Destiny & Barbelo

Tárgy: Destiny & Barbelo Szomb. Feb. 07, 2015 9:22 pm

To: My Darling

The thrill is always in the chase, never the capture

ღ zene: Radar ღ megjegyzés:ღ ღ

A mérhetetlen bosszú hajt, a játék élvezete, a szórakozás művészete.. oly annyira izgalmas, s egyszerre mégis felemésztő ez. Bár nem mellesleg csak gondolt rá, de én akkor sem hagyom annyiban, hogy az a nő gondolata sorai közt meg akart ölni engem.. Engem, aki a Harag Lordja vagyok, a bosszú testet öltött alakja, mégis elképzelte a halálomat. Kit érdekelnek a nyomorult érzelmei, hogy anno szerette-e azt a férfit, vagy hogy a családja volt a mindene? Szenvedett, fájt neki.. szerinte nekem nem fájt semmi? Én is szenvedtem, hisz a legelső szerelem lett a vesztem is egyben, de ezen idővel túllépünk, s nem mérhetetlen haragot táplálunk egy olyan iránt, akit képtelenség megölni. A saját vesztébe futott volna bele, de egy angyalnak mégis sikerült leszúrnia, viszont a nővel elhitettem még időben, hogy ő maga tette ezt meg.. s hát szánalmas, hogy a múlton rágódik, bár pont én mondom ezt a gondolataim közt, aki bosszút akar állni egy majdnem háromezer éves sérelmen, amit Isten okozott? Nem vagyok épp eszű, de nem léptem túl azon, és a hajsza a mai napig élénken él bennem, mint ahogy az is, hogy eme nőt megkínozzam. Kényszeres vágy hajt szinte, hogy a hajától fogva húzzam a földön.. oh, Destiny, ha tudnád, hogy épp hozzád érkezem majd meg.
Az este világosan jelzi számomra, hogy már az emberek többsége ilyenkor zárt ajtók mögött alszik, és édes álmaiba ringatózik, míg én az utcák kellegén sétálok. Lépteim könnyedek, kimértek, határozottak, hisz a lakóterep felé sétálok, ahol a nő is lakik. Tudom a pontos címét, hála néhány emberi elme átkutatásának, és annak, hogy praktikusan tudtam kiken végezzem ezt el. Veszek egy mély levegőt, ahogy a lámpák fényeinek kivilágításában szemlélem a házakat. A sötétség szinte majdhogynem mindent elnyel, mégis ez a némi lámpafény, a Hold ragyogása, és a csillagok sárgás tükröződése nyújt csupán ékes láthatóságot a terepen. Gyönyörű látvány az esti világ, és igazán bámulatosan csodás, hogy ennyire merész vagyok, hogy bemenjek abba a házba. Talán elment az eszem, de a bosszú hajt.. s tán ez igazán bosszú, vagy csupán berögzült képzetem játszi könnyedséggel űzi velem eme játékot, melyből nem látok kiutat? Sétám túl hosszúra nyúlik, és mire kikötök Destiny Wilson házánál addigra jócskán a hajnali órákba ér az időzóna. Úgy látszik én magam is eltudom húzni az időt, s még elfoglaltság sem kell, csak néhány röpke gondolat, s némi harag érzete. Megrázva a fejem az ajtóhoz lépek, mely szokatlan módon nyitva lehetne.. na jó vicces lenne, ha mindez ilyen egyszerű lenne. Egy apró teleportálás által bejutok a házba, s lám még az ajtót sem kellett kitörnöm. Hát nem egyszerűen könnyed ez? Óvatos, sőt halk léptek kíséretében indulok meg az emeletre a lépcsőn felfelé, és amikor felértem lassan végig nyitogatom az ajtók többségét, míg meg nem lelem a nő hálószobájának ajtaját. Finoman beljebb lépek, majd bezárom magam mögött. Látom, ahogy éppen alszik az ágyon feküdve, miközben egyenletes levegővétellel teszi meg mindezt. Miért esik ennyire nehezemre megtenni azt, hogy felkeltsem durva módon? Lassan mellé sétálok, úgy, hogy lássam az arcát. Leguggolok az ágy mellé, és nézni kezdem őt. Utoljára akkor tettem ilyet, amikor szerelmes voltam: Deliába, azóta egyetlen nőre sem néztem rá. Csupán ő keltette fel az érdeklődésem, de nem hinném, hogy ilyen még egyszer megesne, ezért Destiny miatt nem is aggódom, ő nem az a nő, akibe beleszerethetnék.
Egy ideig csendben nézem őt, és ekkor valami furcsa érzés kerít a hatalmába. Felsóhajtok, egyszerűen képtelenség.. Megemelem könnyedén a jobb kezemet, majd óvatosan végig simítok a puha arcbőrén. Szinte beleremegek abba, ahogy megérintem.. na ne! Akkor ezért éreztem én azt, hogy Delia nem volt valós, hisz évekkel ezelőtt beleszerettem Destinybe. S még csak most esik le nekem? De jó időzítés, épp amikor bosszút terveztem. Felállok a guggolásból, majdan finoman a nőhöz hajolok, és homlokon csókolom. Ennek véget kell vetnem, így hát megindulok az ablakhoz, és kinyitva azt még visszapillantok a nőre búcsúként.

