Tabitha & Bellerose

Seattle, egy újabb állomás. Egy újabb város, ebben a vesszőfutásban. A kávézó, ahol munkát találtam egészen kellemes kis hely, nem túl nagy a forgalma, jobbára művészlelkek járnak be, kellemes galériás a hely, sok festménnyel, amit meg lehet vásárolni. Kedvelem, mivel nem feszülök meg a munkában, a hangulata is jó és nem kapok idegbajt, ha menet közben Tate is megjelenik és löki nekem a rizsát, ráadásul ekkora helyen ő is könnyebben kiszúrja, ha valaki a nyomomban van. Nem hiszem, hogy négy év után feladták volna a dolgot és futni hagynának. Ott születtem, ott nőttem fel, túl sokat tudok és túl sok energiát öltek belém ahhoz, hogy csak úgy hagyják elkóborolni a kis csalijukat. De nekem eszemben sincsen oda visszamennem. Csak a holttestemen át! Ahhoz előbb meg kell ölniük és a legrosszabb az egészben, hogy szerintem nekik mindegy, hogy élve vagy döglötten visznek vissza. Elég, ha csak arra gondolok, hogy lazán küldték utánam a skulókat, amikor felvettem a nyúlcipőt a nagy kavarodásban, vagy amikor megpróbáltak két éve elrabolni és visszavinni. Ha nincsenek a szellemek, sikerrel is járt volna az a csávó, nem véletlen, hogy a temető van a lakásom szomszédságában és olyat kerestem, aminek minden ablaka oda néz. Kezdem megszokni a szellemjárást, ami otthon megy, Tate haverkodik és ha van olyan szellem ami el tudja hagyni a sírját azt felcsábítja a lakásba.
Vágtál már szappant egy szellemhez, mert az rukkolt miközben zuhanyozni készültél? Nem, akkor még rohadtul nem éltél meg semmit kis pajtás! De ma már kicsit elegem lett mindenből, szabad délután, éljen-éljen! Hol is máshol tölthetném el, mint egy állatkertben, ahol elég nagy a nyüzsi, sok az ember és a kisgyerek, akik boldogan visongva rohannak egy kifutótól a másikig. Én a szibériai tigris kifutója mellett állok, a korlátra támaszkodva nézem, a ketrecbe zárt hatalmas hímet, szomorú a tekintete, néha dühöt ahogy a gyerekeket nézi, akik leveleket dobálnak. Sóhaj szakad ki belőlem, találkozik a tekintete az enyémmel és egy darabig bámuljuk egymást. Morran én csak sóhajtok.
- Tudom milyen oda bezárva lenni..- morgom neki az orrom alatt, ahogy elhalad mellettünk a család és csak ketten maradunk, én és ez a pompázatos bestia, aki valaha erdők királya lehetett, vagy talán ős is fogságban született? Talán inkább utóbbi, őt is egy program keretén belül szaporíthatták, hogy legyen elég csali a szörnyek számára…. Könyökölök a korláton és merengve nézem a hatalmas bestiát ahogy elfordul tőlem, és inni megy, a víz valószínűleg nem friss, levelek úsznak benne, és nem is látni az itató alját. Nem ízlik neki, de ez van, szomját oltania kell. Térdig érő, barna bőrcsizmát, egy kék farmert és barna bőrdzsekit és egy fekete kapucnis pulóvert viselek, sapka helyett a kapucni van a fejemre húzva, barna tincseim alatta rejtettem el. Kerülöm az emberekkel a szemkontaktust, de azért figyelek. Tate a közelben lézeng, szemmel tartja a nagyobb teret. Jól tudja, hogy ha engem elkapnak, akkor neki is annyi. A medált el fogják tőlem venni és elpusztítják, akkor pedig neki nem lesz otthona, se társasága, kénytelen lesz átkelni a túlvilágra. Rém kellemetlen.

