A new Beginning

Ujjai nyugtalanul kopogtak a kormány bőrborításán, miközben a visszapillantó tükör felé fordította komor tekintetét. Nagyjából két órája csinálta végig újra és újra ugyanezt a mozdulatsort, miközben ujjai minden fényszóró közeledtével erősebben markoltak rá a kemény felületre. Eddig mindhiába. A nő még mindig nem ért haza, de nem volt az a fajta, aki feladja pláne, hogy az egész országot végigutazta azért, hogy a nyomára bukkanjon. Kibaszottul elege volt már ebből az ügyből, melynek valójában csak ő tudta az igazát. Végre le akarta zárni és továbblépni, ugyanis igazságérzete túl fejlett volt ahhoz, hogy egy gyilkost hagyjon elmenekülni. Ezt akkor sem tette volna meg, ha egyszerű halandóról lett volna szó, most pedig, hogy tudomására jutott, hogy egy alakváltó próbálta átrázni a kollégái, de legfőképpen az ő agyát, rohadtul nem tetszett neki. FBI ügynökként lenyomott hosszú évek alatt megtanulta, hogy semmi nem az, aminek látszik és ez a megállapítás akkor nyert csak igazán értelmet, amikor feleségét meggyilkolták. Ő talált rá hitvese kizsigerelt, megcsonkított hullájára a konyha közepén. Az egész helyiség és a ház is olyan volt, mint egy horrorfilm díszlete. Nap, mint nap látott ilyen eseteket, sőt olykor még keményebbeket is, ám ha az ember személyesen érintett lesz a dologban, sőt mi több saját otthonában történik a bűncselekmény, akkor képes csak átérezni azt, mit élhetnek át azok, akikkel eddig beszélt a hozzátartozók kihallgatásakor. A fájdalom teljesen elvette józan ítélőképességét. Mindenáron részt akart venni a nyomozásban, holott ez tilos volt. Tett a szabályzatra és arra, hogy mit írtak elő neki. Tudnia kellett, hogy ki volt az, aki megölte a feleségét. Végül persze fény derült az illető kilétére, aki mint kiderült, minden volt csak átkozott halandó nem. Először vérszívóra tippelt, ám az orvos szakértő jelentése szerint állati támadás történt. A nyomok és az utcai felvételek – amit el kellett rejtenie és egy hamissal pótolnia -, tisztán mutatták azt, miféle torzszülöttek is léteznek a vámpírokon kívül. Az emberek abba a hitbe ringatták magukat akkor még, hogy csak a vérszopókkal kell számolniuk. Tévedtek. Sokkal több lény élt közöttük, mint azt bárki is sejthette volna. Ő azonban már tudta az igazságot és most már az emberek nagy része is. Azzal, hogy a gyárakat felrobbantották őrjítő pusztítás megy végbe jelenleg is az utcákon, aminek köszönhetően minden átkozott fajra fény derült. Farkasok, kiválasztottak, boszorkányok és még számtalan szörnyszülött van a városokban, akiket immár szabadon ölhet mindenki „saját biztonság érdekében”. Nem volt az a fajta, aki az utcákat rója természetfeletti lényeket keresve, őt csakis azok érdekelték, akik ügyei során elé sodródtak és biztosan bűnösök voltak. Éppen úgy, mint az a nő, akire várt az otthona előtt. Hosszú időbe telt megtalálnia, mivel mentve a menthetőt elmenekült a városból. Egészen jól eltűntette maga mögött a nyomokat, de mégsem annyira, hogy Oliver ne találjon rá.
Tekintetét visszafordította az előtte lévő útra éppen abban a pillanatban, mikor néhány huligán a szomszéd ház felé kezdett rohanni néhány festékszóróval a kezükben. A további történések nem igazán kötötték le őt, hiszen miközben az utakat rótta végig efféle jeleneteket látott. Ordítozó fiatalok, vámpírokat gyalázó halandók népesítették be a sikátorokat. Az emberek kifordultak magukból, amint egy kis halamat kaptak a kezükbe. Miután a szenátor kijelentette, hogy felveszik a harcot a természetfelettivel szemben az eddig békés utcák most vérrel borítottan díszelegtek. Akinek volt egy kis esze otthon maradt. Valójában ő maga is azokat a nézeteket vallotta, mint a vadászok nagy része. Szerinte a természetfelettieknek nem jogok, hanem két ezüst golyó jár lehetőleg a szemeik közé. Vadállatokra szép szavak nem hatottak. Hiába próbáltak segíteni az emberek rajtuk, harmóniában élni velük, aki állat az az is marad. Most azonban, hogy valóságos háború dúlt tudta, hogy ez kibaszottul nem jó. Nem így kellett volna történnie. Jelenleg ott tartottak, hogy mindenkit elhurcoltak, lelőttek még az ártatlanokat is. Nem számított, hogy nő vagy férfi, gyerek vagy idős, hogy mikor változott át, ártott-e már valakinek életében… vagy holtában. Sokan már igaz halált hal vámpír ártatlan volt, nem úgy, mint az alakváltó, aki éppen abban a pillanatban kanyarodott be a háza elé. Erre már Oliver is felkapta tekintetét, gerince pedig megfeszült a fotel nagyságú ülésben. Mivel a szélvédője sötétített volt, befelé senki nem láthatott, ő viszont tökéletesen figyelhetett mindent, ami az utcán történt.
Tekintetével követte a nő kecses mozgását, amint az kiszáll az autóból és a bejárati ajtója felé veszi az irányt. Jeges íriszei idegesen cikáztak az utcát kémlelve, miközben Oliver tenyerét becsúsztatta bőrdzsekije alá, ahol az oldalára erősítve egy desert eagle rejtőzött ezüst golyókkal töltve. Rakoncátlan, gesztenyeszín fürtjei lágyan omlottak le, melyek minden lépésnél táncolni kezdtek karcsú hátán. A nő gyönyörű volt, az a fajta szépség, aki bárkit képes lenne ujjai közé csavarni. Arisztokratikus vonásai, macskaszerű szemei szinte már éteriek voltak. Azonban éppen emiatt volt veszélyes is. Senki nem sejtette volna, hogy angyali külseje alatt egy igazi szörnyeteg lapul, mi bármelyik pillanatban kitörhet és eszméletlen pusztításba kezdhet. Éppen úgy, ahogyan a férjével is tette. Kollégái állattámadásként zárták le az ügyet, ő viszont tudta, hogy a nő végzett annak a szerencsétlennel. Oliver szinte biztos volt abban, hogy haszonszerzés céljából végzett vele. Megöli, bezsebeli vagyonát így két legyet ütött egy csapásra. Szabaddá is vált a következő prédája számára és nem éppen csekély vagyont kaphatott örökségül. Most viszont véget vet a nő sikerének. Letörli ajkairól édes mosolyát, mit bíborvörös vérével fog befesteni lágy ívű ajkait.
Miután a nő bement a házba, kiszállt ő is a járműből és a bejárat felé vette az irányt. Mielőtt az ajtó elé ért volna, fürkésző tekintetét végighordozta az utcán remélve, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy errefelé ólálkodik. Anélkül, hogy kopogott vagy csengetett volna, benyomta az ajtót melyet még nyitva talált és besiklott a házba. Bőrkesztyűs ujjai ráfonódtak a zárra, melyet hangtalanul elfordított ezzel elzárva a nő elől a menekülési útvonalat. Előzetesen már feltérképezte a területet, így tisztában volt azzal, hogy még egy kijárat létezett, arra azonban már nem lesz módja, hogy célba is vegye.
Hangtalanul indult meg abba az irányba, ahol a nő volt, majd előhúzta fegyverét dzsekije alól és kibiztosítva azt felemelte karját egyenesen az alakváltóra célozva.
-Kellemes estét! – hangja dörrenésként hatott a csendes helyiségben. Nem fecsérelte arra az idejét, hogy körbenézzen, hiszen egy pillanatra sem akarta levenni tekintetét célpontjáról. Mivel ő csak halandó volt, így reflexei viszonylag lassabbak, érzékei pedig tompábbak voltak a vele szemben állónál, fokozottan ügyelnie kellett a nőre. – Csak figyelmeztetem, ha bármivel is próbálkozik három kibaszott fecskendőt nyomok magába, hogy lenyugtassam. Szóval semmi hirtelen mozdulat vagy sikítás. Remélem érthető voltam. – tette még hozzá, mialatt végigvezette rajta tekintetét hátulról fegyvernek látszó tárgyat kutatva ruhája alatt vagy a környezetében.