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Vas. Feb. 08, 2015 1:33 am

To: Barbelo

Fogalmam sincs, hogy végül mikor sikerült ágyba kerülnöm, de az biztos, hogy már jóval elmúlt éjfél mire hazaértem. Tényleg néha kezdem úgy érezni, hogy túlhajszolom magam. Melyik épelméjű ember dolgozik önszántából éjfélig? Valószínűleg egyik sem. Én vagyok csak ilyen idióta, hogy képes legyek bent ülni a nyomorult irodámban napnyugta után is, és írogatni. Mondjuk akár haza is hozhatnám, viszont vagyok olyan ostoba, hogy nem szeretem hazahozni a munkát. Itthon nem dolgozom, ez egy olyan szabály, amit csak nagyon-nagyon ritkán szegek meg, ha már tényleg óriási szükség van rá. A mai nem egy ilyen eset volt, de még így is elég szépen elhúzódott. Éppen ezért dőlök be hulla fáradtan az ágyamba. Nem telik el túl sok idő, és már alszom is. Sötétség terül szét előttem, de mielőtt még túlzottan beleélhetném magam ebbe a csodás érzésbe, a pihenésbe, esetlegesen egy álomba, arcomon egy érintést vélek érezni. Először fogalmam sincs arról, hogy mi is az valójában, így csak jólesően mormogok egyet, de nem nyitom ki a szemem. Ám a következő pillanatban valami a homlokomhoz ér, és ez már végképp furcsa. Mi folyik itt? Szemeim kipattannak, és egy mozgó alakot vesznek célba. Hirtelen nem tudok mit reagálni, igazából nem is tudom felfogni, hogy mi történik velem, vagy hogy éppen ki ez a fickó. Merthogy az illető egy férfi, ez biztos. Ismerős a válla, de egészen addig míg vissza nem fordul, nem jövök rá, hogy ki áll velem szemben.
- Mi a...? - Bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, majd reflexszerűen ülök fel az ágyban és rántom elő a fegyverem párnám alól. Megcélzom a... Nem is tudom mit. Halott kellene, hogy legyen. Én magam öltem meg! Mi folyik itt? Miért nem halt meg? Most bosszút állni jött? Biztosan! De akkor mire megyek egy fegyverrel? Az ég világon semmire... Ő egy bukott. - Te mi a fenét keresel itt? - Teszem fel a kérdést, de félek, hogy tudom a választ. Megölni jött ide. Viszont nem értem, hogy mit matatott az arcom körül. Te jó ég! Én békésen aludtam, míg ő ki tudja mit tett velem! - És egyáltalán miért vagy életben? - Ha már egyszer úgyis meghalok, lealább tudjam meg, hogy hogyan élt túl egy olyan támadást, mint amiben része volt. Hiszen megöltem őt. Tisztán emlékszem a pillanatra mikor a szívébe szúrtam azt a pengét. Nem élhette túl. Vagy mégis? Totális káosz van a fejemben, fogalmam sincs mi folyik itt. Gondolhattam volna, hogy túl egyszerű halála volt neki. Nem értek semmit. Értetlenül meredek még mindig a bukottra és várom, hogy magyarázatot adjon. Muszáj neki!

♠ 418 szó ♥ Something New ♦ lesz jobb is ^^ ♣

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Vas. Feb. 08, 2015 8:59 pm

To: My Darling

The thrill is always in the chase, never the capture

ღ zene: Radar ღ megjegyzés:ღ ღ

» Bárcsak.. ne érezném ezt.. «
Egyszerűen most sem fogom fel, hogy annyi év eltelte után képes vagyok valódi érzelem produkálásra. Egyszerűen ez csalás, valami rossz vicc, valami átokverte balszerencse. Én meg a szerelem? Most ez komoly? Túl akartam lépni ezen a szánalmas emberi érzelmeken, erre tessék, akkor csap le, amikor nem várnám! A jó francba... abba bele, meg a fenébe.. Veszek egy mély levegőt, és azonnal tudatosul bennem, hogy mit kell tennem, azaz el kell tűnöm innen, és lezárni ezt a bonyolult, ám de őrült szerelmes gondolatomat. S amikor az ablakhoz lépek, majdan kinyitom azt, s visszapillantok a nőre elkap a fájdalmi érzet.. üresnek érzem magam, mintha épp most tépnék ki a szívem utolsó kis remény darabját is belőlem. Szeretem, s eme felismerés a sírba visz. Azt hittem Delia volt az egyetlen, de nem.. az élet megszívat, s pont akkor, amikor a bosszúm oly ékes, amikor elhatároztam, hogy tönkre teszem ezt a Földet, s vele együtt Istent. Épp elfordulok, s ekkor meghallom a hangját, mely annyira édesen sejlik fel a sötétség órájában, a halk néma csendet megtörve mindezzel. Lehunyom a szemeimet, s mély levegőt veszek. Felöltöm magamra a gonosz álarcot, s elzárkózom tőle, de ugyanakkor magamtól, s az érzelmeimtől is, bár legbelül széttép ez a látszatkép viselése, ez a tagadás.. ez az ellenkezés magammal szemben. Nem szabad, nem lehet! Fogd már fel végre Barbelo, hogy a végzeted a halál lesz, hisz Istennel szemben állsz, aki úgy is megöl majdan, és nem hagyhatsz itt fájdalmat egy olyanban, akit szeretsz.. bár a nő amúgy sem szeret, akkor meg nem édes mindegy?
-Destiny, kérlek..-Hangom halk suttogása töri meg a csendet, és felé fordulok megadva magamat ezzel, ahogy ő egy fegyvert szegez rám. Hát mégis mi a jó fenét gondoltam én magam? Azt, hogy tárt karokkal fogad.. ah, nők, minek is nekem ez a nyomorult érzelem, csak a szívemet tépi ki, mi nem is él igazság szerint.-Gondoltam hozok neked egy ajándékot.-Hangom cinikussága ellent mond a valóságnak, de máshogy nem tudom lerázni ezt a nőt, s megszüntetni meg amúgy sem tudnám az érzelmeket magamban.-Azaz nem tartózok beszámolóval, hogy miért is jöttem ide.. oh, de mégis, hisz belém szúrtál egy nyomorult pengét.-Emelem meg a hangszínem, és szinte már majdnem ordítok. Dühös vagyok, haragos, és akaratos. Ellenkezek azzal az átkozott érzelemmel, ami bennem folytatódik le. Elegem van! Elegem, és elegem!
-Azért vagyok életben, mivel az a penge nem engem öl meg, hanem egy sima démonkát.-Jegyzem meg egy ördögi, és mégis ravasz mosollyal.-Most pedig ha nem bánnád, eltehetnéd szépen azt a fegyvert.. hisz tudod ellenem mit sem ér, sőt.. ne akarj idegesíteni, mert kitépem a hajad.-Fenyegetőzöm, gúnyolódom, gonoszan beszélek, s még én magam is érzem, hogy mindez hamis megjátszás. Az élet szívás.. kegyetlenül szívás, és én mondom mindenki meneküljön az érzelmek elől, hisz csak tönkretesz..

