Karba font kezekkel, egyik vállával a templom falának dőlve figyeli Őt. Malachitzöld tekintete mereven szegeződik a Kiválasztott hosszú, aranyló fürtjeire. Arcát jelenleg nem látja, de tudja jól, szomorkás, angyalian szelíd kifejezés uralja szépen metszett vonásait, ahogy mindig. Fülébe kúszik a misét tartó, kövérkés, pirospozsgás arcú pap öblös, már-már szuggesztív baritonja. Isten Szolgája éppen azt taglalja, hogy a Gonosz ellen vívott harc leghatékonyabb eszköze a bátorság. Való igaz, nem árt, ha a szív birtokolja a bátorság erényét. Ám ez, saját bőrén tapasztalta már nem egyszer, meglehetősen kevés. A Gonosz magasról tesz arra, hogy mennyire gyáva, vagy szilaj jellemű, esetleg vakmerő az, aki ellene szegül. A Lelki Erő szép dolog. Viszont az emberi természet szerves részét képezi a gyengeségre való hajlam. Az emberi Lélek túlságosan is érző. És a benne feszülő, szélsőséges érzelmek és indulatok sebezhetővé, kiszolgáltatottá teszik azt. A Gonosz tudja, hogy milyen húrokat kell megpengetnie, hova kell ütnie, ha el akarja érni a célját. Zsarol, csal, kecsegtet, csábít, fenyeget. Szép szavakkal bűvöl, érzelmi terrorhoz folyamodik, de bármilyen eszközhöz nyúl is, legtöbbször babért, azaz Lelket arat. A Pokollények buzgóbbak, eltökéltebbek, mint valaha. Még sosem volt ennyire nagy a fenyegetettség. A Jó és a Rossz egymásnak feszülése napról napra vehemensebbé, ádázabbá válik, és e csatározás egyre több áldozatot követel. Úgy hullanak a Lelkek, akár a sárgává szikkadt falevelek őszidőben. A Démonok bekeményítettek, és ha tartani akarják velük a lépést, nekik is így kell tenniük. Eltökélt, szívós, rendíthetetlen katonákra van szükség. Michael, az Úr Pallósa, pedig mindent elkövet, hogy elszánt, rendíthetetlen harcosokkal gyarapítsa mennyei seregét. A Bosszúállók száma növekszik, miközben a Pokol is csak úgy hányja magából a szívós, célratörő Zsoldosokat. A helyzet már odáig mérgesedett, hogy Mennyei Harcosokat rendelnek a megóvandó Lelkek mellé testőrként. Az átlagos Őrangyalok képtelenek megvédeni Őrizettjeiket. A Démonok pedig kíméletlenek és kegyetlenek. Piszkos eszközökkel kijátsszák, erőszakosságukkal legyűrik a békés természetű, jámbor Őröket, és noha általában végezni nem tudnak velük, megkínozva, súlyos sérülésekkel hagyják hátra őket.
Ő is ezért van itt. Érzéketlen, harcedzett Bosszúálló, afféle angyali „kommandós”, akit a Pokollények elleni küzdelemre képeztek ki. Halandóként számos ütközetben jeleskedett, hadjáratokat végigjárt, sokat tapasztalt tusázó volt, aki halálos sebet kapva a harcmezőn adta vissza lelkét az Úrnak. Michael meglátta benne a lehetőséget és harcosainak sorába emelte. Hozzávetőlegesen háromezer-ötszáz éve már, hogy a Szent Háborúban Démonokkal vív nap, mint nap, és eleddig minden ütközetből győztesként került ki. Mostani küldetése némileg eltér az eddigiektől, mindazonáltal szorosan kapcsolódik eredeti feladatköréhez.
Julia Stanford. Halálos betegséggel sújtott, fájdalmaktól gyötrődő testbe zárt, makulátlan, tiszta Lélek. Egy Lélek, ki az Arkokból és Bölcsekből álló Angyaltanács szerint érdemes arra, hogy a Mennybe emeltessék. Lényének szelídsége, megtöretlen erénye, szívének nemessége biztosítja számára, hogy szárnyakkal, glóriával, természetfeletti erővel ruháztassék fel. Tanoncként egy Bölcs mellé kerül, kinek okításait és útmutatásait követve hosszú évek alatt Követté válik, aztán Őrangyallá fokozzák, végül Védővé lép majd elő. De ahhoz, hogy mindez bekövetkezhessen először is meg kell óvnia Őt Beleth-től, a nyolcvanöt légiónyi Démont irányító Pokolfajzattól, akit Lucifer a lány lelkéért küldött, s aki csaknem halálos sebet ejtett Azriel-en, Julia Őrzőjén, ezzel kivonva a forgalomból az Angyalt. Ám e tettével nem érte el célját. A Lány nem maradt védtelen. Őt, Silas-t, Michael egyik legeltökéltebb, legeredményesebb katonáját vezényelték a helyére. Beleth még nem tudja kit szabadított magára. Julia túl értékes ahhoz, hogy veszni hagyják. Manapság oly ritka a bűntelen Lélek, akár békán a toll. A modern kor torz világképet ültetett az emberi elmékbe, fellazította az erkölcsöket, a technikai forradalom lángjai felperzselték az elveket, az erkölcsöket, fogaskereket és mikrocsipeket ültetett a fejekbe. Az Élet, főként a másoké, értéktelenné lett. A halandók világában a pénz-, az anyagi javak-, és a hatalom hajhászása szerepel a fontossági lista legelején, maga alá szorítva minden mást. A halandók szívéből kikopott mindaz, mi valaha értéket jelentett. Az „emberség” szó értelmét vesztette. Mára már pszichopatának vélik az empatát, szánalmas, eltaposandó gyengének a kedvest, a figyelmest, a szerényt, a kevéssel beérőt. A modern kor embere képtelen tiszteli azt, ki nem gázol át élőn és holton céljai érdekében. A Világon még sosem burjánzott oly masszívan a Bűn, mint mai napság. A halandók saját magukat játsszák a Démonok kezére. Önként sétálnak a Pokol perzselő lángjai közé. Az Örök Kárhozat szüntelen gyötrelmeket jelentő igájába hajtják fejüket. Ezek fényében egyértelmű hát, hogy az Angyaloknak minden hamvas, fedhetetlen Lelket meg kell védelmezniük és magukhoz hasonlóvá, azaz Mennyei Lénnyé kell tenniük. Nem csupán saját fennmaradásuk, de a Világ sorsa múlik ezen. A Földön élő maroknyi tiszta Lélekért, az Úr Országában menedéket lelt Jókért harcolnak. A Pokolfajzatok elhappolják előlük a tökéletes „alapanyagokat”, így ritkítva soraikat. Ám Julia Stanford nem fog démonkézre jutni. Nem, míg ő cselekvőképes. Nem míg ő árnyékként, láthatatlan, örökké éber testőrként követi szellőkönnyű lépteit. Nem míg árgus szemekkel figyeli Őt.
