Blythe × Crawford

Carve your heart into mine.

Egy sóhaj, utolsó, rebbenő lélegzet, mielőtt végezne, és hátraveti a fejét.
A plafont bámulja, a combjai közt még a fickó csípője.

Tehát: az éjszakája kibaszottul jó volt.
Két napja még csak le sem hunyta a szemét – leszámítva természetesen a pislogást –, az agya zsong a gondolatoktól, és annyi cigarettától, amennyit elszívott az elmúlt negyvennyolc órában, kipusztulna a fél Nemzeti Gárda.
Természetesen árnyéktól árnyékig közlekedett, mindig olyan helyen mozogva, ahol csak két százalék a leégés esélye, és a napszemüveg állandó lakóként figyelt az orrnyergén, mielőtt a kapitányságra ért volna.
Ott aztán átcserélte a rendes, bár hamis lencséjű szemüvegére, és úton-útfélen minden szerencsétlenre ráhozta a szarást hihetetlenül kék tekintetével.
Jelen pillanatban az irodájában szeretgeti a rezet trombitaszó mellett, Rubik kockát tekerget és állítgat, a szemüvege egészen lecsusszant az orrnyergén, koptatott, fekete színű farmerja a jobb térdén kiszakadt, a nyakkendője hanyagul a széke háttámlájára vetve, a zakónak csúfolt ruhadarab pedig valahol otthon tengődik.
Az inge, köszöni szépen, jól megvan rajta, bár a pisztolytok a hóna alatt mintha szorítaná.
Le van sajnálva.
Három napja hozatták be a gyanúsítottat a kapitányságra, már két utcával odébb hallani lehetett – csukott ablak és levont redőny mellett – a vonítását a rendőrautó hátsó ülésén, három napja megállás nélkül az ügyvédjéért üvölt, aki elvileg ma jelentkezik végre.
Talán jó segge van, gondolja Crawford, emberi szemmel alig követhető mozdulattal rakja félre a Rubik kockát, lecseréli egy műanyag szívószálas pohárra, és beleszürcsöl. Remélem, kurva jó segge van.
A friss vér megtelepszik a gyomrában, és Crawford puszta megszokásból is, megrágja a szívószálat. Kiköpi a lecsippentett szálat, majd ismét kortyol az emberi test borából.
A fickó – a gyanúsított, nem az ügyvéd – három nőt nyírt ki – legalábbis elvileg –, talán éltükben szitává kefélte őket, aztán szétvagdosta.
Persze, még a hülye is látja, hogy minden bizonyíték ellene szól – a tradíciók azonban tradíciók, és a kihallgatás kötelező, mint a kétszer egy. Az ember – illetve hibrid – szívesen elviselne már néhány percnyi szünetet, a mai rohanás mellett viszont fingani sincs időd, nem hogy pihenni.
A poharát marokra szorítva áll fel a székéből – maga a szék szerencsétlenül nyikorog a súlya alatt –, okos telefonját a farzsebébe süllyeszti, és kecses, elnyújtott léptekkel elhagyja az irodát, amiben lassan kezd klausztrofóbiás lenni.
Nem fecsérli az időt a liftezéssel, természetfeletti erejének minden pozitívumát kihasználva siet le a lépcsőkön, és még egyszer, utoljára rágyújt a kapitányság előtt – szigorúan az árnyék falai közt maradva, a borongós, felhős időjárás dacára; elvégre soha, senki nem lehet elég óvatos –, és minél tovább akarja nyújtani a pillanatokat, amíg a cigaretta vége izzva parázslik.
Minden slukk után kortyol egyet a vérből – amit gondosan álcázva, egy McDonald’s-os pohárba töltött a zacskóból –, reflexszerűen végignyal a fogain, hogy a vért eltüntethesse, és mindenkire gyanú felett álló, fehér vigyort villanthasson, az embereket figyeli, sokakat pofátlanul megbámulva.
Irritáló arcberendezése van, ahogy azt a szomszéd kisfarkas már hivatott megjegyezni. Éles szögletű arccsontjaira ráfeszül tejsápadt bőre, a szemei hihetetlenül kékek, a szájszéle állandó mosolyba görbül fel.
Egyszer megpróbálták pofán vágni ez miatt.
Egyszer.
Azóta a fickó rogyasztva jár, mint aki terhes lovon tanult lovagolni.
