A szárnyamra kötött zsineg végét a te lábadra hurkolta az ördög.
Bíborszín vérfolyamként seper végig drága kelméből szőtt földig omló ruhája, mit hosszan húz maga után. Eme ruhaköltemény tökéletesen tükrözi mindazon érzelmeket, melyek lelkének falait marcangolják. Vérzik, mintha ezernyi tőr döfne gyomrába és lüktető szívébe. Fojtogató, hiszen a rá tapadó anyag szabása, karcsú alkata ellenére is túl szűknek bizonyul. Ám lélegezni lazább ruhában sem volna képes. Túl nehéz... és túlságosan fájó. Szívesen sírna, tombolna s ordítana, hogy a ház és a birtok minden eldugott sötét és mérgező szeglete beleremegjen és átigya mindazon gyötrelmet, melyen keresztül megy. Azonban nem képes könnyeket hullajtani. Már nem. Nem tudja fájdalmát kristályos cseppekben kisajtolni magából, hogy megtisztulhasson, így az elkeseredettség keserű mételye tovább burjánzik benne és szövi át minden sejtjét. Régen elmúltak azok az idők, mikor még képes volt mindezen érzelemnyilvánításra. Vélhetően elapadtak már könnyei. Pedig ha tudta volna, hogy mi minden vár még rá! Tartogatott volna a mostani időkre is, melyről bizton tudta, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik. Mindent elveszít, kicsúszik lába alól a talaj, az irányítást teljesen elveszíti az élete, a munkája és minden felett, melyet eleddig elért végtelenül hosszú évszázadai alatt. Márványpadló ütemes kopogása töri meg a közéjük telepedő fullasztó némaságot. Végtelenül idegesítő, ám olyannyira belemélyed gondolataiba, hogy csupán másodpercek elmúlása után képes felfogni azt, hogy eme zajforrást ő biztosítja magassarkújával. Egy pillanatra megtorpan, majd jobbját kinyújtva, reszkető ujjait a hozzá legközelebb eső antik dísztárgyra csúsztatja, hogy levegye magáról a vérvörös lábbeliket. Hangos koppanás kíséretében hullik mindkettő a padlóra, ám nem törődik vele egy szívdobbanásnyi időnél tovább. Immár tíz centivel alacsonyabban folytatja ideges járkálását a kandalló előtt, melynek lángjai fel-fel lobbannak kacéran. Mitévő legyen? Így hogy menjen el az estélyre? - hangzik fel tudata legmélyén a kérdés. Nem képes gondolkodni most, a probléma azonban halaszthatatlan. - Grace. Csak nem gondolod, hogy képes lennék erre? Mégis mi a francokat képzelsz te rólam?! - dörren fel a mély orgánum, mi egycsapásra kiszakítja őt gondolataiból. Megáll séta közben, mialatt mellkasát és bordáit szilánkosra szúró fájdalom tovább erősödik. Miért nem képes sírni?! Borostyán színben lángoló íriszeit férjére vezeti. Tudja, hogy hazudik. Mindig azt teszi. Elárulja őt arcának rándulása, ideges testtartása, mi csak a bűnösökre jellemző, továbbá az, hogy nem néz rá. Éppen úgy, miként azokon az éjszakákon, mikor más nők ágyaiból tér haza. Ellene elkövetett félrelépéseket képes megbocsátani, egészen pontosan inkább átsiklani felette, ám azt már nem, hogy romba döntse mindazt, amiért ő és apja hosszú évek keserves munkájával küzdöttek meg. Itt nem csupán őt árulta el, ám ami a legfontosabb, apját is, akinek felesküdött és aki bizalmat szavazott neki. Ebből is látszik, hogy senkiben nem bízhat... - Nem hiszek neked Christian bármilyen koholmánnyal is próbálsz előállni. Már elmúltak azok az idők, amikor feltétel nélkül megtettem neked bármit. Hogy bármit mondtál elhittem minden szavad, akármilyen hazugság is volt az. Fiatal és ostoba voltam akkor, de már nem vagyok az. És itt már nem csak rólam van szó. A Tanácsról is, őket is elárultad és arcul köpted mindegyiküket. - noha szavai koránt sem oly indulatosak, miként egy hevesebb vérmérsékletű nőnél lenne, ám