Baljós gondolatokba merülve, ráncokba gyűrődött homlokkal válogat a nonstop nyitva tartó, parányi élelmiszerbolt csoki-polcán sorakozó nyalánkságok között. A kakaóbabból készült édességek mágikus, azaz endorfin-felszabadító hatásától vár némi enyhülést a testében duzzadozó feszültségre. Fürkésző, gesztenyebarna pillantása végre megakad egy kiváltképpen gusztusosnak tetsző, hívogató csomagolású, jókora táblán. A termékleírás magas tej-, és alacsony kakaó-tartalommal, valamint csokoládéba süllyesztett, finom pörkölésű egész mogyorókkal kecsegteti, így végül e példány mellett dönt. Enyhén remegő kézzel – elvonási tünetektől tremorozó drogosként - nyúl a kiszemelt zsákmányért, de félúton megállnak vacogó ujjai a levegőben. Elméjén átvillan a gondolat, hogy talán tanácsosabb volna kétnapnyi gyomorremegős éhezés után valami egészségesebb táplálék után néznie. Azonban rögvest megemelkednek belső szervei, ha evésre gondol. Hiába képzel maga elé ropogósra sült, fűszeres csirkecombot aranysárga hasábburgonyával, vagy zöldségekkel dúsan megpakolt, barbecue szósztól csepegő, szezámmaggal hintett zsömlébe gyömöszölt húspogácsát, netán sült hagymával szórt, édesen savanykás ketchup-ban ázó hotdogot, minduntalan ugyanaz az eredmény. Gyomorliftezés, kínzó émelygés, fojtogató hányinger, enyhe szédülés. Nem mintha meglepnék testének reakciói. A kaszinóban történt, sokkoló esemény után az is csoda, hogy egyáltalán képes volt rávenni magát lakásának elhagyására táplálékszerzés céljából. Nagyon úgy fest, hogy a csoki az egyetlen ehető dolog, amire idegességtől vibráló gyomra nem vet hátra-szaltót. Ha pedig jobban utánagondol; a mogyoró gyümölcs. Csonthéjas. No meg persze a csokoládé is növényi eredetű. A kakaócserje babjából készül. Ergo, kimondottan egészséges. Nem beszélve a tejről, ami kitűnő fehérje-, és kalcium-forrás. A csontoknak szükségük van kalciumra. Ekképpen győzködve magát, befejezi a megkezdett mozdulatot és eltökélten fél tucat táblát seper a behajlított bal karjának könyökhajlatán egyensúlyozott, mindeddig üresen pangó kosárba. Az édesség betakarítását követően reszkető kezével ügyetlenül az arcába húzott, fekete baseball sapka alá gyömöszöli elszabadult, földbarna fürtjeit.
Ekkor váratlanul felcsilingel az ajtó fölé akasztott, új vevő érkezését jelző szélcsengő, megtörve a boltra ereszkedett, üdítőket és mirelit termékeket hidegen tartó hűtők szolgáltatta, diszkrét alapzajjal hangulatosított csendet. Önkéntelenül is ugrik egyet, mikor az éles hang borotvaként hasítja fel dobhártyáját, majd rémülettől tágult pupillájú, hajszolt vad tekintete a küszöböt átlépő magas, sötét hajú, hím ivarú jövevényre rebben. A szögletesen csontos arcú, borostásan markáns állú, tagbaszakadt pasas, gigantikus méretéből adódóan, kitölti az egész ajtókeretet, roppant vállai csaknem lepattintanak egy-egy diónyi darabot az általuk lehorzsolt oldalfából. A kolosszust egy pillanatra sem készteti megtorpanásra az ütközéssel járó ellenerő, zavartalanul, egy hegyről alázúduló lavina lendületével nyomul előre. Az üzletbe hatoló, lomha mozgású, törött szaglószervű óriás korántsem kelt bizalomgerjesztő benyomást. Íjként feszülő idegekkel, göcsölő gyomorral figyeli, ahogy a cro-magnoni vonásokkal bíró fickó üdvözlésképpen, komor pillantást és