Halkan teszi be maga mögött kicsiny, de zsúfolt régiségboltjának ajtaját, mire megszólal a bejárat fölött lógó, krómozott fémpálcákból és gömböcskékből készült szélcsengő. Felpillant a csilingelés forrására, mire festetlen ajkai halvány mosolyra húzódnak. Tisztán emlékszik a napra, mikor Apja megajándékozta a bájos tárggyal. Őszidő járt New York-ban és ő akkor töltötte be a huszonharmadik életévét. Az erőtlen Nap bágyatag sugarai rozsdavörössé és kanárisárgává színezték az utcán posztoló fák leveleit és csípős, a tél közeledtét sejtető szél járt a városban. Egy hangulatos, nyers fa-, és nádbútorokkal berendezett kávézóba ültek be Apjával, aki átnyújtotta neki a szélcsengőt egy parányi, antik fémdobozkával egyetemben. Őszintén meglepődött, mikor az ékszeres szelence királykék bársonypárnáján nem fülbevaló, avagy medál várta, hanem egy kulcs. Apja régiségboltjának kulcsa. Aznap, restaurátori diplomájának megszerzése után egy héttel, üzlettulajdonossá lett. Szemeit boldogságkönnyek futották el, majd meghatottságtól hajtottan büszkén mosolygó Apja nyakába borult. Minden tökéletesnek tűnt. Örömét csupán a karján kéklő foltok árnyékolták be…
Hirtelen megkristályosodik, majd berepedezik és szilánkokra roppan az elméjében veszteglő kép. Kisöpri fejéből az alázáporozó üvegcserepeket, emlékeinek morzsalékait. Fontosabb dolga van a múlton való rágódásnál és a keserédes nosztalgiázásnál. Mielőbb haza kell érnie vak, védtelen Anyjához, aki szintén alakváltó, akárcsak ő. Az utcán zajló, egyre inkább elharapózó vámpír-halandó csatározás nem csupán a vérszívókat érinti. A vadászok minden eddiginél elszántabban cserkészik be és pusztítják el az emberfeletti teremtményeket. Már nem nézik, ki tör mások életére és ki nem, ki támad halandókra és ki él békében velük. A Halálosztók izzó gyűlöletté hevült ellenszenvének pusztító lángja elperzsel minden halhatatlan, varázstudó, avagy kéttermészetű lényt. Alakváltóként megmenekülésük kulcsa a teljes beépülés. Külső szemlélő számára egyszerű halandóknak tűnnek. Fenntarthatják a hamis látszatot, ha maximálisan uralmuk alá tudják vonni ösztöneiket. Még véletlenül sem fedhetik fel kilétüket, el kell nyomniuk a bennük élő vadat. Ami egyébként neki korántsem esik nehezére, hiszen egy kezén meg tudja számolni, hogy élete során hányszor engedett a tigrisnek és változott át. Igaz, hogy a legutolsó alkalom óta alig telt el három hónap és az is tragikus következményekkel járt… Noha az imént sikeresen visszaverte a tudata mélyéről felkapaszkodó képkockák támadását, most mégis elesik az ellenük vívott ütközetben.
Miközben elrévedő, jade-zöld tekintete a bolt színes üvegmozaikokkal kirakott ajtajára szegeződik, megelevenednek előtte a feledni akart, szörnyűséges emlékek… Lelki szemei előtt felsejlik férje széthasított holttestének iszonyatos képe, a kizsigerelt tetemből kifolyó élénkpiros vértócsák, valamint a konyha kövezetére ontott belső szervek gyomorforgató látványa. Szájában érzi a kivégzett férfi testnedveinek sósan fémes ízét, szaglóhámjának receptorain lüktet a halálba dermedt testből kiszivárgó, orrfacsaró, füstösen édeskés félelemszag. Lassan elhalványul, majd szertefoszlik a szörnyű képkocka, ám nem áll meg az elméjében pergő rémfilm. Az előző helyére újabb emlék tolakszik. Ezen Ethan tébolyult lánggal égő, haragoskék íriszeit látja, melyekben gyilkos düh izzik. A férfi vonásait szörnymaszkká torzítják a rajtuk tükröződő indulatok. Akaratlanul is torkához kap, amikor érezni véli férjének vasujjait a nyakán. Szívét jeges félelem szorítja marokra, tüdejéből kiszorul a levegő. Szorosan lehunyja szemeit és minden erejével arra koncentrál, hogy kimállassza fejéből a vérfagylaló víziót. Mélyen leszívja oxigénhiányos tüdejébe a nyáréjszaka alá szorult város párás leheletét, hogy a légcsere rutinná rögzült mozdulatsorával nyugtassa le zaklatott elméjét és szilárdítsa vissza lelkének megrendült békéjét. A módszer beválik, lassanként kiszivárog belőle a feszültség, felborzolt idegei elsimulnak, az ereiben dermedező vér normális hőmérsékletűre hevül, csapdába esett tudatáról lehullanak az emlékezés béklyói. Lassan felnyitja szemhéjait, megélesedő tekintetéről lehámlik a múlt hályogja. Indulnia kell. Édesanyja már bizonyára aggódik miatta. Ideje a jelenre és a jövőre fókuszálnia, ahelyett, hogy olyan megtörtént dolgok miatt emészti magát, amiken képtelen változtatni.
Becsúsztatja, majd elfordítja a kulcsot a zárban, amit aztán tejeskávészínű lakktáskájának gyomrába ejt. Következő kézmozdulatával pipere holmijai és egyéb kincsei közé túr, hogy kihalássza a káoszosnak rémlő kavalkádból a slusszkulcsát. Rövid kutakodás után ujjai elakadnak a keresett tárgyban. Markába kaparintja azt és elindul az épület mögött parkoló, hófehér Pontiac G5 felé. Táskájának árnyalatában barnálló, magas sarkú cipőjének kopogása tompa visszhangot ver a környező házak árnyas falain. Nyurga fémtestű lámpák alatt lépdel, langyos szél cirógatja arcának bőrét. A feje felett kereklő gömb-burákból alácsordogáló narancsfény tűzszikrákat gyújt a válla körül ugráló, melegbarna fürtök közé. Szorongva, minden sötét bokor mögött támadót sejtve vezeti körbe pillantását a néptelen utcán, miközben sietősen vág keresztül a parkolóba csatlakozó, keskeny repedésekkel erezett kőúton. Anélkül ér autójához, hogy bárki is fegyvercsövet nyomna a lapockájához. Egyetlen gyilkos szándékú vadász sem ront rá, hogy kioltsa az életét. És úgy tűnik, hogy, baljós megérzésével ellentétben, Ő sincs a nyomában… Masszasűrű csend honol a kihalt utcán, sem ember, sem halhatatlan nem jár a komoran magasló épületek és a csillagokszurdalta ég felé nyújtózó, dús lombkoronájú fák között. Megkönnyebbülve lélegzik fel, majd inaktiválja kocsijának riasztóját, kinyitja az autó ajtóját és behuppan a bézs színű, kényelmes bőrülésre. Beköti magát, gyújtást ad a motorra, megigazítja a visszapillantó tükröt, felpöccinti az irányjelzőt, majd gázt adva kimanőverezi a Pontiac-ot a parkolóhelyről. Miközben a megengedett sebességgel suhan keresztül a kihaltnak rémlő városon egyre csak a tudata mélyén kaparászó, rossz előérzet miatt szorong. Lelkének állati, fejlett hatodik érzékkel bíró része határozott vészjeleket sugároz gondolatai közé. Gyomrában pillangók verdesnek, ám nem a kellemes, izgalmasan borzongató módon. Ezeket az álnok, pengeszárnyú dérlepkéket jégből alkotta a félelem. Vékony ujjai görcsösen szorulnak a bőrborítású kormány köré, lábaiban idegesen remegnek az izmok. Valami határozottan nem tetszik a benne lapuló, zaklatottan mocorgó tigrisnek. A nagymacska határozottan bajt szimatol. Azon kapja magát, hogy egyre sűrűbben pillantgat a tükrökbe, miközben alsó ajkát rágcsálja. Üldözési mániája lenne, vagy valóban vész leselkedik rá? Higgyen tigrisének, vagy hessegesse el magától a baljós gondolatokat? Tépelődve kanyarodik rá a házához vezető, keskeny aszfaltsávra, melyet sudár, fehértörzsű nyárfák szegélyeznek. Aggodalmat tükröző tekintete