így is kiérződik belőle a megkeseredettség és a mérhetetlen csalódás. Hiába, önmagából még e feszült helyzetben sem képes kivetkőzni. Nem pofoz fel, nem ront neki dühtől izzón. Ahogyan férje állítja, unalmas mint mindig. Nem csoda hát, hogy más nők társaságát keresi, mikor csak teheti. Túlságosan erkölcsös és merev az ő ízlésének, csak tudná hát, miért kínozza ilyen sok időn át. A pénz és a hatalom. Seymour család tagjává válni vámpírkörökben is hatalmas megtiszteltetés, mi után ő persze oly nagy hévvel sóvárgott. Ő pedig mindezt aranytálcán kínálta neki. - Ugye felfogod azt, ha nem állsz mellém és nem beszélsz Acott-tal, akkor ki fog végeztetni! Van neked fogalmad arról, hogy mit művelsz?!- erős ujjak fonódnak felkarjára, mi ránt egyet rajta, hogy nekiütődjön férje széles mellkasára. Tekintete felsiklik Christian fájdalmasan jóképű vonásaira, amely még mindig olyan vonzerővel bír, mivel bárkit könnyedén az ujjai köré csavarna. Kivéve Grace-t. Íriszeik egymásba kapcsolódnak, ám nem úgy, miként a szerelemtől lobogó házaspároknál szokás. Tapintható a feszültség közöttük, melynek alapköveként a harag szolgál. Nem szól egy szót sem, ám így is kiolvasható Christian számára minden. A válasz, mely némán lebeg közöttük, taktikaváltásra kényszeríti. - Kicsim... Esküszöm neked, hogy semmi közöm a kibaszott szakadárokhoz. Semmilyen információt nem adtam nekik, minden hazugság, amit az az átkozott mond! Hogy árulhatnálak el? Tudod, hogy szeretlek... sosem tennék veled ilyet. Grace legszívesebben felnevetne az elhangzottakon. Tényleg ennyire szégyentelen volna, hogy az arcába hazudik... ismét? - Azonnal ereszd el a karom Christian. - hangja rekedten cseng a visszafojtott érzelmektől, ám kérésének nem tesz eleget a felszólított. Ujjai erősebben fonódnak sajgó végtagja köré, ám hamarosan észbe kap, így elengedi őt. Grace hátrébb lép férjétől, ám tekintetét mindvégig a jegesen kéklő íriszeibe fúrja, hogy előhívja azon képességét, melyet a férfi Teremtőjeként birtokol. - Mint a Mestered... megparancsolom, hogy az igazat mond nekem. Részt vettél a Szakadárok szervezkedésében, vagy nem? Te voltál az, aki besúgójuk volt a Tanácsban? Elárultál bennünket? - gondosan ügyel rá, hogy hangja ne gyengüljön el a végére, hiszen erősnek kell lennie. - Igen. - hangzik az egyszerű, ám annál lényegre törőbb válasz, melyben most először már nem lehet nyoma hazugságnak. Szívébe fájdalom hasít, mi ezúttal már vonásain is kiütközik. Látása homályossá válik a feltörő könnyektől, amelyek mély árkot vésve hófehér bőrére vérszín ruhájára vetik magukat. Mikor a delej elmúlik férjéről, féktelen harag szikrázik fel belőle. Kobragyors mozdulattal kap Grace nyaka után, melyet éppoly vasmarokkal ragad meg, mint karjával tette néhány másodperce. Christian vonásait eltorzítja az indulat, íriszei szinte szikrákat szórnak, miközben Grace-re döfi azt. Vámpírgyorsaságát felhasználva a szemközti falnál terem vele, ahová olyan erővel vágja neki, hogy a több méter magasra nyúló mennyezet kristálycsillárjai is beleremegnek. - Hogy merted ezt tenni??! Te kibaszott szuka, ezzel aláírtad a halálos ítéletemet! - fröcsögi fékevesztett gyűlölettel a hangjában, majd szabad karját felemelve ökölbe szorított ujjait egyenesen az arcába robbantja. Kín mar Grace arcába, azonban nem tántorodik úgy meg, miként egy halandó nő tenné. Noha hallja, hogy a csontja reccsen -vélhetően az orra-, mégsem kuporodik össze, hogy hagyja magát tovább ütlegelni. Nem fog többé meghunyászkodni előtte, s már csak azért sem, mert büszkesége ezt már nem képes lenyelni. Hosszú idő után most először fellobban benne a Seymour-vér, melyet nemző apjától örökölt. Ő nem bírja, ha valaki elnyomás alatt tartja, ha csúfot űznek belőle, ha nevetség tárgyává teszik. - Kezet emelsz rám?! Én nem csak a feleséged vagy Christian, hanem a Teremtőd is! Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj velem és testi erőhöz folyamodj?! - csattan fel hangja, s mielőtt a másik ismét kezet emelhetne rá dühből, elkapja férjének karját és egy olyan nagyot taszít rajta, hogy egyenesen belezuhan a szemközti fotelbe ezzel kiszabadítva magát. Sokkoltan áll a falhoz simulva, mialatt tekintetét egykori férjén tartja, ugyanis tudja, hogy apja napokon belül kivégezteti őt, melyet ő tétlenül fog végignézni immár. Arisztokratikusan csontos ujjai reszketőn simítanak végig ruhájára varrt bíborszín köveken, majd ugyanezen mozdulatot megismétli nyakában lógó rubin és gyémántkövekkel kirakott nyakéken. Oly serényen próbálja helyreállítani szétzilált külsejét, akárha szilánkosra tört lelkét, önbecsülését a külsőségek össze tudnák forrasztani. Pedig tudja, hogy nem. Hogy most, itt ebben a pillanatban végleg minden tönkrement. S nem csak körülötte minden, hanem benne is...
A hely szelleméhez tökéletesen illő módon, baljóslatú lassúsággal, fülsértően nyikorogva tárul fel az Elnök tróntermének roppant, kétszárnyú ajtaja. Obszidiánfekete, csupapilla íriszei ráérősen siklanak végig a padlótól plafonig nyújtózó ébenfalapba mart, aranyfüsttel bélelt, növényindákat stilizáló díszkarcokon. Aprólékos alapossággal méri fel és jegyzi meg az aranycirádák alkotta, borostyánindákat stilizáló mintázatot; a szándékosság leghalványabb szikrája nélkül raktározza el a látottakat elméjének archívumában. Akarva-akaratlanul, egyszerűen csak agytekervényei között ragadnak a külvilágból érkező információk, ahogy teszik azt minduntalan, létének több, mint kettőezernyolcszáz esztendeje alatt. Amint - a feltáruló ajtószárnyak jóvoltából - immár betekintést nyerhet az aranyveretes küszöbön túli, főként méregzöld, vörösesbarna és óarany színek uralta, sejtelmes gyertyafénnyel megvilágított helyiségre, górcső alá veszi azt is. Fürkész pillantása rusztikus francia stílus ihlette, antik, fényes mahagónibútorokon, nehéz bársonydrapériákon, fényűző, perzsa szőtteseken halad keresztül. Egyes részleteken hosszabban elidőz; tekintetét először egy éjjeli tópartot ábrázoló, ódon olajfestményen felejti, majd feltűnően sokáig szemlél egy míves aranykeretbe foglalt, alabástrombőrű, éteri szépségű, szőke, ismerős vonásokkal bíró nőt ábrázoló fotót, melyet a házigazda csatahajónyi méretű íróasztalán fedez fel. Miután minden parányi részletet mélyen magába szívott és gondosan feljegyzett, zord tekintetét a sötét enteriőrű terem túlvégén helyet kapó, hatfokú márványlépcsősorral magasított kőtalpazatra emelt, patinás, trónszerű ülőalkalmatosságra, pontosabban az abban feszítő, fosszilis korú, marcona ábrázatú vámpírra szegezi. Valószerűtlenül ciánkék, világítónak rémlő és obszidiánfekete, fénytelennek ható íriszek kapcsolódnak egymásba. Kimért, visszafojtott erőt sugárzó mozdulatokkal halad beljebb a helyiségbe, miközben tartja a szemkontaktust a Tanács Fejével; az altestét fedő, szemfedélfekete szövetnadrág, valamint az ahhoz súrlódó, térdéig érő, felhajtott gallérú, szurokszín gyapjúkabát keltette alig hallható, vészjósló surrogás fojtott szellemsikolyként kíséri céltudatos ragadozólépteit. Egyetlen szó sem hagyja el halálcsókoltán sápadozó, kegyetlen természetéhez mérten talán túlságosan is telt