You look like my next mistake ~ Leonard&Helen

Leonard&Helen

► OMG. Who is he?

Több, mint ezer éve pillantottam meg, és rögtön beleszerettem. A magam akkori, fiatal, csupa szív módján. Vele akartam lenni, de egyik napról a másikra eltűnt. Többet nem hallottam róla.
Vancouver kedves volt számomra. Pár száz éve jártam itt legutóbb. Egy férfi után kutattam, akinek a családja valahol itt élhet most. A férfiről, magáról nincsenek ismereteim, hiába kutattam utána már hegyen, bokron át. Feladtam, de mielőtt még végleg le mondtam volna róla, úgy döntöttem eljövök és teszek egy utolsó, tiszteletkört. Azonban azzal az eshetőséggel nem számoltam, hogy úgy döntök, szükségem van alkoholra. S bár vámpírlétem egyik előnye, hogy nem feltétlen részegültem meg, inkább csak bohókásabb lett tőle alap, nyugodt természetem, mégis úgy döntöttem a legközelebbi bárba bemegyek, és megteszem, ami legelőször eszembe jut.
Maga a dohos füst lebegett a sötét éjszakában, a fény óvatosan szűrődött ki némelyik épületből. Miközben haladtam előre, megpillantottam egy parkot. Egészen közel merészkedtem, miközben résnyire szűkült szemekkel kutattam mozgó célpontok után, amikor hirtelen megéreztem egy finom, kellemes illatot valahonnan a fák mögül. Ujjaim fogása engedett, s lezuhant az üveg kezemből. Maga az aroma, úgy járta körbe testem, mint a felhőkarcolót, a sűrű viharfelhők. Mélyen szívtam magamba, mintha soha többé nem akarnám kiverni a fejemből. Lehunyt szemeim kipattantak, és azonnal szelni kezdtem a park sötétebb részeit, míg egy fiatal férfit pillantottam meg. Háttal állt nekem, és nem tudtam vajon meghallotta-e, hogy egyáltalán itt vagyok. Alacsony cipő volt rajtam, így a magasságunk megegyezhetett, bézs színű vászonkabátom ezúttal nem húztam össze. Hajam leeresztve kapaszkodott bele hébe-hóba a szélbe, és mint általában, most sem viseltem semmiféle sminket.
Miközben figyeltem, olyan vonzás lett úrrá lényem egészén, hogy tartásom a megszokottnál jobban engedett. Ziháltam, mint, akit üldöztek. Reszketett kezem, lábam. Többször le kellett hunynom szemem, hogy ne támadjak rá azonnal. Megbolondított, életre keltette a bennem szunnyadó démont, amit gyakorlatilag magam sem ismertem ezidáig.
- Elnézést... - szóltam, alig hallhatóan, majd közelebb léptem, és vártam, mennyire természetfeletti a vonzásom forrása.
Ha egy démon, és ezzel akarna csapdába csalni a bátyám miatt, óvatosnak kell lennem. De, ha egy ártatlan halandó ember, akkor nem kezeskedhetek az épségéért ezek után.

zene: You look like, my next mistake!. | TO : Leonard ~ | ©

Helen & Leonard

Csendes nap volt a mai. Már amennyire az ő csendes élete még csendesebb lehet. Mégis, semmi furcsaság, semmi ijesztő dolog nem kavarta fel a lelkét, így egészen elégedett, sőt. Mondhatni rettentően örül neki. Mostanság túl sok dolog történt vele, túl sok olyan, ami miatt egyre jobban fél attól, hogy megőrül. Így is.. ha beszélni kezdene valakinek, szinte érzi, hogy sültbolondnak néznék őt, és a lehető leghamarabb bedugnák egy gumiszobába. Lehet, az kellene neki, egy kis pihenő, csend, őrületmentes napok. Ott legalább nem zörögne egy kütyü sem, amihez hozzá sem ér.
Körbenéz a lakásban, pontosabban az órára, miközben az utolsó falat spagettit kapja be, és rágja ráérősen. Nincs se késő, se korán, pont jókor randevúzott ebédjével, igaz, nem pontos időben, de meglépte. Már haladás. A villát a mosogatóba hajítja, a műanyag dobozt pedig a kukába, hiszen rendelt, nem szerencsétlenkedett inkább azzal, hogy összeüt valakit. Felkelve nyújtózkodik egy nagyot, miközben kisétál a csendes nappaliba. A Tv, a magnó, de még a digitális órát is kihúzta a konnektorból pár napja, mikor mindegyik beindult, amikor közelebb ért hozzájuk. Igaz, azóta megtapasztalta, hogy ez sem gátol meg semmit, de mégis, valahol ez az apróság megnyugtatja őt. Viszont nem indul most egyik felé sem, se szobája felé, hanem a fogashoz lép, ahonnan kabátot akaszt le, és a táskáját, amelyet az evés előtt pakolt össze, hogy indulásra készen álljon. Sétálni akar, no meg elintézni menet közben egy-két, apró dolgot, ami amúgy ráérne, de ha már megy, miért ne alapon lépi meg. A lakásból kilépve zárkózik be, siet ki a szabadba, és vegyük bele a tömegbe, mely az utcán hömpölyög. Megszokott mozdulat, megszokott tudat, és nem is akar kiszakadni onnan, nem akar több lenni egyiküknél sem.
Az apróságok elintézése után sem indul haza, inkább egy finom hamburgerrel, és teával indul a parkba kikapcsolódni, nézelődni, szokni, hogy emberek vannak körülötte. Még nemigen szokta meg, hogy nem egyedül ücsörög egész nap egy szobában, hanem kimegy, hogy hallgassa, milyen az élet. Egy félreeső padra ül le mégis, kezd neki hamar a jutalométekhez, és elbambul, ahogy az emberek élvezik a mindennapokat. Nem is figyel arra, hogy körülötte mi is zajlik, nemigen járnak arra, nem, mintha ez neki gondot jelentene. A hamburger fele

