Fáradtan estem haza. Bár ezt a koszos kis lyukat nem lehet otthonnak nevezni, jelenleg ennél jobb helyet nem találtam, ahol nyugodtan álomra hajthattam volna a fejemet. Elvégeztem a szükséges óvintézkedéseket, így a kellemetlen látogatókról időben értesülök akkor is, ha alszom már. Hogy természetfeletti létemre mit keresek a halandók közvetlen közelében? Túl nagy volt a kísértés. Olyan közel vannak, szinte egy karnyújtásnyira. És amilyen birkák, észre sem vennék, ha egy-egy eltűnik közülük. Tökéletes élelemforrások. Másra nem is jók, csak megenni lehet őket meg az intelligensebbjét szolgának befogni. Ráadásul, ha mindez nem volna elég, a közelükben nincs az az eszement vadász, aki keresne. És ez így van jó... nyugalom és teli bendő. Minden vérfarkas álma.

Szóval ott tartottam, hogy fáradt voltam. Apám kétes hírű cimboráit kerestem fel, próbáltam informálódni merre lehet. Nem együtt érkeztünk ugyanis Kanadából. Ő előbb jött, nekem a hátra maradókat kellett elrendeznem a testvéreimmel egyetemben és csak azután térhettem Amerikába, ahonnan újabb szövetségeseket remélt papus a vérfarkasok szent ügyéért. Tény és való, igen komoly sikereket értünk el a tengerentúlon, kár lenne ha veszendőbe menne minden, csak mert nincs ott a vezér. Seattle semmit sem változott, ugyanolyan koszos, mocskos és tele van kétes alakokkal, mint mikor anno régen itt jártam apámmal. Legfeljebb a cégtáblák cserélődtek le, meg a vendégkör. De a régi ismerősök közül is megtaláltam azért néhányat. Apámat azonban nem, viszont lassan telihold közeleg, így kénytelen leszek még egy darabig jó kislány lenni és lehetőleg nem egyből kiengedni a vakvilágba a bennem lakozó vérfarkast. Nehéz ám észrevétlenül és feltűnés mentesen rejtőzködni, ha random két méter magas, két lábon járó farkasemberré vedlesz amikor a benned lévő Bestiának épp arra szottyan kedve. És ilyenkor elég gyakran arra szottyan kedve, hogy a fene esne belé, ez biztosan valami vérfarkasos dolog lehet. Merthogy sajnos nem igen van kontrollom felette, ketten osztozunk egy testen. Ha pedig egyszer elszabadul... hidd el, nem akarsz a közelben lenni.

Az első, amit meg kellett tanulnom apámtól az az, hogyan kell meglapulni és megfigyelni barátot, ellenséget, szövetségest mielőtt akcióba lépnénk. "Senkiben se bízz, aki nem a véred. Vagy még bennük sem. Csak saját magadban." Nos, én így álltam mindenkihez. A néhány nappal ezelőtti vacsorám maradványaiból még volt, elvégre hiába volt vékony és törékeny az a fiatal lányka, nem fogy el egy egész ember azonnal. Pláne, ha nem hagyhatok magam mögött nyomot. Márpedig a főzés, a vér, a ruhák és iratok mind-mind olyasmik, ami felkeltheti mások figyelmét. És így is történt. Egy fiatal vadász akadt a nyomomra, s botor módon azt hitte egyedül elbírhat velem. ~Ezek a férfiak?! Csak azért, mert törékeny modellnek tűnök, még nem jelenti azt, hogy ne verném őket kenterbe.~ A riasztórendszerem megszólalt, meglepni nem tudott. Már vártam rá kivont karmokkal.

Nem részletezem, szánalmasan gyenge teljesítményt nyújtott. Néhány ősrégi, női trükkel a dulakodás és a testi erőfölényemmel párbajunk nyertese is én lettem. Ez pedig azt jelentette, hogy egy újabb hullát kellett eltüntetnem. Nem volt sok időm, másik helyet kellett néznem. Minden esetre a holtestét biztos helyre elrejtettem és távoztam a másik maradványok társaságában. Nem tetszett, de néhány nap múlva már muszáj volt visszamennem. Különben rátalálnak és ne adj Isten kuruzslók bevonásával kiszedik belőle ki ölte meg. Ez pedig keresztülhúzná a terveimet. Szóval visszasompolyogtam a házhoz és nekiláttam a hulla eltüntetésének. Hulla merev volt a f@szikám már, így persze hogy nehezebben boldogultam. De már volt tervem legalább, hogy hová viszem majd. A fegyverét elkoboztam tőle régen, jól fog jönni egy tartalék elvégre nem ereszthetem szabadon Bestiát örökké, ha harcra kerül a sor. Az iratait is magammal vittem még napokkal ezelőtt. Ha megtalálják nem fogják tudni azonosítani egykönnyen.

Egy hullazsákba terveztem begyömöszölni, amikor zajt hallottam a kertből. Valaki itt van. Valaki, akinek nem kéne itt lennie. Rajtam és a hullán kívül legalábbis. Nem állatnak tűnt, sokkal inkább embernek a léptei alapján. A karmaimat kivontam és a ház takarásába húzódva vártam a megfelelő pillanatot. Ha megnézi a földön fekvőt, hogy él-e, megtámadhatom. Hátba, mert nem kockáztathatok. Nem tudtam, hogy férfi-e vagy nő, de igazából édes mindegy volt. A nőkkel könnyebb elbánni, de hajlamosak a hisztérikus sikoltozásra, ami meg b@ssza a fülemet. A férfiak ellentétben nem ordibálnak, viszont nem könnyű birkózásban velük. Őket jobb távolról elintézni, mert hiába vagyok kiváló gyilkos, fizikálisan messze alulmaradok egy jól megtermett férfihoz képest emberi alakomban, pláne ha fegyvere is van. Már készültem, hogy megörvendeztetem a váratlan vendéget egy lesből kivitelezett támadással, miközben a bennem élő Bestia is egyre feszültebbé vált a vérét akarta venni, akárki is tolakodott be a területünkre.

Nem tudom, hogy éjnek éjjelén ki az a kerti törpe agyú troll, aki beszambázik egy idegen kertjébe hatalmas lármát csapva. Már csak részegen énekelnie kéne, hogy tökéletes legyen a dolog. De tényleg. Ha megint egy zöldfülű vadászt küldtek a nyakamra nagyon pipa leszek. Mert be kell vallanom, egy pillanatra leizzadtam az imént, hogy vége és ennyi volt. Vár rám a vadászok szervezte meg a kutatócsoport. Szinte látom is magam előtt, ahogy jönnek és mondják hogy: "Mi majd segítünk." Na persze. Undorító álszent, hazug népség, gyűlölöm az összeset. Már pedig ha ezt a két gyilkosságot a nyakamba varrják tuti nem úszom meg a kivégzést. A vérfarkasokat nem veszik ember akarom mondani természetfölöttiszámba. Már pedig a lételemünk a gyilkolás, az életben maradásunk elengedhetetlen feltétele. Egyszerűen ilyen ez a faj és kész, el kellene végre fogadniuk: ez a természetünk. Egyébként is ők tehetnek mindenről meg a hülye kis vakcinájuk. Ha az nincs, legfeljebb sima farkas lennék havonta egyszer, nem pedig bármikor elszabaduló, kontrollálhatatlan vérfarkas.

Vártam, hogy közelebb jöjjön és lecsaphassak. Ez már túl tökéletes volt, az ösztönöm súgta legyek óvatos. Túl hangos, túl... észrevehető. Túl kiszámítható. Valami itten nem stimmel kérem szépen. A zsigereim virtustáncot jártak, leizzadtam, a szívem hevesen kalapált és meglódult bennem az adrenalin. Valaki hibázni fog, vagy ő vagy én. Hallottam, ahogy lélegzett. Nyugodt volt, túlságosan is nyugodt. Megmerevedtem ott, ahol lapultam amikor megállt. Kb. félúton lehetett innen, ha jól saccolom. Nyilván meglátta a hullazsákból kilógó lábakat. Mármint csak félig tudtam belerakni abba a tetves, nyüves zsákba a f@szikámat. ~Hogy az a jó retkes hegyi troll lába!~ Dühöngtem magamban, de már nem volt mit tenni. Ráadásul az ipse csak nem akart előrontva hibázni. ~F@sza, egyre jobb lesz ez gyerekek!~ És persze a bennem lévő Bestia is egyre elviselhetetlenebbül kezdett fészkelődni, lassan ki fog törni ha így folytatódnak a dolgok és azt nem akartam.