ajkait, de még egy kurta biccentésre sem méltatja a ház és megannyi vérszívó hajlott korú, teljhatalmú, rettegett urát. A behódolás és az alázat idegen tőle, nem retteg semmit és senkit, sajátos világnézete, szokatlan gondolkodásmódja, melyet oly sokan aberráltnak és betegnek vélnek, korlátlan szabadságot ad neki. Nem féli a halált, tudván – hiszen egy ízben átélte már -, hogy az csupán egy állomás, egy ajtó, mely a lét két különböző síkját választja külön. A testi kínok nem viszolyogtatják, mi több, egyenesen vágyja őket, míg a lelki gyötrelmek teljességgel ismeretlenek a számára. Szociopata, sütik rá a hozzá hasonlókra, azonban ő nem kíván közös bélyegen osztozni senkivel, még a vele egyívásúakkal sem, teljes egészében egyedinek és vitathatatlanul megismételhetetlennek vélvén önmagát. Nem kötik a társadalmi konvenciók, figyelmen kívül hagyja mind a vámpírok, mind az emberek világának íratlan és írott szabályait, nem óhajt megfelelni semmiféle elvárásnak, ahogy nem követi az etikettben foglalt viselkedési formákat sem. Mindezek fényében tehát, nem fecsérel energiát feleslegesnek és értelmetlennek vélt udvariaskodásra, egyszerűen csak a Washington állambeli vámpírok fejedelmeként számon tartott vérszívó elé járul. Noha nincs ötlete arra nézvést, hogy a Tanácselnök mi végre kérette ide, rút fekélyek rágta lelkét nem csiklandozza kíváncsiság az okokat illetően. Jelenleg csupán egyetlen dolog képes átrágni magát a tudatát kitöltő érdektelenség szuroksűrű masszáján, az pedig nem más, mint a vámpírfosszília asztalán lévő kép, pontosabban az azon látható Nő. Az a Nő négyszázhuszonegy éve kísérti a gondolatait. Az a Nő olyan ismeretlen ösztönöket tépett életre benne, melyeknek létezéséről találkozásuk napjáig tudomása sem volt. Az a Nő beteges vágyainak tárgyává emeltetett, a rögeszméjévé lett. Az a Nő sötét elméjének árnyas gránitfalaiba égette magát. És csak várt… Várt a pillanatra, amikor a Sors őrült szeszélye újfent egymásba fűzi létük fonalait. Az ominózus kép láttán egy parányi sejtelem-mag hullott elméjének üszökfeteke, hamulepte földjére. A héj megrepedt, a hasítékból zsenge csíra eredt meg, hogy - egyre mélyebbre fúrva magát benne - végül végképp gyökeret verjen és bizonyossággá markánsodjon. Itt az idő. Megtorpan az oroszlánlábakon álló, robosztus, krőzusi gazdagságot hirdető aranytrónus előtt, miközben mereven szemléli a meggybordó selyempárnán székelő, ültében is magasnak ható, szikár Vámpírúr ráncok barázdálta, szigorú arcát. - Hajlandó vagyok elnézni a Tanács ellen elkövetett, múltbéli tetteit. – vág a közepébe az Elnök, összefűzve éjkék öltönyszövetbe burkolt mellkasa előtt mészfehér, hosszú, csontos ujjait. Száraz falevélcsörgéshez hasonlatos, érzelemmentes, fagyhideg hangja metsző széllökésként áramlik végig a helyiség piszkosfehér erezettel befutott, ólomszürke falai között. A jégkék, üresnek és mégis mindentudónak ható, hipnotikus lélektükrök mintha megkísérelnének a homloka mögé látni. Mások nyilván meghunyászkodnak a titkaikat fürkésző röntgenpillantás alatt, ő azonban továbbra is szenvtelenül, rezzenéstelen arccal, tövises tekintettel néz vissza a vesébe látó szempár zord tulajdonosára. Az elhangzott mondatra csupán egyik szemöldökének megemelésével felel, arcán nem suhan keresztül egyetlen érzelemárny sem; homloka nem gyűrődik meg, arcizma nem rándul, vértelen, szótlan ajkainak szegleteibe nem vésődik ránc, de még csillagtalan égboltot idéző, feneketlensötét szembogarai mélyén sem gyullad fel egyetlen, kósza szikra sem. Mivel nem válaszol verbálisan az