Állkapcsa megfeszül, majd bosszúsan felpillant újságjából, mikor az irodára ereszkedett, jótékony csendet kopogás szeli ketté. Két diszkrét koppanást egy erőteljesebb követ. Felvonja egyik szemöldökét, aztán anélkül, hogy kiengedné hosszú ujjai közül a hírlapot, maga felé dönti bal karját és tekintetét a csuklójára szíjazott Tag Heuer óra bitumenfekete, platinával futtatott számlapjára szegezi. Még tíz sincs. Szemöldökei összeszaladnak, szája felett megrándul egy izom. Tadarkh, aki egy személyben testesíti meg titkárát, komornyikját és legfőbb bizalmasát, pontosan tudja, hogy nem veszi jó néven, ha bárki is megzavarja szokásos délelőtti elvonultságát. Csakis komoly indokok késztethetik a török származású, szabálytisztelő mágust arra, hogy ebben az órában alkalmatlankodjék.
- Remélem meghalt valaki. – szól fennhangon tudva, hogy az ajtón, annak vastagsága ellenére, gond nélkül átszüremkedik öblös orgánuma.
- Szabad. – teszi hozzá, miközben tekintetét visszavezeti az imént böngészett cikkhez, melyben a hatóságok arra buzdítják az emberi lakosság harciasabb, lövészetben jártas tagjait, hogy jelentkezzenek önkéntesnek a természetfeletti „torzszülöttek” ellen vívott háborúba. A toborzást a helyi rendőrőrsökön végzik, náluk van mód fegyverviselési-, és gyilkolási engedélyért kilincselni. Érzi, ahogy vérnyomása megemelkedik kissé az uszító hangvételű, vérlázító tartalommal bíró irományt olvasva. Tehát a halandók már ott tartanak, hogy legalizálva az öldöklést minden surmó kezébe fegyvert nyomnak. Statáriumot hirdetve gátlástalan, fékevesztett vérontásra ösztökélik a népet. A halandók pedig vérszagtól tébolyodottan végre szabadon kiélhetik gyilokvágyukat, akadálytalanul hódolhatnak vadász-szenvedélyüknek. Bátran lőhetnek embernek látszó halhatatlanokra, varázstudókra, és az elszántabbak még különleges képességeket birtokló fajtársaikat is célkeresztbe kaphatják. Kretének kibaszott klubja. Hadjáratot indítani a náluknál különbek ellen? Esélytelen és végtelenül ostoba próbálkozás. És bár minden bizonnyal temérdek áldozatot szednek majd, végül vereséget szenvednek. Hiába vetik be a hadsereget, hiába szólítják hadba az alvó és az aktív ügynököket, hiába fegyverzik fel az xbox-on nevelkedett, zombiölő játékokra élvező nemzedéket, alul fognak maradni. Bukásuk oka egyszerű: az ember az evolúció zsákutcája, akárcsak a gomba. A halandók nem birtokolnak különleges képességeket, az agyuk primitív és korlátolt, a testük erőtlen és sebezhető. Magukat nem, csupán pusztulásra ítélt, technomán világukat építgetik és ezzel egyre közelebb sodródnak végzetük, a teljes megsemmisülés felé. Erkölcseik, etikai érzékük, ha volt is valaha, mára romokban hever, erőszakos gondolataikat a vég nélküli rombolás, a vérontás iránti vágy uralja. Kismértékben dühíti ugyan az emberek e nyílt színi, totálisan alaptan önteltsége, de végeredményben nem bánja a dolgot. A gyilkolászás ellen sincs semmiféle kifogása, míg az övéit el nem érik, és meg nem perzselik a csetepaté lángnyelvei. Felőle aztán a begőzölt halandók annyi agyarast, holdimádót és kéttermészetűt mészárolnak le, amennyit csak akarnak. Az üzletnek kifejezetten használnak a háborús idők. Elvégre egyre több emberfeletti, üldözött lény fordul a mágusokhoz segítésért. Sőt, olykor még egy-egy elszántabb vadász is felkeresi nemzetségének tagjait rontás-rátétel, átokhintés, nyomkeresés ügyében. A varázskufárok tolla pedig vastagon fog, különösen a szükség idején. Igazán nem lehet oka panaszra, elvégre az ipar virágzik. Még ha az véráztatta talajból sarjad is ki.
