Menekülök. A nyomomban vannak. Levakarhatatlan vadászbagázs, hogy én mennyire rühellem őket… Miért nem tudják feladni végre? Miért nem tudnak lekopni, hogy a munkámat végezhessem, amit az a szemtelen kis szöszi rám bízott? Hát mert nem, mert miért is legyen nekem jó egy pillanatra is? Ugye, hogy ugye? Teljesen logikus.
Teljesen logikus, hogy egy falkányi vadásszal a seggemben képes vagyok hatékonyan nyomozni és érdemleges válaszokat találni a kisasszony kérdéseire. És egyébként képes vagyok rá, vicces félretéve, viszont a legkevésbé sem kellemes. Nagyon megnehezítik a dolgomat, ami már alapjáraton sem valami egyszerű, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy egy démont keresek. Tűt a szénakazalban. Mert ugye azt mondanom sem kell, hogy egészen idáig, illetve pontosabban néhány héttel ezelőttig még nem is hittem a démonok létezésében. Aztán egy angyal közölte velem, hogy én is félig az vagyok. Ja oké, köszi. Mármint… mit lehet ilyenkor, mit lehet erre mondani? Azon kívül, hogy lekötelezel, amiért összezavartál és felrúgtad a már amúgy sem nyugis életemet, és… inkább hagyjuk is. Vicc az egész. Egy kabaré némi parádéval megfűszerezve. Tehát ezt a démonpapát kéne nekem keresgélnem, illetve a nyomára bukkannom. Ehelyett találtam egy egészen más nyomot, aminek utána jártam, és az eredmény csak még nagyobb káosz lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. Már előre látom a kiscsaj sokkoló ábrázatát, amikor beközlöm vele, hogy az anyukád tulajdonképpen él és virul, csak éppen nem akart téged megtartani, ezért inkább eljátszotta a saját halálát csak azért, hogy leléphessen. Szóval, ja. Minden bizonnyal nem fog a nyakamba ugrani örömében, ha ezt megtudja. De ugye ezért fizetett, hogy utánajárjak a dolgoknak, én pedig profi módjára meg is tettem. És mint azt tudjuk, néha az igazság fáj. Márpedig ez piszkosul fog fájni neki, szegénykémnek…
Ugyanakkor bármit is teszek, a vadászok a nyomomban vannak. Megint csak. Újfent. Egyszóval nem hogy nyomozni nehézkes, de még életben maradni is, ráadásul az egyik ilyen jómadár majdnem el is talált. Legalábbis nem sokon múlott, hogy az a golyó valamelyik testrészembe ékelődjön. Ha nem lennének ilyen jó reflexeim, már régen alulról szagolnám az ibolyát. Mondjuk a múltkor el is találtak, de azok likvidálók voltak, és akkor most gondolkodjak el azon, hogy mekkora sztár vagyok, hogy mindenki engem akar elkapni? Vajon mekkora vérdíjat tűzhettek ki a fejemre? Hm.
Így hát jobb ötlet híján attól az embertől kérek segítséget, akiben megbízok. Egyedül benne, csakis benne tudok megbízni, senki másban. Természetesen ennek is oka van, elvégre az én bizalmamat nem valami könnyű kivívni. Sőt, voltaképpen lehetetlen, de Becca… mondhatni, hogy a múltam fénypontja. Az egyetlen fénypontja. Egyébként a húgom barátnője volt, így értelemszerűen az enyém is. Sokat lógtunk együtt hármasban, amikor éppen nem a hajléktalanokat gyújtogattam pusztán kedvtelésből. Igen, már akkor sem voltam egészen százas…
Aztán Ali – csak én hívtam így – meghalt. Pontosabban; megöltem. Nyilván őt nem olyan kedvtelésből, mint a csöveseket, sőt akkor éppen a tudatomnál sem voltam. Ettől függetlenül én tehetek róla, az én lelkemen szárad a halála. És a legjobban az zavar, hogy mennyire nincsen lelkiismeret-furdalásom. Sokáig nem értettem, hogy miért lehet ez, de amikor az a drágalátos angyalka elmagyarázta, hogy kiféle-miféle vagyok, egyből összeállt a kép. Minden értelmet nyert, egyetlen perc töredéke alatt. A démonok nem éreznek sajnálatot, megbánást vagy szánalmat. Így értelemszerűen én sem – ha félig az vagyok, ugyebár.
Egyre inkább kezdek beletörődni a sorsomba, a démoni mivoltomba és a jövőmbe, ami ha engem kérdeztek, nem valami biztató. De ugye engem senki sem kérdezett…
A városi könyvtár csendje zavaróan hat a bennem tomboló és megszűnni nem akaró káoszra. Ami a fejemben van. Ritkán is járok ilyen helyekre, talán éppen ebből kifolyólag, csakhogy ez most nem kívánságműsor. Ez van, ezt kell szeretni, ezt kell elviselni. Pont.
Nem nehéz kiszimatolnom a régről ismerős parfüm esszenciáját. Ő vajon mit hisz? Hogy meghaltam a családommal együtt? Vagy ami teljesen nyilvánvaló azok számára, akik tudták rólam az igazságot – és ő tudta –, hogy én vagyok a hóhérjuk, én végeztem velük. Aztán eltűntem.
- Pszt… Becca – sutyorgom oda neki az egyik könyvespolc mögül, megbújva a könyvek biztonságot adó takarásában, sőt valósággal kikukucskálva onnan. Remélhetőleg nem hozom rá a frászt ezzel a viselkedésemmel, hogy annyi év után csak így betoppanok az életébe, ahonnan egyik pillanatról a másikra léptem ki. Mit mondjak? Szeretem a stílusos belépőket, na.