Elnök által közöltekre, az éltes vámpír folytatja gondolatmenetét. - Meggyilkolt két tanácstagot és négy seriffet az elmúlt száz esztendő alatt. – olvassa fejére „bűneit” megrovó hanghordozással a washingtoni vámpírok érces orgánumú, közfélelemnek örvendő ura, miközben szétfejti göcsörtös ujjait, hogy felszabadult jobbjával markába zárhassa a trón széles karfájára állított, sötétvörös folyadékkal töltött, talpas kristálykelyhet. Az átlátszó kupa míves metszettein végigsiklik egy rezes fénysugár, ahogy a Fejedelem gyakorlott mozdulattal emeli pengevékony ajkaihoz a lecsapolt életesszenciát rejtő serleget. Szótlanságba burkolózva, komoran figyeli a gondosan megkoreografált, szándékosan elnyújtott ivási ceremóniát, majd miután a kristálykehely kikerül végre a látóteréből, végigmustrálja szúrós pillantású „vendéglátójának” keménnyé rajzolt vonásait, melyeket csak még élesebbé vésnek a fali tartókban olvadozó gyertyák lángjainak narancsarany fénypászmái, valamint a karvalyszerű arc megvilágítatlan zugaiban terpeszkedő, sötét árnyfoltok. Vizsgálódását a mustra alá vont személy pozícióváltoztatása zárja rövidre. Alcott Cromwell Seymour ugyanis felemelkedik ültéből, miután letette félig ürített poharát, majd lassú, légies, de erőt demonstráló léptekkel terebélyes íróasztalához vonul. Jártában nyúl egyedi szabású öltönyzakójának zsebébe, hogy aztán, az abból előhúzott, törtfehér, monogramjával hímzett selyemkendővel itassa le szájáról az ott ragadt bíbor cseppeket. - Nem kell jobb ajánlás annál, mint hogy képes volt kijátszani imént említett áldozatainak remekül képzett testőrgárdáját. Az Ön által elkövetett, mesterien kivitelezett gyilkosságok a legalkalmasabb személlyé teszik mostani megbízásának teljesítéséhez. E feladatot még a saját vérebeimre sem bíznám rá. Sok minden elmondható Önről, Mr. Rivielo, de az nem, hogy zsarolható, vagy megvesztegethető volna. Ráadásul nem áll sem a Tanács, sem a Szakadárok oldalán. Nem foglal állást, nem folyik bele a politikába, nem köteleződik el semmilyen ideológia mellett. Csakis a saját feje után megy, szabad és öntörvényű, akár egy vadállat. Ha kap egy megbízást, akkor mindenáron teljesíti azt. Nem árulja el a megbízóját még akkor sem, ha valaki megkísérel fölé licitálni. Ön kell nekem. Az Ön hűsége, pártatlansága, elszántsága és kérlelhetetlensége. – közli a Tanács Feje befejezvén ajkainak letisztogatását. Természetesen eközben egyetlen szívdobbanásnyi időre sem vonja el dérkék pillantását róla. Még akkor sem szakítja meg a szemkontaktust, amikor a fényes mahagóniasztal lapján bíborló, elegánsan keskeny borítékért nyúl. Ő maga is csupán egyetlen tizedmásodpercnyi időre tekint félre, amikor is sötéten felizzó pillantását újfent az aranykeretbe zárt, női arcra villantja. Az arcra, mely úgy vonzza magához tekintetét, akár nektártól illatozó virágkehely a tikkadt darazsat. Periférikus látásával érzékeli, ahogy Alcott Cromwell Seymour szikár, nyúlánk ujjai közé csippenti a karmazsinvörös papírtasakot, hogy végül felemelje és felé kínálja azt. - A munka részletei és a bére. Szemei résnyire szűkülnek, miközben hirtelen támadt kíváncsiság fészkeli be magát tudatának leghátsó, árnylugasos traktusába. Változatlanul komor arccal, némán, látszólagos érdektelenséggel nyúl a leragasztatlan borítékért. Oda sem pillantva fejti ki annak tartalmát, majd eltépi végre csupapupilla tekintetét az Elnökről, hogy átfuthassa az elegáns, dőlt betűkkel íródott okmányt és leolvashassa a mellékelt csekken szereplő, orcátlanul nagy összeget. Visszafogja az ajkaira kívánkozó, gonosz, gunyoros mosolyt. Erővel tartja kővé dermesztett vonásain a közömbösség álarcát. Kifagyasztja feketén ásító íriszeiből a szivárványhártyája mögött fellobbanó, éjsötét lángokat. Ízlelgeti magában az álnokul mulattató gondolatot. Az álnokul mulattató, galádul felvillanyozó gondolatot, mely sötét derűt fecskendez üszökrágta lelkébe. - Vállalom.