Tabitha & Bellerose

Lassan két éve, hogy elvesztettem édesapámat és a múltamat, azonban az emlékeim aligha visszatértek. Furcsa kíváncsiság mardos, minden áron tudni szeretném, hogy mi történt velem, és hol tartózkodtam abban a pár hétben, amikor nyáron eltűntem. A káosz a mindennapjaim részévé vált, néha még azt is elfelejtem, hogy mi a teljes nevem. Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem a keresgélést, és kihez forduljak segítségért. A legjobb barátnőm, Dee, csupán annyi információval tudott ellátni, hogy mit csináltam és hol voltam az eltűnésem előtti estén. Illetve a közös emlékeinkkel, amiknek nagy részét nem is érzek magaménak, akárhányszor is elmeséli némelyüket. És ha úgy tűnne, hogy az életem nem elég bonyolult, hadd tegyem hozzá, hogy édesanyám randizgatni kezdett. Azt hiszem, beütött nála a kapuzárási pánik, és már előre félek attól, hogy ennek mi lesz a következménye. Valljuk be, sosem jó, ha egy anya jelentősen jobban figyel megjelenésére és mások véleményére, mint a saját lányára. Példának okáért, tegnap este pizza lett volna a vacsora, ha édesanyám nem égette volna szénné az arcpakolása miatt.
„Csupán pár percre feküdtem le, és fogalmam sincs, hogy mi történt.”
Nos, az történt, hogy édesanyám elbóbiskolt, miközben arra várt, hogy leteljen tíz perc és lemoshassa a trutyit az arcáról. Anya és a pakolása remekül elvoltak fél órán keresztül, is azonban a sajnos pizza nem mondhatta ugyanazt magáról és a sütőről. Az ízletes vacsorából valódi szén lett, az étvágyam pedig kámforrá vált.
A másik ok, amiért aggódom az, hogy elvileg édesanyám a legnagyobb ellenségem apjával találkozgat. Layla gonoszsága nem csak mítosz, az a lány maga az kiállhatatlanság, ennek ellenére pillanatnyilag közömbös számomra. Mondjuk, felettébb „élvezetesnek” találtam visszamenni az iskolámba arra a hírre, hogy fogyókúrán voltam, és a sok éhezéstől begolyóztam. Mintha bármikor is szükségem lett volna egy kis fogyásra… ennek ellenére komolyan voltak olyan naiv egyedek, akik bedőltek Layla agyszüleményeinek.
Párszor visszamentem a temetőbe, ahol rám találtak, azonban ezzel a legnagyobb sajnálatomra nem lettem előrébb. A következő lépés, amit megtettem az volt, hogy munkát kerestem édesapám egyik kedvenc helyén, az állatkertben. Nem tudom, hogy mit hittem, miért lenne hasznos ez, de utólag jobban meggondolva, nem is sajnálom, hogy felvettek. Ha mást nem is, de legalább egy kis zsebpénzt szerezhetek.
A napom eddig – egy-két kivétellel – szokásosan telt. Reggel anya megkért, hogy hazafelé úton vásároljak be, aztán pedig be se fejezve a reggelijét, munkába indult. Nem sokkal utána én is, közvetlenül azután, hogy rendet raktam a konyhában.
Tegnap, a ketrecek láttára pár éles, egészen valósnak tűnő kép villant előttem, amit nem igazán tudtam hova tenni. Talán egy régi emlékfoszlányból származhatnak, amikor édesapámmal idelátogattunk… bár a fényviszonyokból ítélve, nem mondhatnám, hogy a ketrec a szabad ég alatt helyezkedett. A rémületemtől vezérelve úgy döntöttem, hogy a mai napom amennyire csak lehet, kerülöm a nagy macskák és az övékhez hasonló ketreceket.
Éppen egy szórólapot nyomok egy fiatal családanya kezébe, amikor észreveszem, hogy pár méterrel tőlem, az egyik fának dőlve, figyel rám egy férfi. A szempárja ismerős, tegnap is találkoztam vele, és reggel is a kedvenc kávézómnál.
Csak egy pillanat töredékéig mustrálom, majd elkapom a tekintetemet. Nem ajánlatos ilyen arcátlanul bámulnom, ha tényleg engem figyel. És hogy az utóbbit kiderítsem, elindulok a park belsejébe. Perifériás látásom elárulja, hogy az idegen is követte a példámat, méghozzá annyira pontosan, hogy abba az irányba indult, amerre én. Érzem, hogy a tempóm egyre csak gyorsul, míg végül futásnak eredek. A pillanatnyi kétségbeesés következtében elfelejtem, hogy nem ártana a lábam elé néznem, így a következő pillanatban valaki – talán véletlenül, talán önszántából – megállít. Ahogy az ismeretlenbe ütközöm, egy nagy adag levegő préselődik a tüdőmből, és annak következtében, hogy elveszítem az egyensúlyomat, a betonra zuhanok. Csak akkor jövök rá arra, hogy magammal rántottam a bizonyos személyt, amikor felpattanok a szürke kőről.
- Atyaég! Jól vagy? – kérdezem rémültem, miközben kezet nyújtok a fiatal, kapucnyis lánynak. – Kérlek, mondd, hogy nem esett bajod! – folytatom ugyanazon az elszomorodott hangon. Már csak az hiányzik, hogy kirúgjanak a munkámból a múltam árnyai miatt…

