Egy lövés a fejbe, egy a szívbe.
A felakadó szemű, görcsbe rándult vámpír homloka közepébe ütött, kerek lyukból bordó vérkígyó csurran alá és folyik végig orrán, miközben a szívébe röpített golyó nyomán sötétvörös folt indul hízásnak fehér ingének elején. A fényűző villa hátsó bejáratánál posztoló őr tekintete megopálosodik, ahogy fátylat dermeszt íriszeire a halál. Robosztussá edzett, élettelen teste rongybabaként omlik le és tompa puffanással ér földet.
Rhange gyakorlott mozdulattal emeli le a célról hangtompítóval diszkrétté tett, ezüstlövedékkel tárazott Walther PPK-ját, majd szénfekete, karbon-szálakkal megerősített páncélzatában kilép a gondozott, növényritkaságokat és formára nyírt sövényféléket felvonultató park egyik dús bokra mögül. Bakancsának talpa nem ver neszt a körömollózott fűkárpiton. Hangtalanul, ruganyos léptekkel, fekete árnyékként suhan keresztül az éjszaka árnyleple alá szorult, rejtett fényekkel megvilágított kerten. Épp, mikor hátát az impozáns épület falának veti, sisteregni kezd a fülébe illesztett adóvevő.
- Szöcske a fészekben. – recsegi egy fojtott, karcos bariton, melyben bajtársának, a CIA ügynökből Likvidálóvá képzett John Tucker hangjára ismer.
- Vettem. – szűri fogai közt, majd szorosan a falhoz simulva a kétszárnyú, üvegkazettás teraszajtóhoz oldalaz. Az informátor szerint jelenleg nyolc vámpír őrzi a célpontot. Ők pedig már végeztek öt vérszívóra. Éppen annyival, ahányan részt vesznek a küldetésen. De nem mindegyikőjükre jutott kivégzendő agyaras. Kis lélekszámú osztagjának tagjai más-más feladatot kaptak. Daniel, a Sólyom fedőnévre hallgató mesterlövész a tetőről biztosítja a terepet, Zack, a Piton, szintén besurranó, akár csak Tucker és ő, míg a bikaerős, Bivaly név alatt futó Steve a szállítóeszközért, azaz a sötétített ablakú, koromfekete Sprinter előállításáért felel.
Az ajtóhoz érve hónaljtokjába csúsztatja fegyverét, majd felemeli szabaddá lett jobbját és kesztyűs kezét az oldalára erősített zsebbe süllyesztve parányi tapadókorongot vesz elő, amit felcuppant az üvegre közvetlenül a kilincs mellett. Ezután a konzervnyitónál alig nagyobb üvegvágót kaparintja kézbe. Baljával megragadja a kicsiny tapadókorong fülét, miközben a speciális, hajlított pengével ellátott eszközt az üveglaphoz illeszti és rutinos, íves mozdulattal kikanyarint egy darabot a vákuumos gumitappancs körül. A hasznos kis eszköznek hála, a kimetszett elem nem esik le a padlóra a túloldalon, hogy éles csörömpölés kíséretében szilánkokra robbanjon a kövezeten. Ehelyett a tapadókorongon marad, melyet Rhange lezserül a puha fűre hajít. Baljával átnyúl a kör alakú nyíláson és óvatosan, a lehető legkevesebb zajt ütve elfordítja a kulcsot a zárban. Közben szabad jobbjával ismét fegyverre kap. Halkan kattan a zár nyelve, mire vigyázva résnyire nyitja az ajtót és behatol a sötétbe borult objektumba.
- Sakál bent. – mormogja a gallérjára erősített mikrofonba, miközben végigjáratja fürkész tekintetét az árnyékban feketéllő bútorok körvonalain.
Lopakodó üzemmódban surran végig a luxusfelszereltségű konyhán. Nem döbben le a hivalkodó pompa láttán. Garrett Davin Lechlainn, a Szakadárok egyik vezéralakja a leggazdagabb és legbefolyásosabb vámpírok egyike. A Szervezet nem csupán az irháját akarja, de a vagyonára is szert kíván tenni. Nem beszélve átváltozás előtt álló, egy szem lányáról. Azaz a célpontról.
Szemei résnyire szűkülnek, ahogy megkísérel átlátni a házban terjengő, masszasűrű sötétségen. Kiélesíti érzékeit, ami az AVK-nak hála, gond nélkül sikerül is neki. Robotpilótára kapcsolva, ösztöneire hagyatkozva ólálkodik a homályban. A szervezetét fűtő doppingszer hatására újabb és újabb adrenalin-, és epinefrinlöketek árasztják el ereit és késztetik testét hatékonyabb munkára. Pulzusa szférai magasságokban szárnyal, izmai tettrekészen vibrálnak bőre alatt, érzékszervei maximum fokozaton üzemelve tapogatják le a környezetet, és az abból érkező impulzusokat. Agya viharsebes tempóban dolgozza fel a kapott információkat, hogy azok kielemzésével és analizálásával megfelelő parancsokat sugározhasson idegpályáiba, ekképpen ösztökélve testét mielőbbi cselekvésre.
Ekkor szeme sarkában mozgást érzékel. Pillanatnyi villanás csupán, ám ő mégis kiszúrja. Nem hiába kokszol. Az a teljesítményfokozó cucc csak jó valamire azon kívül, hogy káros mellékhatásként váratlan orrvérzéseket és indokolatlan dührohamokat okoz. A másodperc tört része alatt reagál. A legközelebbi falhoz lapul, erősebben markol rá a jobbjában tartott stukkerre, mutatóujja a ravaszra feszül. Mély levegőt vesz, majd villámgyors mozdulattal kilép a fedezékből és tüzel. A speciális hangtompítóval ellátott fegyvercső nem hány torkolattüzet, viszont nagyot rúg. Az ezüstgolyó célba ér. Legalábbis erre enged következtetni a lövés élő szervezetbe hatoló, jellegzetes hangja és az azt követő, fájdalmas nyögés. Persze hihetné azt is, hogy egyik társába sikerült golyót eresztenie. Ám tudja, hogy a löveg ellenséget ért. AVK-val feltuningolt hatodik érzéke sosem vezeti félre. Miként most sem. A megsebzett vámpír fojtott nyögését bugyborékoló hörgés követi. Most sem kell tisztán látnia az eseményeket ahhoz, hogy tudja, Piton átvágta a hatodik őr torkát. Összehangoltan, óramű pontossággal, gépek módjára végzik feladatukat. Egyszerre lépnek társával az emeletre vezető, széles márványlépcső elé. Arra számítanak, hogy az utolsó két őrt a célpont szobája előtt találják majd. A terv utolsó fázisa az, hogy ők kiiktatják a vámpírokat, miközben Szöcske kiviszi a furgonhoz lányt. Iparkodniuk kell, hiszen a drága papa hamarosan hazaér. Már éppen feltennék lábukat az első lépcsőfokra, mikor lövés dörren. Nem az ő fegyvereikből származik. Azok ugyanis mind hangtalanra vannak tompítva. A két Likvidátor tekintete sokat sejtőn villan össze, szemeikben morzsányi aggodalom csillan, majd szinte egyszerre lendülnek el a földtől. Kettesével szedik a fokokat, testük robbanás előtt álló detonátorrá gyullad. Újabb lövés, ismerős, fájdalmas ordítás, majd vészjósló csend vág közéjük. Az emeletre szökkenve kettéválnak. Piton elvetődik balra, Rhange jobbra. Az előtte húzódó, hosszú folyosó végén szűrt fény hunyorog. Karcsú alak cikázik keresztül a folyosón, majd eltűnik egy ajtó mögött, mely hangos csattanás kíséretében vágódik be a keretébe. Rhange figyelmét nem kerülik el a törékeny jelenés mögött örvénylő, aranyszínű fürtök. Ott a célpont. Megnyújtja lépteit és mikor már csupán karnyújtásnyi távolságra van a lányt rejtő szobától, valami nehéz és kemény ütközik neki jobbról és billenti ki egyensúlyából. Pályáját elhagyva a magas bolyhozású szőnyegre zuhan, fegyvere kihullik elernyedő ujjai közül. Megfeszülő izmai máris talpra rántják, éles tekintete az előtte magasodó ellenségre szegeződik. Teste azelőtt cselekszik, hogy agyától erre külön utasítást kapott volna. Sebtében ellendülő ökle célba talál. Csont roppan pöröllyé formált, páncélozott kesztyűbe bújtatott ujjai alatt.
- Dögölj meg, te szarházi! – ordítja a bevert képű szipoly, majd faltörő kosként ront neki és gyomorszájon fejeli. A hasüregi szerveit védő páncélzat felfogja az ütés oroszlánrészét. De így is kap áldást rendesen. Bár fájdalomküszöbe is kitolódik a szervezetében dolgozó AVK hatására, azért érzi a vérszívó sziklafejének keménységét, valamint az azzal való ütközés kártékony hatásait. Megrengetett zsigerei felsajognak. Ám a testébe tépő fájdalom csupán egy dologra jó. Nem arra, hogy elvegye harci kedvét. Hanem arra, hogy még magasabb lángra csavarja azt. Agyára vörös köd ereszkedik, állkapcsa megfeszül. Gyilokvágy lobban íriszei mélyén, arcát maszkká torzítja a vonásaira kiülő agresszió. Bősz bika módjára ront neki a vámpírnak. Puszta kézzel akarja darabokra tépni, apró cafatokká szaggatni. Ebben a szellemben bevisz egy jobb horgot, majd megtoldja egy ballal. Ha már szóba került a fejelés, úgy dönt, viszonozza az agyaras figyelmességét. Homlokával üti le a lábáról ellenfelét, miközben rutinos mozdulattal előkapja ezüstpengéjű rohamkését és határozottan előredöfve tövig mártja azt a pióca hasába. Felrántja a férfi testébe szúrt fémet és hosszú, egyenes vágást ejt annak felsőtestén. Kést szorító kezét elárasztják a vámpír kiontott belsőségei. Közvetlen közelről látja a fickó éjfekete íriszeibe költöző, döbbenettel vegyes iszonyatot. Kíméletlenül kirántja a pióca testéből a kést, majd hezitálás nélkül újra döf. Ezúttal feljebb, egyenesen a szívbe. Az agyaras torkából kínáztatta véghörgés szakad fel, miközben holtteste a vértől és egyéb testnedvektől mocskos szőnyegre zúdul. Rhange zihálva, sebesen emelkedő és süllyedő mellkassal áll a kizsigerelt pasas felett. A tetemet nézve agyából lassan elfoszlik az ölésvágy vérvörös fellege. Eszébe jut, hogy be kell végeznie a feladatát. Végigvezeti feltisztuló pillantását a padlón. Kutakodó tekintete elakad a keresett tárgyban. Lehajol fegyveréért, köré zárja ujjait, aztán lassan a célpontot bújtató ajtó felé fordul. Súlyos léptekkel elindul a cél felé. Nem bajlódik a kilinccsel, lábbal nyit be. Rúgásának ereje kiszakítja a falapot a keretből. Betrappol a sötét helységbe, körbepillant a minimalista stílusban berendezett hálóban. A háta mögül beszűrődő, sápadtarany lámpafény viaszos mázat fest a helységben ácsorgó, tejfehér komódra, és üvegajtajú szekrényre, a terebélyes, orgonalila selyemlepedővel takart ágyra és a kovácsoltvas fésülködőasztalra. Patinás rend uralkodik bent, ám a keresett személynek nyoma sincs. Szemei résnyire szűkülnek, miközben szóra nyitja ajkait.