Belső monológjából Tadarkh érkezése szakítja ki. Érzékeli az ajtó nyílását, noha hangtalanul fordul el a masszív falap a fémzsanérokon. Ám egy kósza, árulkodó légáramlat beszökik a küszöböt átlépő mágus mellett és elérve hozzá szellemujjaival kacéran végigsimítja arcát. A légies érintésről elméjébe villan egy múltbéli jelenet, melyben egy ébenhajú szélboszorkányt kefél misszionárius pózban. Emlékszik a nő bőréből felszivárgó szantál illatra, sötét, hullámos fürtjeinek selymességére, kebleinek és fenekének gusztusos kerekségére, elhaló gyönyörsóhajaira és az általa támasztott hűvös szellő cirógatására. Emlékszik arra a borzongatóan hideg, lágy széllökésre, mely ingerlőn simogatta végig verítéklepte hátát, miközben keményen pakolta a boszorka sikamlós, forró ölét.
Ajkaira kéjes vigyor kúszik az emlék hatására, majd elhessegeti magától a tetszetős képet, kiejti ujjai közül a sajtóterméket és felpillant az asztala elé lépő, ötvenesnek látszó, valójában háromszázhúsz esztendős férfira.
- Azért zavartál meg, mert… – kezd bele a magyarázkodásba Tadarkh helyett, miközben lemállasztva szájáról az azon terjengő, élveteg vigyort hátradől kényelmes bőrfotelében. Felkönyököl a finom kecskebőrrel kárpitozott karfára, precízen egymáshoz érinti két kezének ujjbegyeit és e várakozó pózba helyezkedve alaposan végigfürkészi a mahagóni asztal túlvégén ácsorgó mágus csontos, bronzbőrbe vont arcát. Sorra veszi a látottakat; a halántéknál őszbe forduló, egyébként humuszbarna, göndör fürtöket, a zavarbaejtően magas, ráncbarázdálta homlokot, a hosszú, egyenes vonalú orrot, a vékony ajkakat, a keskeny, szőrtelen állat, az olajbarna szemöldökök alatt megbújó, azokkal harmonizáló árnyalatban sötétlő íriszeket. Aztán tekintete lejjebb siklik a vékony nyakra, melyen idegesen páternoszterezik a kicsi porckinövés, más nevén az ádámcsutka. Az olajos fényű, göndör fürtök lenyúlnak egészen a féri inggallérjáig, ám hófehér szövettel takart vállait már nem érinthetik, túlontúl kurtának bizonyulva a feladathoz.
- Mert az Apja ezt küldte. És meghagyta, hogy haladéktalanul jutassam el Önhöz. – fejezi be a megkezdett mondatot a mágus, majd rá jellemző légiességgel az asztalra helyezi a jobbjában szorongatott könyvszerűséget. Khan szemei résnyire szűkülnek, baljós előérzet fészkeli be magát tudatába, miközben tekintetét a felpolírozott falapon szürkéllő kötetre vezeti.
- Mi a retek ez? – kérdezi elmélyült hangon, egyelőre nem nyúlva a rejtélyes küldemény után. Kutató pillantása végigsiklik a címtelen, szerzőtlen, cirka harminc lapból álló iromány hamuszürke bőrborítóján.
- Apám nem sűrűn küld ajándékot. Ám ha mégis megteszi, abban sosincs köszönet. – mormogja bizalmatlanul méregetve a könyvfélét.
- Mr. Woodrow azt üzente, hogy minden szükséges instrukciót megtalál az első oldalon. – közli Tadarkh rezzenéstelen arccal, majd mivel látja, hogy ura ódzkodik a küldeményért nyúlni, mutatóujját a könyv fedőlapjához érintve, elegáns mozdulattal közelebb tolja a nemzetségfőhöz a talányos irományt.