Attól függetlenül, hogy túl nagy megbánást nem tanúsítok, attól még sokat gondolok rá. Rá. A húgomra, a két öcsémre, és a szüleimre – vagyis a fogadott szüleimre. Sokat gondolok arra, hogy egy másodperc töredéke alatt vetettem véget az életüknek, s kavartam fel ezzel egyidejűleg a sajátomat. Valahol a lelkem mélyén biztosan bánom, elvégre sokat gondolok rá. Arra a napra, arra a végzetes estére, a vacsorára, és a nagy bejelentésre, miszerint én csak a fogadott gyerekük vagyok, és amitől végezetül elborult az agyam. Visszafordíthatatlanul.
Képszakadás.
A következő kép, ami elém tárult, egy jó fél óra múlva, hogy véres cafatok között dagonyázom, a véres cafatok pedig értelemszerűen a családom voltak. Nos, igen… ezek után az ember fia akaratlanul is számvetést végez. Mi történt? Miért történt? És végül, de nem utolsó sorban; mihez kezdjek most? Nehéz ilyenkor helyesen cselekedni, nem mintha egy ilyen szerencsétlen helyzetben egyáltalán lehetne helyesen cselekedni. Illetve lehetett volna, hiszen ennek már lassan öt éve, minimum. Nem is tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el pontosan, annyi bizonyos, hogy a napok összefolynak az eset óta. És hogy helyesen cselekedtem-e?
Nem, nem hiszem. Elmenekültem. Leléptem. Mindent magam mögött hagytam – ennyire egyszerűen és könnyedén. Persze nem igen volt más választásom, mert ha ott maradok, akkor mostanra már minden bizonnyal halott lennék én magam is. Ami ugyan jogos lenne, ha azt nézzük, hogy én mit tettem akkor, és mit tettem azt követően, és teszek minden egyes nap. De az élni akarás erősebb volt mindennél. Tehát itt vagyok. Ez vagyok én.
Az állattámadás jó fedősztori volt, már ha valaki nem tudja rólam, hogy én mi vagyok. Vérfarkas vagyok – vagyis mint utólag kiderült, csak részben, félig –, így értelemszerűen az állattámadás kategória beleillik a profilomba. Vajon küldtek rám különleges FBI ügynököket is, akik profilt készítettek rólam? Vagy egyáltalán honnan tudnak rólam annyit, hogy rám találjanak? Pedig egészen idáig sikerült észrevétlennek maradnom, legalábbis nagyjából, de néhány hónapja, és különösképpen néhány hete mintha történt volna valami. Valami hiba a gépezetben, amit nem tudok beazonosítani, ami elkerülte a figyelmemet, és bizony azóta nincs megállás. A nyomomban vannak a rohadékok, állattámadás ide vagy oda. (Ez már rég nem arról szól.) Ez már valami más, valami egészen új. Valaki vadászik rám? Mármint úgy konkrétan valaki?
Becca azonban tudja rólam, hogy mi vagyok, nagyjából ismeri a múltamat, vagy legalábbis egy részét, és sosem ítélt el miatta. Habár ha megtudja, hogy én tettem azt, amit… hát nagy valószínűséggel meg fog változni a véleménye. Rólam meg úgy az egész helyzetről. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy még mindig ő az, akiben a leginkább megbízhatok, és aki valóban képes lenne nekem segíteni. Márpedig most határozottan elég nagy bajban vagyok, úgyhogy módfelett jól jönne az a segítség. A kérdés már csak az, hogyha megtudja az igazat, utána hajlandó lesz-e még velem szóba állni? Vagy majd megijed tőlem? Ezt nem szeretném… Nem mindenkivel szemben vagyok ám vadállat. Ali legjobb barátnője volt, így értelemszerűen nekem is sokat jelent a leányzó. Azt hiszem, ő az egyetlen ember, aki megmaradt a múltamból… a régi életemből…
Nyilván nem egészen ilyesfajta köszöntésre számított, vagyis mivel egészen idáig abban a tévhitben élt, hogy meghaltam, valószínűleg egyáltalán nem számított semmiféle köszöntésre tőlem. Kíváncsian figyelem a reakcióját, ahogy az arca először ledöbben, aztán másodszor is ledöbben, harmadjára pedig nemes egyszerűséggel közelebb lép hozzám, majd felpofoz. Hát igen, valami ilyesmit vár el az ember fia egy hasonló helyzetben. Nem hibáztathatom érte, meg aztán különben is jó érzéssel tölt el az érintése, hiszen ezer éve nem találkoztunk, nem beszéltünk, nem érintkeztünk – semmilyen formában és/vagy értelemben véve sem.
- Igen, valóban élek… – erősítem meg az észrevételében, miközben gyengéden átkarolom a derekát, és magamhoz szorítom. Bevallom, nekem is hiányzott már. De ha neki is bevallanám, az meg olyan szentimentális dolog lenne, nemde?
- Hát tudod, itt-ott… világot jártam kicsit – válaszolok szemtelen lazasággal, noha a lelkem mélyén azért érzékelem a kérdésének súlyát. Mit mondhatnék, sosem voltam jó a magyarázkodásban, és szerintem nem is most fogom elkezdeni eme jártasságom továbbfejlesztését. – Na jó, igazából orbitálisan nagy trágyalébe keveredtem… – vallom be végül mégis, magamhoz képest viszonylag komoly arccal. A lebukás veszélyétől azonban nem kell tartania, legalábbis egyelőre, a könyvtárban szerintem biztonságban vagyunk, hiszen akik rám vadásznak nem sűrűn néznék ki belőlem, hogy ilyen helyekre járok. Lássuk be, kissé nonszensz lenne a művelet…