- Háromig számolok. Ajánlom Miss Lechlainn, hogy dugja elő az orrát, mire végzek a számolással, mert ha nekem kell előrángatnom a rejtekéből, abban nem lesz köszönet. – mondja kemény, határozott hangon, mely úgy vág, akár az ostor.
- Egy. – dörren, miközben szúrós pillantással újra végigpásztázza a szobát lehetséges búvóhelyek után kutatva.
- Kettő. – morran fel ismét, mikor is tekintete elakad a lila sötétítőfüggöny alól kikandikáló, parányi, meztelen lábujjakban. Szájára sötét mosoly kúszik, miközben az ablak felé lép.
- Három. – mondja az előzőekhez képest már-már szelíden a diadal ízét érezve a szájában. Megvan a kicsike. A csinos lábujjakon tartva pillantását még egyet lép a búvóhelyül szolgáló, lágy esésű, drága kelméből szőtt függöny irányába, majd megáll. Száján sötét, számító mosollyal várja, hogy vajon a villanó szőke fürtök tulajdonosa helyesen dönt-e és elhagyja rejtekét, vagy neki kell kirángatnia a lapuló kis mókust odvának hamis biztonságából.

És a mókuska úgy dönt, hogy elhagyja rejtekét. Miután utolsó hangfoszlányait is elnyeli a szobára ereszkedő, szuroksűrű csend, meglibben a szaténfüggöny és előlép, pontosabban kivetődik mögüle a célpont. Egyenesen a mellkasára. Meg sem érzi a becsapódó lány súlyát. Mintha csak tollpihét sodort volna hozzá egy kósza légáramlat. Ráadásul a speciális védőruházat, mely inkább nevezhető vértezetnek, semmint golyóálló mellénynek, olyan kemény, akár a gránit. Kis túlzással egy bősz elefántcsorda elsöprő rohamát is könnyedén felfogná. Mielőtt a felsőtestére applikálódott jelenés leválna róla, hogy igazi szőke ciklon módjára elszeleljen előle, felemeli fegyvertelen balját és kesztyűs ujjait a kiscsibe vékony felkarja köré zárva foglyul ejti a hölgyeményt. Lenéz zsákmányára, metsző tekintete a nála csaknem két fejjel alacsonyabb lány rémületet tükröző arcára tapad. Gyönyörű, félelmet tükröző vonások tárulnak szemei elé. Ovális arcforma, aranyló, sarlós ívű szemöldökök, arisztokratikusan magas homlok, fitos orr, nem duzzadt, nem is vékony, tökéletes vastagságú és rajzolatú ajkak, finom áll, hatalmas, könnyfátyolos, égszínkék íriszek. Pillantása elidőz a szőke szempillákon csillogó kristálycseppeken, melyek éppen olyan víztiszták, akár egy halandó könnyei. A célpont zavaróan emberi. Ráadásul nőnemű. Ő pedig sosem viselte jól a síró nők látványát. Nem mintha érzelgős, romantikus alkat lenne. Korántsem. Kérges szívű, lelkiismeretlen katona, aki gondolkodás nélkül öl, ha kell. Pontosan tudja hova kell ütni, szúrni, lőni, ha az ellenfél harcképtelenné tétele, vagy meggyilkolása a cél. Egy igazi robot, aki vakon követi feljebbvalói parancsát és gépiesen teszi, amit kell. Lelkének utolsó érző része is elhalt, mikor terhes menyasszonyát szétszaggatta néhány begőzölt vámpír. Leszarja, hogy a kibaszott vérszívók milyen okból ragadták el nője és gyermeke életét. Tesz rá, hogy égető szomj, maró éhség hajtotta őket. Nem érdeklik a miértek. A tény attól még tény marad. Az összes, retkes pióca kiszámíthatatlan ragadozó, nem más. Lehet, hogy némelyikük megtévesztően emberi, de még a legbékésebb, legkulturáltabb agyaras is őrjöngő vadállattá válik, ha huzamosabb ideig nem jut vérhez. A habzó szájú, veszett kutyát is lelövik, ha emberre támad. Miért tennének másként a vámpírokkal? Ő a gyepmester, aki síntér telepre viszi, vagy egyszerűen csak leöli a bevadult korcsokat. Több tucat agyarast vadászott már le likvidálói pályafutása során. De az előtte álló lány más, mint amazok. Az ő szemeiben nem villog őrült vérszomj, arcát nem torzítja el agresszió. És éppen ezért veszélyes. Hiszen az ártatlan, angyali külső egy szendergő bestiát takar. A szörnyeteg még nem ébredt fel benne, de fel fog. Akkor pedig az ő könnyei is bíborrá vörösödnek, és őt is hajtani fogja a testét tépő, perzselő szomjúság. Nem nézi majd, hogy kinek az ereit tépi fel, kit véreztet ki, mint egy levágott disznót. Embereket öl majd, hogy élhessen. Nem engedheti, hogy akár egy pillanat erejéig is, de elgyengítsék a párás, rettegést tükröző szemek és az aranyfényű fürtök keretezte, szépséges vonások. Nem felejtheti el, hogy mivel van dolga. Egy vérivó szörnyeteggel, aki mások életét emészti el, hogy ő létezhessen. A szőkeség az egyik legmutatósabb nő, akit valaha látott, de ez nem változtat a lényegen. Kiöl magából minden érzést, hét lakat alá zárja lelkiismeretét, ahogy mindig. Leszállítja a célpontot, elvégzi a feladatát.
Ekképpen elhatározva magát sarkon fordul markában a lánnyal és határozott léptekkel elindul kifelé a szobából. Közben kibiztosítja fegyverét és szóra nyitja ajkait.
- Látja Miss Lechlainn, megy ez. És a tisztánlátás végett közlöm Kegyeddel, hogy gondolkodás nélkül ellövöm a csinos kis térdeit, ha szökni próbál. A parancs szerint élve kell leszállítanom, de azt nem kötötték ki, hogy sértetlenül. – szűri fogai között, rá sem pillantva a maga után húzott, rettegő nőre.
- Ne legyenek kétségei. Gondolkodás nélkül meghúzom a ravaszt, ha rákényszerít. – teszi hozzá mélyen morajló, érzéketlen hangon, majd megtorpan a küszöbön és a kommandós kiképzésen belévert módszert alkalmazva kikémlel a sötétbe vesző folyosóra.
Szemei résnyire szűkülnek, miközben igyekszik átlátni a távolban örvénylő homályon. AVK-tól éles érzékszervei egyelőre semmiféle ingert nem fognak a külvilágból. Ami csupán félig jó hír. Mert igaz, hogy ellenségnek jelenleg nyoma sincs, de társairól sem tud semmit. Lövése sincs róla, hogy merre járnak, mit csinálnak, élnek-e még. Különösen Szöcske állapota aggasztja, tekintve, hogy az ő fájdalmas ordítását hallották Pitonnal a lépcső alján állva. Fürkésző, élesre fent pillantása elakad a folyosót burkoló, süppedékeny szőnyegen kocsonyásodó, véres húsmasszában. A rá támadó, szíven szúrt pióca maradványaiban. Fülében passzívan, némán ücsörög az adóvevő, és e tompa csendtől jeges balsejtelem ébred tudata mélyén. Valami itt kurvára nem stimmel.
- Itt Sakál. Piton, jelentkezz. – morogja a parányi mikrofonba, de válasz nem érkezik a túloldalról. A fejében mocorgó gyanú egyre elszántabban kezdi ostromolni elméjét, mire újabb adag adrenalin lökődik ereibe. Állkapcsa megfeszül, izmai tettre készen rándulnak meg bőre alatt.
- Akkor most járunk egyet, Miss Lechlainn. – dörmögi, majd a falnak vetve hátát elindul a folyosón, maga után vonszolva foglyát.
- Piton! Szöcske! – morran újra a mikrofonba, ám továbbra sem hall mást, csak a fülesből ordító csendet. Gyomrában jéghegyek híznak, vadász-ösztöne bajt jelez. Mérget venne rá, hogy valami kibaszott nagy gond van a többiekkel. Gyorsabb tempóra kapcsolva halad a fal mentén, vigyázva, hogy egyetlen másodpercre se lazítson ujjainak présén a szőkeség karja körül. Hiába sietős a dolga, nem maradhat elővigyázatlan, így minden ajtónál megtorpan egy pillanatra és hallgatózik egy sort befelé. Egy meglepetés-saller bőven elegendő volt neki mára, így is kilazult az állkapcsa. Rohadtul nem vágyik rá, hogy újabb hústorony vámpírt kapjon a nyakába. Bármelyik pillanatban kirobbanhat az egyik ajtó mögül egy buzgómócsing agyaras, hogy visszaszerezze tőle a célpontot. Hiába fülel, akár egy róka, egyik zárt szobában sem hall motoszkálást, egyikből sem szüremkednek ki gyanús neszek. Közeledik a folyosó vége, fogyatkoznak az ajtók, és sehol senki. Súlyos, vészjósló, fekete csend burkolja a hatalmas házat. A helyzet egyre rejtélyesebb. Társainak nyoma sincs, holott itt kellene lenniük. Zack erre indult, hogy Tucker segítségére siessen. Feszülten cikázó tekintete ekkor egy földön heverő testre vetül. Noha látása élesebb, mint egy átlagemberé, azért annyira nem fejlett, mint egy macskáé. De így is érzékeli azt, amit kell. A cirka négy méterrel odébb fekvő, mozdulatlan korpusz egyben van és nem véres darálthús-kupac, így valószínű, hogy emberé. Vagy sérült, bekómált vámpíré. Egyik lehetőség sem önti el felhőtlen boldogsággal. Nem perdül táncra, nem gyújt örömtüzeket. Viszont ujjait szorosabban fonja a markában tartott fegyver köré és lassan közelebb lép a testhez. A hasmánt fekvő alak felsőteste ruhátlan, meztelen hátán nincsenek sebhelyek. Homlokráncolva, lábával óvatosan megbökdösi a tagot. Ám az nem mutat érdeklődést az őt háborgató acélbetétes bakancsorr iránt. Mivel a humanoid képződmény nem reagál az atrocitásra, durvább eszközökhöz nyúl. Erőteljesebb lábmozdulatot téve a hátára görgeti a testet. Ajkai vékony vonallá préselődnek a fickó sápadt, rémületmaszkká merevedett, ismerő arcát, plafonra meredő, üveges tekintetét látva. Szöcske. Tekintete halott társa feltépett torkára szegeződik. Roncsolt szélű, borzalmas seb tátong Tucker gégéje helyén, temérdek, alvadó vér feketéllik mellkasán.