Három lehetőségem volt. Az első, hogy előjövök és eljátszom a riadt kislányt, aki szemtanúként látott mindent és még mindig fél. A második, hogy kivárok és megtámadom, amikor azt hiszi tévedett és még sincs itt senki a hullán kívül. A harmadik a kettő kombinációja. Előjövök és előadom az "éhes vérfarkas vagyok, akik mindenki csak bánt; pedig csak éhes vagyok, ne bánts" című monodrámás színdarabot, majd az utolsó felvonásnál - amikor már kellően megsajnált - végzek vele. Lehet, hogy elment az eszem, de az utóbbi a legszimpatikusabb. A ház kandallójában lévő korommal alaposan összemaszatoltam az arcomat, hogy kellően lerobbantnak nézzek ki, majd jöhet a címszerep, előadni az éhes, számkivetett vérfarkaskát, aki önhibáján kívül jutott ide.
- Mit akarsz? - Dörrentem rá cseppet sem barátságos hangon egy kis idő múlva. De máris folytattam, nem hagytam neki időt se gondolkozni, se reagálni.

- Ő az enyém! Keress máshol ingyen ennivalót! Világos?! Vagy te szeretnél lenni a desszert?! - Kérdeztem, a végére egy állatias morgást is megengedtem. Ilyet is csak mi tudunk, vérfarkasok. Emberként ugyanazt az állatias és vérfagyasztó hangot hallatni, amit vérfarkasként. Mondjuk elég sokat kellett gyakorolni hozzá, de jelentem megérte. Mint, ahogyan az emberinél élesebb érzékelés is megadatott nekünk emberként. Tudom hol áll, ideáig hallom a felgyorsuló szívverését. ~Csak nem sikeresen megijesztettem?! Helyes, féljen csak, mert van miért!~ Még mindig a sötét házban lapultam lesben állva, kieresztett karmokkal; hogy rátámadok, ha megmutatkozik végre valahára.

Közelebb jön, bevallom erre nem számítottam. Az átlag hanyatt homlok menekülne, amint kiszagolja vérfarkassal van dolga. De nem, ez is csak hősködni akar! Azt hiszi, hogy azért mert nővel van dolga, könnyedén elintézhet. Az előző vadásznak is ez lett a veszte, hősködni vágyott és mi lett belőle? Feszülten figyelem, ahogy belöki az ajtót, majd megszólal miközben a fegyverét rám szegezi. Én azonban élve és sértetlenül akarok távozni innen és azért hajlandó vagyok akár ölni is. A kérdés csak az, hogy a vadász is ugyanígy van-e ezzel. Izmaim ugrásra késszé merevednek, várva a megfelelő alkalmat a támadásra. Azonban a vadász kiröhög, én pedig végleg elvesztem a fejem. Telihold közeledtével nem túl ajánlatos felbosszantani a vérfarkasokat, de nyilván a vadásziskolában ellógta az órát, mikor ezt tanították nekik. Muszáj lesz megleckéztetnem.

- Megvagy! - Kiáltom örömittasan félbeszakítva a röhögcsélését, amikor hirtelen rávetettem magam a sötétből előrontva, egyenesen rá és kicsavartam a kezéből a fegyvert, elvéve tőle hogy aztán visszahátráljak a homályba. Hiába lő, természetellenesen gyors reflexeimnek hála kitérek a golyó elől így megúszom sörét nélkül. Na most röhögjön, ha van még kedve. Most, hogy fegyvertelenné vált; azt tehetek vele, amit csak akarok és akkor, amikor csak akarom. És ez a gondolat pedig különösen tetszett. Most végre lassan ismét előmerészkedtem a ház sötétjének jótékony takarásából és a saját fegyverét ráfogtam. - Szóval mond meg nekem, mit kezdjek veled te nevetgélős vadász? Kínozzalak és öljelek meg, aztán mégiscsak leszel a desszertem? Vagy hagyjalak életben és harapdáljalak inkább össze? Lásd mily kegyes vagyok, te választhatsz melyik legyen! - Ne érezze úgy, hogy nincs beleszólása a sorsába. Na nem mintha lenne valójában.

Nem értem, mi vigyorogni való van azon, hogy épp ráfogtam a tulajdon fegyverét. Vagy ennyire eszelős vagy valamit tervez. Jó lesz figyelni. Elkezdte leengedni a kezét, az izmaim pedig ugrásra készre merevedtek. Arcomon ellenben semmi sem tükröződött ebből, ügyeltem rá, hogy ne lásson a számára mutatott maszkon át. Aztán egy pillanatra felkacagtam a pofátlanságán. Jóízűen, egy leheletnyit talán eszelősen is. Apámra emlékeztetett a fickó nem is kicsit. Pofátlanságban talán még rajta is túltesz. És nekem ez az egyik gyengém. Idősebb is jóval, ráadásul egész jóképű. Ez pedig azt jelenti, hogy talán... ismétlem talán életben fogom hagyni; hogy játszhassak vele, amíg meg nem unom. Utána követheti a kis kollégáját a sírba.

- Valóban? Milyen kár, pedig abban annyira sok móka lenne. Nem gondolod édes? - Érdeklődöm még mindig mézes-mázos modorban. Pedig ez koránt sem baráti csevegés lesz rövid időn belül. - Szóval beszélgetni szeretnél? Akkor gyere közelebb! - Incselkedem vele. Ez van, szeretünk játszani az étellel. Pláne, ha pofára is eshetünk. Mert nem csak a vadásznak van vesztenivalója. Apám már rég rárontott volna, de én nőből vagyok. És másként óhajtom megtorolni az iménti arcátlanságát, hogy szemrebbenés és minden nyomosabb indok nélkül rám támadott. Amint lenne lehetősége megölne, ez egyértelmű. Ergo, nem hagyhatom, hogy megpróbálja. A beszéd pedig tökéletes fegyver a figyelem elterelésre.

Vártam, hogy mit reagál. Egyenlőre egy helyben álldogál, nyilván ezerrel azon gondolkodva, hogy közelebb jöjjön-e vagy inkább meneküljön. Igazából örültem volna, ha beijed és lelécel. De nem vagyok sajna olyan mázlista, a f@szikám vagy megunta az életét vagy tényleg ennyire nem akarja itt hagyni a hullává vált egykori munkatársát.
- Na azt majd én eldöntöm, rendben?! Miért nem jössz közelebb, hogy megnézhesselek magamnak? Aztán talán még mesélek is neked... - Érdeklődtem negédes hangra váltva. Kissé úgy éreztem magam, mint abban a Grimm mesében... csak itt Piroska az ordas farkas, aki a nagymamát akarja megenni.

Figyeltem a szívverésére, bár valamelyest lassult. Kicsit közelebb jött, de még mindig nem elég közel. Innen még mindig nem tudom rávetni magamat, ha úgy adódna. - Milyen kedves tőled, de az angyalom nagyon is megteszi. Szóval? Akkor mit akarsz megtudni tőlem, ha nem a vacsorám érdekel? Csak siess, mert dolgom van. Ki tudja mióta volt itt hagyva ez a finom falat. A végén még megromlik nekem, mert nem hűtöttem be időben. Nem szeretek pazarolni, mikor olyan ritka az ingyen kaja. - Fűztem hozzá, de végül mégis megenyhülve válaszolok. - Áh kérdeznél, legyen. Nos, nem láttam semmi különöset, leszámítva, hogy épp megzavartam a gyilkost a vacsorám eltüntetésében. De neki nálad több esze volt, amint rájött mi vagyok inkább kereket oldott. - Fejezem be, a fegyvert továbbra is ráfogva a férfire.