¤ ¤ ¤
A fényűző berendezésű lakosztályhoz tartozó, homályuralta fürdőhelyiség egyik sötét sarkába húzódva hallgatja végig a hálóteremben tartózkodók között zajló, heves szóváltást. A vitázó felek hangjában remegő feszültség szinte tapintható és a belőlük áradó indulathullámok még a két szobát elválasztó ajtón keresztül is áthatolnak. Vélhetően már akkor tudja, hogy a házastársi civódás fizikai bántalmazásban fog kicsúcsosodni, amikor a Férj agyában még meg sem fogan annak a bizonyos pofonnak a gondolata. Az árnyékban lapulva szinte várja… mi több, a férfi elméjébe szuggerálja azt az ütést. Lelki szemeivel látja a levegőbe lendülő, majd lecsapó kezet és az általa hagyott nyomot: a tejszínfehér bőrön lángoló tenyér és a hozzá tartozó ujjak vörös bélyegét. A fejében körvonalazódó vízió galád, sötét vigyort mázol a képére. Üss már! Nem mintha indokot keresne a gyilkolásra. Nem mintha nem lenne elég oka az útjában álló, likvidálandó elem vérét ontani. Még felhatalmazása is van rá, nem beszélve a szemérmetlenül nagy díjazásról. Ráadásul megbízatása nem csupán a szemét csípő tag eltakarítására korlátozódik. Az csak egy kis plusz. Merő szórakozásból, ingyen is megtenné. Sokkal többről van itt szó. A pofon jellegzetes hangját, a nagy sebességgel egymáshoz csapódó bőrfelületek összecsattanását hallva egyszerre önti el elégedettség és emésztő harag. Mintha egyidejűleg csobbanna jeges vízbe és forrázódna le. Férgek rágta, gennyes kelések borította lelkét kettétépik az ellentétes irányú érzelmek. Fekete kecskebőrkesztyűbe bújtatott ujjai ökölbe szorulnak. Hallójárataiba kúszik a kézfején megfeszülő, cserzett gerezna halk nyikorgása. A következő pillanatban dobhártyáját felindultságtól remegő szopránba burkolt, felháborodott szavak, majd zuhanó test zöreje rezegteti meg. A tompa puffanást néhány másodpercnyi, vaskos csend követi, majd bősz férfiléptekkel kísért szitkozódás hangzik fel az ajtó túloldaláról. - Már régen alázatra kellett volna tanítanom téged, szuka! Meglátjuk ugyanilyen pöffeszkedő és nagyszájú leszel-e akkor is, ha kitépem a kibaszott nyelved! – dörren a Férj agressziótól érces tenorja. Pontosan tudja, hogy miképpen folytatódik a jelenet odaát. A férfi torkon ragadja a nőt, másik kezével durván Felesége aranyló fürtjei közé markol. Közel hajol a színtiszta dühöt sugárzó, gyönyörű vonásokhoz, a civódó felek orrai szinte összeérnek. A Férj egyenesen hitvese arcába fröcsögi ócsároló szavait. - Elkényeztetett, sznob tyúk! Tudod miért basztam meg minden szembe jövő luvnyát?! Mert ha téged kúrlak az olyan, mintha egy befagyott tóba vágott léket kefélnék! Olyan vagy az ágyban, mint egy kibaszott fadarab! Ha apád nem lenne… - gyalázkodását a fürdőszobát elszeparáló ajtó feltárulása szakítja félbe. A díszfaragványokkal ékes cseresznyefalap vészjósló lassúsággal, fülbántó, agytekervény-köszörülő nyikorgással kísérten fordul el a sarokvasain. Abramo – koromfekete szövetnadrág-vászoning-bőrkesztyű-térdig nyúló pamutkabát öltözékében - úgy válik ki a mögötte hömpölygő, vastag sötétségből, akárha éppen humanoid lénnyé materializálódó része volna annak. Gyilkos indulatoktól, vad vágyaktól izzó tekintetét a szoborcsoporttá