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Kedd Feb. 10, 2015 12:16 am

To: Barbelo

Annyira reménykedem abban, hogy ez csak egy álom. Legyen álom, könyörgöm Istenem! Igazából alapja lenne neki, hiszen alig néhány órája dőltem ki, talán kettő, bár fogalmam sincs mennyi lehet most az idő. Nem merek az éjjeliszekrényen álló órára pillantani, mert még a végén végzetes hiba lenne, és nekem ugrana Barbelo. Aki ha szerencsém van, akkor nincs itt, és ezt az egész ostobaságot csak álmodom. Valószínűleg most békésen alszom, és ez egy rémálom, egy szörnyű rémálom, amiért megöltem őt. Merthogy megöltem őt, így nem szabadna most itt lennie. Senki sem élhet túl egy halálos szúrást a szívben, egy olyan pengével, amire az illető "allergiás". Legszívesebben most megcsípném magam, hogy felébredjek a fájdalomtól, majd lemenjek a konyhába inni egy pohár tejet, és megnyugodjak. Állítólag a tej sokat segít ám ilyenkor, bár többnyire csak a szüleim nyugtattak ezzel, igazából sosem hatott. Viszont nem csíphetem magam meg, hiszen ha ez a valóság akkor maximum nevetség tárgyává tenném magam. Pedig azt hiszem így is elég nevetséges lehetek ezzel a fegyverrel a kezemben, főleg, hogy ha a penge nem ölte meg, akkor ez még annyira sem fogja. Tartok tőle, hogy én bizony most óriási nagy bajban vagyok. A fenébe! Semmit nem tudok tenni ellene, nem tudom még csak megvédeni sem magam, nemhogy mást... - Honnan tudod a nevem? - Nagy valószínűséggel ez volt életem legnyomorultabb és egyben leghülyébb kérdése. Mégis honnan tudná? Én is tudom az övét, s mégsem mutatkoztunk be egymásnak. Egy fokkal jobb kérdés lenne, hogy honnan a fenéből tudja hol lakom. Elvégre itt áll a hálószobám kellős közepén, miközben én soha nem mondtam volna el neki, hogy itt kell keresnie. Biztosan kutatott utánam, és sikerrel is járt. Gondolom ő bukott angyalként sokkal többre megy, mint én vadászként. Ő bárki fejében tud kutakodni... A fenébe! Az enyémbe is! Nagyon ajánlom, hogy ne túrkálj a fejemben!
Mielőtt még bármi mást is üzenhetnék neki a gondolataimmal, amit remélhetőleg nem figyel, ő konkrétan rám ordít, én pedig összerezzenek hangjától. Rohadtul haragszik rám! Én pedig nem tudok semmivel védekezni... Nem tudom megcáfolni, pedig annyira szeretném. Félek tőle. Nagyon félek. Soha nem féltem ennyire még semmitől. Nem tudom mit kellene most tennem. Kérjek bocsánatot? Ugyan!
- Megölted a családomat! Mégis mit vártál, hogy majd örülni fogok neked? - Megrázom a fejem, aztán anélkül, hogy levenném róla a tekintetem, hátrébb csúszok az ágyon, majd felállok, de továbbra is rá szegezem a fegyverem. Tudom, hogy nem használ semmit ellene, de nekem mégis egyfajta nyugalmat ad, hogy legalább nem vagyok teljesen fegyvertelen. És mivel vagyok olyan keményfejű, hogy megkockáztassam a fenyegetése ellenére sem teszem le a pisztolyt. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Legszívesebben sírva fakadnék, vagy inkább elszaladnék. Amit természetesen nem tehetek meg, hiszen egy szempillantás alatt elkapna. - Szerintem már így is elég ideges vagy. Kibírod, hogy nem rakom el... Merthogy nem teszem el, az biztos! - Az is lehet, hogy épp ez a fegyver fogja megmenteni az életem. Ugyan nem öli meg, de talán lelassítja. Soha nem volt még alkalmam lőni vele egy angyalra sem, és démonra sem, így fogalmam sincs mi történik ha meghúzom a ravaszt, de talán majd ma pótolom az elmaradást.
- Tűnj el innen! - Hátrálok pár lépést az ajtó felé. Reménykedem abban, hogy ha eljutok odáig észrevétlenül, akkor talán el tudok majd menekülni, bár ebben sem vagyok teljesen biztos. Ahogy abban sem, hogy megélem a napfelkeltét.