kurta bólintást küld a pult mögött ácsorgó, megrökönyödöttnek rémlő, középkorú eladó felé, majd befordul egyenesen az ő sorába. Ajkai sápadttá vértelenednek a minimum ötvenkettes méretű, acélbetétes bakancsot, kopott, kék farmert és testre-feszülő, hamuszürke pólót viselő Gigaszaurusz közeledését látva, mire kocsonyaként remegő térdekkel hátrálni kezd. A minapi, vadászokkal megesett incidens okán paranoiássá rémült elméjében szörnyű gyanú ver tábort, miközben tarisznyarákként curikkol a csokoládék, kekszek és más nyalánkságok között. Őszintén kétli, hogy Mr. Gerendaváll Milky Way fogyasztással tartaná karban monumentális izomzatát… És ha nem édességszerzés céljából csörtet felé a döngő léptű, szúrós pillantású fehérjehegy, akkor bizony érte jön. Azonban a fejében körvonalazódó balsejtelem tévesnek feltevésnek bizonyul, ugyanis a lavinányi fickó hirtelen irányt vált és elkanyarodik a jégkrémmel és kólával degeszre tömött, halkan duruzsoló hűtők felé. Lelki füleivel hallani véli, ahogy szívéről Mount Everest-nyi szikla gördül le. Mély, megkönnyebbül sóhajt hallat, majd sebtében sarkon fordul, és denimkék farmerszövetből varrt, magas-szárú tornacipőbe bújtatott lábait erősen kapkodva, a pénztárhoz siet. Szerencsétlenkedik egy sort, mire bekötözött, remegő ujjaival előbányássza tárcájából a fizetendő összeget, pontosabban annál néhány dollárral többet, amit végül a pulton lévő tálcára ejt.
- A többi a magáé. – leheli tompa hangon, miközben búcsúpillantást vet az őszülő borostát, fekete, szem alatti karikákat, borvirágos, jókora orrot viselő eladónak. Kezei ez idő alatt sem tétlenek; zsákmányát kapkodó mozdulatokkal az álláig becipzárazott, bolyhos, galambszürke melegítő felsőjének zsebeibe gyömöszöli, majd ezzel végezve az ajtó felé iramodik. Ép kezével a szükségesnél erősebben löki ki a sör-, rágó-, és más termékeket népszerűsítő matricákkal teleragasztgatott üvegajtót, hogy mielőbb kiléphessen végre a szabad ég alá. A benti levegőt túlontúl fojtogatónak kezdte találni, minden bizonnyal Mr. Hegyomlás fenyegető jelenléte volt az, ami elfogta előle az oxigént. Mélyet szippant az utcát burkoló, tavaszi éjszaka balzsamosan hűvös, halvány orgonaillatot hordozó levegőjéből. Eközben hosszú léptekkel távolodik a kis üzlettől, valamint a zavaró kisugárzású, tagbaszakadt humanoid lavinától és bár arra számít, hogy a csillagok pettyezte, feketébe forduló, mélykék égbolt alatt megtett méterek kiürítik ereiből a beléjük zúdult adrenalint, csak nem érkezik a várva várt megkönnyebbülés. A tudata mélyén kaparászó rossz előérzet makacsul tovább hízik, miközben teste is vészreakciókat produkál. Belső szerveinek felületén különös, elektromos áram-szerű bizsergés szaladgál, lúdbőrző felhámján vigyázban állnak a pihés szőrszálak. Valami nem stimmel. Úgy érzi magát, mint egy mezőn flangáló őz, akinek minden lépését prédára leső ragadozók figyelik a bozótból. Nem az első alkalom, hogy ezt tapasztalja, de a mostani valahogy más… Túl intenzív, túl fenyegető az elméjét elborító balsejtelem, mely jeges félelmet zúdít a nyakába. Háta borsódzik, gerincén csípős ingerület cikázik fel, s alá. Hátába mintha izzó szemek égetnének lyukakat. Lelki füleivel hallani véli a lángpillantások alatt elperzselődő hús sistergését, orrába égett emberi