- És ha elégetnénk? – mereng Khan, miközben elválasztja ujjait egymástól. Gyanakvó tekintetét a titokzatos tárgyon tartva állához emeli jobbját és megsercegteti két napos borostáját.
- Ne gyerekeskedjen, Uram. Ez csupán lapok halmaza. – válaszolja Tadarkh rosszul leplezett kedélyességgel bársonyos tenorjában. Aztán megtörik vonásainak merevsége; szájának szegleteiben mosoly vibrál, az arcára kúszó vidor kifejezés elmélyíti a külső szemzugaiból kifutó szarkalábakat.
- Örülök, hogy jól szórakozol. – dörmögi Khan fel sem pillantva a törökre, majd bal kezének mutató-, és hüvelykujja közé csippenti kedvenc, arannyal futtatott golyóstollát és vigyázva megbökdösi vele Apja kétes kilétű ajándékát. A gyanús könyvszerűség nem robban szét és nem szivárog fel belőle maró gáz, vagy füst, esetleg azok veszedelmes elegye sem. A nem túl vaskos kötet passzívan, ártalmatlanul heverészik a mahagóni falapon. Ám a tárgy látszólagos veszélytelensége nem nyugtatja meg Khan-t. Talán kissé túlreagálja a dolgot, de mentségéül szolgáljon, hogy eleget élt már a leköszönt nemzetségfő mellett ahhoz, hogy tudja, az idősebb Woodrow sosem küld szuvenírt senkinek merő szívjóságból. Még saját fiának sem. Sőt. Neki pláne nem szokott pozitív meglepetésekkel kedveskedni. Ennek fényében tehát nincs csodálkoznivaló azon, hogy egészséges gyanakvással viseltetik a különös és főként nem várt ajándék iránt. Megböki még egyszer tollával a könyvet, majd homlokráncolva, egy mély, beletörődő sóhaj kíséretében kiejti ujjai közül a drága írószerszámot és immár puszta kézzel nyúl a kötetért. Rátenyerel a felirattalan fedlapra és annál fogva maga elé húzza a szerzeményt.
- Legyen, aminek lennie kell. – szűri fogai között, majd felüti a könyvet, ám nem az instrukciókat tartalmazó első oldalnál. Elengedi borostafuttatta állát, majd felszabadult jobbjával vakmerőn belelapoz a kötetbe. Aztán jégszoborrá dermed a látottak hatására. Döbbenetében felvonja először a jobb, aztán a bal szemöldökét is, agyában egy pillanat erejéig áramszünet áll be. Tekintete mereven szegeződik a tizenhármas számmal jelölt képre, melyről egy fahéj-barna hajú, aventurin-zöld szemű szépség néz vissza rá. Összevonja szemöldökeit, majd újra felhúzza őket. Megismétli néhányszor a mozdulatsort, végül felpillant Tadarkh-ra, aki szintén a barna cicababa képét figyeli. Elégedetten látja, hogy az idősebb mágus arcán is értetlenség és megrökönyödés tükröződik. Mindazon érzelmek, melyek benne is munkálkoldnak. Visszavezeti tekintetét a könyvre, hogy ezúttal részletekbe menően mérhesse fel a bige gyönyörű vonásait.
- Mutatós darab. – dörmögi, miközben fürkésző pillantása végigsvenkel az ovális formájú arcot közrezáró, fényes, bársonyosnak tetsző fürtökön, a pimasz, hetyke orron, a sűrű pillák keretezte, macskás szemrésben bujkáló, szürkés-zöld íriszeken, a félbetört ceruzához hasonlatos, merész ívű szemöldökökön, az érzékien telt, egyforma dússágú felső-, és alsó ajkakon. Miután alaposan kinézelődte magát emlékezetébe vési a Macskanőt jelölő, tizenhármas számot és lapoz egyet a könyvben. A következő oldalon aranyhajú, nefelejcskék szemű, ifjú nő látható. A fénykép mellett feltüntetésre kerültek a szőkeség személyes adatai és külső-belső paraméterei. Ezek szerint Miss Aranyfürt száhatvanöt centi magas, ötvenkét kiló, szereti a kutyákat és, szelíd vonásait meghazudtoló módon, rajong a horror-filmekért.