♠ 539 szó ♥ Something New ♦ hmmm ♣

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Kedd Feb. 10, 2015 8:34 pm

To: My Darling

The thrill is always in the chase, never the capture

ღ zene: Radar ღ megjegyzés:ღ ღ

» Mikor minden remény elveszett, mikor már csak egyetlen dolog tart életben, pontosan, akkor szívat meg az élet, de ne feledd, csupán a célodnak élhetsz.. «
Hihetetlen, hogy ekkora fordulat következett be az életemben. Szeretem, és eme felismerés egyszerűen csodálatos áldással tölt el, mintha újra visszatértem volna az életbe.. az élők sorába, de sajnálatos módon nem engedhettek ennek, hisz épp el kell engednem.. ezt, és őt. Harag Lord vagyok, ezáltal pedig agresszív, dühös, haragos, kegyetlen, és gonosz.. Nem adhatnék neki egyebet, mint szenvedést, ahogy a célom éppenséggel ráadásként az életemet követeli meg, amit tenni készülök, az hogy elvenném az Isten életét voltaképpen a sajátomét jelöli ki, hisz önön halálomat írtam ezzel elő, s így pedig el kell dobnom eme átkozott, s már-már nyomorult emberi gyengeségemet, amely csak rabbá emelve lök a porba, ami csak kínozz, s belülről kezdődően egészen felemészt mindinkább. Nem lehettek gyenge, nem lehettek emberi.. s ahogy mindez tudatosul bennem a fájdalom úgy ülepedik meg a mellkasomban, és a lelkem mélyében is, míg voltaképpen ezáltal csak még több haragot érzek, amely azt eredményezi, hogy kiadjam magamból, hisz ha nem teszem meg, akkor egyszerűen porrá égeti a bensőm. Eszméletlen, s már-már szavakkal le nem írható, s ki nem mondható érzelmi láncsorozat ez, amelytől szabadulni lehetetlenség, amely örökké magához kötött, míg egyszer csak el nem tűnök majd a semmibe. A síromba, azaz a létem megszűnésébe viszem eme.. eme vonást. Bár ne így történt volna, bár ne találkoztam volna vele sohase, akkor nem kellene szenvedést éreznem, amiért.. amiért meg akart ölni, amiért el kell engednem, s nem harcolhatok érte, amiért ily nyomorultságra ítélt ez az átkozott sors, amiért kitépi a szívemet a szavai hatása által. S jobb, ha nem tudja mit érzek iránta, hisz csak kihasználna, s mindebben ez a fájó. Halálom utolsó zárórájában is kísérteni fog a tudat, hogy nem tehettem semmit a saját boldogságomért.. hát boldogság lenne mindez? Inkább egy átokverte csapás, s ha itt tartunk, akkor miért pont egy emberbe szeretem bele? Átkozom őket, gyűlölöm, és megvettem.. Immár elég volt mindenféle őrült gondolatból, csak legyek túl ezen, s elfelejtem azt is, hogy létezik.
-Ennyi erővel én is kérdezhetném..-Vágom rá hirtelen indulatból, és csupán így tudom csillapítani a mérhetetlen dühöm.-Tudod a családod, és a vőlegényed megölése alkalmából tudom.. a drága leendő urad, azért könyörgött, hogy hagyjam életben, mert szeret téged.. azaz szeretett, mert mostanra halott.-Röhögök fel pimaszul, és egyben gonoszan.-Térden csúszott az oltár előtt, mert annyira...-Nem mondom tovább. Egyszerűen elönt a féltékenység. Igen, pontosan ezért öltem meg a vőlegényt, nem akartam, hogy másé legyen a nő. Nekem kell.. kellett volna, mert nem lehet, s amit nem lehet, azt annyiban hagyom. Arckifejezésem semleges, de a szemeim árulkodnak a sajnálat egyféle fajtájáról, mert bár a családját, azaz a szüleit sajnálom, de azt a férfit nem.. s soha nem is fogom. Ha bárki hozzá mer érni ehhez a nőhöz, én megfojtom, megölöm, kitépem a nyelőcsövét, és megetettem önön magával. Amíg én élek ez a nő senkié sem lehet, vagy lehet, de akkor pedig belehalok..
-Sajnálom. Érted, sajnálom?-Mondom ki akaratlanul, ahogy közelebb lépnék felé, de hirtelen lefékezzem magam, és csupán hátrébb lépek egészen az ablakpárkányhoz közel.-Tudom mit jelenthet a család.. de mit vártál, én egy kegyetlen gyilkos vagyok, és élvezem, hogy legyilkolhatom az Úr teremtményeit.. az embereket.-Magyarázom ki valahogy a dolgot, de ez borzalmasan hamis próbálkozásnak minősül jelen esetben. Ennél jobbat tényleg nem tudok teljesítésként? Veszek egy mély levegőt, és elfordítom a tekintettemet róla, hogy valami mást vegyek szemügyre.-Nem teszed el?-Vonom fel a szemöldökömet azonnal rápillantva.-Ne ellenkezz, mert az Istened lesz rá a tanúd, hogy megfojtalak!-Ordibálok szinte öntudatlanul. Egyszerűen elönt ez a mérhetetlen bosszú, düh, harag.. miért ellenkezik? Miért csinálja ezt? Miért visz a képletes síromba? Miért?
-Oh, tűnjek el.. persze könnyű ezt mondani.-Egy laza gondolatátvitel által elmozdítom a helyéről, és az ágyra teszem.-Ott maradsz, ha megmozdulsz apró darabokra loccsantalak szét.. gusztustalan lesz a nyomozóknak.-Húzom el a számat, majd gonoszan elmosolyodom, ahogy a fegyvert magamhoz vonzom ugyanolyan könnyedén, ahogy őt mozgattam az ágyra. Erősen megmarkolva rászegezem önmagamra, de nem készülök semmi jelentősebbre, ahogy le se veszem a pillantásomat a nőről.