- Bassza meg! – szűri fogai között, miközben agyára dühfelleg borul. Fojtogató bosszúszomjjal torkában, feszültségtől vibráló izmokkal lép át a hullán. Mégis mi a francért hántották ki szerencsétlen fószert a ruhájából?! Amint felteszi magának a kérdést, már meg is születik rá a válasz. A golyóálló vért kellett a piócának. Hát persze. A speciális védőruházat az ezüstgolyókat és UV-lövedékeket is felfogja. Íriszeiben zöld haragszikrák izzanak, állkapcsán ütemesen ráng egy izom. Ezért kiszaggatja a mocskos vérszívó beleit és azzal köti fel az első fára! Nem lesz könnyű halála annak a féregnek! És ekkor bekövetkezik az, amitől tartott. Annyira lefoglalják gondolatai és az elméjét tépdeső, gyilkos indulatok, hogy már csak akkor érzékeli az ellenség jelenlétét, mikor az a keretéből kiszakadó ajtóval együtt a nyakába zúdul. A hátának csapódó falap és a mögüle érkező vámpír súlya és lendülete lesodorja a lábáról. Nem csak pisztolya repül ki az ujjai közül, de foglyának vékony karja is kicsúszik a markából zuhantában. Arccal előre zuhan, orra megroppan a talajfogás pillanatában. Na, igen. Nem tanácsos törékeny szaglószervvel tompítani egy ilyen masszív esést. Fájdalom nyilallik orrába, padlóhoz csapódó mellkasába, ajtó dózerolta hátába. Meleg vér árad szájába és az állára. Cifra káromkodást morzsol el fogai között. AVK-val doppingolt szervezete nem reagál olyan intenzíven a traumákra és az azokkal járó fájdalomra. Hátára gördülve talpra ugrik, hogy szembe nézhessen a támadójával. Ekkor hegyomlás erejű ütés éri jobbról az arcát. Még az agya is beleremeg a csapás lendületébe. Érzi, hogy arcbőre felszakad, hallja felfröccsenő vérének jellegzetes hangját. Fellendülő öklét hatalmas tenyér állítja meg. Feltisztuló tekintete borostyánsárgán égő szemekbe fúródik. Pöröllyé formázott ujjainak bőrét még kesztyűn keresztül is süti a vele szemben álló, kétajtós szekrény méretű fickó kezéből áradó hő. Mi a tosz?! Egy kibaszott vérfarkas?!
- Hogy az Istenbe… - kezd bele kérdésébe, de befejezni már nincs módja, ugyanis a kolosszus rámarkol foglyul ejtett kezére. A megroppanó ujjaiba tépő, lávaforró kín egy dologra jó: még tovább tüzeli harcikedvét. Agyába villan a gondolat: mielőbb ki kell nyírnia a farkast, hogy a célpont után vethesse magát. Mert egészen biztos benne, hogy a szőkeség kapva a kínálkozó alkalmon felköti a nyúlcipőt és megkísérel elszökni előle.

+18

Mintha egy retek nagy, hatszáz tonnás kamion rongyolna keresztül az ujjain. Érzi, ahogy a páncélozott védőkesztyű ellenére megroppannak kézfejében a csontok. Agyára vörös felleget libbent az idegpályáin átcikázó, szaggató fájdalom. Harag tépdeste elméjében csúnya gondolatok fogannak. Ízes káromkodást morzsol el fogai között, izmai beton keménnyé feszülnek bőre alatt a szervezetében felszabadult kortizontól, miközben vérébe újabb dózisnyi adrenalint lök a kínba oltott düh. Szabad kezével öve felé kap, de nem érheti el az ott bújó machete-t, ugyanis a farkas másik, pörölyé formált ökle az arcába robban és elvonja a figyelmét. Újabb káromkodás hagyja el ajkait, mikor betörik a járomcsontja. Felhasadó bőre alól vér fröccsen fel, perzselő fájdalom társul a megrepedt ujjai produkálta lüktetéshez. Az ütés ereje megrengeti az agyát, elhomályosuló tekintettel, szédülő fejjel pillant a futásnak eredő célpont után. Retinájába ég a menekülő lány nyomában lobogó hajzuhatag aranyló villanása, amit szokatlanul élesen érzékel, noha félhomály nehezíti a látási viszonyokat. Túlstimulált idegrendszere már alig képes elkülöníteni a testszerte jelentkező vészjeleket. Egyetlen összefüggő sajgássá, pulzáló ingerületté olvadnak a szervezetét ostromló ingerek. Vérző arccal térdre rogy, lélekben felkészül az iménti balhorog ikertestvérére, de az késni látszik. Sőt, elmarad. A következő pillanatban eltűnik mellőle az izomkolosszus. Kábán megrázza fejét és végre, a vérében forrongó, természetes adrenalin és kortizon alkotta egyvelegnek, valamint a szöveteit átitató, mesterséges AVK-nak hála feltisztul a feje. Nem kell Einstein-nek lennie ahhoz, hogy levágja; a tagbaszakadt farkas az ő madarára utazik. Elröppent a kis kanári, ezért a kolosszus felfüggesztve az ő péppé verését teljes mellszélességgel a szökevény után vetette magát. Izmai tettre készen rándulnak meg bőre alatt, lábai felrántják és előrelökik testét. Miközben emberfeletti tempót diktálva rohan a lány és az őt üldöző lycan nyomában, felpaprikázott agyában arcok formálódnak elő. Elesett bajtársainak vonásai rajzolódnak ki az elméjén tespedő, bíbor ködben. Látja üveges, halálba révedő pillantásukat, az orrukból és szájukból csordogáló, belső vérzésre utaló vércsíkot, szürke bőrüket, fájdalom torzította vonásaikat. A veszteség tudata csak olaj a benne lobogó haragtűzre. Savazó, minden eddiginél magasabbra hágó dühlángok mardossák, tomboló, bosszúszomjas vaddá bőszül általuk. A kibaszott farkasnak pusztulnia kell! Saját kezeivel fogja kiszaggatni a társait legyilkoló faszfej rohadt beleit, amiket aztán megzabáltat vele mielőtt megdöglik! A koponyáját feszítő indulatok elpattintják az ereket a szemeiben, ínye felsajog összeszorított fogainak présében, állkapcsán ütemesen rángani kezd egy ideg. Bevérzett szemekkel, faltörő kosként zúdul a célpont és a likvidálandó seggfej után, acélbetétes bakancsa alatt hangosan döng a föld. Suhantában nyúl az övére erősített tokban lapuló, harminc centiméter hosszú, borotvaélű, ezüst machete-ért. Ép kezével ragadja meg a markolatot és rántja ki a pengét. A hatalmas, padlótól plafonig nyújtózó, üvegkazettás ablakokon beáradó, jeges holdfény vészjóslón villan végig a gyilkos fémen. Látja, miként markolja meg a lány vékony karját a böhömnagy farkas, hogy aztán magához rántsa őt. Hallja a fickó morgásba fulladó, artikulálatlan szavait. Szemei résnyire szűkülnek, erősít ujjai szorításán a kés fa nyele körül, megnyújtja súlyos lépteit. Mikor már csupán háromméternyi távolság választja el a lycan-tól, az AVK okozta idegroham hatásaként elered az orra vére. Nem törődik a szájába csorgó, meleg, vas ízű folyadékkal. Nekifutásból rugaszkodik el és veti rá magát hátulról a monstrumra. Vonásait ölésvágy torzítja el, szemeiben vad lángok lobognak, vicsorgó fogait vörösre festi saját vére. Noha ebben a pillanatban egy cseppet sem különbözik azoktól a gátlástalan szörnyetegektől, akik ellen kiképezték, és akiket megrögzötten megvet kegyetlenségük miatt, nem áll le lelkiismereti kérdéseken filozofálgatni. Zsigerből, ösztönösen cselekszik. Megvillan fegyvert tartó keze, teljes erejéből, markolatig a döfi a kést ellenfele hátába. Az ezüstpenge akadálytalanul hatol a farkas testébe a megfelelő ponton. Hallja az átszakadó hús reccsenését, az eltörő bordák roppanását. Kéjes káröröm járja át bosszúszomjas lelkét. A fickó felordít kínjában, bíbor vére elárasztja Rhange kezét. Ő pedig egy ölésre programozott robot érzéketlenségével fordít egyet a markában tartott késen így roncsolva szét a másik tüdejét. A farkas hörögve rogy térdre, szakasztott úgy, ahogy ő az imént, mikor a hústorony szétzúzta az arcát. Ujjai elernyednek a lány törékenynek tetsző, sápadt karja körül, ám mielőtt újfent megpattanhatna a szökdöső kedvű szőkeség Rhange átveszi felette a gyámságot. Baromira hasogat megropogtatott jobbja, de nem annyira, hogy ne legyen képes ujjait célravezető határozottsággal és erővel a madárka felső végtagja köré zárni. Egyébként is beindult már viseltes kezében a regenerációs folyamat. Csontjai csupán megrepedtek, ám ha mégis elmozdulnak és rosszul forrnak össze, később majd eltöri és helyre teszi őket. Nem lesz kellemes művelet, de a szükség nagyúr és a jobbja még kelleni fog. Igaz, hogy bal kezét is éppolyan ügyessé edzette, mint a másikat, viszont likvidálóként mindkét végtagját használnia kell. Már ha hatékony akar lenni. És neki bizony az a célja, hogy minél több kártevőtől szabadítsa meg a Világot. Ehhez pedig minden végtagját maradéktalanul a helyén kell tudnia. Egy félkezű vámpírölő minden, csak nem produktív. Olyan, akár egy ravasztalan pisztoly. Alkalmatlan. Egyetlen dologra jó; vámpíreleségnek. Miközben maga mögé rántja a lányt, lehajol a zihálva légcserélő, szűkölő lycan-hoz és szóra nyitja véres ajkait.