azonnal elakad az út másik oldalán parkoló, jókora terepjáróban. A robosztus, koromfekete járgány sötét ablakai elállják riadt pillantásának útját. Még emberekénél sokkalta élesebb szemeivel sem képes átlátni a füstüvegen. Nem tudja felmérni, hogy ül-e valaki a vezetőülésben, és ha igen, veszélyesnek tűnik-e. Egyre csak nő benne a feszültség, ahogy szemei a bizalomgerjesztőnek cseppet sem nevezhető kocsi narancsfényben ázó karosszériáján időznek. Az egész autó valahogy néma fenyegetést sugároz. Agyában lázas tempót diktálva cirkulálnak a gondolatok, miközben elvonja nyugtalan tekintetét a fekete fémkasznitól és a háza elé gurul. Megállítja a Pontiac-ot, kiveszi sebességből a váltót, elnémítja a motort és behúzza a kéziféket. Ám még nem száll ki a jármű biztonságából. A bal oldali tükörbe pillant, hogy lássa kipattan-e valaki a terepjáróból, hogy feltépje fedezékének ajtaját. Megkönnyebbülve tapasztalja, hogy egyelőre nincs mozgás a fekete monstrum környékén. Ekkor az anyósülésre dobott táskája felé nyúl és belekotor annak feneketlen bugyrába. Némi kotorászás után megleli az áhított tárgyat. Megragadja a gyufásdoboznál nem nagyobb fémhengert és markába szorítja akképpen, mint ahogy fuldokló kapaszkodik a mentőövbe. Paprikaspray. Akkor szerezte be, mikor a tévében másról sem lehetett hallani, csak a vámpírhelyzet elfajulásáról és minden adón az UHA elnökének beszédét sugározták. Akkor jelentették be a vadászat legalizálását, valamint a likvidáló alakulatok bevonását. Aznap vett egy tucat paprikaspray-t, amiből jó párat házának különböző pontjain rejtett el, valamint adott belőle világtalan Édesanyjának is. Egyet pedig táskájába tett, biztos, ami biztos alapon. Most pedig nem győzi áldani akkori előrelátását. Még ha nem is egy színültig töltött, nagy lőerejű pisztolyt tart ujjai között, hanem csupán csak egy parányi, egy fújásra elég könnyspray-t, azért némiképpen nyugtatja a tudat, hogy nem teljesen védtelen. Mély levegőt vesz az autóillatosítóból áradó, áfonya aromával fűszerezett levegőből, megacélozza hevesen zakatoló szívét, szabad kezével kihúzza az indítóból a kulcsot, majd kinyitja az ajtót és elhagyja a vendégmarasztaló bőrülést. Nem pillant a fekete autószörny felé, úgy tesz, mintha észre sem vette volna. Bezárja a kocsit, aktiválja a riasztót, felakasztja vállára a táskáját és beleejti a slusszkulcsot. Látszólag könnyed léptekkel, ám igazából citerázó térdekkel vonul végig a bejárati ajtóhoz vezető, minitujákkal és alacsony sövénnyel szegett járdán, miközben gyomrában jéghegyeket hizlal a félelem. Míg spray-t tartó jobbjával lazán fogja táskájának pántját úgy, hogy még véletlenül se látsszon a markában lapuló, apró flakon, másik kezével előbányássza lakáskulcsát. Torkában dobogó szívvel lépdel fel a három fokból álló, üvegberakásos tölgyfaajtóhoz, majd remegő kézzel a zár nyílásába csúsztatja a kulcsot és elfordítja azt. Kitárja az ajtót, belép a tompa csend uralta, sötétbe borult előszobába. Az egész házat szuroksűrű homály burkolja. Mivel Anyja vak, nincs szüksége fényre kedvelt hobbijának művéléséhez, vagyis az olvasáshoz. Braille-írásos könyveket forgat, miközben klasszikus zenét hallgat az mp3-lejátszóján. Mondhatni teljesen elzárkózik a külvilágtól, aminek Tonica a legkevésbé sem örül. Hiszen így Anyja már csak akkor venné észre, hogy az életére törtek, ha már ott lenne a kés a torkán. Sok vitájuk volt már emiatt és nagyon úgy fest, hogy lesz is még néhány. Különösen most, hogy még fokozottabb a fenyegetettség. Bármikor rájuk törhet egy vadászokból, vagy likvidálókból álló osztag, hogy kivégezzék őket a saját otthonukban. Belöki az ajtót és botor módon nem veszi észre, hogy nem kattant a zár nyelve… Beljebb lép, leveszi válláról a táskát, melyet, szokásához hűen, a kőfalra erősített, egész alakos tükör mellett álló, teakfából készült cipőszekrényre helyez. Villany nélkül is, csaknem tökéletes lát a sötétben. Hála tigrisének, aki még mindig nyugtalanul fészkelődik tudata mélyén. Megkísérli lenyugtatni borzos állatot, miközben kilép cipőiből. És már csaknem a markában szorongatott spray-t is a táskája mellé teszi, mikor fülét halk nesz üti meg. Mozdulatlanná dermed, hajszolt szíve felugrik a torkába, ereiben meghűl a vér. Lassú, óvatos léptek tompa zaja szivárog hallójárataiba, majd hangos kattanás szeli ketté a házban veszteglő, nehéz csendet. Nem kell fegyverszakértőnek lennie ahhoz, hogy felismerje a kibiztosított pisztoly hangját. Aztán ismerős, hideglelős bariton csattan fel a háta mögött. Rémület ragadja torkon. Gerince felbizsereg, tarkóján égnek merednek az apró pihék. Hát jól érezte… Tigrise nem hiába mozgolódott, nem véletlenül sugárzott vészjeleket a fejébe. Hátán jeges gleccser folydogál, miközben nyirkos tenyerében átforrósodik a fémflakon. Bólint a férfi kérdésére, miszerint megértette az instrukciókat, majd vékony vonallá préselt ajkakkal, lassan megfordul és riadt tekintetét az árnyékban álló, magas, széles vállú alakra szegezi. Azonnal ráismer a felé irányított, nagy kaliberű mordályt tartó pasasra. Tobias Oliver Wennel. A férje ügyében nyomozó FBI-ügynök (és egyben vadász), aki előtt (hamis) vallomást tett, és aki egyetlen szavát sem hitte el… Már első ránézésre tudta, hogy a veszélyes vonzerővel bíró, határozott férfi olyan szívós, akár a vadászkutya. Ha bűnt szimatol, szinte lehetetlen meglógni előle. Tisztában volt vele, hogy nem fogja megúszni, mégis megpróbált elmenekülni… De a fickó rátalált… A nyomozó szavai pengeélesre fent bárdként lebegnek a feje felett. Az injekció szótól egyenesen kirázza a hideg. Libabőr futja el a testét, taglózó iszonyat villámlik végig rajta. Ekkor eszébe jut, hogy kiszolgáltatott, alakváltó Anyja, aki egyben bűntársa is (hiszen az asszony tudja az igazságot, ennek ellenére hamis vallomást tett a javára) gyanútlanul fent ücsörög a szobájában. El kell távolítania a közeléből a veszedelmes férfit. Magában hálát ad az égnek, hogy hallgatott a megérzésére és kivette a táskájából a könnyspray-t, valamint hogy kilépett magas sarkú cipőjéből. Egy lapra kell feltennie mindent. Egyetlen, jól irányzott fújás a Vadász arcába. Aztán futás. Rápillant a férfi hosszú ujjai között feketéllő, fenyegetően ásító pisztolycsőre, mely egyenesen a homlokára szegeződik. Emlékeztetnie kell magát, hogy kéttermészetű lényként emberfeletti gyorsasággal bír. Mivel sosem volt az a sportos, pláne harcias fajta, ez folyton kimegy a fejéből.
- Kellemes lenne? – kérdez vissza halkan a pasas köszönésére reagálva, miközben szorosabban zárja ujjait a tenyerében lapuló fémhenger köré.
- Mr. Wennell… Nem értem miért vesztegette arra az idejét, hogy idefáradjon. Már mindent elmondtam, amit tudtam a férjem halála kapcsán. Baleset volt… - mondja elszoruló torokkal, tompa hangon, miközben gondolatban imára kulcsolja ujjait és fohászt rebeg az Úrhoz. Csak remélni tudja, hogy beválik a terve, és ha még el is kapja a férfi, legalább Anyját biztonságban tudhatja majd tőle.