Miként most is, ahogy a Lány suttogóra fogott hangon párbeszédet folytat az egyik általa felvigyázott gyermekkel. Tekintetével követi Őrizettjét, aki most óvatosan, ügyelve arra, hogy a lehető legkisebb zajt üsse mozgásával, kicsusszan a padból és ujjait a kislány keze köré fonva kivezető őt a Templom hűvöséből a szabad ég alá. Ellöki magát a faltól és emberi szem számára érzékelhetetlen formában követi Juliát és kis pártfogoltját a szikrázó napsütésbe. A Templom előtt elterülő park aranyló fényárban úszik. A tavasz bombaként robbant a városba. Ám rombolás helyett Élet sarjadt a nyomán, akárha szétfröccsenő repeszei magvak volnának, melyek a termékeny talajra, a kopár fákra és a levéltelenül didergő bokrokra hullva megeredtek volna, hogy selymes fűszőnyeget, tarkálló, buján illatozó virágokat, duzzadó bimbókat, üde leveleket varázsoljanak ott, ahova szóródnak. A felhőtlenül kéklő égi kupola felé nyújtózó fák ágain újszülött hajtások zöldellnek, némelyik girbegurba ág végén hattyúfehér, vagy rózsaszín cseresznyevirágok egyensúlyoznak és bontják szirmaikat. A sudár törzsek tövében gyepkárpit bársonylik, a cirógatóan meleg szellő karjaiban hajladozó fűszálak között azúrkék, kanárisárga és vérpiros, parányi kelyhek bujkálnak, megtörve a pázsit smaragdját. A harapnivaló, Élettől lüktető levegőben ott vibrálnak a tavasz fűszerei. Mindezt érzékeli. Retináján keresztül agyába sugározódnak a színek, a formák, orrába szöknek a körülötte áramló illatok. Érzi bőrén a szél fantomujjainak cirógatását, a Nap sugarainak hevét. Csupán őt nem érzékeli a külvilág. Éles tekintettel figyeli, ahogy Őrizettje és annak védence az egyik pipacspirosra mázolt padhoz sétál. Nyomukban lépdel, cipőjének talpai nem vernek neszt, léptei alatt nem csikordulnak meg a vajsárga kavicsok, melyek az Úr Házához vezető járdát borítják. Helyet foglalnak, majd a Lány elővesz egy vizes palackot és a gyermek kicsiny kezébe adja azt. Megáll alig karnyújtásnyira mellettük, majd mozdulatlanná merevedik, mikor elméjének falait végigkarcolja valami éles… Karmok szántanak végig rajta. Belülről. A támadás nem a külvilágból érkezik. Ezúttal nem.
Hiányoztam, Bosszúálló?
Tudatában visszhangot vernek a Rém szavai. Izmai megfeszülnek, miként állkapcsa is, melyen ütemesen rángani kezd egy ideg. Lelkében olyan érzelmek ébrednek, melyeknek nem volna szabad életre kelniük. Bűnös érzületek, a Gonosz ujjnyomai, melyek zsírfoltokat hagynak tudatának üvegbúráján és elhomályosítják józan ítélőképességét. Düh, gyilokvágy, csalódottság, gyűlölet savazza Lelkét.
Azt hitted eltűntem, mi? – kérdezi a Hang, a belé költözött Gonosz, kit hiába próbál kiűzni, kitépni tudatából az olyan mélyen beleette, belegyökerezte magát, hogy talán csak saját lényével együtt volna képes kiszaggatni onnan.
Nincs olyan szerencséd. Veled maradok. Örökre. Hiszen aprólékos műgonddal, verejtékes munkával gyűjtögettél össze. Minden diadal, amit arattál engem táplált. Minden egyes elpusztított Démon engem erősített. Szurokáztatta, bűnmocskos lelkük parányi, sötét molekulája a Lelkedhez ragadt, mikor a te kezed által robbantak semmivé. És azokból a picinyke részecskékből álló, sátáni massza végül alakot öltött. Megszülettem Én. Pokolfajzatok hagyatéka vagyok, az áldozataid adománya. Hozzád nőttem, egybe forrtam veled. Soha nem szabadulsz tőlem. – mondá a Rém és ronda nevetést hallat. Éles, ördögi kacaja visszhangot ver Silas elméjének falain, megrázza Lelkének anyagtalan szövedékét. Ujjai ökölbe szorulnak.
Hallgass! – köpi válaszul, hangtalanul, befelé sugározva szavait. Szájában epévé keseredik a nyál. Valóban abban reménykedett, hogy többé nem hallja a Rém gyűlöletes, ráspolyos hangját. Hogy többé nem érzi őt a tudatában. Hogy kimállott, elporladt belőle… Ekkor a Fantom ismét felnevet.
Hiú ábránd, Barátom. – súgja, mire Silas akaratlanul is a fejéhez kapja a kezét. Megmasszírozza halántékát, mintha ezzel kiűzhetné magából a Gonoszt. Hogy is szól a mondás?
„Ha sokáig nézel a Sötétségbe, végül a Sötétség is beléd pillant.”
Ám arról nem szóltak a bölcsek, hogy a Sötétség aztán beléd is költözik. Fogja a mocskos, kátrányos Lelkét és beleolvasztja a tiédbe… És nem éri be ennyivel… A tudatodba hatol és belenövi magát. Gondolatokat sugároz a fejedbe, régen érzett, elfeledettnek, kikopottnak hitt érzelmeket, indulatokat, ösztönöket citál fel a mélyről. Kinyitja az óceán fenekére süllyesztett ládát, melybe az emberi gyarlóság száműzetett idestova háromezer-négyszázhetvenkét esztendeje.
Mély levegőt vesz, megacélozza akaratát és kisöpri magából a szélsőséges indulatokat, a negatív érzelmeket. Van már gyakorlata benne, noha egyre nehezebben megy… A Rém erősödik… Minél több Pokollénnyel végez, annál tovább terjed benne a Sötétség. Ezért is örült annyira, mikor Michael magához hívatta és kiosztotta rá új feladatát. Megkönnyebbült, hogy nem egy újabb megveszekedett Démonnal kell megvívnia. Noha küldetésének az is részét képezi, hogy végezzen Beleth-szel, amint módja adódik rá. Mégis… Bízik benne, hogy ha huzamosabb ideig tartózkodik egy tiszta, szeplőtlen Lélek mellett, visszatalál magához… Julia zárványtalan, szennyezetlen gyémántként ragyogó Lelkének fénye talán megerősíti angyali oldalát és meggyengíti a Rémet…
Gondolatainak áradó folyamát ezúttal egy kívülről érkező impulzus akasztja meg. Opálossá révedt tekintete megélénkül, fejét abba az irányba kapja, amerre a negatív aura sugárzását érzi. És megpillantja őt. A durván tíz méterre álló, fehérlő virágokat ontó fa mohafuttatta törzséhez támaszkodva, lezserül zsebre dugott kezekkel ott áll Beleth. Magas, izmos alakját habfehér ing, grafitszürke zakó és hozzápasszoló szövetnadrág takarja. Emberi szem számára látható formában, materiális testben van jelen. Éjfekete, csupapupilla, merev tekintete egyenesen Silas íriszeibe mélyed. Hosszúnak rémlő másodpercekig néznek farkasszemet egymással, majd a Démon ellöki magát a fától, miközben lassú, sátáni vigyorra húzódnak ajkai. Hosszú, céltudatos lépésekkel közeledik feléjük, és mikor már csupán néhány méternyi távolság feszül köztük, elvonja pillantását róla és a padon ücsörgő, mézhajú Kiválasztottra szegezi azt. Nem akarja elhinni, hogy a Pokollény van olyan pofátlan, hogy az ő jelenlétében ilyen nyíltan megközelítse Őrizettjét. Beleth valóban olyan, amilyennek mondják. Irritálóan önhitt, rémesen elbizakodott, botrányosan hiú és bicskanyitogatóan hányaveti. No és rendkívül bájos. Bájos, hogy sebezhetetlennek képzeli magát. Nos, kicsi Beleth hamarosan első kézből tapasztalhatja meg, milyen fájdalmas is tud lenni egy meghitt randevú egy Bosszúállóval. Bár tény, hogy most meglehetősen szűk a mozgástere. Nem ránthatja elő Tűzpengéjét, melyet a Tisztítótűz lángjaiból kovácsoltak, nem márthatja a Démon mellkasába, hogy alaposan megforgatva azt széthamvassza belső szerveit, pláne nem láthatatlan alakban. A jó hír ugyanakkor az, hogy a Pokolfajzat keze is meg van kötve. Legalább egy tucatnyi ember tartózkodik a parkban. Balzsamos tavaszi levegőtől megbolydult, egymásba feledkezett, fiatal párok ücsörögnek az árnyas padokon, kacarászó gyermekek futkároznak a kedélyesen társalgó felnőttek között, kutyákat sétáltató idősebbek andalognak a napsugarak hintette fák alatt. Olyannyira azért még nem kiélezett és ádáz a két oldal közt dúló háború, hogy a halandók szeme láttára, nyíltan egymásnak essenek. Vannak szabályok, melyeket mindkét fél köteles betartani. E megkötések egyike, az inkognitó szentsége. Nem fedhetik fel kilétüket a halandók előtt, ám ha mégis megszegik az „illemkódex” eme pontját, szigorú megtorlásra számíthatnak. Így egyelőre nem tehet mást, mint hogy láthatatlan strázsaként szemmel tartja a Démont. Azonban ebben formában is beszélhet, viszont szavait csupán Testvérei és a Pokolfattyak hallják meg. Jelenleg ez éppen elegendő.