- Mi a farkam ez?! – hörren Khan, miközben végigpörgeti a könyv lapjait. Jól sejti, minden oldalon más-más bige látható. A fotók mellett pedig megtalálható minden szükséges, vagy kevésbé szükséges információ az illető szokásairól, pozitív és negatív személyiségjegyeiről, testi és szellemi adottságairól.
- Mint valami kicseszett katalógus… – mormogja maga elé. És amint elhagyja száját a fejében megfogalmazódott gondolat, leesik neki a tantusz. Érzi, ahogy az elméjében szöget verő gyanú lassan bizonyossággá markánsodik. Ezzel párhuzamosan agyát elönti a méreg. Mintha savval öntöznék az idegrendszerét. Cifra káromkodást morzsol el fogai között, majd ingerülten összecsapja a könyvet.
- Ezt nem hiszem el. – szőri fogai között indulatokkal átfűtött, mélyen morajló hangon, majd felpattan foteljéből és megkerülve az asztalt zaklatottan járkálni kezd pazar berendezésű irodájában. Zöld íriszei világítani látszanak a bennük lobogó dühlángok izzásától, ajkait vékony vonallá préseli a harag. Eközben Tadarkh a könyvért nyúl, felüti annak első oldalát és átfutja a „használati utasítást”. Aztán hangos hümmögésekkel és torokköszörülésekkel kommentálja az olvasottakat. Khan nem pillant a mágusra, nem nyitja szólásra száját. Úgy dönt, mérgében árkot jár a helységben leterített perzsaszőnyegbe. Valaha az Apja irodáját ékesítette a méregdrága kárpit, és bár tudja, hogy a bosszú meglehetősen kicsinyes módját választotta a revansvételre, ez nem gátolja meg abban, hogy csak azért is rojtosra tapossa a rohadt szőnyeget. Hosszú, feszes léptekkel szeli át a szobát, haragduzzasztotta izmain pattanásig feszül a márkás, fekete ing. Végül elunva a gyalogtúrát az üvegkazettás, padlótól plafonig nyúló ablakhoz lép és dühtől égő tekintetét az alant elterülő, terebélyes park egyik növényóriására szegezi. Az égbe nyújtózó, lombját vesztett, ősöreg tölgy meztelenségében is méltóságteljes felsőbbrendűséggel magasodik ki az őt közrefogó, nála jóvalta kisebb és ifjabb fák sokaságából. Alaposan megnézi magának a sokat látott, vastag, göbös ágakat, majd zord tekintete továbbsiklik és a levéltelen kőrisek és tölgyek karéjában szürkéllő, mesterséges tóra tapad. A nyáridőben azúros kékségű víz már-már színtelennek hat a téli, hófelhőktől fakó égbolt alatt. Aztán Tadarkh diszkrét, figyelemfelkeltő köhintése töri meg az irodára ereszkedett, vattaszerű csendet.
- A szülei azt óhajtják, hogy… - kezd bele mondandójába a magas, szikár testalkatú férfi, ám nincs módja folytatni azt, ugyanis Khan félbeszakítja.
- … válasszak menyasszonyt a nemzetség tagjai közül. Voltak olyan kegyesek és összegyűjtötték számomra az ideális jelölteket. – dörmögi fogcsikorgatva, miközben íriszei jégkék színt öltenek. Számíthatott volna erre. Az Anyja gyanúsan sokszor emlegette az utóbbi időben, hogy unokákat szeretne. Az Apja pedig megválasztása óta azt hajtogatja, hogy a varázstudók csakis egy megállapodott, asszonnyal és törvényes utódokkal rendelkező vezetőt fogadnak el nemzetségfőnek. Egy nőfaló hírében álló, elkötelezettségtől tartó aranyifjú sosem lesz képes rendet tartani a felekezet lázadozásra hajlamos tagjai között. Különösen ezekben a zavaros, háborús időkben.