- Felvették a vallomásomat… - rebegi reszkető, vértelenné sápadt ajkakkal, szorongó pillantását a Vadász jóképű, eltökéltséget és kíméletlenséget sugárzó arcára emelve.
„Sajnálom… Ez valószínűleg csípni fog…” – gondolja magában, majd hirtelen oldalra lépve kitér a fegyver hatósugarából, miközben felemeli kezét és megnyomja a spray-t. A maró permet sziszegő hang kíséretében egyenesen a férfi arcába árad. Elernyedő ujjai közül kiesik az üres palack, majd kihasználva pillanatnyi előnyét, futásnak ered. Izmait megfeszítve elsuhan a pasas mellett és a bejárati ajtót feltépve az utcára robban. Csupasz talpa hangosan csattog a járda kövezetén. Forró adrenalinhullámok önti el ereit, melyek felpezsdítik vérét és még sebesebb tempóra ösztökélik lábait. Langyos szél csap arcába és tép fantomujjaival sötét tincsei közé, miközben minden erejét beleadva, torkában vergődő szívvel, zihálva rohan keresztül az úttesten. Adrenalinköd alá szorult agya csak lassan fogja fel, hogy leszakadt a gyöngysor a nyakából. A halványrózsaszín, opálos fényű gömböcskék szinte vígan pattognak a nyomában.

Tudta, hogy nagy hibát követ el azzal, hogy betölt a nő házába fegyverrel a kezében, elfogatási vagy éppen házkutatási engedély nélkül. Ez az ügy azonban nem a hatóságra tartozott, hanem rá és a vele szemben álló alakváltó nőre. Persze megtehette volna azt, hogy feladja őt és kitálal, hogy mi is valójában az özvegy, azonban jobban szerette, ha saját irányítása alatt tart mindent. Ő akarta elintézni az ügyet, ugyanis csak neki volt kellő tudása ahhoz, hogy elbánjon vele. Volt már dolga több száz éves vámpírral is, nem egy alakváltó lesz az, aki kifog rajta. Többi vadásszal szemben nem azért üldözte a nőt, mert természetfeletti képességekkel bírt. Azért, mert gyilkos volt. Hatalomra vágyó nő, aki megölte a férjét azért, hogy szép summát zsebelhessen be végrendeletéből, melynek kedvezményezettje természetesen ő volt. Viszont nem fogja hagyni, hogy ki is élvezze bűnének hozományát. Látta a nő vonásain feltűnő megannyi érzelmet, melyeket többnyire rémület és félelem tett ki. Jogosan. Egyetlen rossz mozdulat és ujja máris megrándul a ravaszon, hogy szemei közé repítsen néhány ezüstgolyót.
Szavait hallva egyelőre nem válaszolt semmit. Merev tekintetét egyenesen rá szegezte, akárcsak a prédára vadászó vadállat. Bár kettejük között a nő volt az, aki leginkább arra hasonlított, ránézésre mégis az ellenkező benyomást kelthette egy külső szemlélőnek. Megtévesztő volt a kicsike az egyszer biztos. Éppen ezért tudta annyira jól elhitetni mindenkivel azt, hogy valójában ő az áldozat és mennyire sajnálja, hogy férje tragikus körülmények között meghalt. Igazi manipulátor volt, és ha Oliver nem lett volna annyira jól felvértezve ezen praktikák ellen, valószínűleg még ő is bevette volna a nő meséjét.
Állkapcsa és fegyvert markoló karjain lévő izmok megfeszültek miközben egy lépést közeledett felé, aki ki is használta a kínálkozó alkalmat. Abban a pillanatban, ahogy karnyújtásnyi távolságba ért, felemelte sprayt tartó karját és egyenesen Oliver szemébe fújt egy jókora adagot. Ordítva kapott szemei elé és egy másodpercre megtántorodva megtámaszkodott a baljára eső kandallóban. Égett, lüktetett retinája melynek hatására, még a szemét is alig volt képes kinyitni.
- A rohadt életbe! – szűrte ki fogai között, végül pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmit sem látott megindult a nő után, aki már ki is vetődött a bejárati ajtón. Az adrenalin elöntötte minden porcikáját, izmai pedig pattanásig feszültek bőre alatt. Pisztolyát olyan erővel markolta meg, hogy ujjai vértelenné váltak tőle. Agyát lángoló düh perzselte fel, így még azzal sem törődött, hogy fegyverrel a kezében rohant ki az utcára a nő után. Mire kiért homályosan már látott, azonban a sötétség csak még inkább nehezítette azt, hogy képes legyen bármit is felfogni a körülötte lévő külvilágból. Az egyetlen, ami azonban azonnal megragadta figyelmét sötét hajzuhataga volt, mely egyre csak távolodott tőle. Fegyvert tartó karját habozás nélkül emelte fel, azonban nem jelenleg fekete foltnak rémlő foszlányra szegezte, hanem jóval lejjebb, ahol combjait vélte, végül pedig meghúzta a ravaszt. Nem akart már így első körben golyóval indítani, azonban a nő magánakciója áthúzta terveit és maga felé támasztott szabályokat. Nem hagyhatta, hogy meglépjen előle ugyanis akkor hatalmas hátránnyal indult volna vele szemben, ugyanis már fel lenne készülve érkezésére. Mivel hangtompító volt a fegyverén, gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani abból, hogy bárki fegyvert használt, az pedig, hogy ennyire későn volt már, csak a kezére játszott, hiszen legtöbben már aludtak. Combjában lévő izmok acélossá merevedtek, mikor rohanni kezdett az alakváltó felé. Nem érzett bűntudatot, annak ellenére, hogy nőket sosem bántott. Sosem, kivéve most már ezt az alkalmat. Azonban tudta, hogy vagy elkapja őt, vagy ismét gyilkolni fog. Gyilkos volt, annak ellenére, hogy olyan álcát öltött magára, akire soha senki nem gyanakodna.
Mire odaért a nőhöz sokkal jobban látott, bár szeme annyira égett, mintha lángok fölé tartaná őket. Céltudatossága azonban ezúttal fájdalma fölé kerekedett és nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta. Hosszú ujjait a nő vékony felkarja köré fonta és úgy rántotta magához karcsú testét. Fegyverének csövét egyenesen oldalának nyomta úgy, hogy bordái közé hatoljon. Vélhetően ez most már elég bizonyítéka lesz annak, hogy nem blöfföl. Nem mérte fel sérüléseit, nem törődött azzal, hogy hány sebből vérzik. Ellentmondást nem tűrően kezdte vonszolni vissza a ház felé, miközben végigpillantott az utcán szemtanúkat keresve. Nem volt. Úgy tűnt ez nem az alakváltó napja. Nemhogy egy vadász karmai közé keveredett, ráadásul innentől esélye sem lesz arra, hogy elmeneküljön.
- Én megadtam a lehetőséget arra, hogy normálisan beszéljünk. Csak annyit kértem, hogy ne mozduljon. Innentől fogva magára vessen, Miss Seavers. – szűrte ki fogai között, miközben feszes léptekkel közeledett a nő háza felé. Mikor elé ért lábával kirúgta a félig becsukódott tölgyfaajtót, melyet végül bezárt maga mögött, hogy a nő ne kísérelhessen meg újabb menekülést, bár aligha sikerülne már neki ilyen sérülés után.
Ahogy ismét visszatértek a nappaliba, minden finomkodást nélkülözve levágta a nőt kanapéra, pisztolycsövét pedig ismét rá szegezte. Szemének fehérje vérben úszott a spray maró érzésétől, azonban ezzel most a legkevésbé sem törődött.
- Hívja le az anyját! Tudom, hogy fent van az emeleten. Kiáltson fel neki! – morgott a nőre, majd hogy nyomatékot adjon szavainak kibiztosította fegyverét. – Neki nem fogok ártani, ha nyugton marad. Azonban, ha ismét ilyen akcióba kezd… rohadtul megfogja bánni. Remélem értve vagyok. Ha egykori énje kívülről látná a jelenetet valószínűleg nem ismert volna magára. Nem volt vérszomjas típus, azonban feleségének halálával minden megváltozott. Eltört benne valami, melyet már nem lesz képes összeragasztani sosem. Örökre emlékeibe vésődött a kép, miként feleségének széttépett hullája a konyhapadlón hever. Ez rémfoszlány tartotta egyben, ez volt acélozta meg, hogy képes legyen bárkit megölni, aki éppen olyan, mint nőjének gyilkosa. Vadállat. Az persze más kérdés, hogy rémtettei végül őt magát is éppen olyanná teszik, akiket teljes szívből megvet, de már nem volt visszaút. Megindult lefelé a lejtőn, ahonnan nem volt megállás csak akkor, ha a halálával végződik a dolog. Azt nem remélte, hogy felesége mellett fog kikötni és újra együtt lesznek, ugyanis számára csak egy járható út létezett. Az pedig egyenesen a Pokolba vezetett.