- Egyetlen rossz mozdulat és megtalálom a módját, hogy a szabályok felrúgása nélkül kitaposhassam a beleidet. – közli merev tekintetét Beleth kellemes vonásain tartva. Természetesen a Démon nem néz rá és módja sincs válaszolni, hiszen egyrészt nem akarja, hogy a Lány tébolyodottnak vélje, amiért olyasvalakihez beszél, aki nincs is ott, másrészt viszont még el is van foglalva, ugyanis pillantásával éppen Julia-t kívánja rabul ejteni. Ehhez sajnálatos módon meg van minden adottsága, hiszen, miként a Pokollények többsége, sötéten sármos, női szíveket és térdeket megremegtető külsőt tudhat a magáénak. Délceg termet, hollószínű, félhosszú fürtök, napbarnított bőrbe vont, tökéletes vonások.
- Jó napot, Kisasszony. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom, de láttam, hogy Kegyednél van víz. A nagynénémmel sétáltunk a parkban, túlságosan belemerültünk a beszélgetésbe és nem vettük észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Neki pedig percre pontosan meg van határozva, hogy mikor kell bevennie a gyógyszerét. Ha nem teszi, rohamot kap. Kisegítene egy üveg vízzel, kérem?
Silas szája felett megrándul egy izom. Látszik, hogy a Démon nem ma kezdte az ipart. Vannak ötletei. Ráadásul a hangja olyan, akár egy fekete selyemsál. Simogató, lágy, sötét fűszerezésű. Az a fajta, aminek képtelenek ellenállni a nők. Ekkor egy apró termetű, galambősz kontyot és orgonalila kosztümöt viselő idős hölgy lép a Pokolfajzat mellé és belekarol. Égkék íriszei gyanúsan tompák, jellegzetesen opálosak. Silas megkísérel behatolni a nő fejébe telekinetikus erejével, ám fekete falakba ütközik. Nem éri meglepetés. A „nagynéni” Beleth befolyása alatt áll. A Démon fogva tartja elméjét, irányítja mozdulatait, akár egy bábmester. A jól szituált, ráncokkal barázdált, kedves arcú asszony halvány mosolyt enged festetlen, vékony ajkaira, majd szóra nyitja azokat.
- Nézze el nekünk, Aranyos, hogy igénybe vesszük, de nagyon hálás volnék, ha segítene. – mondja halk, remegő hangon.
Ez a fickó aztán tényleg minden bűvész-trükköt bevet… Silas pupilláinak mélyén aranyló lángok lobbannak, melyek bekebelezik zöldellő íriszeit és a Nap sugaraihoz hasonlatos fénybe vonják azokat. Komorrá rendezi vonásait, miközben igyekszik nem tudomást venni a tudatában duzzadozó, baljós előérzetről.
- Figyellek, Copperfield. – közli a Pokollénnyel, miközben karjait összefonja mellkasa előtt és azért fohászkodik, hogy a benne lakozó Rém ne ezt a pillanatot válassza arra, hogy ismét teljes valójában feltörjön. Két Démonnal még neki is bonyolult volna elbánni… Nem szeretne kétfrontos háborút vívni éppen most, mikor Őrizettjének makulátlan galamblelke forog kockán…

A nagynénis trükk beválik, naná. A Démon érti a dolgát. Még ha nem ismerné, akkor is messziről szaglana róla, hogy nem nyeretlen két éves. De Beleth korántsem ma kezdte a lélekrablást. Több ezer éves, akárcsak ő. A mögötte álló hosszú esztendők alatt pedig több millió Lelket taszított már a Pokol kénköves, vörösen izzó lángjai közé, hogy ott örök kárhozatra ítélve, szüntelen kínok között égjenek az idők végezetéig. Nos, ez nem fog megesni Julia-val. Az ő Őrizettje nem fog martalékául szolgálni a korhadt lelkületű, velejéig romlott Pokollénynek. Akkor is megóvja a lányt, ha minden csepp vérét fel kell áldoznia az épsége érdekében. Az ő élete nem nagy ár egy olyan Lélekért, amilyen a smaragdszemű, halálos kórral küzdő, érző szívű, ifjú nőben rejlik. Angyal lesz belőle halála után, ez eldöntetett. És neki semmi más cél nem lebeg a szeme előtt, csak hogy teljesítse feladatát és biztosítsa a lány mennybemenetelét. Szorít az idő és egyre erőteljesebb a démoni fenyegetettség. Ráadásul láthatóan Beleth elérte a célját. Julia, empatikus, gyengéd Lélek lévén, nem neszít csapdát, rossz szándékot a jóképű férfi bőrébe bújt Démon szavai mögött. Úgy tűnik, nincs tudatában annak, hogy a Gonosz mindig gyönyörű külső mögé bújik, vonzó álcát ölt, hogy a kiszemelt célpont bizalmába férkőzzön. Állkapcsa megfeszül, látva milyen nagy hatással van Őrizettjére a Pokollény délceg tartású, sötét hajú, éjfekete szemű porhüvelye. Hallja a lány szívének heves dübörgését, kapkodóbbá vált légvételeinek hangját, saját ereiben érzi Julia vérének meghevültét, orrába illan zavarának fűszeres illata és figyelmét a bájos arcra kúszó rózsás pír sem kerüli el. Természetesen a Démon is érzékeli a lány testének reakcióit, amiket kedvére valónak talál. Legalábbis erről árulkodik a vonásaira kiülő, diadalittas kifejezés, mely a szája szegletében bujkáló elégedett félmosolyban, valamint a szurokfekete íriszeiben hunyorgó, kedélyes szikrákban nyilvánul meg. Nos, nem fog sokáig vidorkodni a nyomorult Pokolfatty, erről személyesen kezeskedik. Letörli azt az öntelt vigyort a fickó képéről. Ha sokáig húzza az agyát, az sem kizárt, hogy megkínozza, mielőtt megöli. Tisztító Tűzben edzett, lángokban álló, sarlós pengéjű, rövid kardjaival addig szabdalja, míg darált hússá nem trancsírozza. Noha ez az eljárás enyhén szólva is tiltott, hiszen a Bosszúállók feladata csupán a démonok elpusztítása, s nem a szenvedtetése, ez nem fogja meggátolni abban, hogy véghez is vigye, amit eltervezett. Elkeseredett harcot vívnak nap, mint nap Lucifer teremtményeivel