- De te nem félsz, nem annyira mint kellene. Érdekes. Mi a neved? - Most először keltette fel az érdeklődésemet a férfi. Én persze hülye leszek elárulni a nevemet. Ha van olyan mázlim nem látta még az aktámat és arcról nem tud felismerni egyből. Főleg nem úgy, hogy alig látja és tiszta koszos. Tudtam, hogy vezetnek rólunk aktát. Apámról, a testvéreimről, rólam; minden vérfarkas - pláne ha még elfajzott is -, de legfőképp az Greyback família áll megfigyelés alatt. Csak a biztonság kedvéért. Szánalmas egy banda. Kanadában kicsináltam az egyiküket, mert óvatlan volt. Most meg egy újabb vadászt. Szépen gyarapodik a listám, a papa büszke lehet rám.

Sokkal, de sokkal nyugodtabb, mint amilyennek valójában lennie kellene. Ez pedig két dolgot jelent: egyrészt nem beszari alak, másrészt pedig van egy B terve is, amivel kikecmereghet eme szorult helyzetéből; szóval jó lesz figyelnem rá. Keményebb dió a f@szikám, mint gondoltam első blikkre. ~Miért is nem tudott elmenekülni?!~ Mindegy, késő bánat a fegyvere meg már úgyis nálam. Azonban mégsem érzem magam kellően fölényben. Nem, amikor így néz rám azokkal a csokoládészín szemeivel. Mint valami kivert kiskutya esküszöm mindjárt megsajnálom és hazaviszem, pedig ha valaki hát én aztán tényleg nem vagyok se állat-, se emberbarát egyén.

Valószínűleg eléggé sokat nyom a latba, hogy felveszi a kesztyűt még fegyvertelenül is, pofátlankodik és megpróbál az idegeimen táncolni. Különben is... veszettül jóképű, a csipkelődéseiről már nem is beszélve. Kissé úgy érzem magam, hogy végre valahára emberemre akadtam. Milyen kár, hogy vadász a szentem és egészen más csapatban játsszunk... pedig tudnék mit kezdeni vele. Sőt, igazából így is tudok, csak éppenséggel ez azt vonja maga után, hogy kénytelen leszek a végén valószínűleg likvidálni és őt is eltenni láb alól annak rendje és módja szerint. Akkor majd követheti a kollégáját, aztán közösen szaglászhatják az ibolyát hat láb méterrel a föld alól.
- Aztán miért ne? – Érdeklődöm pimaszul visszakérdezve, ám csakhamar megkapom a feleletet. Nem tetszik amit mond, de továbbra is irtó jól szórakozom.

- Tudod mit, akkor maradjuk a keserédesnél rendben? – Vigyorgok rá, mint a vadalma. Rövid ideig egymást vizslatjuk, kis híján belepirulok az arcátlanságába; de mégsem, elvégre én vagyok az, aki kihasználja kőkeményen a kinézete adta lehetőségeket. Kicsit igényesebb külsővel döglenének utána a halandók, de talán még a természetfelettiek is. Így viszont marad az enyhén, látszólag hanyag kinézet és a borosta, ami komorabbá és veszélyesebbé varázsolja, mint amilyen valószínűleg. Morcos kis sündisznó, ez jut róla eszembe ahogy így nézegetem. Tekintetem incselkedve néz felé, vágy és némi, papustól örökölt őrület lángja ég benne. És még valami, valami állati is megjelenik benne... a farkasom felébredt és Brooklynnal néz farkasszemet. A láncait kezdi feszegetni egyre... sietnem kell, mert akármikor besokallhat Bestia és akkor elszabadul a pokol ismét a külvárosban mint a legutóbb! Az irányításmániás és az irányíthatatlan, veszélyes kombináció mindenkire aki él és mozog... főleg, ha az irányíthatatlan próbálja meg irányítani a testemet, melyen kényszerűségből osztoznom kell vele.

Az első őszinte döbbenet után - amit a felém tett lépése vált ki belőlem - elégedett, széles vigyor terül szét arcomon. ~Nagyszerű, gyere csak közelebb édesem, még még közelebb! Nem harap a néni, legalábbis nem akkorát!~ Gondolom, miközben magamban szuggerálom egyre a közeledő férfit, aki mintegy varázsütésre felezi le a köztünk lévő távolságot. Szinte kínzóan messze van még így is, hiába is nyújtanám ki a kezemet felé, nem érném el. Ez pedig bosszant, rémesen bosszant, muszáj tennem ellene. Ismét az egész életemet átívelő kettősséget érzem: egyszerre taszít és vonz egész lénye. Veszettül élvezem a helyzetet, ráadásul örök kíváncsiként képtelen vagyok csak úgy itt hagyni Őt, pedig valószínűleg azt kéne tennem mielőtt kiderülne valódi kilétem. De túl érdekes és túl nagy kockázat jár vele, ez pedig nem hagyja, hogy elmenjek. Amúgy sem vagyok az az iszkolós fajta, inkább előlem iszkolnak mások.

Még egy lépést tesz, és nem bírom megállni, hogy ne kövessem jómagam is a példáját, ezáltal elfogyasztva végleg a köztünk tátongó űrt, karnyújtásnyi közelségbe kerülünk. Elindulok felé lassan, most már esélye sincsen ellenem. Erre mit csinál a f@szikám?! Hát nem a lábaimat stíröli veszettül?! Komolyan, sok pasassal találkoztam, de ő mindegyiken túltesz. Vagy ennyire magabiztos még fegyver nélkül is vagy tervet eszelt ki, hogy megússza. Kicsit rá is játszom csípőringatással, had zavarodjon még jobban össze. Az ígéretével persze nem törődök, egy vadász szava a vérfarkasnak mit sem ér. Már, ha életben akar maradni, mint én. Ismét elröhögi magát, és van időm gyönyörködni a szeme sarkában lévő nevetőráncokban, a kissé talán erőltetettre sikeredett, nem őszinte mosolyában... de akkor is, van valami igazán megkapó a férfiban, s egyre jobban kezd apám kicsit fiatalabb kiadásává válni; a fejemben óhatatlanul is összehasonlítom őket. Apám az etalon, az első férfi az életemben mindenféle téren: Ő nem pusztán az apám, jóval több ennél... a szeretőm, kínzóm és védelmezőm egyszerre.

Ideje kihasználni az ismételten elkalandozó figyelmét.
- Nem tudom már, de nem is érdekel... te viszont annál jobban. - Leheltem arcába, amikor elég közel értem hozzá, hogy elkapjam a nyakkendőjénél fogva. ~Minek hordanak ezek ilyet?!~ Mindegy, kapóra jött a ruhájának eme ékes darabja és ki is használtam. Közel volt, innen már csak birkózással menekülhet. A nyakkendőn tekert egyet a kezem, majd löktem egyet rajta, miközben a lábát amin támaszkodott lazán kirúgtam alóla. Ha jól számítottam ki, hanyatt fog esni, és belém fog kapaszkodni, mint egyetlen támaszába. Ez pedig azt jelenti, hogy rajta fogok landolni. ~Úgyis szeretek felül lenni.~ Gondoltam elégedetten, majd hagytam a gravitációnak, hogy tegye a dolgát.

- Sajnálom, de ha szót fogadnék az túl könnyű és unalmas lenne. - Mondtam jelezve hiába kérdezett ilyen sokat feleslegesen, majd a saját fegyverével az álla alá nyúlva kényszerítettem, hogy rám nézzen. Némi kínzás és remélhetőleg azt teszi, amit akarok. - Azt mondod nem ehetem meg? De neki már úgyis mindegy! - Esem látszólag kétségbe, mielőtt megvilágosodnék. - Áh, értem már! Bajtársias érzületek?! Szóval akkor mégis te leszel a desszertem? Szuper! - Vidulok fel. - Tudod én szeretek játszani az étellel. - Feleltem gonosz vigyorral képemen, miközben a férfit néztem egész közelről. Kifejezetten jóképű volt, bár talán borosta nélkül még jóképűbb lenne. De azért így se volt rossz, kifejezetten megvolt tőle a maga bája. - Nos, elárulod a nevedet? Vagy kényszerítselek? - Érdeklődtem. - Vannak rá módszereim, hogy szóra bírjalak... talán még élveznéd is. - Incselkedtem, miközben az orrom és ajkaim az arcán és nyakán lévő bőrét súrolták beszéd közben.

