Már húzza is ki a dugót kádból, és miközben csurog le a víz kiöblíti, kimossa, újra bedugja, és elkezdi ismét feltölteni kellemesen meleg vízzel. Majd kicsattan a boldogságtól, hogy nem kell egyedül fürdenie, és valószínű ráér a bűntudatával bajlódni. Sőt szinte el is felejti, jelenleg csak boldog érzelmekre korlátozódik, ritka pillanatok egyike ez, így nem hagyja, hogy bármi negatív is érje. Bár a dudorászást megállja, a fejében lévő kis vidám dalocskára teszi a dolgát. Nem fülel, mit csinál Elisabeth, lekötik a saját fejében kavargó gondolatok, és jövőképek. A habfürdőből is önt a vízbe, majd belenyúlva elkeveri, had habosodjon fel kicsit a víz, és teljen meg a fürdő a kellemes illattal. Kedveli ezt az illatot, nem túl erős, így Eli orrát sem bánthatja, mégis érezni, a saját bőrén, vagy épp Elién is órákkal a fürdő után. Haját felköti egy kisebb csattal, épp ekkor ér be a vámpírnő, aki ugyan néma, de mégis megérzi, ahogy belép, és megállíthatatlanul fordul felé. Ösztönösen, szinte kényszeresen. Nem azért, mert fél, hogy esetleg megtámadja, hisz ha azt akarja, oly mindegy szemtől szemben, vagy így teszi. Sokkal inkább azért, mert látni akarja mi van rajta. Kis csalódottság suhan át a szívén, és talán az arcán is, mert Elisabeth még fel van öltözve. Tekintete a másikét keresi, félve, félreértette az oly csábító szavakat, amik egy közös fürdőt ígértek, ha többet nem is.... A doromboló utasításra pulzusa újra felszökik, imádja Elisabeth hangszínét, főként amikor így beszél. Bensője legérzékenyebb pontjait pendíti meg, amitől nem tud nem az utasítás szerint cselekedni. Ledobja hát a felesleges anyagokat, és lassan elmerül a meleg vízben. Izmai helyeslően zsibonganak, bőrét kissé csípi a meleg, de szinte azonnal ellazultabb lesz. A meleg víz úgy öleli körbe mint egy forró takaró. De nem mélázik ezen túl sokat, végig figyeli Elisabethet ahogy becsúszik ő is a kádba, ujjai viszketnek, hogy megérintsék, de egyenlőre csak nézni meri, tekintetében csodálat és vágy keveréke ül. Egy pillanatra elakad a levegője, ahogy Eli hozzáér, és magához közelebb vonja, megborzong, és a forróvíz ellenére is kellemes libabőr futja el a bőrét, ujjai felfelé indulnak az őt markoló karokon, és felsimogat egészen a vámpír vállaiig. Ha Eli meg akarná tiltani, nyilván szólna, és szólni is fog, addig pedig nem rest megcselekedni amit az agya és a vágya diktál. - Eszem, és igyekszem hízni, de elég nehezen megy. Bár könnyebben mint régebben, ezalatt az idő alatt mióta itt vagyok a városban, sokat híztam. - sosem volt egy csipegető madárka, és néhány férfit is az asztal alá enne, egy-egy éhesebb pillanatában, de eddig az hogy a vérét itták, nem tett jót sem az immunrendszerének, sem pedig az alakjának. Már kevésbé sápadt, és kevésbé sovány mint volt, de még mindig nem látszik rajta az az életerő, és egészség, ami a legtöbb emberen.
- Nem tudom igazán mit meséljek. - persze tudta, hogy egyszer eljön ezeknek a kérdéseknek is az időszaka, de erre igazán nem tud felkészülni. Tényleg először nem jut semmi az eszébe, aztán pedig nem tudja hogy kezdje. És Eli simogató ujjai sem segítenek neki a koncentrálásban, ahogy a hívogató közelsége sem. Ujjai a víz alatt Úrnője derekát simítják végig, lapos hasát. - Valenthiának hívják. Ő....elég szigorú, és határozott nő. Kiskorom óta nála voltam, nem is emlékszem olyan időszakra ami nem hozzá, vagy azokhoz kapcsolódik, akik körülötte éltek. Magán tanáraim voltak, és rengeteg különféle lény vett körül. Szerette a mágusok és boszorkányok képességeit kiaknázni, így sokat tartott magánál, vagy magához közel. Vérfarkasok inkább mint testőrök voltak neki jók, meg persze tanítónak, és persze vigyázni arra ami az övé. - kezdi, hangja nosztalgikus, de ahogy a volt úrnőjét emlegeti, ujjai önkéntelenül is idegesebben simítják végig a porcelán fehér bőrt. - Sok mindenre tanítottak, de engem elég sok minden untatott, nem sok dolog volt ami le tudta kötni a figyelmem, és igazán akkor nem is értékeltem sokszor, mennyire meg voltam becsülve. Más nem bánthatott csak Ő, vagy azok, akiknek épp odaadott. - megborzong, hogy egy-két kép a múltról felelevenedik benne, és mély, szaggatott lélegzetet vesz, majd felpillant Elisabeth kékjeibe. - Nem igazán tudom még, mit meséljek....nem volt rossz gyerekkorom, nem terrorizáltak, és nem tartottak láncon mint a kutyát...szóval....- von vállat bizonytalanul, tényleg nem igazán tudja mire kíváncsi Elisabeth, és reméli, pár kérdéssel segít neki, miről beszéljen.