és nagyon úgy fest, hogy képtelen elmozdulni a holtpontról. A háború egyelőre döntetlenre áll, sőt aggasztó módon mintha a Sötét Oldal felé billenne a mérleg nyelve. A Mennyei Seregek fogyatkoznak, míg a Pokollények gyarapodnak. Egyre több Angyal kerül a Gonosz hálójába és bukik meg. Az Alvilág mérgező füstje túl magasra száll. Elér Isten Országához is és beszennyezi az ott élők Lelkeit. Eltompítja fényüket, sárral pettyezi valaha makulátlan, patyolat lényüket. Vészterhes idők járnak. Csak úgy vehetik fel a harcot a Másik Oldal katonáival, ha bekeményítenek. Nem mutathatnak gyengeséget. Kérget kell vonniuk szívük köré. Nem engedhetik meg, hogy irgalom férkőzzön hozzájuk. A szabályokat átírja a szükség. A cél szentesíti az eszközt. A Földet emésztő betegséget, az emberiségen élősködő kórokozókat ki kell irtani. És ehhez radikális eszközre van szükség. Hideg gyilkológépekre, akik nem ismernek szánalmat, kegyelmet. Érzéketlenné programozott robotokra, kiknek ölésre emelt karját nem fogja le könyörület. Lucifer csürhéje a bolygó rákosodása. Amerre csak felütik a fejüket, pusztulás jár a nyomukban. Lépteik nyomán nem nő többé fű, talpuk alatt kiég, terméketlenné perzselődik a föld. Egyedül ők, a Bosszúállók vehetik fel velük a harcot. Ám úgy mit sem érnek, ha a halálos sújtás előtt sajnálat, együttérzés lobban a Lelkükben az ellenség iránt. Egyetlen pillanatnyi megingás is elég ahhoz, hogy a Gonosz felülkerekedjen. Hajszálnyi rés a pajzson, melyen beszivároghat és elterjedhet a sorvasztó kórság. Sokan fanatikusnak vélik. Ha ez azt jelenti, hogy maximálisan elhivatott és csak a szent cél lebeg a szeme előtt, akkor valóban az. Michael nem hiába emelte katonái sorába. Ehhez a „munkához” sziklaszilárd hivatás-, és kötelességtudat szükségeltetik. Ők harcosok, nem engedhetik meg maguknak az érzelgősség luxusát. Állhatatosságukon nem csupán saját életük, de milliók sorsa múlik.
Gondolatainak árját Julia csörgedező patakhoz hasonlatos, balzsamos hangja akasztja meg. Felfüggeszti belső okfejtését és visszatereli figyelmét a padnál zajló jelenethez. Az idős, galambősz hölgy tökéletesen játssza a rá kényszerített szerepet. Alakítása meghatóan élethű. Ezen nincs is csodálkoznivaló, hiszen ő maga is elhiszi, amit mond és tesz. Beleth igazi bábmester módjára mozgatja az ál-nagynénit. Ahogy az várható volt, galamblelkű Őrizettje figyelmesen átadja a helyét az éltes korú nőnek, aki megköszönve az udvarias gesztust, azonmód helyet is foglal az árva kislány mellett. A Julia-hoz olyannyira hasonlatos lányka odébb húzódik a padra telepedő asszony közeléből. Gyermeki szépségű, szeplővel hintett arcán gyanakvó kifejezés tükröződik, zöldellő íriszeiben bizalmatlanság fénylik. Na, igen. A gyerekek fogékonyabbak a különböző energiahullámok befogására, mint a felnőttek. Lelkük hasonlatos az állatokéhoz. Olyan, akár a csiszolatlan gyémánt. Még nem vakította meg őket a földhöz ragadt anyagi világ józan racionalitása. Egyesek még a Földi Síkon rekedt Lelkeket, hétköznapibb nevükön a szellemeket is képesek érzékelni. Bár nem az ő dolga volna megnyugtatni a gyereklányt, hanem az Őrangyalának, akit különös módon, jelenleg sehol sem lát, közelebb lép a fiatal halandóhoz és felemelve kezét lágyan végigsimít annak aranyfényű, selymes fürtjein. Közben tekintetét mereven a Démon feketén örvénylő, sötét parázzsal izzó szemein tartja, melyek egyenesen Julia zavartól pirosló arcára szegeződnek.
- Egyetlen rossz mozdulat és kettéváglak, Démon. – közli fagyos hangon, miközben visszahúzza jobbját a kislány fejéről, hogy mindkét kezével háta mögé nyúlva kihúzhassa a hátára erősített tokokból hajlított pengéjű démonölő kardjait.
- Nem árthatsz nekem, Bosszúálló. – hallja meg fejében a gondolatai közé furakodó szavakat, melyeket a Pokollény sugároz elméjébe telepatikus képességével. Vele ellentétben Beleth nem nyithatja szóra porhüvelyének ajkait, ha csak nem akarja, hogy Julia tébolyodottnak nézze. Ő viszont, anyagtalan alakban, szabadon beszélhet. Viszont nem intézhet nyílt támadást a Démon ellen. Asztráltestet öltve korlátozottak a lehetőségei. Ezen felül pedig nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nem csupán Őrizettje és a társaságában lévő kislány, valamint Beleth marionett-babként használt „nagynénije” válhatnak egy angyal-démon összecsapás szemtanúivá, hanem a parkban tartózkodó többi ember is. És csupán egyetlen szabály létezik, melyet mindkét oldal tagjai kötelesek betartani és melynek megszegése szigorú megtorlással jár, ez pedig az „incognito védelme”. Soha, semmilyen körülmények között nem lepleződhetnek le. Nem fedhetik fel kilétüket, nem hagyhatnak szemtanúkat. Ám balesetek mindig becsúsznak. Ha lehullik az álcájuk, orvosolniuk kell a malőrt. Ezt az Angyalok általában memóriatörléssel oldják meg. A Pokollények pedig végeznek a szemtanúkkal.
- Nem tagadom, kedvenc időtöltésem letörni a hozzád hasonlóan öntelt, nagyképű Pokolférgek szarvait. – szűri fogai között, miközben a mihez tartás végett megforgatja markaiban a felszentelt fémből kovácsolt, lángoló pengéket. Ám ahelyett, hogy a Démon visszavágna szavaira, inkább Julia felé fordul és szóra nyitja ajkait, miközben átható tekintetét a lány smaragdszín íriszeibe fúrja.