Végre megtudom a nevét és szépen elraktározom magamban az információt. Ráadásul ez a kioktató hangnem? Másokat talán őrületbe kergetne, nekem zene füleimnek! De ezt az újabb arcátlanságot kénytelen vagyok megtorolni, azonban egy jó ötletem támad. Olyan, amivel egy jó időre a bolondját járathatom vele.
- Úgy látom szexin és pofátlanul szeretnél inkább meghalni, mi? Ebben tudok segíteni neked, tessék! - Suttogtam a fülébe, majd a fülcimpájába haraptam. Nem túl erősen, inkább csak játékosan. Legalábbis ez volt a tervem... befos@tni egy csöppet és végignézni, ahogy azt hiszi ő is ki fog szőrösödni ezentúl ha előbújik a hold. Azonban valamivel nem kalkuláltam, azt pedig a bennem rejlő másik. Bestia ugyanis másként gondolta a dolgot. Pillanatok töredéke alatt történik, hogy az eddig tudatomon belül elnyomott, idegesen mászkáló fenevad úgy dönt ő is beszáll a játékba. Az eddig zöld íriszeim hirtelen fordulnak vörösbe, érzem amint megnyúlik enyhén az állkapcsom hogy helyet adjon benne a hatalmas fogsornak. Kezeimen megnyúlnak a karmok, ám mégsem szőrösödöm ki, még a farkasember alakhoz képest is csak részleges az átváltozásom.

Bestia erősen ragadja meg Brooklynt a vállainál fogva, így a férfi ha akarna sem tudna megmoccanni sem; hogy aztán megjelölje magának a férfit a fülcimpájába harapva. Nem túl erősen, sőt egy elfajzotthoz képest kifejezetten gyengéden teszi mindent; de annyira azért igen, hogy kiserkenjen a férfi vére. Döbbenten veszem tudomásul, hogy ez nem egy szokványos valami. A másik felem épp most jelöli meg magának valamilyen érthetetlen okból a vadászt társául egy életre, és én semmit sem tehetek ez ellen az ég egy adta világon. Szerencsére nem látja a férfi az arcom, az arcunk mely most groteszk döbbenetbe fagyott vicsorként írható le. A farkas nem ereszti, szuszog még párat mélyet szippantva a férfi illatából, miközben magához öleli ám végül lassan elereszti és visszahúzódik tudatom hátsó traktusába és hagy ismét engem érvényesülni. Nem értem a dögöt, egyszerűen mi a fenéért tette ezt. Ugyanakkor mentem a menthetőt, mert már így is túlságosan bekavart a képbe az a bolhazsák ami bennem lakik. Nem akarom jobban tetézni a bajt, mint kéne.

A történtek után nemes egyszerűséggel leszopogattam róla a vért a kicsipkézett füléről, mintha mi sem történt volna. - Hmmm... tényleg édes vagy, de még milyen édes... Üdv köztünk vadász! - Kacagtam fel jóízűen, tekintetemben őrület és vágy fénye csillan meg ismét; a lemenő nap fényében. A szemem színe egy másodperc erejéig ismét vérvörösben izzik fel és a vadállat tekintetével találja szemben magát Brooklyn, mielőtt megint zölddé válna az íriszem. A vadász remélhetőleg mostanra már összecsinálta magát. Ha mégsem, jöhet a második felvonás. Még mindig nem engedem el, helyette kényelmesen elhelyezkedek az ágyéka felett, lovagló ülésben, majd a füléhez hajolva ismét belesuttogok, a farkasomra jellemző enyhén doromboló hangú, elégedett morgással kísérve. Valamiért a szőrmókom igencsak élvezi ennek a férfinak a társaságát, olyannyira hogy örökre magához láncolta a farkasokra jellemző, sajátos módon. Sokan nem tudják, de a farkasok egy életre választanak társat... gyanítom ez akkor is így maradt, ha elfajzottá vált valaki nem csak simán vérfarkassá a vírus által. Pedig ha valaki, hát én nem vagyok épp a hűség mintaképe. Mondhatni munkaköri kötelességem kurtizánként a hűtlenség. ~Nem is értem mit hitt Bestia, hogy majd ezentúl másra rá sem fogok nézni?! Ahogy a férfi sem?! Jó vicc, legalább annyira jó mint amit én tettem vele az imént. Kac kac, valaki itten kérem szépen nagyon humorosnak hiszi magát...~

- És, csak hogy tudd ki teremtett... a nevem Greyback, Fay Greyback. - Hogy miért árultam el neki mindezt? Mert nem terveztem valójában életben hagyni, elvégre vadász; bárhogy is nézzük az ellenségem. Előbb vagy utóbb meg kell halnia. Bár inkább utóbb, előbb még elszórakozok vele egy kicsit... akárcsak a farkasom. Talán, ismétlem talán elengedem abban a tudatban, hogy vérfarkas válik belőle. Elvégre holnap telihold és vicces lenne kivárni mit művel abban a tudatban, hogy holnaptól szőrösebben fogja várni a holdtöltéket. Talán befogja és nem árt nekem. Utána meg ha kiszórakoztam magam végzek vele. Úgysem maradna sokáig életben, Bestia úgyis végezni fog vele, amint magára dühíti kellőképpen. Nem is értem, hogy miért jelölte meg magának őt. Egy vadászt, aki garantáltan az életünkre fog törni. Na nem, mintha eddig nem azt tette volna... de a történtek után, ha rájön a fiaskóra biztos úgy fog tenni. Én legalábbis úgy tennék, ha a helyében volnék. Talán túlságosan is nagy kísértés számomra apám miatt, de nem értem a farkas figyelmét mivel vonta magára. ~Vajon mit látott meg benne, amit én nem?!~

Meglepődöm, amikor helyben hagyja a becézgetésére tett megállapításomat. Most vagy tényleg ennyire megkeseredett és tesz magasra mindenre vagy megpróbál átverni a palánkon. De valahogy mégis, éreztem a keserűségét az biztosan valódi; mert képtelen levetkőzni, minden pórusából árad hiába a humorizélás, a szurkálódás. Én már csak tudom, felismerem a sorstársat... vele is kutyául elbánt a Sors vagy a Jóisten tudja ki. Ahogy végigmér kezdem egyre inkább nyeregben érezni magam, veszettül élvezem azt hogy szinte leplezetlenül mér végig. Olyan vagyok, mint valami nagymacska aki elégedetten és büszkén, felemelt fővel közelít pontosan tudván hol a helye. Igaz vérfarkas vagyok és nem nagymacska, ám ugyanakkor nő is ami meg inkább közelebb áll a macskák mint a kutyaféle négylábúakhoz.

Beleborzongok, ahogy megragadja a felkaromat és magával ránt. Végre elindul a játék és eggyel nagyobb fokozatba kapcsolhatunk. Apám szokta mondogatni, hogy "Előbb a munka aztán a szórakozás... kivéve, ha egyszerre is űzheted a kettőt." Nos valahogy én is így éreztem most magam az alattam lévő vadász társaságában. Szándékosan fészkelődtem az ágyékán, éreztem az anyagok súrlódását... és kezdtem sajnálni, hogy ma nadrágba bújtam a szoknya helyet, akkor egy gyors numerát is simán letolhattunk volna mielőtt kileheli a lelkét végleg. De be kellett érnem azzal, hogy felhúzom amennyire csak lehet. Ám arra álmaimban sem gondoltam, hogy a vadász képes lesz előnyére fordítani a helyzetet.
- Elmarad? Pedig én csokoládé pudingot akarok! - Adtam a durcás kisgyereket egy pillanatra utalva a szemének meleg, barna színére.

- Elvinni? Ugyan minek? - Néztem rá értetlenkedve. - De hiszen már úgyis meghalt. Hidd el, a hasamban pont jó helye lesz, holtában is hasznos tagja lehet a társadalomnak. - Vigyorgok, majd tetetett ajakbiggyesztéssel honorálom, amikor arról cseveg, ő nem az a játékos fajta. Pedig fene mód élvezem a helyzetet. - Nem? Milyen kár, pedig azt hittem... vigyázz vadász, még szavadon foglak később és behajtom rajtad ezt az ígéretedet! - Vigyorodom el újra, ez a csibészes mosoly amit villant felém sok mindent ígér amit mindketten tudnánk élvezni valószínűleg. - És ha igen? Csak nem zavarba hoztalak, kedvenc hidam, Brooklyn? - Érdeklődöm kuncogva, igazán mulattat a férfi viselkedése és hol ilyen, hol olyan reakciói.