Humuszbarna fürtjeit vadul cibálja az általa támasztott menetszél, szemeibe könnyeket csíp az arcába csapó, bőrét horzsoló légáramlat. Sebes ütemben megfeszülő és elernyedő izmainak mozgását immár nem páni félelem alatt rostokló agya, hanem vegetatív idegrendszere és adrenalin hajtotta teste irányítja. Fülében dobhártyarepesztő robajjá olvad zakatoló szívének heves dobszólója, valamint az ereiben száguldó vér zubogása. A félelem rémdala ez, a menekülő préda agyában visszhangot verő, rettenet komponálta iszonyatszonáta. Elméjében átvillan a gondolat; különös fintora a Sorsnak, hogy ragadozóként menekülni kénytelen. És amint eszébe jut a benne lakozó tigris, az megmoccan tudata mélyén. Éledezni látszik a vad, hófehér, szurokszín sávozta bundája alatt megvonaglanak izmai, felpattannak szemhéjai, s a rá vetülő, halvány fénynyaláb alatt sárgászölden villannak fel íriszei. Mellkasa szúrni kezd jobb bordaíve alatt, akárha tőr merülne belé ártó szándékkal, légszomj sújtotta tüdejét megsebezni, kilyukasztani vágyón. Noha az éles fájdalom minden egyes lépéssel egyre kínzóbbá erősödik, nem torpan meg, nem veszt lendületéből. Könnyfátyolos szemei előtt elnagyolt olajfestménnyé mázolódik az utca képe. Az éjszaka bársonyfekete köpönyegébe burkolt épületek komor falai és a rájuk amorf fénypacákat pingáló kandeláberek narancsszín sugarai mattfekete és parázsló sávokká olvadnak össze. És míg futtában segítségért esdeklő fohászt fogalmaz az Úrhoz, halk pukkanás fúrja át magát a fülében lüktető hangzavaron. Pengeéles hallásával tisztán érzékeli a tompa zörejt, bár elméje egyelőre nem képes beazonosítani annak eredetét. És épp mikor az elméjéből sarjadó, rossz előérzet ostorként csap végig rajta, jobb combjába perzselő kín hasít. A tüzes fájdalom mélyen behatol húsába, lángösvényt gyújt idegpályáira, lávafolyamként tör be csontjaiba. Nem kell géniusznak lennie ahhoz, hogy kitalálja; meglőtték. Amint tudatosul benne, hogy golyó fúródott a lábába, sérült végtagjából kifolyik az erő és ő rongybabaként vágódik el a kemény talajon. Kezeivel tompítja az esés lendületét, az aszfalt ráspolyos felülete lehorzsolja tenyereiről a bőrt. Földetérésekor fojtott nyögés kíséretében robban ki tüdejéből a levegő, összeránduló, belső szerveit védő izmai kilökik ki belőle az elhasználódott, párás légkortyot. Szempillái mögül kínkönnyek buggyannak ki, melyek nedves árkokat vésve bőrébe csurrannak végig fájdalom torzította arcán. Sebesült lábát pokoli tűz falja, elméjét rabláncra veri a testét szaggató kín. Ám az agyára ereszkedett vörösen gomolygó ködön át is utat tör a fagyos kétségbeesés. Nyaka köré a félelem húsos indái tekerednek, torkát repedezni érzi. Szája elsivatagosodik, nyelve száraz kéregdarabként szikkadozik, ízlelőbimbóit napégette tarlóvá perzseli a szorongás. Noha idegrendszerét a combjába ékelődött golyó gerjesztette, tüzes fájdalom foglalja le, azért többi érzékszerve is üzemel, még ha csak félgőzzel is. Ijesztő gyorsasággal közelítő futóléptek súrlódó neszeit, ziháló légvételek zörejeit hallja.
- Istenem… - nyögi maga elé elgyötörten, ujjait ökölbe szorítja a szívében terpeszkedő elkeseredés. Néma zokogás rázza meg testét, mikor erős ujjak fonódnak karja köré és rántják fel a piszkos, durva felületű aszfaltról. A fájdalom újult erővel szaggat sérült végtagjába, amint megpróbál ránehezedni. Friss vér pulzál fel a golyó lékelte lyukból, a szövetei ontotta forró életesszencia bíbor folyamként árad végig lábán és festi bordóvá testszínű, szakadozott harisnyáját. Jógalégzéssel próbálja enyhíteni az idegpályáin villámló kínt. Orrán keresztül mélyen beszívja tüdejébe az árnyas épületek közé ékelődött, sűrű levegőt, melyet a kertekben nyíló, színpompás virágok buja illata édesít meg. Néhány másodperc erejéig lent tartja a mézes légkortyot, majd lassan kifújja, miközben azt szuggerálja magának, hogy a széndioxiddal együtt a fájdalom nagy része is távozik belőle. Muszáj enyhítenie a combsebe okozta éles nyilallást, muszáj visszaaltatnia a tudatában mocorgó tigrist. Nem engedheti szabadjára, nem hagyhatja, hogy újra vért ontson, hogy ismét öljön.
Összepréselt ajkakkal, szótlanul, ellenkezés nélkül hagyja, hogy a Nyomozó végigvonszolja a néptelen, sötét utcán. Minden egyes lépésért kínnal fizet, minden egyes méterrel kövérebbre hízik benne a fájdalom. Szívét félelem köti gúzsba, tudatában ádáz csata dúl. Könnyáztatta arcán hol a harag, hol a rettegés árnya suhan keresztül, fátyolos íriszeiben érzelmek sokasága kavarog. Végre elérik a házat. Összerezzen, mikor a férfi keményen berúgja az ajtót. Tisztén érzékeli a nála csaknem két fejjel magasabb Vadászból sugárzó feszültséget, a vad indulatokat. A nehéz tölgyfalapot csaknem leszakítja a sarokvasairól a lendület ereje. Remegő lábbal, zihálva lépi át a küszöböt. Szívesen lerogyna az akácfa parkettával burkolt padlóra, szívesen vetne egy pillantást kegyetlenül lüktető sebére. De a férfi durván beljebb toloncolja, majd a nappaliba érve levágja a kanapéra. Nem emel szót a bánásmód ellen, fogait összepréselve viseli a fájdalom újabb hullámát, melyet a sebesült lábához csapódó díványpárna okoz. Bár még sosem lőtték meg ezelőtt, nem ismeretlen előtte a szenvedés fogalma. Teste emlékszik még a lecsapó ököl roncsolta szövet éles lüktetésére, az elroppanó csontok szúró sajgására. Tudja jól, sokféle fájdalom létezik. Tudja jól, hiszen buzgón látogatta a kín vérvörös, vakítófehér és koromfekete színek uralta birodalmát. Sűrűn járt a gyötrelem vidékén, lobbanékony temperamentumú, erőszakos férje volt az idegenvezetője, s ő a kirándulásokról lilálló foltokat vitt haza emlékül.
Feketén ásító pisztolycsővel néz farkasszemet. Érzékeny orrát csípős lőporszag facsarja. A fegyvert tartó kéz nem remeg, a mutatóujj eltökélten feszül a ravaszon. Fátyolos tekintete a Nyomozó vonzóvá formált, elszántságot tükröző arcára rebben. A paprika-spray-től vérhálós szemek magukra vonják a figyelmét. Egy pillanatra sajnálat cikázik keresztül rajta. Bűnbánat gyűri maga alá. De amilyen hirtelen született meg, olyan sebesen morzsolódik el a félelem markában. A mogyoróbarna íriszek fagyosan fénylenek, bennük hideg kíméletlenség könyököl. A férfi maga a megtestesült irgalmatlanság. Olyan, akár a megtorlás érzéketlen angyala, akit csupán az igazság érvényre juttatása és a vétkesek megbüntetése éltet. És ekkor szóra nyílnak feszes, sima ajkak. A közülük felhangzó, érces baritonba csomagolt, fenyegető szavak olyannyira megrémítik, hogy még a lábát marcangoló fájdalomról is megfeledkezik. A gondolat, hogy Anyját veszélynek tegye ki, az aggodalom eleddig ismeretlen mélységeibe taszítja. Könnyeket csíp szemeibe a lelkét szaggató félelem. Némán, tagadóan megrázza fejét, majd szóra nyitja reszkető, vértelenné sápadt ajkait.