- Énekeld el szépen nekem, hogy hányan vagytok a rohadt házban? – dörren az agonizáló fickóra és a nyomaték kedvéért megmozgatja a bordák közé ékelt kést.
- Ha elköpöd, amit akarok, megengedem, hogy meghalj. – szűri fogai között, merev tekintetét a hústorony sárgán izzó, dühöt és fájdalmat tükröző íriszeibe vésve.
- Dögölj… meg… - bugyborékolja a farkas, sötétvörös vért köpve Rhange arcába. Tudja, nincs sok ideje a faggatózásra. A monstrum haldoklik. Tüdősebe végzetes, hiszen ezüst roncsolta szét szöveteit, így képtelen felgyógyulni belőle. Pláne, ha ő addig tartja a fenevad húsában a kést, míg az ki nem szenved.
- Hány. Kibaszott. Lycan. Rejtőzködik. Idebent? – kérdezi tagoltan, hangját agresszió érdesíti, nyakán kidudorodik és hevesen lüktet az ütőér. Kijjebb húzza ellenfele hátából a kést, majd újfent visszadöfi kínosan ügyelve arra, hogy kellően fájdalmas legyen a művelet. A farkas véráztatta ajkai közül fojtott nyögés szakad fel, borostyánszínű parázzsal égő szemeit elpárásítja a testét tépdeső gyötrelem. Ujjai görcsösen marnak a combján feszülő nadrág anyagába, ádámcsutkája sebesen páternoszterezik torkán.
- H… hárman… jött… ünk… - hörgi, miközben felköhög, szájából sűrű, mélyvörös vért öklendezve fel. Rhange bólint, majd durván kitépi a kolosszus tüdejéből a kést. Aztán újraszúr. Megint a megfelelő pontba, megint markolatig, ezúttal a jobb tüdőlebenyt döfve át. Vér fröccsen fel mozdulata nyomán, elnyílnak a kiszenvedő farkas ajkai. Azonban már nem képes hangot kisajtolni magából. Még egy árva végnyögésre sem futja erejéből. Az Élet szinte lábujjhegyen oson ki belőle, miközben leomlik a kövezetre. Rhange végigjáratja zord pillantását a kivégzett férfi holttestén. Morzsányi elégtételt érez, de ez nem látszik kiülni morózus, rezzenéstelen arcára. Bosszúszomja alig csillapszik, ellenben az elméjét égető düh lángolása alábbhagy kissé. Egyik lábát a hulla hátára feszítve a földön tartja az élettelen testet, miközben egy határozott mozdulattal kihúzza a machete-t a sebből. Megtörli a vérszennyezte pengét a hústorony felsőtestét takaró pólóban, majd anélkül, hogy visszacsúsztatná a fegyvert a tokjába, elindul a kijárat felé, maga után vonszolva foglyát.
- Miért kell a farkasoknak? Van tippje? – kérdezi hátra sem pillantva a lányra. Élénk tekintete jobbra-balra cikázik, miközben sietősen vágnak át a tágas hallon. Facsargatott gyomrát továbbra sem eresztik a szorongás jégujjai, elméjében rossz előérzet motoszkál. Nem lazíthat, résen kell lennie. Két büdös dög még mindig a házban kóvályog. Kiélesíti érzékszerveit, minden árnyas sarokban ellenséget sejt, minden fal mögött támadót feltételez.
- Az az érzésem, hogy ezek a nehézfiúk kurvára ki akarják nyírni, virágom. Ha együttműködik, talán megúszhatja. Ajánlom, hogy függessze fel a rohangálást. Egyrészt rohadtul idegesítő, másrészt csak a saját helyzetét nehezíti vele. – dörmögi maga elé, de olyan hangerővel, hogy a célpont is tisztán halhassa szavait. Eközben rendületlenül menetel előre és őszintén meglepődik, hogy akadálytalanul jutnak el az ajtóig. Senki sem próbálja feltartóztatni őket. Még egy árva házőrző eb sem ront rájuk, nemhogy vérfarkas, vagy vámpír.
A szabad ég alá érve megtorpan egy pillanatra, majd gondol egyet és minden előzetes figyelmeztetés nélkül felkapja a vállára a lányt.
- Ne mocorogjon, ne kényszerítsen retorzióra. Élve kell leszállítanom, de nem épségben. Remélem érthető voltam, Miss Lechlain. – morogja, miközben kését szorongatva, vállán pehelysúlyú terhével rohamtempóban vág át az illusztris kerten. Nem tudja, hogy mi készteti erre, talán bajtársainak halála, vagy a vérfarkasok váratlan felbukkanása, esetleg a tudata mélyén sugdosó hang, de úgy határoz, hogy az eredeti tervvel ellentétben nem a főhadiszállásra szállítja le a célpontot. Viszont nem is viheti haza. Semleges terep kell. Egy motel.
Amint kiérnek a parkból, a helyére csúsztatja kését.
- Ugye nem fog sikoltozni? – firtatja, ám valójában nem kérdésnek, mindinkább parancsnak szánja szavait. Eközben fürkésző tekintete végigsiklik az út mellett parkoló autók során. Feltűnésmentes, közép árkategóriás autót keres. Pillantása megállapodik egy acélszürke Toyota-n. Mielőtt megindulna a kinézett járgány felé, leereszti válláról foglyának könnyű kis testét. Mielőtt bármiféle meggondolatlanságra vetemedne a lány, megragadja karját és magához húzza őt. A fölöttük magasodó utcai lámpa narancsos fényében végre van alkalma alaposabb szemle alá vonni a szőkeség gyönyörű, őszinte rémületet tükröző, elefántcsontbőrbe burkolt vonásait; hatalmas, könnyfátyolos, kékcsillámos íriszeit, reszkető, vértelen ajkait, ránctalan, magas homlokát.
- Utolérem. – közli tárgyilagosan, úgy gondolva, hogy bőségesen elegendő ennyit mondania ahhoz, hogy elejét vegye az esetleges menekülési kísérleteknek. Aztán eltépi komor tekintetét az ovális formájú, aranyfürtök keretezte arcról és a Corolla-hoz lép kis prédájával. Rutinos mozdulatokkal, fél kézzel töri fel a kocsit, majd kitárja a vezető oldali ajtót és a lány felé fordul.
- Másszon az anyósülésre. – utasítja a szőkeséget ellentmondást nem tűrő hangon, erélyes tekintetét az égkék, riadt pillantásba döfve.

Pengevékonnyá préselt ajkakkal, vér áztatta szemekkel, marconán figyeli, ahogy a rettegő lány eleget tesz az utasításának és az anyósülésre evickél, ügyetlenül küzdve át magát a váltón és a kéziféken. Ténykedését nagyban nehezíti sérült karja, melyet feltűnően kímél, majd óvón saját melleire szorít, miután végre elvackol a palaszürke szövettel kárpitozott fotel legmélyén. Természetesen a lehető legtávolabb húzódik tőle, amiért nem is kárhoztatja a riadt madárkát. Elvégre a házban történt incidens jócskán megcibálta amúgy is robbanékony idegrendszerét, valamint alaposan leamortizálta küllemét, minek hála most pontosan úgy festhet, akár egy jobb napokat is megélt, leharcolt zombi. Szerény tapasztalatai szerint a Célponthoz hasonlatos törékeny virágszálak sikítófrászt kapnak a vérben forgó szemektől és a kékre pofozott, feldagadt, alvadt vérrel borított pofázmánytól. Még a lemenő Nap narancsos fényében lovagolva, hófehér szőrű mént ülve sem tűnik lányregényből szabadult, líraian jóképű hercegnek, nem hogy vérmaszatos cipóvá ütlegelt fejjel. Még katonás sármjától is megfosztatott odabent, elvégre a drabális vérfarkasok úgy elverték, mint jégeső a zsenge termést. Persze talán nagyobb eséllyel verhette volna vissza az ostromukat, ha nem taglózza le annyira társai halála, valamint ha nem derült égből villámcsapásként éri a támadás. Azt az információt kapták, hogy vámpírok fogják védeni a Célpontot, begőzölt lycan-okról egy kurva szó nem esett. Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy a Szervezetnek lövése sem volt a holdimádók akciójáról, a másik pedig, hogy a feletteseiknek igenis tudomásuk volt a dologról, csak épp rohadtul nem avatták be őket. Az előbbi verzió bocsánatos, ellenben az utóbbi… Ujjai ökölbe szorulnak az elméjében megfoganó gondolat hatására, állkapcsa megfeszül dühében. Nem ez lenne az első eset, hogy a fejesek öngyilkos bevetésre küldenek egy csapat feláldozható katonát. Elvégre a zsoldosok személytelen használati tárgyak, fogyóeszközök. Saját akaratukból indulnak harcba, azzal a tudattal, hogy bármelyik percben beadhatják a kulcsot. Önmagukat bocsátják áruba, nem csoda hát, ha a górék szemrebbenés nélkül áldozzák fel őket a szentnek kikiáltott cél érdekében. Ráadásul sokan vannak, pótolhatók. Irány a húsdaráló. Elvégre nincsenek különleges képességeik, mint a kiválasztottaknak. Ők nem egyediek és megismételhetetlenek. Annyiban ki is merül a tudományuk, hogy képesek ölni. A halál tudományát azonban magas fokon űzik. Tudják, mi módon kell szétkapni, újra összerakni és megtölteni a különböző fegyvereket, tudják, mekkorát rúg a lövés ereje, tudják, hova kell golyót röpíteni, vagy kést szúrni, hogy létfontosságú szervet roncsoljanak szét, tudják, milyen fogást alkalmazva lehet a leggyorsabba eltörni az ellenfél karját, lábát, nyakát. Ezen felül tisztában vannak azzal, hogy melyik kínvallatási módszer a leghatékonyabb, melyik eljárás fakasztja dalra leghamarabb a karmaik között vergődő madárkát. Ám minden gyilkolásban való jártasságuk ellenére, ők csupán klónok. Arctalan hóhérok. Legalábbis a feljebbvalóik szemében. Azonban ők igenis egyének, érző-gondolkodó, hús-vér emberek, akiket összekovácsolnak a közösen vállalt veszély és az együtt vívott harc megpróbáltatásai. Mert magukon kívül csupán egymásra számíthatnak, egymást fedezik a golyózáporban, vállvetve állnak a tűzvonalban. Olyan megingathatatlan bizalmon alapuló kötelék fűzi őket össze, melyet csupán a hadfiak ismerhetnek. Legtöbbjük kiégett, sokat látott és szenvedett, kérges lelkű emberek, akiket alaposan megrágott és kiköpött a Sors. Az AVK-programba csakis nőtlen és gyermektelen likvidálók nyertek felvételt. Így tehát szeretteik nincsenek; vagy természetes halál ragadta el őket, vagy az utcákat lángba borító vámpírháború tüzeiben vesztették életüket. Egyeseket, miként őt is, személyes indítékok, nemessé magasztalt célok hajtanak, míg mások csupán adrenalin-függők, akiket egyedül az éltet, ha a Halál szemébe nevethetnek. De akármi is az, ami motiválja őket, mégis egyazon úton haladnak, közös sorson osztoznak. Ő pedig tartozik annyival egykori társainak… halott barátainak, hogy kideríti, felelősségre vonható-e a Szervezet a villában történtekért, sáros-e az összekötőjük egy csapatnyi kiváló ember elvesztésében.