szövet émelyítő, édeskés-füstös szaga szivárog. Lehet, hogy a minapi incidens következtében akuttá lett üldözési mániája az, ami ronda tréfát űz vele, de az sem kizárt, hogy jogos félelemtől hajtott életösztöne lázong benne. Akárhogy is, sietős lépteit egyre hosszabbra nyújtja, míg végül futásnak ered. Tornacipőjének gumitalpa nem ver neszt a járdaburkolaton, nem hall mást csupán rettegés űzte szívének heves dobbanásait és megáradt vérének vad zubogását. Az arcába csapódó menetszél kiragad néhány hanyagul feltűzött, hosszú, sötéten fénylő fürtöt a sapkája alól. Rohantában kap a szemébe csapódó, látási viszonyait jelentősen rontó tincsek után, hogy visszagyűrje őket a helyükre, mielőtt megbotlik egy nagyobb kőben, vagy elhajított ásványvizes flakonban. Nem szívesen nyalná fel a flasztert, pláne így menekülés közben, bár jelenleg fogalma sincs, hogy ki, vagy mi elől iszkol gepárdsebességre kapcsolva. És épp mikor megpillantja az utcasarkot, mely mögött néhány méterre lakásának biztonsága várja, hirtelen előtte terem valaki. Ő pedig úgy kenődik fel az akadályt képező humanoid létformára, akár légy a szélvédőre. Tüdejéből kiszorítja a levegőt az ütközés ereje, orra megroppan, mire szájába forró, fémes ízű folyadék; tulajdon vére árad. Adrenalinnal felturbózott teste ösztönösen cselekszik, még azelőtt, hogy elméje erre külön utasítást adott volna. Nem törődik az orrában lüktető fájdalommal, elvégre a vérében pezsgő stressz-hormon tompa pulzálássá csökkenti a szaglószervét ért traumát kísérő kínokat. Tenyereit az úttorlasz sziklakemény mellkasához feszíti, majd minden erejét összeszedve ellöki magától a hórihorgas, robosztus pasast. Riadt pillantása a fickó szabályos vonások közé zárt, arisztokratikus csontozatú, bátran jóképűnek mondható arcára szegeződik. Aztán tekintete a sötét pillák keretezte, aventurin-zöld íriszekre villan.
- Mit aka… - bukik ki remegő ajkai közül a logikusnak látszó kérdéskezdemény, melyet egy a háta mögül érkező, tarkójára mért, jókora ütés szakít félbe. Felnyög a kisagyába nyilalló, éles fájdalom hatására, mely sűrű, szurokfekete gomolyfelleget libbent eszméletétől megváló elméjére. Ájultában még áthömpölyög elnehezedő fején a gondolat; mindjárt betont fog arccal. Azonban elmarad a várva várt becsapódás, rongybabává ernyedt korpuszát jégkezek ragadják meg és tartják fent a levegőben. A következő pillanatban feneketlen, feketén örvénylő tornádótölcsér szippantja magába, mely végleg kioltja tudatát.


Lassan foszlik el agyáról a rajta tespedő, érzékleteket kioltó, massza-sűrű felhőtakaró. Először fülének érzékelése tér vissza; óra halk ketyegését hallja a távolban. Aztán karjának fedetlen bőrén lágy, langyos fuvallat simít végig tartózkodón. Ízlelőbimóin sós-rezes aroma olvadozik, ködös elméje, ha nehézkesen is, de végül magyarázatot talál a nyelvén formát bontó íz forrására. Alvadt vér… Minden bizonnyal a sajátja… ami… hogyan is került a szájába? Felszínre tapogatózó tudata megkísérel emlékképeket előbányászni az elméjét elborító iszaptengerből. Az erőlködés szúró fájdalmakkal jár, ámde eredményt is hoz. A fejében oszladozó ködfátyol mögül felsejlik néhány fakó, kontúrtalan filmkocka. Szempillái megrebbennek, ahogy homloka mögött újra lejátszódnak az ájulása előtti események.
Elkapták.