- Kérem… Mr. Wennell… Csak Őt ne… Bármit megteszek. Bárhova… bárhova elmegyek Önnel, zokszó nélkül. A szavamat adom rá. Csak az Édesanyámat ne vonja bele ebbe. – rebegi el-elcsukló, remegő hangon.
- Könyörgöm… Legyen szíve. Az Anyám vak. – suttogja, miközben felemeli kezeit és imára kulcsolja ujjait, mintha csak a férfihoz fohászkodna. Arcán megállíthatatlanul csorognak végig az aggodalom könnyei, hangját elfátyolozza az elkeseredés.
- Hibát követtem el, mikor megpróbáltam elmenekülni. Ösztönösen cselekedtem. De már bánom… bánom, hogy lefújtam… Kérem ne… kérem, had ne kelljen lehív…
Nem tudja befejezni mondandóját, elszorult, sírás fojtogatta torkán egyszerűen képtelen több szót a felszínre préselni. Esdekelve néz a líraian jóképű vadász finom vonásaira, melyek szöges ellentétben állnak személyiségének rideg könyörtelenségével. Noha botor szíve haloványan pislákoló reményszikrát dédelget, józan esze tudja jól, hiszen saját bőrén tapasztalta meg, a megnyerő külső sokszor jégszívet takar és hogy az édes álmokat szinte mindig keserű ébredés követi. A mesék hamisak. Nincsenek nemeskeblű lovagok, bajba jutott hölgyek segítségére siető, hős vitézek. Nincsenek igaz ügyért ütközetbe induló, szilaj erkölcsű harcosok. Ha volt is valaha, mára kikopott a szívekből a szeretet, az irgalom, a kölcsönös tisztelet. Csupán erőszak létezik, gonoszság, ármány és halál. Mélyülő sötétség, pusztuló fény. A Világot az emberi becstelenség hajtja a vesztőhelyre, löki a pusztulást jelentő, feneketlen szakadékba. Egyre biztosabb benne, hogy a férfi nem fogja elengedi. E ház lesz a sírboltja, és a Vadász a hóhéra. Ám nem csak az övé. Anyja szintén alakváltó, s mint emberfeletti lény, ugyancsak halállistán szerepel. A Nyomozó nem börtönbe juttatni akarja őket. Bitófát szán nekik. Mindkettőjüknek. Érte nem kár. Gyilkolt, halált érdemel. De nem csak életével kell megfizetnie bűnéért. Vétkes lelke Pokolra jut majd, ahol soha véget nem érő szenvedés várja. Torkát sírás, szívét félelem markolja. Nem magáért aggódik. Meg kell óvnia azt, aki életet ajándékozott neki. Itt az idő, hogy viszonozza az adományt. El kell távolítania Anyja közeléből a férfit. Futni már próbált, nem vezetett eredményre és golyóval a lábában úgysem jutna messzire. Marad a szép szó, melynek hatásosságát szintén kétli. És ha ez sem vezet célra… át kell változnia. Akkor is, ha tigris alakban teljesen elveszti emberi mivoltát, feléledő állati ösztönei legyűrik erkölcsi normáit, lerombolják morális gátjait. Akkor is, ha tudja; nagymacskaként újra gyilkolni fog.

Kérlelő szavak és könnyfátyolos tekintet általában sosem érintette meg őt, hiszen ügynökként hozzászokott már ahhoz, hogy lelkére próbálnak beszélni egy-egy kihallgatás alkalmával. Akadtak olyanok, akik ennél messzebbre mentek és ahelyett, hogy esendő nő képét mutatták volna felé, férfi mivoltára próbáltak hatni. Simogató kezek, kacér pillantások eszközéhez nyúlva remélték azt, hogy végül elnézőbb lesz a gyanúsítottal szemben. Természetesen mindhiába. Egyike volt azoknak, akik komolyan vették munkáját, lefizetés és bármilyen megvesztegetés hiábavalónak bizonyult vele szemben. Ezúttal mégis egészen más volt a helyzet. Tisztában volt azzal, hogy a nő gyilkos és bármennyire is ártatlannak tűnt, nem engedhet neki. Embert gyilkolt, ő pedig azért volt hivatott, hogy a kiemelten veszélyes természetfeletti lényektől megszabadítsa az emberiséget, noha egyesek nem érdemelték meg ezt a védelmet. Nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy a halandók nem képesek ilyesmire, azonban őket is erre a sorsra szánta. Aki bűnös annak bűnhődnie kellett, azonban míg az egyszerű embereket össze lehetett zsúfolni egy jól őrzött börtönben, addig más lényekkel ezt aligha tehették meg ugyanis olyan különleges képességekkel rendelkeztek, amire senki nem készülhetett fel időben. Nem használ ellenük más csak egy ezüstgolyó a szemük közé. Sziklaszilárdnak hitt elveivel szemben, most mégsem érezte úgy, hogy teljes egészében közönyös tudott maradni. Akárhányszor verte agyába a tényt, emlékeztette magát, hogy mit is tett a neki esdeklő nő, ezúttal mégis hatottak rá gyötrelemtől elcsukló szavai és rémült tekintete, amikor ő szóba hozta az anyját. Sejtette, hogy ezzel képes lesz megfogni a nőt, hiszen ha a férjét képes is volt hidegvérrel megölnie, az anyja számított neki. Nagyon is. Ezúttal nyoma sem volt annak az előadásnak, amit az őrsön adott elő. Vonásain színtiszta rémület és aggodalom suhant át mindazok ellenére, hogy egyelőre ő volt rosszabb helyzetben a másikkal szemben.
Sötét tekintetét a combját felhasító golyó ütötte sebre szegezte, amelyből dőlt a vér. Tudta, ha nem állítja el a vérzést, akkor rövidesen meg is halhat, hiszen az alakváltók közel nem regenerálódtak olyan jól, mint a vérszívók vagy a vérfarkasok, akiknek ez a sérülés múló karcolásnak számított.
- Rendben van. Bár az anyja legalább olyan bűnös, mint Ön Miss Seavers. – odalépve a nőhöz ujjait a vékony porcelán bőrbe vont karja köré fonta és felhúzta magához karcsú testét. Nagyon is tisztában volt azzal, miféle kínnal jár, ha lőtt sebet próbálnak mozgásra bírni, de ezt vállalnia kell a nőnek akkor, ha el akarja tüntetni őt a nő közeléből. Azt pedig csak úgy érhette el, ha vele együtt távozik. Túl sok energiát fektetett már így is ebbe az átkozott ügybe. Nem fogja elengedni csak úgy a nőt, nem rá vallana. Igaz, valójában hatáskörét is jóval túllépte a megengedettnél, ez azonban már nem az FBI-ra tartozik, hanem sokkal inkább a vadászokra. Amilyen ő is volt annak ellenére, hogy nem lépett be a Szervezetbe és nem is igen tervezte. Mindazok ellenére, hogy nem tartozott közéjük ismerte az észjárásukat és kapcsolataikat tekintve tudta, hogy hamarosan az előtte álló nőről is tudomást fognak szerezni. Az alakváltók viszonylag könnyen asszimilálódtak, így nehéz volt a nyomukra bukkanni, azonban egy rendőrségi ügy elég volt ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmüket. Valószínűleg már a címét is tudták. Amint a gondolat végére ért állkapcsa megfeszült, arcán sötét árny suhant végig. Rohadtul nem akarta, hogy mások köpjenek a levesébe, pláne olyanok, akik előbb lőnek aztán kérdeznek kiélvezve áldozatuk minden kínsikolyát. A jó ügy érdekében. Hát persze. Kibaszott baromság!