- Elmondhatatlanul hálás vagyok a segítségért, Kisasszony. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Thomas J. Everett, szolgálatára. – mondja a Pokolfatty bársonyos, mélyen morajló hangon egy elegáns meghajlás kíséretében. Aztán kinyújtja karját, gyengéd mozdulattal ujjai közé veszi és felemeli Julia törékeny jobbját, hogy végül lehajolva gavalléros gesztussal csókot leheljen a lány kézfejére. Silas jobb szemöldöke megugrik, szája felett megrándul egy izom. Nofene. A Pokolban etikett órákat is adnak. Nem kérdés, hogy romantikus lelkületű, félénk Őrizettje el fog olvadni e lovagiasság láttán. A gondolat hatására ujjai még erősebben szorulnak kardjainak fémből faragott, szent vésetekkel ékített markolatai köré.
- Szeretném viszonozni a kedvességét, Drága Hölgy. Megtisztelne azzal, hogy elkölt egy vacsorát ma este szerény személyemmel? – kérdezi a Démon, miközben fellövi a Világ legcsábítóbb, legfehérebben szikrázóbb mosolyát a képére. Silas homloka gondterhelt ráncokba szalad. Immár tudja, hogy mi a Pokolfatty szándéka. Lassan akar Julia bizalmába férkőzni. És pofátlan módon az sem zavarja különösebben, hogy ő ezt, áldozat jelöltjének Őrangyalaként, az első sorból kíséri figyelemmel. Nos, téved az öntelt fickó, ha azt hiszi, hogy zokszó nélkül, karba font kezekkel fogja végignézni, hogy Őrizettjét behálózzák és megbélyegzik. Közben a Démon, jó pók módjára tovább szövi hálóját kiszemeltje számára.
- Megtudhatnám Kegyed nevét? – kérdezi Beleth bosszantó módon még mindig szorongatva Julia vékonyka ujjait.
- Vedd le róla a mocskos kezedet! – morran fel akaratlanul is, miközben egyre biztosabb benne, hogy fel kell fednie magát. Még azelőtt, hogy a Démon kihasználva simulékony modorát és női szíveket szilánkosra tördelő küllemét túlságosan is nagy hatást gyakorolna Őrizettjére. A lányra, kit egyetlen férfinak sem szabadna megérintenie. Rajta kívül.

Megfeszülő állkapoccsal, növekvő haraggal figyeli a kézcsókkal súlyosbított bemutatkozási ceremóniát. Lelkét szélsőséges indulatok duzzasztják. Olyanok, melyeket tilos volna éreznie, ám amiket mégis ott munkálnak benne. Sőt. Egyre keményebben ostromolják önfegyelmének falait, egyre erőszakosabban szaggatják idegeinek húrjait. Tudja, hogy le kellene hűtenie magát. Muszáj visszanyernie hidegvérét, hogy maradéktalanul elláthassa a feladatát. Ha méregből cselekszik, hibát fog ejteni. Annak pedig Őrizettje inná meg a levét. Ezt pedig mindenképpen el akarja kerülni. Tekintete Beleth szurokfekete íriszeire villan. Látja a sötét szembogarak mélyén hunyorgó, álnok szikrákat. Úgy dönt, betekint a féreg romlott, kátrányos lelkébe is. Az ott látottak hatására minden eddiginél erősebb haraghullám önti el elméjét, mely kőkeménnyé feszíti izmait és felébreszti a tudatában szunnyadó Rémet. Az elpusztított démonok posványos lélekszilánkjaiból született Pokollény szintúgy jogot formál Julia-ra, miképpen ő. De míg tudatának angyali része, Silas, óvni akarja a lányt, addig démoni énje, Sairus birtokba kívánja venni őt. Magáénak követeli a turmalinzöld szemű, kristálylelkű szépséget. Halálos kórral küzdő testére, galambszelíd lelkére, érző szívére, minden egyes porcikájára igényt tart. És ahogy egyre magasabbra csapnak benne a haraglángok, úgy hamvad el angyali énje és kap erőre az ördögi. Sairus főnixmadárként támad fel minden egyes alkalommal, mikor elveszni látszik a bűnös érzületekkel vívott tusában. Ha harag, irigység, büszkeség, birtoklási vágy, féltékenység, valamint testi ösztönök urhodnak el rajta, a Démon magához tér a kómából, amiben tudatosan tartja, és a kezébe kaparintja az irányítást. Miként most is. Idegen pokollény pofátlankodott be az ő területére, konkurencia vetett szemet az ő prédájára! Mi ez, ha nem nyílt hadüzenet?! Elméjében, mely a két énje közt dúló háború hadszínterévé lett, szélsebes tempóban kavarognak a gondolatok. Tervek kovácsolódnak fejében, melyeket hol elvet, hol talomba tesz, későbbi megfontolás céljából. Egyes ötletek egészen használhatóak, mások tökéletesen kivitelezhetetlenek. Noha érez késztetést arra, hogy szó nélkül lenyesse a lányra pályázó démon rohadt fejét, angyali oldala, bár háttérbe szorulva, halkan tiltakozik, azért még bír vétójoggal az ügyben. Való igaz, Julia talán furcsállná kissé, ha a Beleth feje látszólag magától leválna a nyakáról, teste pedig hamuvá robbanva elenyészne a semmibe. Ennél azért kevésbé látványos és feltűnő megoldásra volna szükség, különösen úgy, hogy legalább egy tucat halandó, azaz illetéktelen szemtanú bóklászik körülöttük. Nem beszélve az Aranyhajúhoz bújó gyereklányról, no meg a padon ücsörgő „nagynéniről”. Bár a párás tekintetű öregasszony jelenleg a démon befolyása alatt ál, így köd alá szorult agya aligha fog fel valamit a körülötte zajló eseményekből. Nem mintha Sairus gátlástalan és rothadó lelkét felkavarná néhány halandó lemészárlása, de Silas, aki még mindig nem engedi át a teljes irányítás jogát a Démonnak, határozottan elutasítja a tömegmészárlás gondolatát. És míg őt leköti a tudatában dúló ádáz csata, valamint Beleth likvidálásának problémája, Julia udvariasan visszautasítja a pokollény gáláns vacsoraajánlatát. E nem várt fordulat láttán, skizofrén létében először, két énje tökéletes egyetértésben vigyorodik el. Száján kárörvendő, elégedett mosoly játszik, acélszürke íriszeiben gunyoros szikrák pislákolnak.
- Azért szép próbálkozás volt, haver. – mondja kaján vigyorral száján, csúfondáros pillantását a démon arcán tartva. Kedvtelve figyeli a pasas vonásain végbemenő változásokat; meghervadó mosolyát, az íriszeibe kiülő dühös csalódottságot, a homlokát barázdáló bosszús ráncokat, visszafojtott indulatoktól feszülő állkapcsát. A következő pillanatban az ajkaira fagy a fölényes vigyor, szemeiben kialszik az elbizakodottság parazsa. Ugyanis Beleth kobragyors mozdulattal a tőle ellépő nő után kap, és annak vékony karjait erős ujjainak bilincsébe zárva, visszarántja magához őt.