Belső eszmefuttatásából foglya fátyolos, remegő szopránja zökkenti ki és repíti vissza a fizikai világba. Foglyának kérlelő, zokogásba fulladó szavaira látszólag fittyet hányva vágódik be a kormány mögé. Egyelőre nem adja jelét annak, hogy egyáltalán meghallotta-e a törékeny szépség rimánkodását, hiszen mielőbb el kell tűzniük innen. Kibaszottul nem hiányzik a nyakukba még egy tucatnyi vérfarkas és él a gyanúperrel, hogy hamarosan erősítés várható az ellenség oldalára. Ő pedig nem kívánja bevárni a halhatatlan monstrumokat, egyedül aligha volna képes visszaverni a támadásukat. E gondolattól hajtottan kiveszi fegyverét az övére erősített tokból, hogy megnézze mennyi lőszer maradt a tárban. Az eredmény keserű fintort vés szájának szegletébe. Gond gyűrte homlokkal csúsztatja vissza csaknem kiürült mordályát a helyére, miközben baljával másik, kisebb kaliberű pisztolya után nyúl. A 38-as készleteit kevésbé csappantotta meg az iménti tűzharc, így megkönnyebbült sóhajt hallatva tűzi övébe a használhatónak ítélt stukkert. Ha a bakancsába rejtett tartaléktárat is beleszámítja, összesen tizennégy skulója maradt. A gond csupán az, hogy UV-lövedékek, azok pedig pontosan ennyit érnek a vérfarkasok ellen, mint egy marék kavics. Rohadt vérszívók ellen indultak, ebből következően tehát nem tankoltak fel ezüstgolyókkal. Egyetlen használható fegyvere van jelenleg; ezüstből kovácsolt machete-je. Kár volna áltatnia magát, szembe kell néznie a helyzettel. Nyakig ül a szarban. Üldözni fogják őket. Nem csupán bosszúszomjas, holdimádó seggfejek, de vérszemet kapott piócákis. Ha nem a lány apjának pribékjei kapják el és szaggatják cafatokra, akkor a lycan-horda vadássza le és négyeli fel. Utóbbi esetben nem csak őt, a vámpírkirálylányt is. Bár Isten tudja, miféle céllal akarják megszerezni a szőkeséget. Lehet, hogy élve kell nekik… Talán zsarolni akarják vele a kedves papát. Akárhogy is, nem kapják meg a nőt. Magánál tartja és megvédi egészen addig, míg le nem tisztázza a helyzetet a felettesével.
- Kösse be magát, Tündérkirálylány. – mordul az anyósülésen kuporgó, reszkető szőkeségre, miközben öltözékének egyik rejtett zsebéből kihalássza svájci bicskáját. Gyakorlott mozdulatokkal lazítja meg a kormány alatti kábelboksz csavarjait, majd hagyja a menetből kipottyanó, parányi vasrudakat a gumiszőnyegre hullani. Négy tompa puffanás hallatszik, ahogy padlót érnek a helyükről kidolgozott rögzítő pöckök. Óvatosan leemeli a mobilissá tett műanyag fedelet, aztán hanyag mozdulattal, oda sem pillantva maga mögé, azaz a hátsó ülésre hajítja azt. Megragadja a színes kábelekből csavart vezeték-köteget, akkurátusan kiválasztja a megfelelő drótokat, majd azok csupaszon meredező végeit egymáshoz érintve gyújtást ad a motorra. Pattogó-sistergő hang kíséretében aranyló tűzszikrákat hánynak az összesúrlódó rézszálak, mire feldorombol a Toyota százlovas acélszíve. Elégedett, zord félmosolyra húzza száját, de hamar le is olvasztja azt arcáról, elvégre szorongatott helyzete korántsem ad okot a vigyorgásra. Ha sokat tököl, a végén egyszerre kapja a nyakába az ellenséges halhatatlan hordákat.
Mivel a járgány tulaja nálánál mélynövésűbb lehet, legalábbis erre enged következtetni az ülés, valamint a tükrök meglehetősen alacsony állása, sebtében saját magasságához igazítja mind a belső-, mind a külső visszapillantókat, végül pedig a megfelelő gombot nyomva tartva, ideális szintbe emeli a kevéssé komfortos, jócskán pecsétes, ismeretlen eredetű foltokkal tarkított fotelfélét. Miután kényelmesen elhelyezkedett, sebességbe pöccinti a váltót és a gázra lépve, sivító gumikkal kilő a járda mellől. Nem hazafelé veszi az irányt, elvégre nem evett meszet. Emlékezetében homályosan felsejlik egy nívótlan, rozoga motel kopottas képe. Durván egy éve tett látogatást ott egy akció erejéig, mikor is társaival rajtaütöttek néhány vámpíron, akik éppen a szállóvendégek artériáját csapolgatták nem kis buzgalommal. Ha halványan is, de dereng neki a táskás szemű, hordóalkatú, átizzadt trikójú tulaj és annak rezgő csontú, szürke hajú felesége. A szobák tisztasága és felszereltsége, pontosabban ezek totális hiánya, jelen esetben huszadrangú kérdés, hiszen nem kéjutazáson vannak, viszont kurvára menekülnek. Habzó szájú, heggyé gyúrt lycan-ok és mindenre elszánt, felpaprikázott piócák elől. Sanszos, hogy speciális katonai öltözéke, valamint mezítlábas foglyának szellős hálóinge kirívóan hatna a Four Seasons vérgazdag vendégeinek csilli-villi Chanel kosztümjei és fess Hugo Boss öltönyei között. Nem beszélve a lány vörösre sírt szemeiről, könnyáztatta arcáról, valamint az ő karfiollá csépelt pofázmányáról, törött orráról és felhasadt, vért szivárgó szájáról. Marad tehát a külvárosi motel lepratelepek báját idéző, minimalista enteriőrje.
Reflexből rántja oldalra a kormányt, mikor gyors mozgású valamit észlel szeme sarkában. Az eléjük rohanó, majd ijedtében lecövekelő macska szemei sárgán villannak fel egy pillanatra a Toyota reflektoraiból előtörő, jégfehér fénycsóvák kereszttüzében. Csikorgó gumikkal változtat irányt a meglóduló autó, hogy aztán kikerülve a sóbálvánnyá dermedt állatot újult erővel zúduljon tovább a néptelennek tetsző, nyurga lámpaoszlopokkal és árnyas épületekkel szegélyezett úton. Későre jár, az óra rég elütötte már az éjfélt, így, a sárgán villogó jelzőlámpáknak hála, egyetlen pirosat sem kapnak; megtorpanás nélkül suhannak tova az éjszakában. Rhange agyáról lassan foszlik el a halott társai láttán gerjedt, vörös dühfelleg. Véréből kimosódik a természetes adrenalin, a szervezet turbó-üzemanyaga, de nem szívódik fel belőle az AVK, a tudósok által kifejlesztett, művi doppingszer. Az továbbra is ereiben kering, noha a tudatát rágó harag enyhültével csillapodik a drog hatásfoka is. Azonban szemének fehérjéből nem szívódik fel a vörösség, elvégre az elpattant hajszálerek nedve továbbra is ott pang. Órákba telik, mire ínhártyái visszanyerik fehér színüket. Gyors pillantást vet a visszapillantó tükörre, hogy meggyőződjön róla, a valóságban is olyan szarul fest-e, ahogyan azt képzeli. A látottak messze felülmúlják az elméje vetítette képet, mire cifra káromkodást morzsol el fogai között.
- Kell egy rohadt napszemüveg. – morogja, majd miközben baljával tartja a kormányt, jobbját előrenyújtva lenyitja a kesztyűtartó ajtaját. Hol a szélvédőn túli tájra, azaz a várost átszelő aszfaltcsíkra, hol a piperék, térképek és egyéb holmik tárolására szolgáló rekeszben turkáló kezére pillant. Csaknem diadalittas vigyorra húzódnak felsebzett, duzzadt ajkai, mikor ujjai elakadnak az áhított tárgyban. Vigyázva arra, hogy még véletlenül se érjen hozzá az ülés mélyén sírdogáló lányhoz, kihalássza rejtekéből a pilóta-fazonú napszemüveget és óvatosan megtört orrnyergére illeszti azt. Mivel csaknem tökéletesen lát a sötétített lencsék mögött, magán hagyja a szemeit takaró, hasznos tárgyat, majd most, hogy immár kis foglya sem képes érzékelni, hogy merre néz, észrevétlenül a karját babusgató szőkeségre villantja zord pillantását. Rakománya láttán, minden igyekezete ellenére, rés támad páncélján, kiolvad néhány fagyszikra a tekintetéből. Hálát ad az égnek, hogy mindez rejtve marad a szemüvegnek köszönhetően. Bármennyire is igyekszik jégkérget vonni szíve köré, bármennyire is próbálja visszaszilárdítani vértezetét, nem tudja érzéketlenül figyelni a törékeny alkatú, halálra rémült, éteri szépségű nő pityergését. Ezért inkább, mielőtt komolyabban szánni kezdené a tündérkét, elfordítja pillantását róla és figyelmét újfent a kocsi alatt szürkéllő, narancsfényben ázó útra irányítja.