E szó skarlátvörösen, élesen lüktet feltisztuló elméjében, mire szíve ijedtében szegycsontjának ugrik, hogy aztán elkeseredetten verni kezdje az őt kalitkába záró bordák íveit. Nagy adagnyi levegőt szippant légcsövébe, majd a szervezetébe juttatott légkorty illat-elemzéséhez lát. Érzékeny szaglóhámját nem karistolja fel sem penész, sem doh, sem patkányvizelet átható, keserű-csípős odőrje. Helyette édes virágillat cirógat végig orrának receptorain. Lassan kiereszti elnyitott ajkainak résén az elhasználódott, kianalizált levegőt. Újabb porciónyi oxigént hörpöl tüdejébe. Meg akarja határozni a virág fajtáját… Rózsa. Szemei felpattannak, összeránduló hasizmai kétrét hajtják, ülő helyzetbe rántják testét. Feje megszédül, agyát mintha hideg kés járná át. Torokhangon nyög fel kínjában, jobbja ösztönösen homlokához lendül. Hiába hunyorog, egyelőre nem lát semmit; a szemei előtt ugráló, fekete karikák, valamint a homlokát ostromló fájdalomhullámok erősen akadályozzák a tájékozódásban. Azt viszont képes felfogni, hogy meglepő módon nincs lekötözve. Ráadásul a helység levegője nem áporodott és hűvösen párás, tehát nem pincében van… Nem a Vadászközpont egyik alagsori cellájában várja, hogy a vadászoknak dolgozó tudósok élve boncolják fel halhatatlan testének titkait kutatva… Torkában dobogó szívvel, türelmetlenül megdörzsöli a szemét, abban a reményben, hogy így kidörgölheti a fickándozós kedvű, sötét pacnikat a látóteréből. A módszer beválik, és bár nem ugrál ki a képből az összes karika, azért feljavul annyira a látása, hogy immár képes felmérni tartózkodási helyének sarkalatosabb paramétereit. Szemügyre veszi a sötét enteriőrű, tágas szoba berendezését; a mélybordó, nyomott mintás tapétával burkolt falakat, ébenfeketére pácolt, tükrös ajtajú, antik szekrénysort, plafonról alácsüngő, fekete kristályfüzérekkel dekorált, monumentális csillárt, az ággyal szemben álló, hatalmas, barokkos stílusú, cirádás faragásokkal ékített, trónusnak beillő, vérvörös ülő-, és háttámla-párnával kényelmesebbé tett, oroszlánlábas karosszéket, valamint az elé tolt, kurta lábakon posztoló zsámolyt. Összevonja szemöldökeit a látottak hatására, majd tenyerét lüktető homlokára simítva kiaraszol a terebélyes ágy szélére.
- Csatahajónyi nyoszolya… - jegyzi meg, miközben leteszi meztelen talpait a padlóra. A kövezet hidegét észlelve újabb ráncok gyűrődnek homlokára. Valaki levette a cipőjét… Elveszi kezét a fejétől, melyben enyhülni látszik a fájó feszülés; az iménti, kalapáccsal felszerelkezett koboldszázad helyett, immár csupán néhány elszánt manókatona pörölyözi sajgó koponyáját. Végigpillant magán attól tartva, hogy még át is öltöztették, míg az öntudatlanság mocsarában ázalgott. Megkönnyebbült sóhajt hallat, mikor felfedezi magán saját, ujjatlan trikóját és rojtossá hasogatott, kőmosott farmerét. Ezek szerint csupán lábbelijeitől és melegítő felsőjétől fosztották meg. No és persze a sapkájától. Legalábbis erről tanúskodnak arcába áradó, összekuszálódott hajfürtjei.
Cifra káromkodást morzsol el fogai között, ráeszmélve, hogy nem csupán ruházatának egyes darabjait, de tárcáját, mobilját és nehezen szerzett nassolnivalóját is lenyúlták. De mégis kik?! Nem tartja valószínűnek, hogy vadászok kapták el, több momentum is ellenük szól. Ha nem is kútvízhideg, sima fémasztalra szíjazva tért volna magához akkor hangszigetelt üveglap mögé zárva éledt volna eszméletre, már ha likvidálók gyűjtötték be... Nem éjfekete selyemlepedővel takart, baldachinos ágyban heverészne… Bár gőzerővel igyekszik meggyőzni magát arról, hogy nem kísérletezgető kedvű Dr. Mengele-szimpatizánsok markába került, csak nem tágít tőle a torokmarkolászó, vészterhes gyanú. Idegesen pattan fel az ágyról, futó pillantást vet a szekrény ajtajába ágyazott