- Nem viselem jól az elutasítást. – morogja a pokollény haragtól fűtött, érdes hangon. Jóképű vonásait haragmaszkká torzítják a rajtuk kiütköző indulatok, szénfekete íriszeit sötét lángok falják. Az egész fickó olyan, akár egy kibiztosított gránát, szinte remeg a benne tomboló feszültségtől, árad belőle az agresszió, a féktelen gyilokvágy. A démonban annyira forr az epe, hogy még az ő jelenlétéről is megfeledkezik. Ami elég nagy hiba. Hirtelen kapja el a férfi csuklóját, amit, angyali és démoni énjének összesített erejével szorít meg. Diszkréten roppan meg a markában tartott csont. A démonnak végre leesik, hogy bosszúálló is van a képletben. Fojtott, fájdalmas nyögést hallatva eltépi düh izzította, tövises tekintetét a halálra vált lányról és nem törődve azzal, hogy az embereknek esetleg feltűnik, hogy a levegővel vív szempárbajt, az ő pillantásába akasztja azt.
- Látom benned a démont. Érzem a belőle áradó kénkőszagot, a lelkedet rágó fekély gennyes ízét. Ha engem megölsz, azzal őt fogod erősíteni. Általam akkora erőre tesz szert, hogy végérvényesen átveszi feletted az irányítást. Táplálni akarod őt, vagy elpusztítani? Én segíthetek. Add nekem a lányt és megszabadítalak az ördögi kórságtól. – sugározza elméjébe Beleth, miközben lazít ujjainak gyűrűjén Julia vékony karja körül. Sairus gonoszan felröhög tudata mélyén „kollégája” szavait hallva.
- Tőlem sosem szabadulsz, Silas. Örökre beléd ivódtam. A részeddé lettem, beléd ágyazódtam. Velem élsz, velem halsz. Ne higgy a kamukirálynak. Meg akar vezetni. – köpi pökhendin az elméjében röhögő Pokolfatty. Kétfrontos háborút kell vívnia, miközben Őrizettje ott áll a tűzvonalban. A legfontosabb, hogy Őt kimenekítse onnan, lehetőleg úgy, hogy másoknak se essen bántódásuk. Tartva a szemkontaktust Beleth-szel, szótlanul letépi annak ujjait Julia karjáról, majd a templom épülete vetítette árnyékba teleportál és kardjait visszacsúsztatva hüvelyeikbe, felölti emberi porhüvelyét.
- Mi a francot művelsz, idióta?! – mordul fel benne Sairus, mire újabb adagnyi forrongó epe önti el az agyát. Ám ezúttal nem hagyja, hogy feléledő dühe tovább erősítse démoni oldalát. Elméjébe idézi Julia képét, szépséges vonások közé zárt, örökké szomorú arcát, tündöklően zöld, smaragdszikrás íriszeit, aranyló, selymes hajzuhatagát, törékeny alkatát. Emlékezteti magát küldetésének céljára, a lány makulátlan lelkének megóvására, tisztaságának megőrzésére. Megébredő kötelességtudata sikerrel lohasztja le a benne tomboló haraglángokat, elapasztja a Rémet tápláló, vad ösztönök szította indulatok bősz árját.
- Takarodj a fejemből, Métely. – szűri fogai között higgadt eltökéltséggel, miközben visszaűzi a Démont tudatának sötétzárkájába, ahol rabláncra veri és nehéz vasajtó mögé lakatolja őt. Miután, ha csupán ideig-óráig is, de diadalt aratott belső ellenségével szemben, komor tekintetét a padnál hagyott quartett-re villantja. Egyik démon letudva, jöjjék hát a másik. Szemei résnyivé szűkülnek látva, hogy Beleth visszaélve az ő hirtelen eltűnésével, ismét megragadja Julia karját és annál fogva közelebb húzza magához. Nem nehéz kitalálni, hogy miféle szavak hagyják el a démon ajkait, noha ilyen távolságból képtelen kivenni azok értelmét. Csupán annyit lát, hogy a feszültségtől vibráló pokollény dühösen beszél a fogságába ejtett lányhoz, és hogy olykor jelentőségteljes, számító pillantást vet az Aranyhajú háta mögött bujkáló gyermekre. Minden bizonnyal épp most próbálja zsarolással rávenni Julia-t, hogy tartson vele. Gyaníthatóan Emily élete a tét. Noha lelkét düh savazza a jelenetet nézve, most képes kordában tartani feltörni kívánkozó indulatait. Nem engedheti többé Julia közelébe Sairus-t, nem sodorhatja még nagyobb veszélybe a gondjaira bízott Tündért. Jegesen szürkéllő pillantását az alávaló pokolivadékra szegezve, hosszú, határozott léptekkel elindul a kis csoportosulás felé. Fizikai megtestesülésében nem látszanak a hátára erősített bőrtokokban lapuló, vékony pengéjű, szent jelekkel vésett kardok, noha azok ugyanúgy ott vannak, miként eddig, de csupán az angyaloknak, valamint a démonoknak adatik meg, hogy érzékelhessék azok jelenlétét. Fegyveri láthatatlan formában, míg ő maga emberi alakban mutatkozik meg a halandók előtt, így Isten Gyermekei nem annak látják ami, nem pokolfajzatok likvidálására kiképzett, mennyei harcosnak, hanem egyszerű, közülük való, hétköznapi lénynek. A Földi Népek közé való sikeres beolvadását megfelelő ruházat segíti; koptatott, indigókék farmert, szénfekete, rövidujjú pólót, valamint acélbetétes bakancsot visel. Tarkó-, és halántéktájt rövidebbre nyírt, fejtetőn hosszabbra hagyott, dióbarna tincseit kevéske zselé tartja megfelelő irányban, éles vonások keretezte, csontos arcát morózus, feszült kifejezés uralja, viharszürke íriszeiben céltudatosság tükröződik. Magas alkatának, hosszú lábainak és sietős tempójának köszönhetően néhány másodperc alatt átszeli a templom és a démoni közjáték helyszíneként szolgáló, pad előtti terület között húzódó cirka tízméternyi távolságot. Beleth észleli közeledtét, így elharapja Julia-hoz intézett fenyegető szavait, és a lányról elvonva szuggeráló pillantását az ő arcára vezeti szúrós, feketén izzó íriszeit. Jeges tekintettel állja meg helyét a szemtusán, kőarcán ezúttal nem tükröződnek érzelmek, sem káröröm, sem düh nem ütközik ki rajta; zordonan figyeli a pokolivadék haragos vonásait.
- A feleségemért jöttem. Kikísérte a kislányunkat, mert rosszul lett a misén. Gyanúsnak ítéltem, hogy ilyen sokáig elmaradnak. – mondja hűvös, tárgyilagos hangot megütve, miközben jéglő tekintete a lány felkarját markoló idegen férfiujjakra villan. Viszonylag hangosan beszél, hogy a körülöttük sétálók is tisztán halhassák szavait.
- Lenne olyan kedves és eltávolítaná a kezét a hitvesem karjáról? – kérdezi fenyegetővé mélyítve baritonját, majd magában hozzáteszi: „Mielőtt csúnyán eltöröm.”. A démon szemei résnyire szűkülnek, szája felett ütemesen rángani kezd egy izom. Lassan hagyja elernyedni ujjait Julia karja körül, miközben duzzadozó kar-, és mellizmain repedésig feszül a drága zakó. Szemmel láthatóan olyan nehezen válik meg a zsákmányától, akár éhes ragadozó az általa talált prédáról, amire egy erősebb, később érkezett fajtárs is jogot formál. Végül csak elengedi az Aranyhajú karját, majd egy utolsó, indulatoktól égő pillantást vetve a bosszúállóra, sarkon fordul és méltóságteljesen elvonul.