Van valami nagyon szexi abban, ahogy a vezetéknevemet suttogja rekedten, révedek el. És ezt a pillanatot használja ki arra, hogy a fegyvert tartó csuklóm után kapjon. Én pedig ismételten lúdbőrözésbe kezdek érintése nyomán, meg oly felkavaró... egyszerre hideg és forró az érintése, szinte már éget. Ha tudná, hogy épp az egyik fétisemet hívta életre?! Fene tudja, olyan rejtélyes egy fickó talán még élvezné is a dolgot. Egy biztos, oldalra fordul velem; így balra gurulunk és voilá, én kerülök ezúttal alulra és legalább annyira élvezem ezt a kissé talán kiszolgáltatott helyzetet, mint amikor még felül lehettem. Ez van, ha switch* az ember lánya. A fegyvert persze továbbra is úgy markolom mintha az életem múlna rajta, s talán így is van. De ne rohanjunk ennyire előre. Mára épp eleget hibáztam azt hiszem. Ha Bestiénak nem mennek el otthonról most nyilván nem itt tartanék, mert a figyelmem sem lett volna szétszórt annyira, hogy meglepjen.

- Szóval felül szeretsz lenni? Ezt megjegyzem a későbbiekre... - Mondom pofátlanul, mintha nem épp az imént kényszerített volna a vesztes szerepébe. Továbbra is kedélyesen elcseverészem vele, miközben a vágy és az őrület szikrái továbbra is tekintetemben csillognak. Ráadásul rémesen felizgatott most azzal, ahogy most ő térdel felettem és kezeimet a fejem felett a padlóra nyomja, kényszerítve, hogy még kevesebbet tudjak ezáltal mozogni. Nem tehetek róla, de ettől előtört belőlem a szajha. Túl közel volt, ráadásul ismét a fétiseim egyikével ingerel - igaz fogalma sem lehet róla én az ilyesféle extrém dolgokat is szeretem -, gondolkodás nélkül hajolok a lefogásom miatt szinte rám fekvő vadászhoz közelebb, a fejemet kissé megemelve és csókolom meg belé fojtva a szót. - Alig várom, édesem, hogy megbüntess érte. - Lehelem ajkai közé, mielőtt megcsókolnám ismét.

Remélhetőleg elvonom ezzel annyira a figyelmét, hogy megfeledkezzen a fegyver elvételéről és legyen időm kiszabadítani magamat. Szenvedélyesen csókolom, tényleg profi módon és bele adok apait-anyait a dologba a siker érdekében; miközben mocorogni kezdek alatta, próbálva elérni hogy kezeimet legalább kiszabadítsam valamennyire. Ám ez csak figyelemelterelés, hiszen érzem fizikailag erőfölényben van és ezzel a pozitúrával nagyon is jó eséllyel száll szembe velem a fegyveréért. Azt pedig nem hagyhattam neki, hogy elvegye tőlem. Nem akarok látogatóba menni a vadászokhoz a központjukba. Így egyetlen dolgot tudtam csak tenni, felemeltem a térdemet és teljes erőből a legérzékenyebb pontjára sújtottam le. Tudtam, hogy ez nagyon is fájni fog neki és remélhetőleg miközben a fájdalomtól csillagokat lát, ösztönösen is odakap, eleresztve. Utána már gyerekjáték lesz a dolog.

---

*SWITCH: Jelentése "váltó", az ilyen beállítottságú illetők mind az uralkodó/domináns mind az alárendelt/szubmisszív szerepkört élvezik a szex közben, náluk kedv kérdése hogy épp melyik szerepben vannak.

- Pfúj, pont angolt és barnát? Hát miféle skót vagy te?! - Kérdezem tőle, utalva arra pontosan tisztában vagyok a skót akcentusával. Nem csoda, hiszen magam is Britanniából származom... sőt, jómagam is a skótok táborát erősítem. Legalábbis anyai részről bizonyosan. - De miért? Miért nem ehetem meg? - Olyan vagyok, mint egy 5 éves aki a szülőjétől követeli a választ az élet "nagy" kérdéseire ám amíg nem kap értékelhető, normális választ tovább kérdezget. - Ne hogy azt hidd, hogy csak te tudsz makacskodni vadász; bennem emberedre találtál, Brooklyn! - Na igen, lehet hogy ő azt hiszi az lesz végül úgyis, amit ő akar. Én meg be fogom neki bizonyítani, hogy téved és nem is kicsit. - Ugyan már, igazán bevallhatod hogy te is legalább éppen annyira élvezed a mi kis játékunkat, mint jómagam. Ígérem, megőrzöm a titkodat. - És kis híján nyomok egy puszit is a nózijára. Olyan édes így alám szorulva, bár sajna nem túl sokáig élvezhetem a társaságát ily módon. Ugyanis fordít a helyzeten és immáron én kerülök alulra. Úgy tűnik valóban nem könnyen hozható zavarba, de legalább van bennünk sok közös. Beleborzongok az angolosságába, sosem hittem volna hogy épp ez a hidegvér fog egyszer hiányozni nekem. Én vérbeli skót vagyok, heves természetű, igazi tornádó aki mindent és mindenkit felkavar. De őt valahogy még sem sikerül, mintha immunis lenne rá vagy nem is tudom. És ezért akarom őt ennyire, mert nem könnyen megszerezhető és veszélyes.

Talán a Bestiának is ezért tetszett meg, fene se érti azt a dögöt is mit miért tesz. 125 éves vagyok, de még mindig nem sikerült kiismernem ennyi idő alatt sem. Ha azt hiszi ilyen piti beszólogatásokkal fogást talál rajtam nagyon téved, apus mellett jócskán kikupálódtam az idők folyamán már. Ezzel csak annyit ér el, hogy még jobban felkelti az érdeklődésemet. Ez a gúnyos hangnem ugyanis zene füleimnek!
- Akkor élvezd ki... - Lehelem ajkai közé a két csók között, visszautalva a pofátlan és gúnyos korábbi kijelentésére. Nem, mintha izgatna különösebben az ellenkezése, itt ugyanis végül úgyis az lesz amit én akarok. Érzem, hogy nem hogy nem enyhül a szorítása, de erősödik és immáron teljes testsúlyával van rajtam. Az azonban meglep, hogy visszacsókol mindeközben. Túl könnyen beadja a derekát ami nincs az ínyemre, szeretem kiélvezni a játékot az utolsó pillanatáig mielőtt megkapnám amit akarok. - Oh, dehogyisnem... - Csókolom meg újra ki tudja hányadszor, bizonyítandó hogy de igenis lesz legközelebb. Akárhányszor csak akarom, hogy legyen. Persze ismét visszacsókol, s tényleg beleadok apait-anyait; még az ágyékomat is az övének dörgölöm így érezheti mennyire forró vagyok már odalent és kívánom. Talán a szavaim hazugnak tűnnek, de igenis kívánom itt és most... s talán ha más körülmények között lennénk és nem akarna bevinni a vadászközpontba vagy ezüstöt repíteni a fejembe nem is tenném ezt meg vele. Elvégre nem szívesen ártok senki koronaékszereinek, amikor sokkal kellemesebb módon is lehetne velük játszadozni fájdalom okozása nélkül is.