tükörbe. Sápadttá rémült, hajszolt tekintetű, vérpettyes, valaha hófehér trikóba, szakadozott farmerbe bújt, húszas évei végét taposó nő néz vissza rá. Arca sminktelen, az orra és a felső ajka közti rövidke szakaszon, valamint szájának sarkaiban alvadt vér száradozik, hátközépig lenyúló, rezes fényű, sötét tincsei kócosan keretezik félelemtől merev vonásait. Nem fecsérel tíz másodpercnél többet saját, meggyűrt képmásának céltalan bámulására. Elvonja elszánttá élesedő pillantását a tükörről, miközben elméjében terv kovácsolódik. Olajra kell lépnie. Tekintete a szoba túlvégében feketéllő ajtón fénylő rézkilincsre villan. Természetesen arra nem mehet. Csak elrablóinak karjaiba futna. Marad az ablak. Az agyában cirkuláló gondolatokra hallgatva visszafordul az ágyhoz és felnyalábolja a rétnyi fekhelyre terített csúszós selyemlepedőket, takarókat. Rövid hezitálás után a párnákat is kifejti huzataikból, azokat is az anyagkupacra halmozza. Sarkon fordul, a nehéz, szederbordó brokátfüggönnyel leárnyékolt ablakhoz szalad és félrerántja a súlyos fényfogót. Ami teljességgel feleslegesnek bizonyul jelenleg, tekintve, hogy az üvegen túl szurkos sötétség hömpölyög. Éjszaka uralja az alant elterülő tájat, azaz a házmagas fenyők koromfekete palástot öltött jellegzetes gúláit. Se közel, se távol nem lát lakott területre utaló jeleket, nyoma sincs utcai lámpák szolgáltatta, narancsszínű fénypontoknak, kivilágított utaknak. Mégis hol a francban lehet?!
Nincsenek felesleges percei arra, hogy földrajzi helyzetén agyaljon, elvégre a martalócok bármelyik pillanatban rajta üthetnek.
Pucér talpakkal visszacsattog az ágyhoz és nyomban munkához lát. Kapkodó mozdulatokkal egymás sarkaihoz kötözi a lepleket, egészen addig folytatva ténykedését, míg el nem fogy az alapanyag. Még egyszer meghúzza a csomókat a biztonság kedvéért, és bár nem nagyon bízik a csúszós selyem teherbírásában, rögtönzött kötelével az ablakhoz sprintel. Nem éri meglepetésként, hogy az üvegtáblákat kulcsos zár rögzíti egymáshoz. Foglyul ejtőjének luxuskaszárnyája egy rohadt Alcatraz, amiből talán csak hullazsákba cipzárazva lehet kijutni... Mivel a keretekbe foglalt ablaküvegek minden bizonnyal törhetetlenek, egyetlen lehetősége maradt. Zakatoló szívvel, magában bőszen fohászkodva szabad kezével hosszú loboncába túr. Ujjai szinte azonnal elakadnak egy a tincsei között rejtező, fekete hullámcsatban.
- Köszönöm, Uram! – rebegi kétszázas pulzussal, miközben remegő kézzel formára hajtogatja, majd a zárba illeszti a vékonyka fémpálcikát. És mikor már azt hiszi, teljesen kijött a gyakorlatból, diszkréten kattan a zár nyelve. Tüdejéből hangosan sziszegve távozik a visszafojtott, széndioxiddal dúsult levegő. Fél kézzel kitárja az ablakszárnyakat, aztán farzsebébe csúsztatja a jó szolgálatot tett, parányi tárgyat. Eztán a megfelelően nehéznek látszó „trónszékhez” lépve, annak vaskos karfájára köti a selyemhágcsó egyik végét. A másikat természetesen átveti a márványpárkányon. Lepillant, vérfarkas apjától örökölt, sötétben is kiválóan látó szeme áthatol az alant örvénylő, masszasűrű sötétségen.
Elfintorodva konstatálja, hogy legalább nyolcemeletnyi magasságban van, tehát több, mint húsz métert zuhanna, egyenesen a mélységben szürkéllő, gerincroppantó keménységű gránitkőre, ha elügyetlenkedné a dolgot… És bár elvileg halhatatlan és aligha veszítené életét a földet érés fájdalmas pillanatában, olyan súlyos és gyötrelmes sérüléseket szenvedne, amikből nagyon lassan, szörnyű kínok között fetrengve tudna csak felépülni. Mielőtt meggondolná magát, keményen megmarkolja a selyemfonatot, teleszívja tüdejét az éjszaka hűvösen balzsamos levegőjével és eltökélten a párkányra lép.
- Meg tudod csinálni. – leheli maga elé enyhén vacogó fogakkal, majd óvatosan ereszkedni kezd.