- Még nincs vége, mennylény. Egy csatát megnyertél, de a háborút elveszíted. Sok sikert a fejedben lakó démonhoz. – hallja fejében Beleth gúnyos hangját, miközben a távozó pokolivadék hátán tartja merev tekintetét.
- Minden rendben? – kérdezi Őrizettje felé fordulva, morózus tekintetét a lány riadt pillantásába fűzve. Ekkor a padon ücsörgő, galambősz asszony fojtott nyögést hallatva a szívéhez kap, majd felakadó szemmel a földre zuhan. Silas ujjai ökölbe szorulnak, mikor fejében felharsan Beleth gonosz, sátáni kacaja.

Nem pillant a mellette álló, halálravált lányra, mivel marcona tekintete a padról lezuhanó, idős nőre szegeződik. Amint elül fejében a Démonfajzat kárörvendő, sötét nevetése, Őrizettje már a kiszenvedő asszony mellett térdel a porban. Tisztában van vele; minden hiába, Beleth ártó hatását csupán Ark, vagy egy Követ tehetné semmisé, csupán a gyógyító erőt birtokló angyalok rendelkeznek olyan erővel, mely visszafordíthatja egy pokolfatty rontó hatását. A tehetetlenség biztos tudatával, háborgó lélekkel, de rezzenéstelen arccal lép Őrizettje után, s mivel vonásaira nem ülnek ki a részvét jelei, talán ő maga is gyanússá válik, gonosznak tűnhet fel a rémült lány szemében. Holott nem érzéketlen, lelke nem tüntet közönnyel a koros nő haláltusáját látva, pusztán járatos már az efféle ügyekben; pontosan tudja, mi következik. Milliószor végigasszisztálta már. És bár szánja a bábként használt asszonyt, a harccal töltött, hosszú évszázadok megpróbáltatásai kérget vontak háborúban edzett szíve köré. Isten Gyermekei ezerszámra hamvadnak el a Mennyei és Pokoli seregek között vívott ütközetek pusztító lángjaiban. A gyenge, túlérzékeny lelkek megroppannak ennyi szenvedés és halál láttán, a lágy szívek szétmorzsolódnak az iszonyat vasmarkában.
Merev arccal bólint Julia kétségbeesett szavait hallva, de nem nyúl a telefonja után, ugyanis nincs olyanja. Van azonban a lassan köréjük gyülekező embereknek, akik közül néhányan azonnal tárcsázni is kezdik a mentőszolgálat általános hívószámát. Szótlanul figyeli, ahogy Őrizettje elkeseredett és hiábavaló újraélesztési kísérletekbe kezd az immár halott asszony mozdulatlanná dermedt szívének működésbe hozására. Komor tekintete Julia előreomló, bársonyosnak tetsző tincseire szegeződik. Az aranyló hajzuhatag elfátyolozza Őrizettje könnyáztatta, aggodalmat tükröző arcát, párássá lett, smaragdszín íriszeit, sápadt, remegő ajkait. Átsugároznak belé a lány szeplőtlen Lelkét szaggató érzelmek; az egyre haloványabbá fakuló remény, a szívfájdító tehetetlenség, a rémületbe oltott részvét taglózó szomorúsága. Olyannyira lefoglalja az Oltalmazottja tiszta lényében való gyönyörködés, hogy már csak akkor veszi észre a bámészkodók közé vegyült démonokat, mikor azok negatív aurái izzó karmokként felkaristolják fel tudatának falait. Izmai megfeszülnek bőre alatt, dühparázs izzik fel elméjében, acélszürke íriszeit elfelhősítik éledező indulatai. Összevont szemöldökkel, zordonan néz fel és villantja körbe borotvaéles tekintetét az egybegyűlteken. Ujjai ökölbe szorulnak látva a halandónak álcázott pokolivadékokat. Némelyek nem átallanak nyíltan rávigyorogni, a többiek agresszív kifejezéssel, gyűlölködő pillantással fixírozzák. Noha bicepszei ösztönösen megugranak bőre alatt, vissza kell fognia fegyverért kapó karját. Túl sok a szemtanú, nem támadhat a fajzatokra ennyi ember előtt. Játszania kell a szerepét, legalábbis addig, míg biztonságba nem helyezi Julia-t. Biztos benne, hogy a tömegbe olvadt pokoljárók Beleth katonái és azért jöttek, hogy bevégezzék azt, amire feljebbvalójuk egyedül nem volt képes. Őrizettjére fenik a fogukat. Szemei résnyire szűkülnek, megfeszített állkapcsán ütemesen rángani kezd egy ideg. Fagyos, barátságtalan pillantását a démonok között járatva közelebb lép a földön térdeplő nőhöz, majd a tőle telhető leggyengédebb mozdulattal teszi tenyerét a karcsú alak törékeny vállára.
- Testéből elszállt az Élet, Lelke megtért az Úrhoz. Nem tehetsz érte semmit. – mondja kimérten, feszes ajkakkal, miközben elméjében szélsebes tempót diktálva cirkulálnak a gondolatok. Agyában menekülési ötletek, taktikai tervek kovácsolódnak. Képes volna kivágni magukat szorult helyzetükből, ha nem fényes nappal állnának egy forgalmas helyen, emberek népes karéjában. Ha az éjszaka jótékonyan takaró leple alatt, avatatlan szemektől távol, egy üresen kongó utcán nézne farkasszemet a démonokkal, habozás nélkül fegyvert rántana és lekaszabolná az ellenséget. Julia hamarosan úgyis szembesül az igazsággal, ezen a ponton már nem lehet eltitkolni előle a valóságot. Beleth egyre messzebb merészkedik, egyre pofátlanabb, egyre nyíltabban támad. Julia-nak meg kell tudnia, hogy a Gonosz a Lelkére vadászik, muszáj tájékoztatnia a nőt a rá leselkedő veszélyről. A fenyegetettség percről percre nagyobb méreteket ölt, így ahhoz, hogy képes legyen megvédelmezni Őrizettjét, szükség lesz annak együttműködésére.
- Mennünk kell. Állj fel. – szűri fogai között szigorúvá erélyesített hangon, majd tartva a szemkontaktust az őket mustráló pokolivadékokkal, lehajol a lányhoz. Kezét áthelyezi annak aggasztóan csontos válláról vékony felkarjára, és megragadva azt határozott mozdulattal felhúzza magához Őt. Vet egy futó pillantást a porborította földön heverő, égre meredő, halott asszony ráncok barázdálta arcára, megopálosodott, savószínűvé fakult íriszeire. Magában fohászt fogalmaz az idős nő lelki üdvéért, s míg ezzel foglalatoskodik, a körülöttük ácsorgók közül kiválik az egyik démon. A rokonszenves külsejű, jól szituált, sötétszőke férfi bőrébe bújt fajzat aggódó arckifejezést ölt, majd szóra nyitja száját, mely felett gondosan nyírt, huszáros bajusz sarjadozik.