Tabitha & Bellerose

Nézem a tigrist, ezt a gyönyörű bestiát, igazán fenséges, ahogy itt fel alá járkál, de ott a szemében a harag, a vágyakozás, a düh. Betelik a pohár elkapom a gyerek karját és csendesen kérem.
- Ne tedd, ne ingereld…- majd elengedem és a szemem rajta tartom, a szülei nem is figyeltek beszélgetnek, ők unják az állatkertet, akkor minek is jöttek ide, a gyere pedig újabb levélért nyúl, mellé lépek. Szúrós szemmel bámulom, végül elengedi a leveleket és arrébb megy. Kitűnő, én pedig visszakönyökölök a korlátra és nézem a tigrist, ahogy elszállingóznak lassan az emberek a közelünkből. Beszélek hozzá, átérzem a fájdalmát, a félelmeit és a haragját is, én is épp így éltem, ahogyan ő és most mi vagyok? Szökevény, aki ki tudja, meddig folytathatja még a vesszőfutását? Sóhajtok, igazítok a kapucnimon és nézem tovább a tigrist ahogy érdektelenül elfordul és a ketrec széle mellett haladva elkezdi körbejárni a kifutóját.
Igazítok a hajamon is a kapucnim alatt, hogy ne hulljon elölre, nem szeretném megint befestetni, szeretem, hogy barna, szeretem az eredeti színét, és várom, hogy a festék kikopjon belőle és teljesen az eredeti színe legyen, ennek előtte vörös voltam. Nem szerettem.
Elmélyülten nézem a tigrist, ahogy sétál, hogy megtorpan, még sem járja körbe a ketrecet, csak fel alá kezd el járkálni, haragosan, csalódottan, mikor lábdobogást hallok, ahogy ellököm magam a korláttól, valaki nekem ütközik. Elbambultam, nem figyeltem eléggé és a következő pillanatban már a földön találom magamat, és a hajam simítom ki az arcomból. Tate ebben a pillanatban tér vissza és tartja szemmel a környéket, megsúgja, hogy egy lány landolt rajtam, de addigra már én is hallom a hangját.
- Jól vagyok! – Mondom, ahogy feltámaszkodok és elfogadom a segítő kezet, majd leporolom magamat és visszahúzom a kapucnit a fejemre. – Semmi gond, egy lukkal több vagy keveset a farmeremen már nem számít. – Térdnél kiszakadt, de hát, várható volt, az anyag amúgy is el volt már ott vékonyodva. Elnézek a lány válla felett, megnézem, merre vannak és mit tesznek az emberek és hallgatom, amit a szellemem mond.
- Tényleg nincs semmi baj… - Elhal a hangom, kiszúrom a férfit, aki meghúzódik az egyik fa árnyékban szemben a jegesmedvék kifutója mellett.