- Maga most szépen velem jön. Az anyja itt marad. Nem sikongat, nem próbál ismét elmenekülni előlem, máskülönben kénytelen leszek a másik combját is ellőni. Vagy rosszabb esetben a térdét. Higgyen nekem mikor azt mondom, nem akar felbosszantani. – jelentette ki tárgyilagos hanghordozásban, mintha csak a napi időjárást tárgyalná meg. Látása kezdett helyreállni és már sokkal élesebben érzékelt, noha szemei fehérje még mindig vérvörösen izzottak. Ujjai acélosan szorultak a nő vékony felkarja köré, majd ezt követően feszes léptekkel megindult a bejárati ajtó irányába. Vonásai merevek, tekintetét pedig céltudatosan szegezte előre, miközben a fegyverét szabad kezében továbbra is tartotta. Nem volt olyan óvatlan, hogy higgyen a nő szavainak, miszerint nem próbál megmenekülni előle. A halálfélelem nagyúr a kétségbeesés pedig olyan tettekre sarkallja az embert, ami a logikával teljes ellentétben áll. Nem fecsérelt további szavakat arra, hogy megmagyarázza merre mennek, vagy hogy megnyugtassa a nőt, hogy nem fogja bántani, ha együttműködik vele. Hazudni nem akart, hiszen az ő hozzáállása is azon múlott, hogy a másik mennyire fogja követni az utasításait. Nem bírta, ha valami nem úgy történik ahogyan azt ő elképzelte, vagy éppenséggel, hogy nem irányíthat.
Mikor kiértek ismét az utcára tekintete körbesiklott a sötétségbe borult környéken. Jelenleg nem látott senkit, ennek ellenére sietős léptekkel indult meg az utca túloldalán parkoló Range Roverje felé. Maga után vonszolt apró termetű foglyával megkerülte a járművet, majd kinyitva az anyósülés ajtaját, orrával a szabad, szinte fotel méretű helyre bökött.
- Szálljon be! – utasította a nőt, majd anélkül, hogy taszított volna rajta, segített neki beülni a járműbe. Miután bevágta az ajtót sebes tempóban megkerülte az autót, majd bevágódott a volán mögé. A slusszkulcsot a helyére tolta be, egyelőre azonban nem fordította azt el csak ült egy helyben.
- Akármit is gondol rólam, nem vagyok gyilkos. Legalábbis ártatlanokat nem szokásom ölni. Most sem lelem örömömet abban, hogy egy kegyedhez hasonló nőt kéne elintéznem. Azonban tudnia kell, ha nem viszem el innen, magára bukkannak. Előbb vagy utóbb. Ha együttműködik és kiderül, hogy igaz az, amit mondott és elmond nekem mindent rohadt ferdítések nélkül, akkor segítek elsimítani az ügyet, bár kibaszottul nem szokásom efféle jótevés. – jegyezte meg komor hangon, majd elfordította a slusszkulcsot, mire a motor erőteljesen mordult fel alattuk. Lábával rátaposott a gázra és villámgyors tempóban kikanyarodott az útra, hogy végül meginduljanak Seattle külvárosa felé, a motelbe, ahol ideiglenesen megszállt. Tudta, hogy nem a legbiztonságosabb ott sem, azonban mivel csak rövid ideig tartózkodott a városban nem bérelt magának külön lakást. A nő sérülését pedig ott is el tudta látni, hiszen nem egyszer kellett már saját magát is összefoltoznia. Bizonyítja mindezt a testén lévő számtalan sebhely és forradás.

Meglőtt combjában fáradhatatlanul jár fel, s alá az ezerarcú, egyszer csípő, máskor égető, hol élesen hasogató fájdalom. Mintha a lábát behálózó idegszálakat felváltva perzselné jég és tűz, mintha bőre alatt, mélyen húsába fúrva magukat, tűhegynyi méregfullánkokkal felszerelkezett kín-férgek nyüzsögnének. Érzi, miként fogyatkozik ereje vére elfolytával, érzi a testéből kiszökő energiát, az ereiből elszivárgó Életet. De érzi a kétségbeesés és félelem hideg vasujjait is, melyek görcsösen vergődő szívét markolják. Könnypárásította, kérlelő pillantása a Vadász férfiasan szép, zorddá merevedett vonásain időz, miközben elméjére és gondolatai rabláncot ver az Anyja iránti aggodalom. Nem akar állati alakot ölteni, nem akar horgas karmával húst szakítani, tőrszerű agyaraival zsigereket tépni. Nem vágyik másra, csak arra, hogy hátrahagyva az elmúlt évek minden rémalakját és keserves emlékét, végre új életet kezdhessen. Új életet, melyet nem árnyékol be egy erőszakos férfitől és annak kemény öklétől való rettegés, új életet, melyet félelem nélkül telt, békés hétköznapok alkotnak, és amelyet olyan apró és mégis jelentőségteljes örömszikrák aranyoznak be; mint például egy harmatcseppekkel gyémántozott, nyíló virág, valamint az abban motozó, pollent gyűjtögető, dundi testű méhecske látványa. Nem áhítozik vagyon és hatalom után, hiszen rég tudja már; a pénz csupán könnyít a hétköznapokon, de nem táplálja boldogsággal az éhező lelket, nem forrasztja be a szíven ütött, fájdalmat szivárgó sebeket.
Ekkor a Vadász komor pillantása sérült combjára, minden bizonnyal a golyó ütötte, vért patakzó lyukra szegeződik. Ő maga nem fordítja tekintetét a sebre, nem sóvárog látni sérülését, bőségesen elegendő átélnie az általa okozott kínokat. Szemeit immár nem csupán könnyei fátyolozzák el, de percről percre kábultabbá tompuló elméje sem képes hiánytalanul felfogni a környezetből érkező ingereket. Úgy kontúrtalanodik és fakul a Világ, ahogy vércseppjei hullnak, fokozatosan vesznek ki a színek, mosódnak el a határvonalak.
A férfi reménykeltő szavai segítenek feltisztítani ködfelleg alá szorult elméjét, lazítanak valamelyest a szívét facsaró vasujjak présén. Mély, reszketeg lélegzetet vesz a nappali halvány ibolyaillattal fűszerezett levegőjéből, majd a jóga-órákon elsajátított módszert alkalmazva, lassan, szinte molekulákként fújja ki a légző-rendszerén átkeringetett széndioxidot. A tüdejéből távozó légkorty a benne duzzadó feszültség oroszlánrészét is magával viszi, így, ha nem is nyugszik meg teljesen, de legalább az átváltozós-gyilkolászós terveket elvetheti. Őszintén szólva egyetlen, parányi sejtje sem vágyott arra, hogy tigrissé lényegülve kioltsa a jóképű (paprikaspray-től égő szemmel is bravúrosan célzó) Vadász életét. És bár lelke sosem szabadulhatott volna az újabb gyilkosság terhétől, megtette volna, ha szükséges. Ha magáért nem is, de Anyjáért bármikor képes volna ismét ölni. Bárkivel végezne, aki fenyegetést jelenthet a vak asszonyra. És ez alól még ez előtte tornyosuló, délceg termetű, szép arcú nyomozó sem alkotna kivételt. Elszántsága ellenére, gigászi szikla gördül le szorongatott szívéről, mikor a Vadász eleget tesz kérlelésének és eltekint attól, hogy lehívja emeleten tartózkodó, mit sem sejtő Anyját.
- Köszönöm… - rebegi alig halható, tompa hangon, miközben engedelmeskedve a felkarjára kulcsolódó, erős ujjaknak felegyenesedik a bőrkanapéról. Hiába helyezi testsúlyát előre látó módon ép lábára, minden óvintézkedése ellenére éles, szúró fájdalom nyilall sérült combjába. Felsajgó ínyével nem törődve, keményen összeszorítja fogait, ekképpen zárva magába feltörni kész kínnyögéseit. Nem adhatja meg magát a mellkasára nehezedő félelemnek, a testét tépdeső fájdalomnak. Muszáj erősnek és bátornak lennie, vagy legalábbis annak kell mutatkoznia. Nem akarja olyan törékeny virágszál látszatát kelteni a férfiban, aki még egy lágy szélfuvallattól is kettéroppan. Szótlanul, földre szegezett pillantással bólint a Nyomozó további instrukcióit hallva. Hálás a Vadásznak, amiért, legalábbis egyelőre, nem vonja bele Anyját ebbe a rémes közjátékba. Azonban nincsenek illúziói. Még ha oktalan, megvezethető naivának tűnik is, helyén van az esze. Ráadásul túl sok negatív tapasztalat áll már mögötte ahhoz, hogy tudja; a nők nem sok jóra számíthatnak a férfiaktól. Ez alól csupán Apja képzett kivételt, de az ő halálával sírba szállt az utolsó tisztességes, nemes keblű hímpéldány is. Az itt maradt hitvány, semmirekellő alakok csupán egyetlen dologhoz értenek; a gyengébbik nem sanyargatásához. Csalnak, hazudnak, erőszakkal jutatják érvényre akaratukat. Szerintük a nő verve, az állat kitömve jó. Ő mindkettő egy személyben… így nem sok pozitívumra számíthat… Különösen egy vadásztól. Ha csak nem száll le az égből egy angyal, hogy megmentse őt, nem fogja elevenen megúszni ezt a kis „kalandot”. Angyalok pedig nem ereszkednek alá a Mennyből csak azért, hogy megóvjanak egy gyilkost.