Az ablaküvegek mögött fekete és tüzes sávokká olvad a szendergő város utcaképe, mígnem túlsúlyba kerülnek a sötét csíkok, melyek lassan kioltani látszanak a rezes csóvákat. A fény fokozatos elhalásáért a kandeláberek gyors iramú fogyatkozása, valamint az elhagyott, kivilágítatlan épületek sokasodása vonható felelősségre. Port Angeles centrumát elhagyva egyre mélyebbre hatolnak az éjszaka homályába; elmaradoznak a lakóházak és üzletek, helyüket üresen álló raktárak, használaton kívüli ipartelepek foglalják el. Világítótestet már csupán elszórva látnak, őket vastag törzsű, bonyolult ágrendszerű, bogas fák váltják fel.
Rhange fürkész tekintete egyre sűrűbben villan a visszapillantóra, ahogy közelednek a motelhez. Egyelőre nem tapasztal semmi aggasztót, egyetlen gyanús árnyalakot sem lát az út-menti fák között osonni. Aztán végre, a feketén ásító horizonton halványan hunyorgó fénypontok tűnnek fel, melyek fakó derengésbe vonják a hozzájuk tartozó, egyszintes, viszonylag nagy kiterjedésű lakóépület körvonalait. Ahogy közelebb érnek, egy vibráló neonfelirat válik ki a masszarűsű sötétségből. Ma éjjeli szálláshelyük nevét hirdetik a vérvörös fénybetűk.
Még mindig tettrekészen feszülő izmokkal, de a korábbinál jóval nyugodtabb idegállapotban kormányozza be a Corolla-t a parkolóban veszteglő autók közé. Egyesbe teszi a váltót, behúzza a kéziféket, szétválasztja az egymásba fűzött kábeleket; a felfröccsenő elektromos szikrák kétségtelenül megcsípnék az ujjbegyeit, ha nem viselne kesztyűt. Végsőt hörrenve elcsendesül a motor, ő pedig mélyet szippant az utasteret kitöltő, mesterséges fenyőillattal dúsított levegőből. Állkapcsa megfeszül, mikor lekapcsolja a fényszórókat is. Tudja, mi következik, és nem rajong a dologért. Azonban meg kell tennie, elvégre nem lejthet be talpig fegyverben, rohamosztagosnak öltözve egy síró-rívó, csupasz lábas, hálóinges lánnyal az oldalán. Kibaszottul nem hiányzik, hogy a tulaj emberrablást gyanítva ráhívja a zsarukat. Nyelvével megnedvesíti felrepedt, száraz alsó ajkát, miközben lehúzza kesztyűit, egyiket a másik után. Szabaddá tett baljával észrevétlenül végigsimít mellényének egyik rejtekzsebén, pontosabban annak diszkréten kidudorodó tartalmán. Eközben a Célpont felé fordul és szóra nyitja száját.
- Itt maradunk néhány órát. Szerzek ruhát, rendbe tesszük magunkat, amennyire lehet. Aztán elhúzunk, mert nem biztonságos egy helyben maradnunk. – mondja nyugodt hangnemben, elvégre nem célja ennél is jobban felzaklatni a szőkeséget. Miközben beszél csípő fájdalom mar ajkaiba. Felszakadó sebeiből friss vércseppek gyöngyöznek elő. Ügyet sem vet rájuk, rendületlenül folytatja mondandóját.
- Ön módfelett közkedvelt, Tündérem. Mindenki Kegyedet akarja. Halandó, halhatatlan frakció egyaránt. A vérfarkasok nem adják fel egykönnyen. Ahogy a vadászok sem. Új csapatot küldenek. Az apja pedig az összes alátartozó vérszívót mozgósítani fogja, hogy mielőbb visszakapja Önt. A helyzetem kimondottan szar. Nem hogy a homlokomon, de minden egyes létfontosságú szervemen célkeresztet érzek. Beláthatja, hogy meglehetősen korlátozottak a lehetőségeim.
Egy pillanatra elhallgat, majd rövid, magában folytatott tanakodás és némi homlokráncolás után újfent megszólal.
- Mondanám, hogy játssza el a feleségem szerepét, mikor becsekkolunk, de nem kockáztatom meg, hogy lebuktasson. Ha kitálalna a tulajnak a végén még fejbe kéne lőnöm a tagot. És nem akarok még a mostaninál is masszívabb népszerűséget kivívni magamnak egy halandó megölésével. Már csak az hiányzik, hogy a kopók is rám induljanak. Így is egészségtelenül sokan pályáznak a skalpomra… Szóval bocs. – teszi hozzá, majd előrántja zsebéből az oda rejtett fecskendőt, foggal tépi le kupakot, hogy aztán határozott és célirányos mozdulattal a lány karcsú combjába döfje a tűt. Belül ellenérzésekkel küzdve, de látszólag hezitálás nélkül nyomja a színtelen folyadékot, azaz a hipergyorsan ható kábítószert foglya ruganyos húsába.
- Szép álmokat, Csipkerózsika. – szűri fogai között a szőkeség megopálosodó, félelmet tükröző, könnyes íriszeibe akasztva sötét lencsével takart pillantását. Öt másodperc sem telik el, a madárka máris ernyedten omlik az ülésre, akár egy rongybaba. Engedélyez magának néhány lopott másodpercet, hogy végigvezesse pillantását a mély álomba zuhanó Célpont gyönyörűvé rajzolt, napsugár-szőke fürtök közé zárt vonásain. Egyes részleteknél hosszabban elidőz, alapos szemle alá veti a vékonyan ívelt, bézsszínű szemöldököket, az egymáshoz simuló, aranyló pillák sorát, a hamvas bőrrel fedett arccsonton csillámló könnycseppeket, a sápadt, rózsaszirom-szerű ajkakat, a lágy vonalú állat. A túlságosan is rövidre szabott nézelődés befejeztével kelletlenül elfordul vizsgálódásának csendesen szuszogó tárgyától, majd figyelmen kívül hagyva a mellkasában növekvő, megnevezhetetlen feszültséget, kilép a kocsiból. A közelben zöldellő, piros bogyókat nevelő, ágas-bogas, tövises-szúrós bokorhoz siet, leguggol, majd szabad kezével sekélyke gödröt ás a cserje tövében. A szájában tartott kupakkal egyetemben a frissen vájt mélyedésbe helyezi a fecskendőt, végül visszakotorja az eltüntetni vágyott holmikra a nedves illatú, humuszbarna földet. Talajszintig lapogatja tenyerével az újkeletű dombot. A természetesebb hatás kedvéért, száraz avarral is meghinti a hantot, majd felegyenesedik, visszatér a Toyota-hoz és vetkőzéshez lát. Kioldja fegyvertartó övét, a járgány csomagtartófedelére hajítja azt a pisztolyaival együtt. Száz-zsebbel ellátott kommandós nadrágjából előhalássza dobókéseit, de előkerül néhány izgalmasabb kellék is, úgy, mint ezüsthuzalból gyártott fojtózsinór, lycan-vértől feketéllő machete és néhány, kisebb méretű kukorica-gránát. Lehántja magáról kevlár-ötvözetből előállított, golyó-, kés-, vámpíragyar-, farkasfog-álló vértezetet, majd az alatta viselt, parányi méretű, speciális fémszemekből alkotott, sűrűszövésű, meglepően könnyű, de nagy teherbírású láncmellényt. Addig folytatja különleges chippendale show-ját, míg végül félresikerült bevetésből jött, elgyepált rohamosztagosból lassan szétklopfolt fejű civillé nem vedlik. Dolga végeztén végigpillant magán. Jókora acélbetétes bakancsot, fekete, sokzsebes vászonnadrágot, árnyalatban hozzáillő, rövid ujjú izompólót visel. Dögcéduláját ruhája alá rejti, frissen zsákmányolt napszemüvegét magán hagyja. Fegyverarzenáljából csupán a két pisztolyt, a hozzájuk tartozó tartaléktárakat, valamint két darab, rövid pengéjű dobókést visz magával. Ezeket gondosan elrejti öltözéke alatt, a többi gyilokeszközt az előzőleg levetett zubbonyába tekeri, majd a csomagtartóba helyezi. Ha már úgyis a kocsi fartájékán jár, körbenéz, hátha talál bármi használhatót a pótkeréken és az égőkészleten kívül. Elsőként ragadja magához a vörös kereszttel ellátott elsősegély-dobozt, de más hasznos dologra is szert tesz, úgy, mint: két flakon ásványvíz, egy zacskó sós chips, két tábla mogyorós csokoládé és egy durva szövésű pléd. Nadrágjának zsebeibe tömködi zsákmányát, lecsapja a csomagtartó fedelét, majd a kocsi anyósülés felöli oldalához lépve, óvatosan kinyitja az ajtót. Ezúttal nincs szükség kobragyors reflexeire, a kómázgató lány nem próbál kizuhanni az ülésről, tekintve, hogy annak háttámlájához dőlve, békésen alussza csipkerózsikaálmát. Mostanra már könnyei is felszáradtak, arcának püffedtsége is apadt valamelyest. Nincs más hátra, mint hordozható állapotba hozni Őkirálykisasszonyságát, így Rhange mélyen behajolva az utastérbe, a csomagtartóból szerzett, kéregbarna pokrócba csavarja Miss Rongybabát. A művelet korántsem egyszerű, azonban a nehezítő körülmények ellenére is viszonylag hamar sikerül végeznie a feladattal. Sérüléseivel és fájdalmaival mit sem törődve felnyalábolja a kukaccá csomagolt nőt, majd céltudatos léptekkel megindul a motel főépülete felé.
Kezeinek lefoglaltságából adódóan lábbal nyit be a vendégfogató helységbe, melynek összes berendezését csupán egy rozoga pult, valamint az a mögött kókadozó, hímivarú képződmény teszi ki. Azonnal felismeri a hordótestű, izzadékony fickót, aki álmatag tekintettel pillant fel kopottas, agyonforgatott Playboy-ából.
- Adj’ Isten. – recsegi a krumplifejű figura, aki Rhange-t az egyik, gyermekkorából ismert gyurmafigurára emlékeztet.