Éjjeli, rakoncátlan haját a reggel folyamán megpróbálta valamennyire megigazítani, viszont csak annyit ért el, hogy a fésűt kidobhatta, annak a fogait pedig egy elcsórt szemöldökcsipesszel operálhatta ki a hajszálai közül, és most körülbelül annyi elegancia sugárzik a frizurájából, mint egy összehányt madárfészek romjaiból.
Úgy dönt, rágyújt még egyszer.
Talán még a mélyen tisztelt Blythe ügyvédúrral is összefuthat, és előbb csekkolhatja bárki másnál. Ami azt illeti, rohadtul kíváncsi rá; nem mintha olyan sokat hallott volna róla – történetesen a tegnapi reggelig azt se tudta, hogy egyáltalán létezik ilyen vezetéknév a világon –, mégis kíváncsi rá, és legfőképp a vérére.
Mivel manapság vámpíréknál divat a ghoulság, és a legtöbb vállalkozó szellemű nő már vagy elkelt vagy valahol bomlik, a férfiak közt pedig ezidáig egyetlen jelentkezőt sem talált, most bepróbálkozik még egy utolsó alkalommal, aztán hagyja az egészet a picsába.
Újabbat szürcsöl a vérből – mivel az már fogyóban, és épp csak pár csepp lézeng a pohár alján, még Washingtonban is hallják, ahogy szürcsög –, a cigarettába szippant és a füstöt az orrán át ereszti ki, mint valami felbőszült bika.
Pillantása madárként rebben férfiról nőre – javarészt férfiról férfira, de le van ejtve a dolog –, nőről férfira és így tovább, míg meg nem akad egy, talán őfelé siető – vagy épp kényelmesen sétálgató – alakon.
Másodpercnyi idő telik el, míg Crawford felméri a férfi minden porcikáját – és, mint később az majd kitudódik, teljesült minden vágya: lecsekkolhatta azt a Blythe ügyvédurat –, majd hagyja, hogy a pillantása sodrott fonalként szakadjon el kettejük közt. Nem kérdőjelezi meg, ugyan a fickó hová szalad – elvégre nem sokan mennek önként a kapitányságra, még feljelenteni sem –, elpöccinti a szűrő nélküli cigarettát, leszedi a műanyag pohár fedelét, és kiissza a vér maradékát, majd a száját megtörli, a tetőt visszahelyezi, és rutinosan lenyalja a fogáról a vörösséget.
– Crawford! – vakkantja oda a kutyadék, akivel olyan „pusziviszonyban” vannak, és aki már a társa. – Jelenésed van a kettesben.
– Fasza – feleli vidoron Crawford, elindul az adott irányba, lépcsőket és folyosókat ró, megigazítja az inget, a pisztolytokot a hóna alatt, az övön húz egyet, majd lelassítja a lépteit, mielőtt a kettes kihallgatóhoz érne.
Hallgatózik, minden szót hallani akar, az ujjai közt morzsolódik-recseg a műanyag pohár, ahogy halad, szabad kezével a vihargyújtóját pattintgatja.
Amikor a kihallgatóhoz ér, megáll, a gyújtót a zsebébe rakja, megigazítja a farzsebben a telefont, öt ujjal túrja hátra zabolátlan, varjúszín haját, és könnyedén benyit. Az inge alól előrántja a három betűs jelvényét, és felvillantja legragyogóbb vigyorát, amiről méternyi messzeségből üvölt, hogy hamisabb a bizsunál.
– Jó reggelt! – a modora fogcsikorgató, valahogy nem is illik a fizimiskájához. Túl vidám, túl… nem ide való. – Bocs, bagzottam. – A jelvényét a kihallgatott felé mutatja, mint holmi bérletet a vonaton, aztán visszabújtatja felül nyitott szélű, tört fehér inge alá, az atlétára.
– Braeden Crawford, FBI. – Hogy imádja ezt a részt! Gyerekes izgatottsággal fonja össze szikár izomzatú karjait a mellkasán, és biccent a kihallgatott felé, aki a jelek szerint kurvára bárhol másutt lenne, csak nem itt. – Gondolom, tudja, miért vagyok itt. A társam majd jön, szíves türelmét kérjük. Tuti épp hugyozik.
Valószínűleg inkább emésztődne egy tigrisben, gondolja Crawford, és a vigyora kiszélesedik. Vagy hagyná, hogy szitává keféljék, mint ő a nőit. Bármi megeshet.
Pillantásával gyorsan felméri a szürke, kopár falakat, a kukucskaablakot, ami belülről átláthatatlan, kívülről azonban mindenki figyelemmel kísérheti a következő időszakot.
És – bingó!
Itt a csini pofijú ügyvéd.
Crawford vigyora most már kis híján kettérepeszti a fejét, miközben ismét a kihallgatottra néz.
Izgalmas lesz.