- Hozd a tizenhármast. – morran hátra válla felett, metsző pillantását a szürkéllő tótükrön tartva. Abban a pillanatban, mikor Tadarkh mögött bezáródik az ajtó és halk kattanással a zár nyílásába csusszan a réznyelv, a víz felszínét a partvonaltól kiindulva fehér dérvirágok futják el. A zúzmaraszirmok ezüstcsillámos tengere végül beteríti az egész tófelszínt, míg végül jégbörtönbe zárják és mozdulatlanná dermesztik a vizet.

Lövése sincs róla, hogy mennyi idő telt el – talán csak percek, de az is lehet, hogy órák röppentek tova - azóta, hogy hű alattvalója mindig komoly, most mégis furcsán kedélyesnek tűnő ábrázattal távozott az irodájából. Talán az időérzéke is éppúgy megfagyott, ahogy a hatalmas, gondos kertészkezek által rendben tartott park ékességének, azaz a mesterségesen kialakított, lombtalan fatorzók ölelésében szürkéllő dísztó általában lágyan fodrozódó, jelenleg jégréteg alá szorult víztükre.
A kötelező nász nyélbeütésén és a kényszerű családalapításon való merengés erőteljesen leköti gondolatait, azonban korántsem annyira, hogy közben fel ne bukkanjon elméjében a kiszemelt nő begyűjtésére induló Tadarkh arckifejezése.
Az az áruló török! Nyilván remekül szórakozik a nyomorán. Legalábbis erre engednek következtetni a jól leplezett, de azért szembetűnő jelek; a mágus szájának szegleteibe vésődött, halvány mosolyráncok, valamint az íriszeit belülről megvilágító virgonc lángnyelvek. Káröröm ide, vagy oda, biztos benne, hogy a szokatlanul vihánc mágus szájáról le fog fagyni az a kedélyes mosoly, amint szembesíti őt legújabb feladatával. Az eleinte csupán ötletkezdeménynek induló gondolatcsíra mostanra vaskos eltökéltséggé fejlődik benne. Az elméjében szárba szökkenő, gonosz terv galád félvigyort fest képére. Legszívesebben démoni kacajt hallatva egymáshoz dörzsölné tenyereit, ahogy egy jó összeesküvőhöz illik. Sőt, mi több, kedve szottyan elismerően vállon veregetni magát az egyre tetszetősebb, ármányos gondolat dédelgetése közben. Lelki szemei előtt máris felsejlik Tadarkh kővé dermedő, mosolytalanná komoruló ábrázata. Ördögi tervének kovácsolgatásával foglalatoskodva elfordul az ablaktól, valamint az eddig szemlélt, jégvirágmezővé fagyott tóról, hogy a helyiség egyik sarkában elhelyezett bárszekrényhez vonuljon. A márkás whiskeyket és konyakokat kínáló mahagónifából esztergált bútordarab elé lépve poharat ragad, majd szabad kezének ujjai közé csippenti a jég adagolására szolgáló ezüstcsipeszt és annak hathatós közreműködésével három jól fejlett kockát ejt a baljában szorongatott üveghenger aljára. A csipeszt aztán huszonnégy éves Chivas-t tartalmazó, szögletes üvegre cseréli, melynek tartalmából legalább hat centiliernyi borostyán folyadékot löttyint az olvadozó kristálykockákra. A jég jellegzetes csörrenéssel üdvözli a nyakába zúduló alkoholt, aztán máris a gabonapárlat optimális hőmérsékletűvé tételéhez lát.