- Hasonló jókat. Van szabad szobája? – szegezi a kérdést Hordóhasnak azonnal a lényegre térve. Úgy dönt, most, itt, ezzel a humanoid egyeddel nem kezd udvariassági köröket futni.
- Akad néhány. – válaszol a színvonalas szálláshely felettébb segítőkész és módfelett esztétikus tulajdonosa.
- Egy elég lesz. – közli Rhange megfeszülő állkapoccsal, egyre sürgetőbb kényszert érezve az események meggyorsítására. Ekkor Gyurmafej a takaróba tekert, öntudatlan lányra pillant. Zsírosan verítékező homlokára mély barázdákat ekéznek az elméjében megmoccanó gondolatok, ödémás arca grimaszba torzul és mintha még a hónalja alatt sötétlő izzadságfolt is hízásnak indulna. Az eszméletlen lárvanő látványa olyannyira szokatlan lehet a számára, hogy még ritkán használt, rozsda rágta agytekervényeit is munkára bírja, csakhogy magyarázatot találjon a paranormális jelenségre. Rhange kiszúrja a fickó értetlenkedő tekintetét, látja erőlködését és arra az elhatározásra jut, hogy megkíméli a delikvenst a további szenvedésektől.
- A nejem. – mondja, jelentőségteljes pillantást vetve az alélt lányra. - Rendesen felöntött a garatra. Szelídnek tűnhet így kiütve, de nem hinné, hogy milyen kötekedő fúriává képes inni magát. Összeszólalkozott néhány szintén tintás, arrogáns tahóval, míg a retiken voltam. Épp fojtogatták, mikor visszaértem a helyszínre. Képzelheti, hogy felforrt az agyvizem. Lezúzták rendesen a képemet, de ők is bekaptak néhány sallert. Haza nem mennék ma, mivel a bunyó forgatagában elvesztettem a tárcámat, minden iratommal együtt. Azok a húgyagyú barmok biztos átböngészték az okmányaimat, így már tudják hol lakunk. Nem akarnék arra kelni, hogy bosszúszomjas vadállatok állják körül az ágyunkat baseball-ütővel. Ezért ma itt éjszakáznánk, holnap pedig hazamegyünk és értesítem a zsarukat. – fejezi be meséjét, majd mielőtt Hordóhas tiltakozva felmordulna, sietve hozzáteszi:
- Évek óta tartok a nadrágom belső zsebében pár száz dollárt a biztonság kedvéért. Elvégre sosem lehet tudni. Most is jól jött. Szóval tudok fizetni. – nyugtatja meg a felháborodni kész tulajt, majd szavainak hitelességét bizonyítandó addig ügyeskedik karjában pillekönnyű terhével, míg sikerül kihalásznia az említett zsebből néhány gyűrött bankjegyet.
- Remélem ennyi elég lesz. – azzal a pult piszkos lapjára hajítja a pénzt. Gyurmafej az elé dobott bankókra pillant vizenyős szemeivel, majd ismét felvezeti zavaros tekintetét Rhange szétcsépelt arcára. Rövid tűnődés után bólint, majd hátrakurjant feleségének.
- Margaret! Vendégek! 5-ös szoba. – közli le az adatokat amúgy tahó stílusban, mire a hátsó helységből előóvakodik egy zörgő csontú, beesett arcú, pókháló hajú asszony. Vézna, göcsörtös ujjai között kulcsot szorongat, görbe hátára rőzse, hajlott orrára bibircsók kívánkozik. Szótlanul, fejével int, hogy kövessék, majd nehézkesen kinyitja a málló festékű, koszos üvegű bejárati ajtót és kicsoszog az éjszakába. Rhange némán lépdel a rozzant jelenés nyomában, és bár már viszonylag messze járnak, a nyitva hagyott ajtón keresztül hallja még, ahogy a sok gyötrelmet megélt karosszék panaszosan felsír ránehezedő gazdájának tonnányi súlya alatt.
Az ötös számmal ellátott, méregzöldre mázolt ajtó előtt torpan meg a sovány asszony, hogy aztán hártyavékony bőrbe vont csontujjaival a megfelelő nyílásba illessze a kulcsot. Kattan a zár nyelve, feltárul az ajtó.
- Éjszakát. – nyikorogja a satrafa, majd sarkon fordul és elbaktat a főépület iránt.
- Jót. – morogja utána Rhange, majd belép a sárgásszürke falakkal határolt, áporodott levegőjű, lehangoló helységbe. Csupán felszínesen futtatja végig szemeit az ósdi, szúette bútorokon, az ablak előtt lógó molyrágta sötétítő függönyön, a keskeny, füstbarna ágytakaróval borított, kifeküdt hencseren.
- Fasza. – morran benyomásait összegezve, aztán az egyszemélyes fekvőalkalmatossághoz lépve gyengéden leteszi szuszogó rakományát, és a szoba túlvégében megbújó fürdőszoba feltérképezéséhez lát. Óvatosan, rémségektől tartva közelíti meg a tisztálkodó helységet, s nem kell csalatkoznia. Munkája során nyílt már alkalma ótvarosabbnál ótvarosabb helyeken járni, saját szemével látta miféle mocsokban és nyomorban képesek emberek élni, de akkor csupán külső szemlélője, s nem aktív szereplője volt a borzalmaknak. Nem mintha nagy igényei volnának, negatív jellemvonásai között nem tartja számon sznobizmust, azonban tiszta ágyat, mocsokmentes zuhanyzót és kevésbé pöceszagú wc-t igazán elbírna a szervezete. A gennysárga vízkővel és üszökfekete penésszel lepett fali-csempék és járólapok láttán csaknem elmegy a kedve a fürdéstől. De mivel kénytelen lemosni magáról a harc és a halál szagát, valamint muszáj ellátnia sérüléseit, rászánja magát a zuhanyzásra. Még akkor is, ha ezzel a vakmerő lépéssel kockáztat egy kellemes Hepatitis C-típusú fertőzést. Ám mielőtt magával kezdene foglalkozni, Foglyát kell rendbe szednie. Addig könnyű szerrel teheti ezt meg, míg a lány alszik. Ekkor elméjében átcikázik a gondolat: egy ájult illetőt csak úgy képes lefürdetni, ha ő maga is meztelen. Ellenkező esetben saját magán mossa ki ruhaneműit. Elvégre a vízsugár nem fog válogatni mosdatott és mosdató között, egyformán szórja majd mindkettőjükre az áldást… Egyetlen másodperc erejéig vacillál csupán, mielőtt döntést hozna. Eltökélten leemeli a napszemüveget az orrnyergéről, majd tekintetét a priccsen heverő szőkeségre szegezi. A halványan körvonalazódó ötlet ekkor végképp megszilárdul és megveti lábát elméjében. Közös fürdés lesz, elvégre a szükség törvényt bont és átír minden szabályt. Háborúban mindent lehet. E gondolatoktól fűtötten, céltudatos, hosszú léptekkel vonul vissza az ágyhoz, lehajol és kifejti bábjából a pillangót, azaz kiszabadítja a törékeny nőt a pokróc fogságából. Aztán megtorpan egy másodpercre, mikor tekintete az áttetsző, lágy esésű szövet alól kisejlő almakeblek ingerlő halmaira vetül, és bizony ott ragad. Agyából egy csapásra kiszalad a vér, hogy testének alsóbb, öv alatti régióiba áramoljék. Tisztában van vele, hogy a Célpontra nem szabadna nőként tekintenie, mégis képtelen elvonatkoztatni az előtte fekvő, gyönyörű teremtés igéző bájairól. A legtöbb esetben maximálisan ki tudja iktatni személyes vágyait és ösztöneit, tökéletes uralom alatt tartja testét, annak minden igényével és szükségletével együtt. Sőt, mi több, érzelmeit is képes hátrafalazni, hogy aztán robot-üzemmódra kapcsolva gépiesen végezhesse be feladatát. Viszont a mostani helyzet más. Pályafutása során, még soha nem kellett sebezhető, szelíd szépségű, fiatal nőt rabolnia. Eddig csupán vérszomjassá bőszült, kegyetlen, morálvesztett piócákkal volt dolga. Olyan fenevadakkal, akik már egyetlen, morzsányi darabkát sem őriztek egykori lelkük maradványaiból. Ujjai ökölbe szorulnak, kézfején élesen kirajzolódnak az erek az erőkifejtéstől, bicepsze megugrik felkarján, nyakán megfeszülnek az izmok. Önmérsékletet kell tanúsítania, elvégre ő nem állatias vágyak hajtotta ösztönlény, hanem katona. Muszáj visszaépítenie önfegyelmének omladozó várfalait. Eltépi tekintetét a szőkeség gusztusosan domborodó melleiről, aztán lezárja szemeit. Mélyet szippant, orrába, légcsövébe engedi a helységen terpeszkedő, sűrű, doh-szagú levegőt, majd lassan kifújja azt. Eközben Északi-sarki tájakat, végtelen hómezőket, jégtáblákat úsztató, ciánkék vizeket, metsző szelet, gleccsereket képzel maga elé. A módszer beválni látszik; enyhül a vérbővé duzzadt férfiasságát szorító feszültség. Kiropogtatja nyakát, felnyitja szemeit. Immár közönyösen képes végigpillantani Foglya sokat sejtető hálóinggel takart testén, annak merész domborulatain és lágy völgyein. Elszántan előrehajol, megragadja a drága kelmét és hanyag mozdulattal lehúzza azt a szőkeségről. Nem enged a kényszerítő erőnek, mely arra sarkallja, hogy tartson terepszemlét a fedetlenné lett női testen. Kissé elfordítja fejét, így szeme sarkából csupán részleteket érzékel: alabástromfehér bőrfelületeket, karcsú lábakat és a márványcombok találkozásánál kéklő selyembugyi háromszögét. Ő maga is vetkőzni kezd, az este folyamán másodjára, áthúzza fején pólóját, lerúgja bakancsait, megoldja övét és sliccének gombolását, majd hagyja földre hullani nadrágját. Megszabadul zoknijaitól is, fekete boxeralsójától azonban nem válik meg. Miután végzett, karjába emeli az alélt szépséget és kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se tekintsen avatatlan szemek számára tiltott zónák felé, a fürdőszobába vonul Foglyával. Berzenkedve bár, de belép a kicsit sem bizalomgerjesztő, szűkös fülkébe, majd könyökével vigyázva elfordítja a csap nyelvét. Csak remélni tudja, hogy kellemesen meleg vízpermetet, és nem vérfagylalóan jeges, avagy húsolvasztóan forró zuhanyt kapnak a nyakukba.