Tabitha & Bellerose

Mondanám, hogy a baleset nem vall rám, de akkor hazudnék, ugyanis az imént történtek rettenetesen jellemzőek szerénységemre mostanában. Az egyik bajból a másikba futok, és az egészben a slusszpoén az, hogy mások véletlen ártása többször is megmentett az utóbbi időben.
Az ijedtség hatására teljesen elfelejtem, hogy az imént miért eredtem futásnak, inkább a velem szemben álló lány lyukas farmerjára összpontosítok. Tanácstalanul beletúrok a hajamba, ezt most isteniesen jól elszúrtam. Még szerencse, hogy a héten – pontosabban tegnap – kaptam meg a fizetésemet, tehát tudom állni a kárt. Így legalább át sem kell esnem anyám vallatásán, hisz biztosan megkérdezné, hogyan és miért borítottam fel a lányt, ha tudomást szerezne a történtekről. Azt pedig nem venné be, hogy kocogni támadt kedvem munka közben, egy – általában - emberekkel teli állatkertben.
- Ne viccelj! – szólalok meg, amikor megjegyzi, hogy nem zavarja az újonnan szerzett lyukacska a nadrágján. Noha a probléma tényleg nem nagy, bűntudatom van, amiért miattam keletkezett. – Kifizetem… de tényleg! Nagyon sajnálom, ne haragudj! – szabadkozom, miközben fejben a továbbiakon agyalok. – Fél óra múlva véget ér a műszakom, és elmehetünk egy másikért, ha neked is megfelel! – húzom el a szám azt remélve, hogy nem küld melegebb éghajlatra és azért, mert egyelőre semmi jobb nem jutott eszembe. Persze, ha mást ajánlj, megpróbálok alkalmazkodni, hisz végül is ő a sértett fél, ezen kívül nem szeretnék erőszakosnak tűnni.
Csupán akkor jut eszembe körbenézni, amikor észreveszem, hogy az idegen tekintetével másra figyel. Automatikusan alaposan körbenézek, azonban addigra már sehol sem látom az ijesztő követőm még félelmetesebb szempárját. Nem kizárt, hogy újabban beszéltem magamnak a hülyeséget, ugyanis mióta visszatértem az eltűnésemről, enyhén szólva paranoiás lettem. Nem mintha ezért bárki is hibáztathatna, hisz… ki tudná így nyugodtan folytatni az életét, a múltjával és az eltűnésével kapcsolatos kérdések nélkül élni a továbbiakban mindennapjait? Ha létezik is olyan ember – amit egyszerűen nem tudok elhinni – akkor az nem én vagyok.  
- És ha gondolod, meghívlak egy kávéra is. A legkevesebb, amit tehetek… - töröm meg a csendet, amikor ismét a lányra pillantok. Oké, ez talán egy kicsit kihasználás szagú, de ha a velem szemben álló azt mondaná, hogy nem ér rá, akkor nem ragaszkodnék hozzá, hogy üljön be velem valahova. Igaz, hogy most nem lennék szívesen egyedül, és kétségkívül haza sem mennék még, hisz anya csak későn este végez, de nem akarok senkire sem ráakaszkodni.
- Egyébként Bellerose vagyok… de barátoknak csak Belle. – mosolyodom el, azonban a görbe vonal hamar eltűnik, amint beletörlöm a rövid nadrágomba a tenyerem - hogy valamilyen szintén tisztább legyen, amikor átnyújtom - és a kellemetlen, csípős fájdalomról rájövök, hogy jól lehorzsoltam – valószínűleg - az esésnél.
- Béna… - teszek egy halk megjegyzést magamra, majd kínosan a lányra pillantok és a bal kezemet nyújtom felé. Már csak azt remélem, hogy nem tartozik azok ismerőseim közé, akikre nem emlékszem… mára bőven elég volt a kellemetlen bakijaimból.