Khan gyakorlott mozdulattal forgatja meg a hűvös párától opálossá fátyolozódott poharat, ekképpen gyorsítva meg a whiskey hűtésének folyamatát, majd orrához emeli az italt és mélyet szippant annak csípős aromájából. A szúrós, füstös, fás illatarzenál végigszáguld felkarcolt orrjáratain, aztán légcsövének nyálkahártyáját megmarva berobban tüdejébe. Hörgőit szinte lángra lobbantja az égetett szesz tüzes odőrje, ám – tudja jól - igazi eredményt csakis a párlat megízlelésével érhet el. E gondolattól hajtottan ajkai közé illeszti az áthűlt pohár száját és emberes kortyot ereszt nyelvére annak aranyló, ideálisan hűs tartalmából. Átforgatja szájában a magas maligánfokú, folyékony tűznek ható italt, hagyja, hogy ízlelőbimbóit felperzselje a hidegen is begyújtott benzinként lángoló, patinás Chivas. Az ízlelgetés rituáléjának befejeztével leereszti égő torkán a szájában átlangyosodott kortyot. Gyomrába mintha bomba robbanna; szöveteit parázslani érzi, sejtjei milliárdnyi, mikroszkopikus csillagszóróként szikráznak. Az alkohol azonnal véré válik benne; a tűzfolyam pezsegve, forrva száguld végig testében, gyomrából kiindulva eljut feje tetejéig és lábujjainak hegyéig is.
A második kortyot már nem érzi olyan ütősnek, mint az elsőt, noha gyomra újfent lobot vet, amikor belézúdul az ír szeszipar elvitathatatlan hozzáértését méltató, hörpintésnyi műremek. A harmadik, utolsó adagnál azonban már arcizma sem rándul.
Abban a pillanatban, hogy – újabb fordulóra invitálva magát - kinyújtja jobbját a borostyánszín nedűt tartalmazó üveg után, halk, de határozott, kurta kopogássorozat üti meg füleit. Egyik szemöldöke megugrik és bár túlzás volna azt állítani, hogy alkoholtól égő gyomra megremeg az izgalomtól, de különös, kíváncsiságba oltott várakozás csiklandozza meg belülről.
Lassan fordul a feltáruló ajtó felé, tekintete a küszöb túloldaláról beszóló, azóta már ismét zord ábrázatot öltött törökre villan. A mágus arcán tükröződő komolyság ikertestvérét ölti fel saját vonásaira, miközben a Tizenhármas nevét hallva beleegyező bólintással jelzi Tadarkh felé, hogy készen áll vendégének, azaz potenciális arájának fogadására.
A helyiségbe lépő nő minden képzeletét felülmúló küllemmel és delejező vonzerővel bír. Olyannyira, hogy Giorgio Armani ihlette, fekete szövetnadrágja mögött egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt kőkeménnyé merevedik a vesszeje. Jogarának vérbővé válása nem vonja el annyira a figyelmét, hogy képtelen legyen alapos műgonddal felmérni irodájának újdonsült ékességét. Vágylángok perzselte, visszazöldülő, nyíltan fixírozó pillantása ráérősen – minden parányi részletet precízen megfigyelve – siklik végig a dugnivaló boszorkány tökélyre szabott bájain. A tűzpiros, erősen korhatáros gondolatok beindítására szolgáló tűsarkú cipőknél kezdi a mustrát, majd feljebb vonja fürkésző tekintetét a szénfekete, fényes, feszes műbőrbe csomagolt, karcsú lábszárakra. A testre tapadó, formákat kihangsúlyozó nadrág alól elősejlő, tetszetősen csontos térdek megszemlélése után a nőiesen izmos, férfiderekak ölelésére termett combokat veszi górcső alá. Még feljebb haladva íriszei mohón falják a cseresznyeszín, passzos, pántnélküli top alá szorított vékony hasat és almányi, se nem túlzóan telt, se nem lapos, ideális méretű mellek marokbaillő gömbjeit. A vörös szövet által szabadon hagyott, kihívóan mély dekoltázs látványa újabb adagnyi lángforró vért áraszt merevedésébe, mely immár feltűnő dudorként jelentkezik nadrágjának elején. Meg sem kísérli eltakarni vágyának szemmel látható megnyilvánulását, had tudja meg a kicsike, hogy milyen hatást vált ki a nemzetségfőjéből. Sosem volt szégyellős típus, mindennek tetejében pedig ivaréretté válása óta buzgón kereste azokat a lehetőségeket, amikor zavarba hozhatta a gyengébbik nem képviselőit. Véleménye szerint nincs a Világon izgatóbb dolog egy kipirult arcú, hőhullámokkal küzdő nőnél. E jelenséghez csupán az a magasztos pillanat érhet fel, amikor a szégyentől pirongó virágszálak végre feladják az ellenállást és a szenvedély hevében égve, készségesen kitárják előtte illatos szirmaikat, hogy nektártól csöpögő kelyhükhöz engedjék őt.