Annyira, de annyira unja már a sok sírást, ám mégsem képes gátat szabni gyakorta felbuggyanó könnyeinek. Túl zaklatott és túlságosan rémült ahhoz, hogy képes legyen lenyugtatnia magát. Alsó ajka megremeg, miként egy nagyobb légkortyot vesz, majd nyel le. A mozdulatot megismétli néhányszor, mialatt oly kínosan ügyel arra, hogy ne nézzen a volán mögött ülő Gyilkosra, akárha az Antikrisztus kísértené és vezetné egyenesen a Halálba. S talán így is van. Nem tudja merre tartanak, hová viszi őt a férfi, egyáltalán kikhez tartozhat. Az azonban egészen bizonyos a számára, hogy csakis az Apja miatt viszik oda, ahová kell. Őt akarják megzsarolni, éppen úgy, miként édesanyjával is tették halála előtt.
Az autó hangtalanul siklik a sötétségben, s csupán az autó fényszórója az, mi megvilágítja előttük az utat. A sűrű, magasra nyúló fák árnyékában magatehetetlenül száguld az ismeretlenbe, úgy ahogyan anyja is. Vajon ő is így érezte magát, amikor elrabolták? Vajon sokat sírt? Ha így is volt, Leah érezte, hogy nem azért, amiért ő hullajtotta könnyeit. Nem a félelem részegítette meg, hanem a fájdalom, hogy a családja miként fogja túlélni elvesztését. Túlságosan erős nő volt, egy olyan asszony, amilyen Leah mindig is lenni kívánt. De sosem lesz, ezt bizton állíthatja.
Térdeit feljebb emeli némileg, mialatt vékony, reszkető karjaival átöleli saját lábait. Tudja, hogy nem biztonságos így utazni, de aligha ez most a legnagyobb problémája, ugyanis egy esetleges autóbalesetnél sokkalta rosszabb vár rá, ha célba érnek.
Vajon sokáig kínozzák majd? - merül fel benne a kérdés, melyre választ valójában még csak meg sem próbál találni. A saját érdekében. Ereiben csörgedező vér kásássá fagy az iszonyattól, mi végigjárja testét. Holtsápadt arca előre mered, és a még vértől mentes kristálytiszta könnyeitől enyhén duzzadt szemei, kétségbeesve kísérelnek meg valamiféle támpontot találni, hogy merre lehetnek, hová tarthatnak. Mintha annyira jól ismerné a környéket! Nevetséges és botor próbálkozásai csakhamar kudarcba fulladnak, mikor elméje legmélyén felcsapó kárörvendő kacaj kiábrándítja álomvilágából, s emlékezteti őt arra, hogy alig hagyta el valaha is az otthonuk biztonságot rejtő falait, ekképpen a környéket sem fogja felismerni. Akkor ennyi hát... Ha apja nem talál rá még idejében, akkor édesanyja sorsára jut. Megkínozzák és talán rövidesen a végső halálba küldik lelkét. Nem lesz nehéz dolguk, hiszen átváltozás híján meglehetősen gyenge fizikummal bír, ellentétben a Gyilkossal, kit már látott harc közben. Egyenesen esélytelen vele szemben...
Fogalma sincs mennyi ideig lebeg gondolatai közt különféle halálnemeken merengve, csupán arra eszmél, hogy az autó lassítani kezd, végül pedig egy parkolóban áll meg. Felkapja fejét és rémülten tekint ki a szélvédőn, mely előtt hatalmas épület terül el lomhán. Egy motel. Rögvest felismeri, még azelőtt, hogy a vibráló vérvörös neonfeliratra egyetlen pillantást is vethetne. Ezt nem érti... nem itt kéne lenniük. Sehol fegyveres katonák hada, sehol egy hatalmas erőd, mi bármiféle bázisra emlékeztetne. Túlságosan normális, túlságosan biztonságosnak tűnik az épület egy emberrabláshoz. Mielőtt szólásra nyithatná ajkait, a férfi megelőzi őt. Hosszú idő után most tekint ismét komorrá rendezett, megtévesztően jóképű vonásaira. Zavartságtól fényessé váló íriszei lesiklanak a Gyilkos katona felsebzett hússzirmaira, melyekből néhány cseppnyi vér gördül felszínre. Noha még nem indult be átváltozása, a hatás nem marad el. Gyomra megrándul, akárha máris tudná, mire lesz később szüksége, saját ajkai pedig alig észrevehetően elnyílnak egymástól. Éledező ösztönei finom remegésben terjednek szét testében, gyomra hangosan megkordul vérének fémesen sós elegyétől. Szüksége volna egy kis vérre, ám tudja jól, hogy most nincs itt az ideje táplálkozni, és abban sem egészen biztos, hogy képes lenne egyetlen nyeletet is magához venni.
"Vérfarkas" - e szó, mi visszarántja ismét a jelenbe. Pupillái kitágulnak, vonásain vegytiszta rémület árnya suhan végig. Tehát igaz? Valóban segíteni szeretne rajta? Mi változott meg? A kérdés noha megfogalmazás nélkül marad, de még alkalma sincs feltenni, ugyanis mielőtt bármit is mondhatna, tű villan a parkolóban magasló lámpa aranyszín fényében. Riadtan siklana el előle, ám nem jut messzire, csupán egyetlen aranyszit csúszik odébb, mi meglehetősen kevésnek bizonyul. A injekció máris combjába mar, melynek szűró hatása halk szisszenést szakít felszínre. Kábító hatása rögvest végigszáguld végtagjain, mely végül elméjét masszasűrű sötét ködfányol alá vonja. Akármennyire is küzd ellene, a szer ellen esélye sincs... Mennyire ismerős érzés...


Jeges vízcsepp hullik az arcába. Elméjével még tompán érzékeli azt, ám szemöldöke alig láthatóan megmozdul a kellemetlen hatástól. A folytonossá váló cseppek sugara lassan tisztítják ki elméjét, azonban szemhéjaira ereszkedő ólómsúly, egy gramnyit sem fogy. Továbbra is szorosan lezárt szemhéjai alól kábán kísérel meg magához térni. Agya lassan forog, s így meglehetősen összefüggéstelen gondolatfoszlányai közül próbál meg utat törni józansága, hogy rájöhessen mi történik.
Elrablás... a Gyilkos... Motel... Fecskendő.
Ez a négy szó sejlik fel lelki szemei előtt. Azt azonban nem érti, hogyan is lett ennyire nedves. Ujjait bágyatagon mozdítja meg, miképp begyein rögvest egy szintén nedvessé vált csupasz bőrt érzékel. Női intuíciója rosszat sugall. Jaj ne... ugye nem? Bármennyire is erősen koncentrál, hogy felnyissa pilláit, képtelen rá egyelőre. Ajkai megremegnek a jeges vízsugártól, minek hatásaként szinte ösztönösen simul a némileg melegebb testhez, fel sem fogva önnön és a Gyilkos mezítelen mivoltát. A dermesztő hideg erősebbnek bizonyul egy arculcsapásnál. A szer hatása lassan visszahúzódik, így egyre több mindent képes érzékelni a környező külvilágból. Aranyszínű pillái megremegnek, végül pedig felnyílnak szemhéjairól. Csupán néhány sötétebbé vált fürt tapad arcába, hiszen hajfonata még mindig tartja magát a viszontagságok ellenére. Másodpercről-másodpercre egyre több mindent képes felfogni, míg végül rájön arra, hogy ki az, aki vele szemben áll, pontosabban fogalmazva, ki az, aki a karjai között tartja. Azonnal megkísérel elhúzódni tőle, azonban még a szer hatásaként mozgása meglehetőst koordinálatlan, így csaknem elvágódik a nedves zuhanylapon, amelyen mindketten állnak.
- Mégis... mit... művel? - teszi fel a kérdést akadozón, egyrészt a szörnyűségesen hideg vízsugár, másrészt pedig a kábítószer hatásaként. Ujjai akaratlanul erősebben vájnak karjaiba, hogy képes legyen egyhelyben tartani magát, mialatt egyre csak menekül a dermesztő jégcseppek elől. Na de várjunk csak... Ha zuhanyzóban állnak, akkor ő most...?
Lebillenti fejét, hogy végignézzen magán. Meztelen...
Karjait olyan gyorsan vonja el a férfiról, akárha nem is jeges víz alatt állnának, sokkal inkább tűz égette volna ujjbegyeit. Hirtelen maga elé kapja mindkét végtagját, hogy kebleit takarja Elrablója elől. Mégis... hogy merészeli?!
Legszívesebben felsikkantana, ám ehelyett összekaparja lassacskán visszatérő lelki - és fizikai erejét, végül pedig kiszökken a hűvös vízsugár alól. Szökési kísérlete csupán a zuhannyal szemben elhelyezkedő furcsa, nem kevésbé aggasztó foltokkal "ékített" mosdókagylóig terjed, ugyanis ismét megszédül. Azonnal megkapaszkodik a megviselt porcelánba, majd hátat fordít a férfinek, hogy legalább keblei ne legyenek annyira nyíltan előtte. Legalább a bugyijától nem szabadította meg...
- Miért vagyunk itt? És... miféle szert fecskendezett belém? Be vagyok... kábítószerezve? -nyögi ki a kérdést, mialatt jeges borzongás tép végig idegpályáin, a bőrén végigszántó jegyes vízcseppektől. Felemeli fejét ismét, hogy könnyebb legyen összeszednie magát. Tisztítatlan tükrön át, a Gyilkost pillantja meg ismét, kinek meztelen felsőtestét most először van alkalma végigtekinteni. Élesen kirajzolódó izmait, sűrűn barázdálják felsőtestét. Körülmények és kába eszmélete ellenére is utat tör a gondolat, a gondolat mi egyszerre riasztja meg, és hevít néhány fokot testhőjén. Sosem látott nála gyönyörűbb férfit. Sérülései és bevérzett tekintete ellenére, egy pillanatra mást is érzékel. Másként tekint rá, mint akkor, amikor felkutatta őt saját otthonában, vagy amikor a Vérfarkasnak rontott puszta ököllel.
Tüdejében rekedt levegőt lassan engedte ki enyhén kékké fagyott ajkain keresztül.
- Azt mondtad... hogy segíteni akarsz? - szökik ki az újabb kérdés, melyet immáron józanabb, nyugodtabb szopránján fogalmaz meg.