Tabitha & Bellerose

Leporolom magamat, ahogy felállok, és szemügyre veszem a szakadást a farmeromon, ha kimosom nem is lesz olyan vészes a dolog, manapság úgy is ez a divat, minél kopottabb és szakadtabb, annál menőbb. Nem mintha a divat híve lennék, de legalább nem lógok ki a sorból a teljesen épp farmerommal. Amúgy is, agyon mosott darab volt, kicsit ugyan sajnálom, de nem húzom fel magamat a dolgon. felesleges figyelmet vonnék magamra így is többen néznek bennünket mint kellene.
- Nem viccelek, tényleg nincs gond, legalább divatos lett.! – Mosolyodom el és próbálom megnyugtatni a lányt, hogy nincs semmi gond de tényleg és jó lenne, ha a szabadkozásával nem vonzana ide több figyelmet, sőt annak kifejezetten tudnék örülni, ha nem néznének ide az emberek, mert mi a farmeromat ért kárt próbáljuk rendezni,ami nekem nem okoz gondot, már mint a luk.
- Hahó, figyelsz te rám? Tényleg nincs semmi gond és ne nézz már ilyen kétségbeesetten oké, és vedd lejjebb a hangerőt, már egy csomóan minket néznek.! – Barátságosan a vállára rakom a kezemet és halkan beszélek hozzá, hogy megnyugodjon végre, mert tényleg nincs semmi baj, bár egy új farmer igen csak jól jönne, már csak egy ép farmerom van, és ez a lukas, aztán még egy cicanaci és kifújt a ruhatáram. Szóval, nem jönne rosszul a felajánlása, de nem visz rá a lélek, hogy elfogadjam azt. Aztán felsóhajtok, nem, nem fogadom el.
- na jó, a kávét elfogadom, de a farmert azt nem, így megnyugodott a lelked?! – kérdezek vissza egy barátságos mosolyt is mellékelve neki, és közben elnézek a válla felett, Tate-t keresem a szemeimmel, merre is van a szellemem, mert egy perccel ezelőtt elhallgatott és eltűnt a közelemből. Valamit vagy látott vagy keres, de nyugtalanító, mikor csak így elillan a francba és nem szól előtte semmit sem.
- Hagyjuk a kézfogást, mit szólsz hozzá? Van nálad valami amivel beköthetjük? Amúgy Tabby, a nevem Tabitha. ! – Mutatkozom be neki, és igyekszem barátságosan és fesztelenül mosolyogni, majd még egyszer hátrapillantok a tigrisre, gondolatban elbúcsúzom tőle és karon ragadom a lányt a legközelebbi női mosdó felé indulok el vele, hogy eltűnjünk a bámész tekintetek elől. Frusztrál, ha ennyien figyelnek, mindig attól tartok, hogy valaki rám ismer és megpróbál elkapni és haza vinni.

Tabitha & Bellerose

Ha más nem, akkor biztos, hogy egy nap az üldözésmániám fog a sírba vinni. Az emlékeim és a múltam nélkül úgy érzem magam, mint egy szellem. Már ha nem hülyeség, amit róluk mondanak a sorozatokban, azaz azt, hogy nem tudják, mi történt velük, ahogyan azt sem, hogy meghaltak. Hál’istennek, abban biztos vagyok, hogy minden porcikám él és virul, ha most nem vesszük figyelembe a lehorzsolt tenyeremet… amin jelenleg csak a vérplazmán virít, no meg a pici seb.
Mindig is szerettem a pozitív embereket, és noha nem ismerem a velem szemben álló lányt, nagyon is jól esik, hogy a rosszban is látja a jót. Annak ellenére, hogy nem emlékszem a múltamra, abban biztos vagyok, hogy mindig is életcélom volt optimistának lenni. Talán körbe kéne vennem magam derűlátó emberekkel, és lehet, hogy ennek pont most van itt az ideje.
Eddig észre sem vettem, de most, hogy az „áldozatom” felhívta rá a figyelmemet, valóban minket néznek az állatkertbe látogató kicsik és nagyok. Gyérül, bugyután elmosolyodom, majd a lányba karolok és meghajolok.
- Köszönjük szépen a figyelmet, hölgyeim és uraim! Az imént láthatták, hogyan támadja meg a szabadban a prédáját a szibériai tigris! – kezeimmel tapsolni kezdek, de úgy látszik, rajtam kívül senki más nem teszi, plusz a sérülésem is sajogni kezd, hát nem is pocsékolom tovább az időmet a nézőkre, inkább ismét a lányra pillantok.
Lágyan elmosolyodom, majd buzgón bólintok válaszul a kérdésére. Tényleg fizettem volna neki egy új farmert, de nem szeretnék erőszakos lenni, így ha valóban elég lesz a kávé, hát legyen.
Még egyszer körbepillantok, csak hogy biztos legyek abban, hogy a figyelőm nem jár a nyomunkba, majd követem a Tabithat. Amikor megpillantom a mosdót, elmosolyodom, ugyanis a pánik hatására eszembe se jutott volna, hogy először ide látogassak el, hogy megmossam a kezem. Előre megyek, és nem tudom, hogy az újonnan szerzett ismerősöm követ e, de mindenesetre sietek, hogy minél előbb eljöhessünk az állatkertből. Annak ellenére, hogy szeretek itt lenni, most felettébb frusztrál a hely, és valószínűleg a gondolatra, hogy a kukkolóm még itt lehet, csak jobban erősödik a kellemetlen érzés.
- Mindössze a dolgaimért kell elmennem, utána indulhatunk. – szólalok meg ismét, amikor ama épület irányába indulok, ahol reggel leraktam a holmimat. – Egyébként van kedvenc kávézód? Bárhol is legyen, bármennyibe is kerüljön, megyek és állom! Komolyan! – jegyzem meg őszinte határozottsággal, és csupán remélni tudom, hogy lassan nem alakul ki benne „dúsgazdag két balkezes és lábas csemete” kép rólam, azok után, hogy fellöktem, most meg egyfolytában költeném a pénzem. Oké, talán nem ártana kevesebbet aggódnom…

