Neked a pénzem kellett, nekem a zöldkártya. Előre elrendezett, kölcsönösen kifizetődő frigy volt - legalábbis addig a pontig, amíg úgy nem gondoltad, hogy teljesen őrült vagyok. Még azelőtt költöztünk külön, hogy véletlenül megfertőztem volna magam a vírussal, és elvileg már híre-hamva sem volt az egész dolognak, mire belementem a látszólagos öngyilkossági kísérletbe.

A történet az után vált érdekessé, amikor visszatértem az üres, közös lakásunkba a holmijaimért, és új, kifinomult érzékeimnek hála megéreztem a szagot. Egyből tudtam, hogy --- vagy (TEHÁT AZ A VALAMILYEN SZÖRNYŰSÉGES BESTIA, AMINEK KÉPZELED A KARAKTERT), és nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ritkaságod okán csakis te lehettél az elkövetője néhány esetnek, ami mintegy legendaszámba megy a vadászközpontban. Felmarkoltam az ott maradt, már nem használt ruháid egy részét, hogy biztosan legyen elég szagmintám, és elhatároztam: előkerítelek akár a pokolból is.