- Ismeri ezt az alakot, Kisasszony? – kérdezi behízelgő hanglejtéssel, gyanakodó tekintettel méregetve Silas-t. – A mentő perceken belül megérkezik. Kegyed már eleget tett. Nem való ez a látvány a finom lelkének. Majd én visszakísérem a templomba, a gyerekekhez. – mondja, miközben Julia másik oldalához lépve elkapja szabad karját és maga felé kezdi húzni újdonsült zsákmányát.
Silas vonásait dühmaszkká dermesztik tudatát elborító haraglángok. Ezüstszínűvé gyulladt íriszei jégszikrákat hánynak, ahogy gyilkos indulatoktól izzó tekintetét a pokolfatty égkék szemeibe vési.
- Hozzáértél a tulajdonomhoz. – morzsolja fogai között felismerhetetlenné karcosodott, indulatoktól fojtott hangon, miközben szivárványhártyáit lassan bekebelezi szemének fehérje. Lelkének angyali részét elemészti a józan eszét habzsoló, savként égető méreg. Ahogy gyengül jó oldala, úgy markánsodik a rossz. Talán még visszafordíthatná a folyamatot, talán még megfékezhetné a Démont. Ha akarná. Azonban a tény, hogy Beleth katonája rátette a mocskos kezét Julia-ra, letarolja morális gátjait, felégeti józan eszét. Utat enged a benne lakozó Gonosznak. Lényének fénye halványodni kezd, majd végérvényesen kialszik; bekebelezi, elfojtja azt a tudatába férkőző sötétség. Mintha tornádó tölcsére szippantaná magába, mintha láthatatlan erő tépni ki kezéből az irányítást… Szemei elé szurokfekete függöny ereszkedik, lábai elszakadnak a talajtól, majd vakon, szárnyszegetten zuhanni kezd…

Lassan oszlik fel annyira az agyamat burkoló, szurokfekete dühfelleg, hogy képes legyek keresztüllátni rajta. Mintha valami rohadt mocskos üvegen át nézném a Világot. Mikor végre kikristályosodik a kép, az kell látnom, hogy a helyzet semmit sem változott azóta, hogy béklyóba kötötten, a Mennylény lélektükrein keresztül voltam kénytelen szemlélni azt. De mitől is változhatott volna, elvégre az a Másik, az a szabálytisztelő balfasz még ahhoz sem elég tökös, hogy pofán kúrjon egy démont?! Egy kicseszett jobbegyenes állcsúcsra helyezve. Ennyi lett volna az egész, de ahelyett, hogy bezörgette volna azt a sallert, inkább átengedte az irányítást nekem. Na nem mintha ágálnék a dolog ellen. Ilyen könnyen még sosem ragadtam magamhoz az kormánykereket. Most még ő maga is azt akarta, hogy fölé kerekedjek. Általában megpróbál legyűrni engem, harcol ellenem, megacélosítja a lelkét, láncra ver, cellába zár. A Szöszi viszont elgyengíti. Érte bármire képes. Még arra is, hogy átadja nekem a testét. Míg őt gúzsba kötik az égi törvények, melyek csak arra jók, hogy előnyt kovácsoljanak belőlük a pokolfajzatok, addig engem nem akadályoz semmi. Bármit megtehetek, amit csak akarok. Nem szolgálom sem Istent, sem Lucifert. A magam ura vagyok. A saját érdekeimet hajszolom. Nos, ha Glóriásnak nincs is annyi vér a pucájában, hogy elkenje egy pokolféreg száját, majd megteszem helyette Én. Ugyanis egy kibaszott nagy szerencséje van az alteregómnak; én is akarom a Szöszit. Igaz, másképp, mint ő. Plátói rajongás, tiszta érzelmek, hátsó szándéktól mentes védelmező ösztön? Nagy büdös lófasz! A Zöldszemű testét akarom. Bársonyos bőrére, selymes fürtjeire, rózsálló ajkaira, minden cseppnyi vérére igényt tartok. De legfőképpen szüzességére. Kéjsikolyira, mézédes kéjnedvére, karcsú combjai között megbújó, rózsaszín húsára. Kinéztem magamnak, az enyém. És elevenen fejtem ki a bőréből azt a húgyagyú kretént, aki meg merészeli érinteni a Tulajdonomat. Aztán fogom a seggarc vérnyákos gereznáját és kiszárítva az ágyam elé terítem kilépőnek. Ebben a szellemben, zabossá tüzelten nyitom szóra ajkaimat, miközben végigsvenkelek a Prédám karját markolászó delikvens megnyerő vonásain.
- Melyik kicseszett ujjadat törjem ki először? – kérdezem, majd pengeéles vigyorra húzom számat. Persze nem várom meg a meginterjúvolt démonfazon válaszát. Magamhoz rántom a Szöszit, ellendítem pöröllyé formált bal öklömet. Az ujjaim alatt elroppanó orr porcának tompa reccsenése zene a füleimnek. Fojtottan vinnyog fel a meglepett pokoljáró. Nem elégszem meg ennyivel. Behajlítom karomat, könyökkel viszem be a második ütést. A fickó gödrös, markáns állára. Nem finomkodom, bőven viszek erőt a csapásba. Újabb roppanás, ezúttal hangosabb. Az alany nyögése is élesebb az előzőnél. A törött orrú, kilazult állkapcsú mandró ujjai elernyednek a lány karja körül. Aztán a démon cifrán káromkodva felkapja kezeit az arcához. Nem hagyom ki az alkalmat. Kobragyors mozdulattal ragadom meg állára szorított kézfejét és gyűröm össze azt. Érzem, ahogy szilánkokra törnek a markomba szorított ujjak. A pasas felordít kínjában. Aztán amilyen hirtelen ragadtam meg a pokolivadék jobbját, olyan sebesen engedem el. Tükörbe sem kell néznem, hogy tudjam; penge vigyorommal borotválkozni lehetne. Az elégtétel felvillanyozó tudata és az őszinte káröröm balzsamos keveréke meleg folyamként árad végig bennem. Mintha felhevített olaj csordogálna az ereimben. Színtiszta élvezet látni a körülöttünk állók döbbent arcát, érezni a belőlük áradó félelmet. Rekedtes, gonosz röhögés tör fel torkomból, miközben teátrálisan, egy bűvész eleganciájával hajtom meg magam a nagyérdemű előtt. Aztán szorosabbra vonom ujjaim bilincsét a Szöszi vékony felkarja körül és láthatatlanná válok vele. Tudom, hol lakik, számtalan alkalommal jártam már ott, igaz akkor rabként, a Mennylény tudatának legsötétebb szegletébe zárva, láncra verten, tehetetlenül. Azonban most szabad vagyok, én irányítom a Bosszúálló testét, én gombolyítom az események fonalát. Most megvalósíthatom azokat a terveket, melyeket homályos cellám nyálkás padlóján ücsörögve szövögettem. Megcselekedhetem mindazt, amit a Zöldszeművel tenni szándékozom, amióta csak először megpillantottam gyönyörű, ártatlanságot tükröző arcát. Kibaszott rég óta várok erre a percre, többé nem fogom kiengedni kezemből a rohadt gyeplőt. Silas hatalmas hibát követett el azzal, hogy a felszínre engedett. Jutalomból végignézetem vele, ahogy durván magamévá teszem Őrizettjét, elragadom szüzességét, bemocskolom patyolat lelkét.
A következő pillanatban Prédámmal együtt annak puritán berendezésű, szűkös szobájában öltök újra alakot.