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Szer. Feb. 11, 2015 11:42 pm

To: Barbelo

Visszakérdezésére felvonom a szemöldököm, és kis híján majdnem fel is nevetek, de aztán még szerencsére időben rájövök, hogy ez rohadtul nem vicces. Maximum csak neki, viszont nekem semmiképp nem. Az bizony egyáltalán nem jó jel, hogy ő pontosan tisztában van azzal, hogy én tudom a nevét, miközben még egyetlen egyszer sem szólítottam őt Barbelonak. Sőt... sehogy sem szólítottam, és egészen máig még csak alkalmam sem volt vele beszélgetnni. Ez a férfi, tartok tőle, hogy sokkal, de sokkal többet tud rólam, mint amennyit én tudok róla, vagy éppen szabadna tudnia. Na, nem mintha lenne erre bármilyen szabály is, de tény és való, hogy egyáltalán nem örülök neki, hogy az egyik legnagyobb... Milyen egyik? Szóval a legnagyobb ellenségem, ismeri minden gyengeségemet, és erősségemet, tudja mit szeretek, mit nem. Míg én semmi ilyesmit nem tudok róla. És ez bizony nagy baj. Hatalmas előnnyel indul ellenem, az esélyeim valahol mélyen a nulla alatt vannak. Talán úgy mínusz háromszáz körül.
- Miért vagy olyan biztos abban, hogy én tudom a tiéd? Még nem szólítottalak a neveden... - Vágok vissza oldalra billentett fejjel. Igazából ha lenne egy csöpp kis eszem is, akkor nem vágnék vissza folyton, és nem próbálnám kihozni a sodrából. De az igazat megvallva, nem túlzottan érdekel, hogy mit mondok neki. Valószínűleg úgyis megöl előbb vagy utóbb, és nem fogom az utolsó pillanataimat megalázkodással tölteni egy olyan rohadék előtt, aki megölte a szeretteimet. Következő szavaival olyan mérhetetlen fájdalmat okoz nekem, amekkorát el sem tudok magyarázni. Hogy beszélhet így róluk? A családom... Ő pedig simán megforgatja bennem a kését, pedig tudja, hogy már így is fáj. Olyan erővel szorítom a fegyverem, hogy az ujjaim már elfehéredtek, és kezdene görcsbe állni. De muszáj valamin levezetnem a dühömet, hiszen nem ugorhatok neki Barbelonak ököllel, viszont legszívesebben sírva fakadnék itt. Újra és újra lejátszódik előttem az a nap mikor megölte őket, én pedig csak görcsösen szorítom ezt a fegyvert. A hülye is látja rajtam, hogy mennyire átkozottul is fájó nekem ez a téma, és hogy mennyire dühít. - Te rohadék! - Szűröm ki fogaim között morogva ezt a csodás jelzőt rá, és mostmár aztán tényleg nem érdekel, hogy mit csinál. Öljön meg... Csak tessék! Annál jobb! Sajnálkozására csak szánalmasan megrázom a fejem, még csak szóra sem méltatom. Ő nem tud sajnálni, még ha akarna sem. Bezzeg hazudni azt tud. Gyűlölöm őt, és ezen nem változtat semmit az ő "sajnálkozása". Vigye magával a pokolba! - Ha annyira élvezed, akkor miért nem öltél meg engem is? Miért olyan jó neked az, hogy szenvedni látsz? - Mordulok rá idegesen, immár az ágyam mellett állva. Semmi másban nem tudok reménykedni, mint abban az istenverte ajtóban. Az utolsó reményem, bár jól tudom, hogy nem fogok semmit elérni vele. De azért reménykedni mindig jó valamiben... Jó ha az embernek mindig van valamilyen célja, még ha annak a célnak az elérése egyenlő is a nullával.
- Óóó... Csak nygudtan, drágám. Én leszek a legboldogabb akkor ha megfojtasz! - Mondom egy gúnyos mosollyal arcomon, de aztán ez a mosoly el is tűnik, mikor hirtelen elmozdulok helyemről, még mielőtt elértem volna az ajtót. Először csak meglepetten pillantok körbe, de ahogy rájövök, hogy mi történik, haragosan bámulok egyenesen a démon szemeibe. Valószínűleg leesett neki, hogy mire készülök. - Mégis mit képzelsz? Mit művelsz...? - Kérdezem egyre idegesebben, és mikor távolodni kezd tőlem a fegyver, úgy kapaszkodok belé mintha csak az életem múlna rajta. Mondjuk legtöbb esetben ez így is van. De mielőtt még esetleg utána mehetnék, meghallom újabb fenyegetését, és úgy döntök most jobb ha hallgatok rá. Nem megyek sehová, csupán csak felülök, rá a bokáimra, és a démont nézem. Mi mást is tehetnék? - Mit akarsz tőlem? - Kérdezem végül sóhajtva, reménytvesztve.