Persze az, hogy izomból az ágyékába térdeltem koránt sem tett kedvessé a szemében, de ilyen vagyok... megpróbálok menekülni és az utolsó leheletemig küzdök, ha kell. Feladni nem fogom, az a gyáváknak való. Továbbra is mocorgok, amikor elereszti a kezem és a férfiasságához kap. A kezem ugyan kiszabadult; ám immáron rajtam ül, így kelepcében ragadtam. A fegyver kakasa kattan egyet, ahogy kibiztosítom és egyenesen rászegezem. Nem akarom igazából lelőni, de ha kényszerít tuti sorozok belé a benne lévő - vélhetően ezüst - töltényekből.
- Sajnálom, de te kényszerítesz ilyesmikre. Ha hagytad volna sokkal kellemesebb véget is érhetett volna ez a találkozó... - Mosolyodtam el sajnálkozóan, de nem gúnyos hangnemben. Szeretem a férfiakat és a férfiasságukat is - különben nem lennék kurtizán -, nem szokásom kárt tenni bennük ha egy mód van rá. - Mondom, hogy lesz. Szépen lemászol rólam, miközben a tarkódon összekulcsolod a kezeidet. Csak semmi hirtelen mozdulat! Ha jó fiú leszel életben hagylak, miután távoztam és még a pisztolyodat is visszakaphatod. Hol a bilincsed? - Érdeklődöm. - Arra szükségem lesz még, vagyis inkább neked. Majd küldök erősítést, ha már messzebb járok. Csak, hogy ne juthasson valami őrültség eszedbe, amíg odébb állok. Igazán kár lenne ezért a csinos pofidért. - Vigyorgok szemtelenül rá.

Figyelem, ahogy oldalra biccentett fejjel méreget... egész aranyos így. ~Pff... miféle gondolataim nem támadnak újabban?! Hahó Greyback ébresztő, ez egy vadász aki levadászható trófeának néz téged! Térj már észre!~ Korholom magam arra emlékeztetve hogy van most fontosabb dolgom is mintsem elcsábulni az alám szorult férfiember pofátlanságától és szarkazmusától, de nem tudok segíteni magamon; arcomra szemérmetlen mosoly kúszik a látványtól, mert igenis tetszik amit látok, nagyon is tudnék vele mit kezdeni hosszú órákon keresztül. És nem csak nekem tetszik, a bennem élő vérfarkasnak is ami azért elég meglepő dolog. Nem igazán tűrünk ugyanis meg apuson kívül más férfit magunk mellett. Fenrir volt eddig az egyetlen, akinek nem akarta Bestia feltépni a torkát mert ő is szereti papust, akárcsak én... mindazok ellenére is, amit a múltban tett velünk vagy amit még a jövőben fog... a vér kötelez és a nemző iránti hűség, ezt a farkas is legalább olyan jól tudja mint én azt hiszem.

Felhorkanok sértetten, amikor más országok más söreit kezdi egy lapon emlegetni a skót nedűvel. A miénk páratlan fajta, sehol nem ittam még olyan jót mint a hazai remekek, legyen szó sörről, whiskeyről vagy bármely más alkoholról. Bizonyára az is közrejátszik ebben, hogy ki mit szokik meg az évek alatt, mint például hogy mindenkinek az édesanyja főztje a legfinomabb.
- Nem, nekem nem elég indok. Mert én nem vagyok akárki, hogy ilyesmivel kiszúrhasd a szemem. - Nézek rá sértett büszkeséggel. Hát milyen világban is élnénk, ha alább adnám önnön büszkeségemet?! Fay Greyback nem hunyászkodik meg, nem adja alább. Nekem csakis a legjobb jár... úgy kb. mindenből. - Igen, szépen kérsz? Mennyire szépen? - Búgom neki, tekintetemben hirtelen felcsillanó érdeklődéssel. Tagadhatatlanul egymásra találtunk és egyikünk sem lesz könnyű jobb belátásra bírni. De unalmas is lenne az élet, ha mindig az egyszerűbb utat választanánk és meghunyászkodnánk. - No, és mit kapok cserébe amennyiben lemondok a vacsorámról, ahogy kérted? - Érdeklődöm, mert kíváncsivá tett.

Tudni akarom, hogy meddig hajlandó elmenni. Igen, határozottan a határait feszegetem. Tudni akarom mennyit bír még, meddig mehetek el nála. Élvezem a vele való játszadozást még annak ellenére, ha kifejezetten kétesélyes a végkimenetele a dolgoknak. De vagy veszélyesen érdemes élni vagy sehogy. Én pedig sosem voltam unalmas, szürke kisegér. Még a legsötétebb óráimban sem engedtem meg azt a luxust magamnak, hogy ne valaki legyek. A büszkeségem mindig megacélozott annyira, hogy felkeljek és menjek tovább az úton bármerre is visz az élet.
- Ugyan Brooklyn kérlek, ezzel etesd a vadász haverjaidat. Ők talán elhiszik neked, engem viszont nem ejtettek a fejemre... nem most jöttem le a falvédőről drágám, hanem 125 évvel ezelőtt. Úgyhogy bőven van tapasztalatom a hazudozókkal. - A nóziját nyomom meg a mutató ujjammal puhán, kedveskedően. - És neked bizony puha az orrod édesem, látod? Szerencséd, hogy nem Pinocchio vagy, mert már rég megnőtt volna ez a cuki is nózid. - Vigyorgok rá. Oké, valóban kimondtam hangosan is, hogy cuki? Lehet komolyan kezeltetnem kéne magam. Határozottan rossz hatással van rám ez a vadász ez vitathatatlan. Még a végén egy érző lényt farag belőlem és akkor aztán oda renomém meg a könyörtelenségről híres jó hírem.

Sajnálatos módon kénytelen vagyok elrontani a mi kis majdnem-légyottunkat, ugyanis alkalom adódik a szabadulásra és én ki is használom. Mr. Vadász koronaékszerei meg bánhatják, hogy a gazdájuk prédának nézte a nagyvadat. Meglepő, hogy még a fájdalom ellenére is van benne annyi büszkeség és tartás, hogy feleseljen velem. Tetszik, határozottan tetszik ez benne.
- Oh igen? És akkor most mi lesz? Megbüntetsz? - Kérdezem egyértelműen olyan buján, hogy kétsége sem férhet ahhoz, hogy ne éppen arra gondolnék hogy mit művel majd velem az ágyban. ~Talán el is fenekelhetne... hmm... azt bizonyosan élvezném, amint a nagy férfias keze lesújt a hófehér fenekemre újra és újra és újra...~ Oké, azt hiszem ideje abbahagyni a fantáziálgatást, mert itt helyben felizgatom még jobban saját magamat... Fene a formámba. Ehelyett inkább a fegyverét szegezem rá gyorsan. Erősebb vagyok nála farkas létemnek van nem csekély áldásos hatása az egyszerű halandókkal szemben. A szemöldököm persze felszalad, hogy a fájdalmai ellenére képes feleselni velem. Tetszik, határozottan tetszik ez benne.
- Sajnálom, de te tehetsz erről. - Vonom meg a vállam, s érezheti tényleg őszintén gondolom a dolgot. Mármint, hogy sajnálom hogy ennek így kellett lennie.

- Azt bírnád mi? Ha jól áttapogatnálak derék tájon a bilincsed után mi? - Sunyi képpel vigyorgok rá, hogy aztán elkomorodjam a végére. ~Ej-ej Brooklyn, hát a mamád sose tanított meg rá; hogy ne bosszantsd fel a nagy, gonosz farkast?!~ Csóválom meg a fejemet. - Persze, hogy a mellette lévő tartalék fegyvert megszerezhesd?! Ilyen piti módon próbálnál túljárni az eszemen? Egye fene, egyszer élünk nem igaz? Úgyis szeretek veszélyesen élni! Na nyomás barátocskám, felkelni és indíts a kocsidhoz! Aztán semmi hirtelen mozdulat vagy segítségkérés. Hajlamos vagyok előbb lőni, mint kérdezni ha valami gyanúsat látok. És hidd el drágám, jobbak a reflexeim még emberi alakban is nálad. - Biztosítom róla, hogy ne akarjon semmi butaságot csinálni. Átvizsgálni a kocsijánál is át tudom, nekinyomva az autója oldalának, hogy közém és a kocsija közé szoruljon. Beharapom alsó ajkam a gondolatra, miközben megannyi erotikus kép rohan meg azzal kapcsolatban, hogy mit is lehetne kezdeni ezzel a nagyképű, hazudós vadásszal. - Említettem már, hogy holnap telihold lesz? - Terelem a témát út közben, mintegy megpróbálva összezavarni őt és elvonni a figyelmét vele. - Kíváncsi vagyok neked milyen színű bundád lesz. Szerintem csokoládébarna, mint a szemed színe. - Nevetek rá jóízűen. ~Oh, ha tudná hogy csak ugratom és át sem fog változni?! Ez a poén megér egy misét az hét szentség!~

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a vadásszal töltött minden egyes percet. Felüdítő a sok unalmas alak után, akivel dolgom volt valaha is, a veszély, a pengeélen való táncolás ad az egésznek egy olyan pluszt amit senki mástól nem kapnék meg, a grátisz pofátlanságáról már nem is beszélve. Ezt a fickót arra teremtették, hogy az agyamra menjen ahogy én az övére és mindent olyan stílusosan tegyük mindketten, hogy azt megirigyelhetné bárki. Igazából nem is meglepő, hogy a bennem élő farkas felfigyelt rá. Bestiának is megvan a maga sajátos érzéke az ilyesmihez és ő aztán akárkivel nem éri be. Szóval Brooklyn minden, csak nem akárki.