Tabitha & Bellerose

Belekarolok a lányba és meghajolok vele együtt, gyorsan felveszem a fonalat és nem hagyom kommentár nélkül.
- Köszönjük a figyelmet. – tapsolni kezdek én is és szélesen elmosolyodok. Majd még rögtönözök egy kiselőadást a tigrisek helyzetéről a világban, milyen kevesen is vannak, a kihalás szélén állnak az orvvadászat miatt és ha lennének kedvesek támogassák az alapítványt a csemetéknek vásárolt plüss tigrisekkel. Közben megnyerően mosolygok és szépen oldalra sasszézok a lánnyal együtt, hogy eltűnjünk a képből és ne érezze ő se olyan idiótán magát és én se tűnjek annak. Ha nem kezd ebbe bele, akkor simán elsétálhattunk volna azzal, hogy ez van, az emberek néha baromi bénák tudnak lenni, de hát, na ő úgy érezte ezzel tudja menteni a helyzetet hát, nem voltam rest segíteni neki ebben.
- Csak nyugodtan, rendben? Nem kell kapkodnod. – Nyugtatom meg, ahogy előre siet a mosdóban én addig kezet mosok, és az arcom is megtörlöm friss vízzel, jól esik a víz és iszok is a csapból, ami azt illeti szomjas is vagyok és nem is kicsit, most már így az első korty után ezt is tudom.
- Nem, nincs kedvencem, igazából, csak rövid ideje vagyok a városban így nem nagyon ismerem ki magamat. Én amúgy egy csendes és nyugodt helyre szavazok, ahol kényelmesen el lehet tűnni a kíváncsi szemek elől, de még is van elég forgalom, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések. – Mosolygok rá teljesen ártatlanul, és remélem nem érzi paranoiásnak vagy nagyon furcsának amit mondok, bár ahogy nekem szaladt, azt hiszem neki is van mitől félnie.
- Ó, ugyan már! Nem a Hiltonba vágyom és nem is arra, hogy egy vagyont rám költs! Ne idegesíts már ezzel, kérlek! – Nézek a lányra és hitetlenkedve csóválom meg a fejemet. Lehet jól jönne az új farmer, lehet egy adag meleg étel is jól esne, de nem vagyok az a típus, aki élősködik és most basszus, bárkivel előfordulhat ilyen baleset, nem lesz bajom abból, hogy szakadt a farmerem és menet a bőr a térdemről. legalább kevesebb figyelmet kapok, minél szakadtabb a kinézetem és hamarabb vegyülök el az utcán is. Hiszen a szakadt emberekre nem figyelnek oda, lesajnálják őket és úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Ja, szégyen mi? Bocs, nem mindenki él azért az utcán, mert elcseszte az életét szándékosan, van aki nem emiatt kerül oda. Én sem a miatt vagyok ilyen pocsék helyzetben. Hanem mert el kellett menekülnöm otthonról.
- menj csak be, itt megvárlak. – Legalább addig látom kik mászkálnak erre és ha baj van akkor tudok még időben szólni neki.