♠ 603 szó ♥ Something New ♦ hmmm ♣

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Pént. Feb. 13, 2015 3:37 pm

To: My Darling

The thrill is always in the chase, never the capture

ღ zene: Jagger ღ megjegyzés: Kedves <3 ღ

» Az élet kegyetlen játszma ugyan, de az élvezet ott lapul a háttérben valahol.. «
Mindenki ragaszkodik valamihez rögeszmésen, s mindez az én esetemben is megtörtént mostan, de aggodalomra nincs ok, hisz bármi az enyém lehet, amit csak kigondolok. Ha úgy tartja kedvem az emberek térden csúsznak utánam, ha azt akarom minden nő értem rajong, egyszóval számomra semmi sem lehetetlen, hisz az én kezemben összpontosul a hatalom, s mindenki fejet hajt nekem eme Földön. Persze van fontosabb dolgom is, mint ilyenféle szórakozási lehetőségek végrehajtása. Első soron, ha tudok lelkeket gyűjtök, és ölök mértéktelen számban, hisz a célom változatlan ki akarom készíteni Őméltóságát; az Istent, s ha rajtam múlik, akkor rettegni fogja a nevem, hisz nem állok meg egynél, hanem egyre többet, s többet akarok majd, míg nem végül ő maga kéri azt, hogy ne tegyem. Szép képzet meg kell hagyni, csupán az Úr nem ennyire szánalmas, mégis egoizmusa verdesi a plafonok plafonját, az egek egét, s végtelenek végtelenjét. Azt hiszi mindenki érte rajong, erre fel tessék! A legártatlanabbnak titulált senkik árulják el, s ha egy is imádkozik érte, nos.. annak sem igazán segít. Ily hatalmi urat, ily gyalázatos teremtőt.. gyűlölöm, utálom, bosszút akarok, és követelek is, amíg csak élek, s el nem tűnök a semmibe! Ha ő elvette mindenem, akkor én is elveszem tőle, amit el kell. Ennyire egyszerű eme alku üzlet, és ha bárki csak keresztezi is az utamat, ígérem a vérével festem ki a földet, s a halála végső zálogába taszítom, a szenvedései közepette, miközben a pokolban ezt tovább folytatom majd. Ne kívánjon senki az ellenségének, s akkor mindenki jól jár.. - úgy hiszem.
-Hidd el többet tudok, aranyom, mint azt képzelnéd.-Ejtem meg könnyedén a kijelentést egy mosoly keretébe zárva. Ha azt hitte nem tudok egyesmást róla, akkor tévedett, hisz szinte rengeteg mindennel tisztában vagyok, sőt... bele is nézhetnék a fejébe, mégsem teszem, hisz megszeretem a magam ragaszkodó, s birtokló módján. Amióta kinéztem magamnak másképpen tekintettem rá, szóval nem csoda, hogy mindenkijét megöltem, hisz nem akartam, hogy másé lehessen, főleg ezért is élveztem ki a vőlegénye meggyilkolását. Ha valami kell nekem, akkor azt megszerzem, s jelen esetben mindenképpen ő kell, azaz a tulajdonom lesz, s nem érdekel, ha nem szeret, vagy utál.. a lényeg, hogy, ha erőszakkal is, de az enyém!
-Köszönöm szépen.-Ejtek meg egy aljas mosolyt, ahogy tekintettem kéksége felvillanva jelzi a játszmám tökéletes élvezetét, hisz imádom, hogy bármit megtehettek.-Oh, majd elfelejtettem.. a rohadék a megnevezésem. Szóval remek bók.-Nevetek fel, ahogy a haragom egyre erősebben marja a bensőm, és egy hirtelen mozdulat által majdhogynem a falhoz vágom őt, de annyira törékeny, hogy mégse teszem meg, hisz kell nekem, s még ha idegesítő is, akkor is meg kell tűrnöm eme szemtelen nőszemélyt.-Azért, hogy legyen mit kérdezned.-Vágom rá, és ezzel le is zárom a témát, hisz semmiféle magyarázattal nem tartózom neki. Akármilyen kérdést fel tehet nem áll szándékomban igazat mondani, sem hazudni, sőt válaszolnom sem kell.
-Szerintem kell még neked eme szánalmas emberi életed.-Hangom tele van gúnnyal, haraggal, s némi árnyalatban bosszúval is. Egyszerűen az idegeimen táncol ez a... mély levegőt veszek, ami persze hatástalan, de kipróbálásként jól jött. A haragom egyre mértéktelenebb, irányíthatatlanabb, egyszer vesztem el a fejem, s igencsak pórul jár. Mégis az, hogy képes lenne eldobni szíven ütött, hisz csak akkor teheti meg, ha én megengedem. Nélkülem még levegőt sem szívhat.. Ragaszkodási, és birtoklási vágyam egyre betegesebb, s ez elbizonytalanító. Ennyire még senkihez sem kötődtem, de ez a nő.. mivel fogott meg?
-Mindent szabad.-Ejtem ki gonosz mosollyal párosítva, ahogy a fegyvert a kezeim közt forgatom. Ragaszkodott ehhez a szánalmas eszközhöz, holott ezzel nem ölhet meg, sőt.. ez ellenem egy fikarcnyit sem ér. Emberek.. veszedelmesen őrültek, mélységesen ostobák, és naivak.. a fenébe kell pont egy emberi nőhöz vonzódnom!-Szépen ülj ott, és fogd be a szád.-Üvöltök rá haragom hevében, hisz tőle még gondolkozni sem lehet.. idegesítő!