Blythe × Crawford

Carve your heart into mine.

Nem mintha nem élvezné a munkáját.
De még mennyire, hogy élvezi!
Mármint, élvezné, ha engednék neki, ha kiélhetné minden szadista hajlamát a vele szemben ülővel, aki látszólag rohadtul be van szarva.
Nem kellett volna kinyírnod azokat a nőket, gondolja kárörvendő vigyorra húzva a száját, kivillannak fehér fogai, és egészen addig nem szakítja el a pillantását a flótásról, amíg valaki nagy hévvel be nem nyit a vallatóba.
Tekintetét aztán rávezeti – és elismerően füttyentene, ha nem ebben a helyzetben látná először.
Mert a betoppanó fickó nem semmi, az egyszer biztos. Nyilván a védőügyvéd – ezt a később felhangzó bemutatkozás is megerősíti –, mert olyan védőügyvéd-megjelenése van.
Csücsörítve szippant bele a levegőbe, és a francba, kurva jó illata van.
Összeszalad a nyál a szájában.
Biccent neki üdvözlésképpen.
– Üdv a köreinkben – mondja vigyorogva – gödröcskék mélyülnek el az arcán –, és a kezét nyújtja, hogy parolázhassanak. Rohadtul meg akarja érinteni, mert ha megérintheti, olyan helyre mozdíthatja a kezét, észrevétlenül, mintha csak véletlenül csúszott volna oda a tenyere, ahol érezheti az érverését. Mondjuk, csuklótájék, ahol kifejezetten papírvékony a bőre.
Tuti rohadt jó a vére.
Tegyen vele egy próbát?
A vele szemben ülő bűzlik a félelemtől, az adrenalin biztos jól feldúsította a vérét, őiránta mégsem érdeklődik.
Őt jobban izgatja Mr. Blythe, a kirendelt védőügyvéd. Hűvös elegancia, megfontolt komolyság, mint akinek egy zabszem se férne a seggébe. Nem gondolja zárkózottnak, de jelen pillanatban egy kavicsnak is több humora lehet, mint Mr. Blythe-nek, és talán ezt találja vonzónak.
Fincsin nézel ki, haver, gondolja, és a vigyora egyszerre még jobban kiszélesedik. Nagyon is. Szingli vagy? Ismerkedünk? Szabad vagyok ma este, és teszünk róla, hogy te is az legyél. Na? Na?
Pillanatokkal később esik csak le neki a tantusz, hogy már egy ideje merőn bámulja, éhes vigyorral a képén, aztán nagy nehezen elszakítja tőle a tekintetét.
– Elnézést – szabadkozik tőle meglepő komolysággal. – Elgondolkodtam. A társam mindjárt megjön – reményeim szerint –, csak nem húzta le magát a budin. – A karórájára néz, feljebb pöccinti a szemüvegét az orrnyergén. Jajkék pillantását a kihallgatottra villantja, aztán lefeslik a komolyság álarca. – Nincs para, nem zabálom meg magát – mondja, és közben azt gondolja: nem most. Talán holnapután. Senkinek sem fog feltűnni, hogy eltűntél a celládból, és ha fel is tűnik, leszarják.
Hosszú pillanatokig csak ül, a tekintetét megint a védőügyvédre fixálta, a vigyorgást pedig átmenetileg felfüggesztette. Hogy az meddig fog tartani, erősen kérdéses, de ha még vagy húsz percig itt ülnek ebben a fullasztó kihallgatóban, tigrisként fog átvetődni az asztal fölött, hogy a nyakán landolhasson kifent agyarakkal.
A fickónak kurva jó illata van. Keveredik az emberi kipárolgással, a férfi dezodorral, észbontóan remek elegyet alkot a három együtt, és megint csak azon kapja magát, hogy kis híján már nyálzik.
Higgadj le, szól magára, mintha bizony ez annyira hatna. Szórakozottan törli meg a száját – még arra sem véve a fáradságot, hogy esetleg álcázza a mozdulatot –, aztán felrebbenve az átmeneti kábulatból, ismét az órájára pillant.
– Pillanat, türelmüket kérem – mondja illemtudón, aztán felpattan a székéről, és pár lépéssel kiviharzik a kihallgatóból.
– Morgan! – kiáltja, a hangja nem sikerül olyan öblösre, mint ahogy tervezte. Sokkal inkább hangzik egy eltaposott kutya nyüszítésének, de ezzel már nem törődik. Férfiúi büszkeségét összekaparva ismétli meg a nyomozó nevét, még hangosabban, mint előzőleg.
Elindul, hogy felkereshesse a társát, és már a bejárati mosdóknál jár, amikor a kutyadék Grey eltéríti a szándékától.

Most kissé mogorvábban a szokottnál tér vissza a kihallgatóiba, a lépései most nem olyan légiesek, mint történetünk legeslegelején.
– A társam rosszul lett – narrálja gépies hangon. – A védőügyvédnek – itt Blythe felé biccent – kell döntenie, halasztjuk-e a kihallgatást, vagy megvárjuk, míg az egyik kollégám beugrik. Jelzem, ennek annyira nem örülök, mert egy igazi seggfejet akarnak beállítani Morgan helyére. Nos? – pillant Mr. Blythe-re, most először az étkezés bármiféle szándéka nélkül, és felvonja a szemöldökét. Az ő légzése egészen ráhangolódik a fickó szívverésének ütemére, mintha így komponálta volna meg, és a karjait összefonja a mellkasán.
Megpróbál azon túllátni, hogy a fickónak amúgy kibaszottul jó szaga van, mint az egyik legnívósabb szakács remekművének, és megint csak hevesen nyálzani kezdene, ha nem nyelne előtte egyet, megelőzendő a bajt.
A francba.