Nagyot nyelve felpillant, mikor erősödik karja körül a hosszú, fegyverforgatáshoz szokott ujjak szorítása. Riadt tekintete Fogvatartója vérhálós, nedvesen fénylő szemeire tapad. Újfent lelkiismeret-furdalás üti fel benne a fejét látva a megmaródott szaruhártya vörösét.
- Sajnálom. – suttogja megint szemlesütve, noha egyszer már bocsánatot kért, amiért lefújta a férfit. A következő percben minden kisöprődik elméjéből, a lábát szaggató fájdalmon kívül. Tudatára a kín bíbor fellege ereszkedik, mely kirekeszti a lelkét szaggató bűntudatot, sőt a szívét markoló félelmet is. És bár nem kevés erőfeszítésébe kerül, ismét magába fojtja az ajkai közé kívánkozó, elgyötört nyögést. Megszédül, miközben olyféle érzés keríti hatalmába, mintha lefelé zuhanna. Mintha a föld éhségében el akarná nyelni, mintha magába akarná kebelezni. Gyomra és mája, többi belső szervével egyetemben, elszoruló torkába nyomul fel és félő menten kiadja magából kései ebédje maradékát. Vértelenné sápadt arca fehéredik még néhány árnyalatot, miközben pengevékonnyá préselt ajkakkal, tehetetlenül hagyja, hogy Sármos Hóhéra a bejárati ajtóhoz vonszolja. Sántikálva követi a férfit, aki céltudatos, hosszú léptekkel szeli át a rézveretes küszöb és az út túloldalán parkoló, fényes, fekete terepjáró közötti, fájdalmasan hosszú távolságot. A robosztus jármű sötét kasznijára narancsos fénytócsákat mázol az utcán posztoló lámpák vörösarany fénye. Az autó széles első lökhárítója szörnyállkapcsra, szűk résű, morózussá rajzolt fényszóró-burái ragadozószemekre hasonlítanak. A jegesen villanó króm-betétek, a szögletes vonalak és formák, valamint a vastag, szénfekete, erős mintázatú gumikerekek csak még tovább fokozzák a kocsi elrettentő küllemének félelem-faktorát. A Range Rover éppannyira hat ijesztőnek és erélyesnek, akárcsak a gazdája. Hazudna, ha azt mondaná, elsöprő kedvet érez arra, hogy beszálljon a tekintélyt parancsoló vasóriásba. Tigrise, bizalmatlanságának jeléül, szőrét borzolva morog tudata mélyén. Nem csak a benne lakozó állatnak, de emberi énjének sincs ínyére a dolog. Azonban nem tehet mást, mint hogy követi a férfi parancsait és engedelmesen beül a fémkolosszusba. Így is tesz, mikor a Nyomozó kinyitja előtte az ajtót és sürgetőn a terebélyes bőrülésre bök fejével. A tőle telhető legsietősebb iramban kászálódik be az autóba. Ezalatt két ízben csaknem eszméletét veszti a lábába hasító fájdalom újabb rohamai nyomán. Szemeibe kínkönnyek szöknek. A kristályos cseppek rövid ideig parányi gyöngyökként egyensúlyoznak pillái végén, majd miután megfelelően súlyossá kövérednek, a gravitáció húzó erejének engedelmeskedve levetik magukat a mélybe. Halálos útjuk végét testszínű, futó szemekkel szabdalt harisnyába bújtatott, vérmaszatos térdei jelentik; az öngyilkos cseppek oda csapódnak be, hogy aztán szétfröccsenő testük nálunknál is kisebb folyadékgömbökké robbanva enyésszen semmivé.
Nem tekint Hóhérjára, csupán szeme sarkából érzékeli, mikor az bezöttyen a kormány mögé. Hátraejti elnehezülő fejét a támlára és úgy dönt szótlanságba burkolózva csendesen elvérzik a pazar belterű fémóriás gyomrában. Fáradtan lehunyja szemeit és megkísérli mozdulatlanul tartani sajgó lábát. Ennek ellenére a meglóduló kocsi minden egyes döccenése átterjed sérült végtagjára, pokoli kínok újabb hullámait szabadítva rá. Mégsem szól egyetlen szót sem. Nem mukkan, nem szisszen. Beszéd helyett erősen koncentrál. Arra, hogy kizárja elméjéből az azt ostromló fájdalmat. Nem nyúl a biztonsági övért, mi célból kötné be magát? Mit veszíthet egy esetleges balesettel? Életét, mely már így is hajszálon függ? Ha nem vérzik el a Vadász terepjárójának intenzív bőrillatot árasztó, kényelmes ülésén, akkor majd a kivallatása alatt hal meg. Esetleg az után, ha már minden feltett kérdést megválaszolt. Bevallja, hogy ő ölte meg a férjét, a Hóhér pedig fejbe lövi. Jobb esetben. Rosszabban elviszi a Szervezet egyik halálgyárába, ahol kísérleteket végeznek majd rajta, míg bele nem pusztul a kínba. Aztán holttestét megsemmisítik, végül pedig Anyja következik. A szörnyű gondolat szívet üti, fagyszikrákat mos vérébe. Felpattannak szemhéjai. Fű zöldjét idéző íriszeibe iszonyat költözik. Fejét lassan a vezetéssel foglalatoskodó férfi felé fordítja. A Nyomozó szabályos, festőecsetre kívánkozó profiljára függeszti rémületet tükröző, könnyáztatta pillantását.
- Meg fogja ölni az Anyámat. Igaz? Miután végzett velem. – suttogja elszorult torokkal, reszkető, vérveszteségtől elfehéredett ajkakkal. – Ő nem ártott senkinek. Csak engem akart védeni. Az Ön anyja is ezt tette volna. Minden anya ezt tette volna. – mondja halkan, megtörten, majd elfordítja fejét és az ablak mögött suhanó, szénfekete és narancssárga csíkokká olvadó tájat kezdi szemlélni.
- Nem akartam bántani Ethan-t. Sosem szegültem ellen, sosem ragadtam kést, vagy piszkavasat, hogy visszaverjem a rohamait… hogy megpróbálja megvédeni magam. Csak… csak a karjaimat fontam a fejem köré, hogy legalább az arcomat ne verje kékre. Az túl… feltűnő lett volna. Egyeseknek már így is feltűntek a testemen lilálló foltok. Pedig kendőt hordtam, hogy eltakarja az ujjai nyomát… Hosszú ujjú blúzt viseltem nyáron is… - leheli és érzi, ahogy az eddig féken tartott keserűség, hogy az eddig elzárt indulatok és érzelmek mind-mind feltörni kívánnak lelkének sötétzárkájából. Mély levegőt vesz, hogy időt nyerjen háborgó lelke lenyugtatására, nagyot nyel, hogy visszafojtsa a torkát kaparászó zokogást. Miután nagyjából normalizálta állapotát és úgy érzi ismét képes beszélni, újfent szóra nyitja sápadt ajkait.
- Ez nem… mentség, tudom. Nem akartam rendőrséghez fordulni. Esélyt akartam adni magunknak. Reméltem… reméltem, hogy egy napon megváltozik. Hogy többé nem lesz agresszív velem… Az embert ostobává vakítja a szerelem. De az állatot nem. Ő érdemek alapján ítél… A tigrisem nem volt elnéző vele… Gratulálok, Nyomozó. Ön felgöngyölítette az ügyet. – sóhajtja fátyolos, fojtott hangon, majd elszakítja homályos tekintetét az üveg mögött rohanó házak sávjaitól és bágyadtan lepillant alvadó és friss vértől ragacsos, bíbor mázzal borított combjára.
- Teljesen összevérzem az… ülést. – közli az egyértelmű tényt, miközben minden fényt elnyelő, szuroksűrű feketeség úszik szemei elé, mely végül fejébe hatolva bekebelezi és kioltja tudatát.