dermedt, döbbent párocska nőnemű tagjára szegezi. - La mia donna bella. – hangzik fel feszes ajkai közül, már-már lágyan, miközben éhes pillantásával nyíltan falva Prédáját, egy kimért lépést tesz a házastársak felé. Tekintete ezúttal a Férjre vetül, figyelmét nem kerüli el, ahogy a Célpont arcára kiülő, kezdeti rökönyödöttség rémületté formálódik, míg íriszeibe vegytiszta félelem költözik. - Rám ismertél. Perfetto. – szól elégedetten, a férfi vonásait átrendező érzelmeket konstatálva. – Őrzök néhány, szép emlékű relikviát tőled. Újabbakért jöttem. – közli éles cápamosolyra húzva ajkait, még egy lépéssel rövidebbre zárva a köztük feszülő távolságot. A következő pillanatban, íriszeit újfent az Aranyhajú Vámpírnőre villantva, kobragyors mozdulattal nyúl hátra övéhez hőn kedvelt késéhez, melynek hidegen villanó, borotvaéles pengéjét már több ezer áldozat kiontott vére festette bíborra. Rutinosan zárja ujjait a saját kezűleg leölt és kivéreztett apjának lapockacsontjából kifaragott markolat köré, majd vámpírsebességét kihasználva hirtelen a Célpont mögött terem. - Ereszd! – dörren immár mosolytalanul, indulatoktól ráspolyos baritonján a férfira, akárha kutyát utasítana, mire az engedelmesen ellazítja ujjait Felesége kecses nyaka körül, miközben kiereszti markából a napszőke tincseket. - Buono. Tudsz te, ha akarsz.– szűri fogai között, majd szabad kezével tarkón ragadja a pofozkodó szépfiút, hogy távolabb rántsa a nőtől. Egyetlen jól irányzott, rutinná rögzült kézmozdulat és a fagyos harapású penge élénkpiros mosolyvonalat hasít a fickó nyakára, közvetlenül patyolat ingének lazán kigombolt gallérja fölött. Az eleinte alig észrevehetően vékony, szabályos félkörív lassan tárul lüktetővörös hasítékká. A kinyíló vágásból felbugyogó vér elárasztja tulajdonosának hattyúfehér, ropogósra vasalt ingét és a vele szemben álló, riadtnak és rökönyödöttnek tetsző nő gyönyörű arcát és a rubinszínű szövet által szabadon hagyott, nem túl mély, de kellően ingerlő dekoltázsát. Az áldozat hörgésbe és bugyborékolásba fulladó kínsikolya olyféle szimfónia a füleinek, melyet már rég óta áhított hallani. Elereszti a görcsösen rángatózó, tulajdon, felvágott torkához kapkodó Célpontot, hogy az végül markának satujából szabadultan, a földre zuhanva folytathassa zajos gyötrődését. A fröcsögés, hörgés, nyüszítő krákogás komponálta, hangulatos háttérzenét hallgatva átszellemülten gyönyörködik az eredetileg szőke, most véráztatta vörös fürtök keretezte arcon pirosló gyöngyökön, melyek ráérősen araszolnak le a kecses hattyúnyakra, hogy végül a keblek hamvas dombjai közti ösvénybe futva tűnjenek el a szeme elől. E látványnál csupán egyetlen dolog nyerné el még inkább a tetszését. Ha a makulátlan elefántcsontbőrt nem idegen erekből származó, szennyes vér, hanem a bájos tulajdonos szöveteit átitató, tiszta életesszencia festené vörösre. - Eleget tettél-e az utasításomnak, Bambina? Vártál-e rám, ahogy parancsoltam? Pásztáztad-e tekinteteddel a sötétséget abban a reményben, hogy egyszer kiválok belőle, miként az imént tettem? Szófogadó Préda vagy? – kérdezi sötét tónusú baritonján, komor arccal fürkészve az Elnök Lányának csillámosan azúros lélektükreit, miközben ügyet sem vetve a padlón vonagló, megsebzett hernyóként tekergő Férjre, közelebb lép a nőhöz és felemeli kést tartó kezét, hogy az alant gyötrődő, vámpírokra nem halálos, de felettébb fájdalmas sebesülést elszenvedő férfi vérétől áztatott penge hidegen csillanó hegyét az ezüstkék szemű, halhatatlan szépség ruhájának kivágásához érintse.
Kezdőlap