Pofátlan egy alak. És érti a nyelvemet, megértjük egymást. Ami félelmetes valahol. Sosem gondoltam, hogy egyszer fogok találkozni egy férfival aki ennyire nekem lett teremtve. Ez rémisztő és ugyanakkor kellemes felfedezés is számomra. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele... már a játszadozáson kívül. Egyre kevésbé akarom megölni, egyre jobban magával ragad a személyisége, a fanyar humora, a nyers modora. És ez veszélyes. Ha egy sima mezei halandóról volna szó nem aggódnék, majd lesz ahogy lesz és legfeljebb feltépjük az ő torkát is. De a férfi vadász, ami pluszban csavar még egy triplát a történetünkben.

De most mindezen nem töprengek egyelőre, a játék leköt. A játék ami az életem, amit mindig veszettül élvezek... főleg vele. Vicces, hogy adja az angol úriembert, holott nyilvánvalóan messze áll ő ettől és jóval szórakoztatóbb mint azok a begyöpösödött, sznob pénzeszsákok a távoli, ködös Albionban. A homlokára kéne tetoválni, hogy "feel lik a sir" mint valami fricska és élő karikatúrája lehetne az angolok sznobizmusnak. Folyton sérteget, pusztán csak a hanglejtésével és ez komolyan mondom, lenyűgöző. Nem pusztán azért, mert erre kevesen vetemednének hasonló helyzetben, hanem azért is, mert nincs szüksége ehhez szavakra, elégséges pusztán a hangjával játszania.

Persze, hogy felhúz; de ez egy ilyen játék... és élvezem nagyon is, hogy az idegeimre megy ugyanis kétszeresen adom neki mindig vissza és végül így én nyerek. Vagy inkább veszítek, bár észre sem veszem hogy lassan jobban érdekel a férfi maga, mint hogy vadász vagy hogy meg kéne tőle mielőbb szabadulni mert egészen más programom volt, amibe csúnyán beletenyerelt. Ehelyett nyelnem kell egyet, amikor megérzem az ujjait a combomon. Ösztönösen ott ingerel, ahol és ahogy szeretem. Belemarkol a combomba, talán fájnia kéne én mégis csak a kéjt érzem.
- Igen? Akkor talán fontolóra veszem az ajánlatodat édesem. - Búgom hozzá hajolva, miközben ajkaira lehelem a választ. Nem csókolom meg, de érezhetően ott lóg a levegőben a dolog. Igazából élvezem, hogy mit látok a tekintetében, hogy hogyan méreget... nem mint egy szörnyet, sokkal inkább mint egy nőt. És ez határozottan a kedvemre van.

Mint ahogy az is, hogy észre sem veszi miként manipulálom és érem el, hogy elkezdje meggondolni magát. Muszáj egérutat nyernem, a központból élve nem jutok ki ha oda egyszer bekerülök, legfeljebb hullazsákban ezt jól tudom. Túl sok minden van a rovásomon már és a többségét még csak nem is bánom egyáltalán. Ha ölök, azt mindig élvezettel teszem.
- Hmm... ez egyre jobban hangzik. Folytasd! - Mondom, enyhén parancsolóan, enyhén beleegyezően. Mint valami úrinő vagy királynő, aki tudja hogy nála van a gyeplő és engedi az alattvalóját, az alávetettjét beszélni. Persze semmi megalázó vagy lekicsinylő nincs ebben, pusztán csak tudom, hogy én hol állok a táplálékláncban. Kíváncsivá tett, s még mindig nem bízom benne azért még meghallgathatom mit akar mondani, abba még senki sem halt bele ugyebár.

Ráadásul kifejezetten jól viseli az oltogatásaimat. Más már ettől rég a plafonon lenne, de nem. Brooklynt nem olyan fából faragták, ő kihívás. Talán ezért is tetszik ez az egész vele, mert nem unalmas, valami egyedit tud mutatni; olyat amivel még nem találkoztam másutt. Talán azért ilyen, mert angol, talán mert vadász, esetleg a kettő együttesen adja azt, hogy a tűrőképesség egy igen tágan értelmezhető dolog amennyiben róla van szó. Ráadásul nem fél viszonozni a tőlem kapott kedvességet, ami miatt még inkább a figyelem kétes középpontjába került. Nem vagyok vak, igenis látom amint elkezd fantáziálgatni rólam és ez elégedettséggel tölt el. Olyannyira, hogy egy rövid, édes szájra puszival honoráljam a dolgot.
- Köszi, egészségesen táplálkozom és sokat mozgok. - Vigyorgok rá végül büszkén.

Nem igazán volt ez csók, legfeljebb csókocska. Mire élvezhetné, már véget is ért. Mert azért csináltam, hogy kellemes bizsergést hagyjak utána ajkain és akarjon még. Olyan kis édes, ahogy grimaszol és pofákat vág mikor az orrához érek.
- Aha, és ki mosott be egyet, hogy így elgörbült? Megverjem neked? Vagy szeretnéd, hogy helyretegye végre valaki? Mármint az orrodat. Mert láthatóan az orvosok nem értenek hozzá. - Érdeklődöm, de csak ugratom. Nem akarom bántani, így legalábbis semmiképpen nem. Az egóját viszont sikerült porig aláznom ezzel az utolsó Chuck Norrisszos rúgással. Komolyan mondom, hogy még Jackie Chan megirigyelhetné a dolgot. Most nem értem mit nézel így rám, én is szoktam tv-zni és nagyon is tisztában vagyok a filmekkel is.

- Lehet még szavadon foglak, ha így folytatod. - Incselkedek vele továbbra is. - Rád is kenem, mert a te hibád volt. Nem szeretem, ha fenyegetnek. - Villantom meg egy pillanatra a hófehér fogaimat is neki, csak hogy tudja mennyire nem volt ínyemre a kis lefegyverzési kísérlete. - Miért pont motor? Az oldalkocsiba tuti téged ültetnélek. - Nem, határozottan nem vagyok irányítható fajta. Inkább én szoktam másokat irányítgatni, és köszönöm ezen nem áll szándékom változtatni. - Ej-ej, hát szabad így beszélni egy hölggyel?! - Érdeklődöm tettetett meglepődéssel, de valójában rémesen jól szórakozom rajta. - Ahogy óhajtod! - Mondom belenyugvóan, és ismét forró, ingerlő csókkal hallgattatom el, amikor már a kocsihoz érünk. Szegénykém most közém és a kocsi közé szorult, bár kétlem, hogy bánná valójában.

- Majd én nyitom. - Jelentem ki, mindeközben pedig kezem szakavatott módon indul el a testén végigsimítva a ruháján, kitapogatva minden lehetséges helyet, ahol a kulcsa vagy a fegyverei lehetnek. Kétségtelenül teszek rá egy lapáttal pluszban, mert úgy mozgok, hogy továbbra is ingereljem és egy percig ne legyen ideje máson filózni, csakis a velem kapcsolatos fantáziáinak megvalósításán. A zakójának a zsebét - ahol állítása szerint a kulcs valójában van - utoljára hagyom. Előbb még csípő tájékon is jól megtapogatom magamnak, hogy tényleg nincs-e nála plusz fegyver vagy valami, amivel kárt tehetne bennem. A végén még megsoroz némi ezüsttel vagy erősítést hív és arra nincs szükségem. Persze egyértelmű, hogy igazából valami nagyon más dolgot csinálok, hiszen szakavatott és félreérthetetlen módon ingerlem a vadász férfiasságát úgy, hogy szinte alig értem hozzá. Lássuk, hogy ezt meddig viseli el tőlem és mikor lesz eléggé harca kész vagy épp jön annyira zavarba ettől, hogy megpróbáljon megállítani.