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Pént. Feb. 27, 2015 5:24 pm

To: Barbelo

Azt hiszem pontosan attól féltem, hogy túl sokat tud rólam. Tehát tudja, hogy vadász vagyok, azt is tudja, alig várom, hogy megtaláljam a módját annak, hogyan megöljem őt. Az elmúlt több mint ötven évemet mással sem töltöttem, mint ennek kiderítésével. De mikor azt hittem, hogy megöltem mégsem voltam attól túlzottan boldogabb. Jó, persze örülüni örültem, hogy végre sikerült, de valamiért nem éreztem magam jobban attól, hogy ő meghalt. Viszont most, hogy tudom túlélte azt a szúrást... Egyszerűen nem tudom mit gondoljak. Fogalmam sincs! Félek tőle, sőt rettegek. Pontosan tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ő most rohadt mérges rám, amiért bepróbálkoztam a megölésével. Csodálom, hogy nem ölt meg már álmomban. Miért nem ölt meg? Az is lehet, hogy meg akar kínozni. Igazából bármit tehet velem, hiszen a hatalma végtelen, főleg az enyémmel szemben. Az ég világon nincs semmi fegyverem ellene, és... Totál kezdem elveszíteni a reményt. Talán ha próbálok együttműködni vele, akkor meghagyja a nyomorult életem. De ahhoz természetesen vissza kellene fognom magam. Jóval kedvesebb kellene, hogy legyek, ami igencsak nehéz úgy, hogy itt áll előttem a családom gyilkosa.
- Igen, pontosan ettől féltem. Miért érzem úgy, hogy nekem egyáltalán nem jó az, hogy te túl sokmindent tudsz rólam? - Kérdezek vissza oldalra billentett fejjel. Próbálok egészen normális maradni, és visszafogni a hangom. Szemmel láthatóan nagyon dühíti viselkedésem és nem vagyok benne biztos, hogy nekem ez jó. Kétlem, hogy okos húzás lenne egy több ezer éves démont. Valószínűleg már így is elég nagy bajban vagyok, nem kellene még tovább rontani a helyzetem, akármennyire is gyűlölöm őt. - Miért csinálod ezt velem? Mire jó az neked, hogy engem kínzol itt? Ha azért jöttél, hogy megölj, akkor tedd azt... Ha nem, akkor
menj innen! - Mondom annyi szomorúsággal a hangomban, amennyit csak bele tudok adni. Bár őszintén szólva nem biztos, hogy hatni fogok rá. Ő egy érzéketlen dög, akit nem érdekel senki más, csakis saját maga. Én pedig utálom, hogy ennyire tehetetlen vagyok vele szemben. Nem éri meg próbálkozni sem. Az egyetlen dolog amit tehetek, hogy kivárom a sorsom. Ami a jelekből ítélve, nem túl biztató. Mikor ismét rámordít, összerezzenek és csak még jobban hatalmába kerít a félelem. Nem tudom mit tehetnék. Nem tudok itt ülni csöndben.
- Én nem tudok itt ülni némán és várni... Félek tőled. Nagyon félek! Fogalmam sincs mit kezdjek veled... Vagy hogyan kellene viselkednem ahhoz, hogy ne őrülj meg. Mert szemmel láthatóan mindjárt szétvet az ideg. - Mondom végül egy vállvonás kíséretében. Az utolsó reményem nála az őszinteség. Ha még ez sem válik be, akkor tényleg itt az ideje, hogy végetvessen az életemnek. - Valóban megpróbáltalak megölni téged, de te megölted az egész családom. Igazán nem hibáztathatnál... Ráadásul ha ez segít, egyáltalán nem voltam boldog a tudattól, hogy halott te halott vagy. Fogalmam sincs miért nem voltam, egyszerűen csak nem. - Mondom a fejemet rázva. Ha nem hiszi el, akkor simán le tudja ellenőrizni. - Remélem most örülsz! - Nem kicsit lettem ideges. Nagyon! De talán csak azért mert olyasvalakinek kellett elmondanom a fájó igazságot, akire szörnyen haragszom és utálom. Remélem, hogy legalább arra jó volt ez az egész, hogy az életem meghagyja.