A bársonyosnak tetsző keblek közé ékelődött ösvény megszemlélését és emlékezetbe vésését követően a hamvas porcelánbőrbe burkolt kulcscsontok finom körvonalaira irányítja figyelmét, majd a keskeny, kecses hattyúnyak, az azon futó, lágyan lüktető, halványkék erek és a törékeny, lágyan elősejlő gégeporc képét rögzíti elméjében. Végezetül, terepszemléjének megkoronázásaként, Miss Tizenhármas szépen metszett, gesztenyebarna tincsek keretezte vonásai kerülnek sorra. Tekintetét olyan részletek vonják magukra, mint merész ívű, a revízió tárgyát képező alany hajszínével harmonizáló árnyalatban sötétlő szemöldökök, enyhén mandulavágású szemrésekben zöldellő, aventurinszín, élénk csillogású íriszek, szemtelenül fitos orr, makacsságról árulkodó, kihegyesedő áll, szenvedélyes habitust feltételező, buja vonalú, érzékien dús ajkak.
Állkapcsát megfeszítve hessegeti el magától – legalábbis egyelőre - az elméjében körvonalazódó masszívan korhatáros képeket, miközben – egyetlen pillanatra sem eresztve el tekintetnének fogságából a nőt - leteszi kiürült poharát a bárszekrény fényessé polírozott lapjára.
- Tizenhármas. Legyen üdvözölve szerény hajlékomban. – szólal meg mélyen morajló, bársonyos basszbaritonján, majd lusta ragadozóléptekkel megindul csábos Vendége felé.
- Szerencséje van, Honey. Módfelett vágykeltőnek találom. Mint látja. – folytatja gondolatmenetét, egyértelműen domborodó sliccére célozva. Oda sem pillantva, egyetlen kézmozdulattal bocsátja el Tadarkh-ot, aki kilépve az irodából csendben teszi be maga után az ajtót.
- Nyilván felmerült már Kegyedben a kérdés, hogy miért hozattam ide. A helyzet merőben szokatlan, és nyilván első hallásra kissé… mellbe fogja vágni. Azonban, miután túljutott az első sokkon és én részletesen felvázoltam, hogy miért is éri meg Önnek együttműködnie velem, garantáltan rá fog bólintani a dologra. Nem mintha a „nem”-et elfogadnám válasznak. Ez az üzlet mindkettőnk számára előnyös és kifizetődő lehet. Már ha alkalmasnak találom arra, hogy bevonjam. – mondja komoly, hivatalossá színezett hangtónussal, miközben – sebesült prédáját becserkésző nagymacska módjára - körbejárja „áldozatát”, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tüzetesen megszemlélhesse Arajelöltjének fartáji bájait is. A nő hetyke, keménynek tetsző feneke láttán megtörik arcának zordsága és széles, kéjsóvár vigyor terül el képén.
- Eddig alkalmasnak találom a feladatra. – morogja orra alatt, somolyogva, aztán néhány másodperc múlva újfent szóra nyitja ajkait.
- Foglaljon helyet, Tizenhármas. Megkínálhatom egy itallal? Gyanítom szüksége lesz némi szíverősítőre az információk befogadásához. – jegyzi meg kissé csúfondárosan, előzékeny gesztussal az íróasztalával szemben elhelyezett, méregzöld bőrfotel felé intve, míg ő maga leplezetlen, kaján vigyorral száján, hosszú, céltudatos léptekkel visszatér a bárszekrényhez, hogy ismét feltöltse és használatba vegye elárvult poharát.