már a hasában, és épp a teából kortyol nagyot, amikor mégis, nem tudja hogyan, de kiszúrták. Meglepve, majdhogynem félrenyelve tekint fel rá, kissé köhécselve, majd miután felhagy azzal, hogy meg akarjon fulladni, kérdő pislantásokkal méri fel, ki is áll előtte.
- Ühm.. segíthetek? – nem ismerős számára a csinos arc, nem tudja, ki az, mit akar tőle. Illedelmesen azért leteszi a teát, és a hamburgert is maga mellé, és várja, hogy valamennyire képbe helyezze őt a másik. Tekintete végig rajta csüng, nem tudja megmondani, hogy mi az, ami ennyire ott tarja őt, amely megragadta, de érzése azt mondja, valami nem természetes dolog cirógatja jelenleg is.

Leonard&Helen

► OMG. Who is he?

Úgy vonzott az illata, mintha már nem a gravitáció tartott volna a földön. Ő előtte sosem éreztem még ilyet. Tudtam, hogy létezik olyan faj, ami ennyire erős, intenzív érzéseket válthat ki egy-egy vámpírból, de sosem gondoltam bele komolyabban. Sosem gondoltam, hogy én is megtapasztalhatom majd ezt egyszer.
Átlagos életet éltem. Amennyiben egy ilyen lény élhet átlagosat. Én sosem voltam az a hasfelmetsző fajta, nem nyúltam ilyen eszközökhöz. Inkább nyugodtan, természetesen úton jutottam táplálékhoz. Ha létezik ilyen. Vagy inkább nevezném, barátságosabbnak.
Ahogyan megéreztem, szinte reflexszerűen rohantam az irányába. Tudtam, hogy befolyásolni tudja az elmém, hiszen a bátyám kimondatlan szavait is megértem. Emlékszem, hogy mesélt nekem erről a fajról, de a megnevezésük, vagy az, hogy milyen veszéllyel bírnak a magamfajtákkal szemben, az már homályos számomra. Hangom reszketett, és a térdeim valósággal remegtek, ahogy látótávolságra kerültem hozzá. Szólni akartam, beszélni kívántam. Közelebb akartam kerülni hozzá. De nem tehettem. Féltem attól, hogy bántanám. Kissé megilletődve néz rám a férfi, és jól észrevehetően fulladozik. Talán a rémület lett rajta úrrá?
- Sajnálom. - emelem fel kezem védekezően, és jobban szemügyre veszem vonzásom tárgyát.
Fiatalnak tűnik, hozzám képest mindenesetre. Tincsei kószán csüngnek arcába, és jót láthatóan éppen táplálkozott, mikor félbeszakítottam, amire a mostanra mellette heverő hamburger a bizonyíték.
- Sajnálom. - ismétlem - Nem akartam félbe szakítani. - biccentek fejemmel tápláléka felé, és egy kis mosoly ül szám sarkába.
Azt mondják az áldozat személyisége gyakran megmentheti életét. Ha mondjuk ő egy gyilkos lenne, vagy egy közveszélyes őrült, valószínűleg nem is gondolkoznék azon, hogy végezzek vele. Megtenném.
A lábaim útra kelnek és megint azon kapom magam, hogy közelítek felé, és nem tudom megállni, hogy ne harapjam meg. Érezni akarom a forró elikszírt ajkaim között. Résnyire szűkült, elhomályosult tekintettel indulok meg, és ebből a lassú járásból, hamar suhanás lesz, és máris mellette vagyok. Egy darabig nyakát pásztázom, majd egy fejrázást követően hátrálok kissé, és nemlegesen bólintok fejemmel.
- Sajnálom. - suttogom, és elfordítom tekintetem.
Nem értem, hogy mi van velem. Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni mellette. Sosem történt még ilyen, legalábbis az elmúlt száz évben nem. Nem váltott ki belőlem egyetlen káprázatos illatú áldozat, vagy vevő sem ilyet. Ki ő? És mégis milyen erővel bír, hogy ennyire vonz?

zene: You look like, my next mistake!. | TO : Leonard ~ | ©