♠ 418 szó ♥ Something New ♦ lesz jobb is ^^ ♣

Tárgy: Re: Destiny & Barbelo Szer. Ápr. 22, 2015 8:26 pm

To: My Darling

The thrill is always in the chase, never the capture

ღ zene: love me like you do ღ megjegyzés: Kedves <3 ღ

» Ami az enyém, azaz enyém, és azt semmi sem veheti el tőlem.. «
Kezdem úgy érezni belesétáltam egy nő kelepcéjébe, pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem leszek újra vak, és hogy nem hagyom azt, hogy az érzelmek uralkodjanak a testem, s egyaránt a lelkem felett - bár ironikus, hisz nincs is lelkem. Ezek a szánalmas érzések juttattak anno oda, ahová, és mostan újra érezni.. kínzás, gyarlóság, szívtelenség. Mi ez egyáltalán.. a sors kegyetlen játszmája, vagy Isten átkozott trükkje? Akkor sem fogok felhagyni a célommal, hisz amit elterveztem azt véghez viszem, még ha az életembe is kerül mindezen tettem, még ha annyi mindenkin át kell gázolnom is érte, de a Mindenható urasság szenvedni fog, s majdan meghalni, ha a lábaim előtt csúszva könyörög a megváltásáért.. szép illúzió, és oly könnyed gondolat, mely egy pillanatnyi csettintés alatt tova száll, s majdan semmivé válik amottan. Elmei játékomból a szavai húznak ki, amiket mond, s valahol elborzaszt a tény, hogy fél.. fél tőlem, holott én csak magamnak akarom, s ezáltal boldognak.. uh, de nyálas vagyok. Kezdek elborzadni magamtól, ahogy emésztően ég a bensőmben a tűz, mely egyre inkább lángra kap, és szítja bennem a haragot. Dühös vagyok, hisz ahelyett hogy engedelmeskedne, nos velem kötekedik, s ez mélyen nem tetszik. Nagyon nem tetszik! Még a nyomorult levegővételek sem segítenek az állapoton, pedig fogadtam volna arra, hogy összejön a kísérlet.
-Akinek félnivalója van az én vagyok.. hisz ördögi játszmát űzöl velem, s egy átkozott csapdába zártál bele. Mond ki vagy te... Isten küldöttje, vagy valami rossz tréfa jellege?-Hangom rideg, kimért, és teljesen borús, ahogy megformálom a szavakat. Egyszerűen kezd megőrjíteni a tudata annak, hogy valami játék részese lettem, s mindeme tényből nem szabadulhatok. Én nem akarom, hogy mindennél többet jelentsen nekem, de mégis akarom, s ezáltal bármi áron, így tehát az enyém lesz; az enyém kell, hogy legyen.-Ez most komoly?-Akadok ki szavai után egy pillanat heve alatt, ahogy szemöldököm felszökik a homlokomon, és a hangom megemelt színskálájúvá válik.-Én egyáltalán sem kínozlak, hisz ha azt tenném, akkor koránt sem ez lenne a tény felállás, kedvesem!-Mutatok körbe ironikusan.-De ha ennyire tudni szeretnéd, akkor inkább te vagy az, akinek a jelenléte kínzóan hat mindenre..-Nézek rá, ahogy kék tekintettem szinte ridegen csillan meg a sötétség martalékába zártan is. Leplezem a beismert tényt, hisz koránt sem szeretném a gyenge pontomnak, ahogy azt sem akarnám, hogy bármi közöm legyen egy nyomorult emberi teremtményhez, főleg hogy Isten teremtette őket.. ez az egészben a kiakasztó! Mélyen felsóhajtok, és elmosolyodom pimaszul, ahogy játékosan felnevettek.
-A fájdalmas szavak, amelyek szánalmasak még tőled is.. nos nem igazán hatnak meg.-Ismerem be elgondolkozva egy pillanatra. Vallomása nyugtalanít voltaképpen.-Szerinted az engem meg fog hatni, hogy félsz? Ezzel csak azt mutatod ki, hogy mennyire parányian gyenge vagy, és eltaposható!-Mutatok a kérdésnél magamra, majd könnyedén vállat vonok, ahogy az ablak felé fordulok. Igaza van, hisz szétvet az ideg, és olyan szinten, hogy képes lennék még őt magát is szétrobbantani cafatnyi darabkákra, csak hogy ne legyen hozzám köze. Lezárom a szemeimet, s próbálom kiverni a fejemből azt, hogy a ragaszkodásom tárgyából semmit csináljak. Végül már csak a tájat fürkészem, ahogy elkövetkezendő szavait hallgatom figyelmesen.-Oh...-Ejtem ki egy kis éllel a hangomban, ahogy közeledni kezdek felé.-Sajnálom a családodat..-Ejtem ki színjátékba foglaltan, mert valódi megbánást nem érzek a vétkemért, sőt kifejezetten élvezetes, hogy nem ment hozzá ahhoz a nyomorult férfihez, ugyanakkor nem veheti el tőlem senki más.-..de muszáj volt, hogy egyedül maradj.-Állok meg előtte, ahogy hátra dobom a fegyvert könnyedén.-Csak az enyém lehetsz!-Guggolok le a lábaihoz, ahogy kezeimet a combjára helyezem bizalmasan. Tekintettem vad, és elszánt, ha ez nem hatja meg, akkor semmi sem, de eme tény nem is érdekel.. az enyém lesz, mindegy is hogyan.-Gyönyörű vagy.-Suttogom a szavakat lágyan, ahogy felpillantok rá, és elmosolyodom sejtelmesen. Ez egyféle bók, s egyben taktika. Ha a kedves módszer nem megy, akkor erőszakkal viszem el, s egy ketrecbe zárom, hogy meg ne szökhessen.. őrült gondolat tudom, de ha egyszer ilyen mértékben ragaszkodom hozzá.. mit tegyek?