Fay & Brooklyn

What about a road trip?

Párszor már megkaptam azt, különféle emberektől, hogy idegesítő vagyok. Jó, rendben, sokszor. Olykor napi rendszerességgel. Megkaptam a családomtól, a munkatársaimtól – akik egyszerre töltik be a barátok titulussal bíró emberek táborát is -, a volt feleségemtől... én pedig nem vitatkozok velük, sőt, mi több: néha még rá is kontrázok. Just for fun. Valamiféle megmagyarázhatatlan, csibész kisfiús önteltséggel és kaján örömmel tölt el, ha jól felidegesíthetek másokat, így, vagy úgy, ilyen, vagy olyan apropóból. Drága, kedves Fay pedig, bármilyen meglepő is legyen, partner ebben! És ez, őszinte leszek, kurva őszinte: felbasz. Nagyon kevesen képesek állni a sarat, velem szemben. Tudom, hogy idegesítő vagyok, de ettől nem fogok megváltozni. Nem, még akkor sem, ha másokat az őrületbe kergetek.
Különben is... a kedves Ms. Greyback-et olybá tűnik, nem zavarja oly’ annyira, hogy azonnal ki is akarjon nyírni miatta. Hát, akkor már megérte, nem igaz? Dehogynem!
Főleg úgy, hogy úgy tűnik, még boldoggá is teszi a pofátlanságom. És ki vagyok én, hogy megfosszak egy ilyen nőt a boldogságtól, és az elégedettségtől?
Úgy van! SENKI.
Ez mind szép, és jó, de nem mondom, hogy felhőtlenül jól érzem magamat ott, ahol éppen vagyok, azzal a nővel, akivel éppen vagyok, mert azért végül is bennem is ott motoszkál a tudat, hogy a némber egy veszélyes bestia. Egy tüzes látomás, egy vérszomjas gyilkos. És az én véremre szomjazik – nyilvánvalóan. Aztán, majd pisloghatok a nagy meglepettségtől, mint hal a szatyorban, mikor azon kapom magamat, hogy kitépte a tüdőmet a torkomon keresztül. Surprise, bitch!
Látszólag, és jól érezhetően élvezi a kialakult helyzetet, jobban, mint kellene, és ezzel én is éppen így vagyok. Égnék is, mint a Reichstag, ha erősítéssel, kísérettel, támogatással – egyszóval egy vadásztársammal – jöttem volna, és amaz most rajtakapna minket így, ebben az egyértelmű-, teljes mértékben félreérthetetlen, ám mégis (khm, részben...) félreértett szituációban. Magyarázkodhatnék, hogy nem arról van szó, amire gondol (de), és végül, de nem utolsó sorban, viselhetném eme nagyon is kellemes légyott következményeit, a vadászok körében. Ergo: rajtam röhögnének. Hetekig, ha nem hónapokig.
A randevúk csimborasszója ez, én mondom! Már megérte felkelni ma, és munkába menni. Főleg, hogy egy ilyen csoda terpeszkedik rajtam, kinek combjaiba élvezettel markolok, szinte ösztönösen húznám kezeimet végig lábai oldalán, a feneke vonalában, a derekán, majd a mellei felé kanyarodnék. De mégsem teszem.
Helyette kérdésére bólintok.
- Nos, ez igazán nagyvonalú gesztus volna részedről – vonom fel szemöldökömet, ráncolom homlokomat és idióta mosolyra húzom számat, orromat az övének simítva, ahogyan egészek közel hajol hozzám. Megijeszt, és el kellene rettentenie, hogy mi ő, hogy ki ő, és bár tartok tőle, valahogy ez a kis játék jobban bejön, mintha reszketve, akár a nyárfalevél, könyörögnék a semmit érő életemért cserébe. Az igazat megvallva a kíváncsiság, a kéjes vágy, a nő szépsége valahogyan képes felülírni a mivoltát, és azt az aprócska tényt, hogy egy pszichopata tömeggyilkos.
Tetszik ez a fajta kettősség, ami benne lakozik: a kegyetlen úrnő, és az őrült némber. Nem tudok vele mit kezdeni, megzabolázhatatlan, vehemens és betörhetetlen. És épp ez tetszik benne. Nem egy hisztis picsa, és bár egoistának tűnik, nem kórosan az. Igazán bájos pszichopata ez a nő, és titkon – még magam elől is titkolnám, ha tehetném -, hálát adok a sorsnak, hogy pont én jöttem ki, és mindez így alakult.
A puszit nem viszonzom, ezúttal megvonom magamat tőle, de nem húzódok el, és éppen, mire élvezhetném, véget is ér. És titkon tetszik a dolog. Jaj, bassza meg, egy újabb titok. Titoktitoktitok. Titok, titok hátán. Mi a fasz?
- Nagyon jól teszed. Igazán kár lenne, ha daruval kellene kiemelni az ágyból – morfondírozok. A minap véletlenül kapcsoltam egy ismeretterjesztő műsorokat adó csatornára, ahol mázsás férfiakat, és nőket egyaránt mutattak be. Visszataszító volt, de egyszerre sajnálatra méltó is, és mélységesen elgondolkodtató.
- Ifjú, fess fiatalember koromban még nem voltam ilyen jól szituált úriember, és összeszólalkoztam az egyetemi focicsapat kapitányával, egy pubban – mesélem, nem mintha valójában érdekelné, és nem, mintha annyira lényeges volna, de így történt. Akkoriban már belekóstoltam a vadászlétbe, de eleinte a kiképzőközpontban is rendszeresen két vállra fektettek, és jó alaposan megvertek és helyben hagytak. A kapitány ellen még meg is tudtam volna védeni magamat, ha nem vagyok olyan mocskosul, szégyentelenül részeg. Ezért is szólalkoztam össze vele. Többek között. Különben is, kijárt már neki a verés, mert egy fasz volt, mindig is, én pedig aznap este túlságosan is bátorra vedeltem magamat. Hopsz. – Így tökéletesen megfelel. Emlékeztető. Olyan fajta, amelyik valahogyan mindig elfelejtődik – vonogatom vállamat, úgy téve, mintha nem az én hibám lenne, hogy én felejtem el, hogy nem vagyok olyan nagy kutya, mint amilyennek néha gondolom magamat. Pláne nem részegen. Mivel főleg részegen érzem úgy, hogy a nagyobb kutya baszik. Ördögi kör ez...
Aztán addig-addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik címszóval jól meg is kapom, ami jár nekem. Na, nem a kekszet, hanem egy lágyékon térdelést.
- Ahogy én sem, Miss, ahogy én sem – dörmögöm, még mindig világfájdalmas képpel, metszőn méregetve a nőt. Most haragszom.
És immár a kocsi, és a vörös hajú, szépséges Fay közé szorultam, mint egyfajta élő ék. Ő pedig megint megcsókol, én pedig újfent belemegyek a játékba, és viszonzom a csókot. Nyelvét simítom, hívom fel táncra, keringőre, vagy tangóra, mélyen belélegzem illatát, és a hajába akarok túrni.
Csendesen élvezem, ahogy kezei a testem különböző részein barangolnak, feltérképezve minden egyes porcikámat. Állom a pillantását, hiszen, ugyebár, nem kell becsuknom ahhoz a szemeimet, hogy mindenféle mocskos dolgot képzeljek magam elé. Férfiasságom enyhén megmerevedik a nadrágom alatt.
- A zakóm zsebében van – ismétlem önnönmagamat, de nem állítom le. Engem ugyan nem zavar, habár, ha már igazán azt akarja, hogy elmenjek, lehetne az... nos.
Benne is.