Nincs is jobb egy kiadós vadászat után véresen és csatakosan beülni a kedvenc törzshelyedre, hogy aztán az újdonsült társaddal karöltve – értsd: mindösszesen csak néhány hónapos a „kapcsolat” – csatak részegre igyátok magatokat. Hm, régi szép idők. Merthogy most már nem tehetem meg, az a nagy büdös és módfelett elkeserítő helyzet. A miértekbe inkább bele se menjünk, az is siralomháza, ha engem kérdeztek. És természetesen a baromarcú tehet erről is, mint úgy általában mindenről. Persze ettől még imádom, és persze ettől még neki ezt nem kell tudnia. Nem mintha nem lenne teljesen egyértelmű egyébként. Mindegy, ugorjunk inkább.
Tehát hanyag eleganciával kényelembe helyezem magamat, a puskámat a bárpultra helyezem, ami hozzám hasonlóan mocskos és véres. Kapásból ott díszeleg rajta egy húscafat, de hát nem is értem, hogyan kerülhetett az oda. Az arcom pedig kormos, amit szintúgy nem értek, mert kémény közelében nem jártam, ellenben gyújtogattam egy sort, önfeledten, magamhoz híven. Talán ez lehet a kormos pofa oka, kitudja. Nem mellesleg… kit érdekel?
- Mit iszol? – teszem fel a leglényegesebb kérdést az est folyamán a drágalátos vadásztársamnak, vagy bármi is legyen ez a kapcsolat kettőnk között. Az igazat megvallva sosem szerettem másokkal társulni, közösködni, idomulni hozzájuk. Az csak macera. Unalmas. És az esetek többségében mindig eljutottam arra a szintre, hogy a legszívesebben lepuffantanám az illetőt. Sőt… volt, hogy le is puffantottam! Úgyhogy határozottan állíthatom, hogy nem nekem való az ilyesmi, és szerény véleményem szerint csakis azért tudunk egymással kijönni – már amennyire –, mert ez a férfiember itt mellettem hozzám hasonlóan nem normális egyed, azaz egészen pontosan: őrült. Ez persze nem baj, legalábbis nekem, másoknak viszont már annál inkább. De mások ugyebár le vannak szarva. Magasról. Nagy ívben.
Én viszont személy szerint szeretek az ilyenekkel együtt dolgozni, mert velük egyszerű. Ha valami őrültséget csinálnak, röhögsz. Ha valami őrültséget csinálsz, röhögnek. És ez így van rendjén. Így tökéletes a rendszer, kérem.
Az már mondjuk más kérdés, hogy nekem aztán igazán nem szabadna mostanság őrültségeket művelnem, mert egyrészt már nem halálosztóként ténykedek, másrészt meg még grátisz gyanánt terhes is vagyok, mint utólag kiderült. Ez eddig oké, szeretem a kölyköket, habár mások nem ezt mondják rólam – mások szerint béna szülő vagyok, kapják be –, viszont így értelemszerűen nem tudok a kedvenc időtöltésemnek hódolni, vagyis az ivászatnak. De nem vagyok alkoholista, még mielőtt valaki félreértené, csak szeretek részegen lövöldözni, mert az poén. Ez még nem számít alkoholizmusnak, ugye?
- Bármit is iszol, a vendégem vagy – simítok ki egy véres tincset az arcomból, miközben intek a pultosnak, hogy jelenése van. Még szerencse, hogy ebbe a bárba többnyire vadászok járnak, ezért sem furcsa az, ha valaki csak úgy beállít véresen, cafatokkal a hajában, meg egyéb nyalánkságok. Igaz, ami igaz; engem akkor sem zavarna különösebben a dolog, ha vadászok helyett civilekkel lenne tele a hely. Mert akkor is simán besétálnék egy shotgunnal a kezemben. And I’m not sorry.

Alkalomadtán akár mehetnénk vadászni a baromarcúval is kettesben, meghitten, akárcsak egy elcseszett romantikus filmben, feltéve, ha a baromarcú nem lenne megzakkanva. Mióta történt az a kis incidens, amikor egészen pontosan felgyújtottam a vityillóját, hát… azóta nem egészen önmaga, azt vettem észre. Persze már előtte sem volt teljesen komplett, ezt azért leszögezhetjük, de a mostani állapota még a szokottnál is durvább. Furcsa egyébként, hogy pszichiáter létére mennyire nem normális, és amikor először megtudtam, hogy mivel keresi a kenyerét, azt hittem, csak szórakozik velem. Pedig nem. Tényleg pszichiáter az ember, fuck me. Bezzeg magának nem írna fel valami pirulát, holott igazán ráférne, ha engem kérdeztek. Nem mintha engem kérdezett volna bárki is, ugyebár. És nem mintha ez valaha is visszatartott volna attól, hogy véleményt nyilvánítsak.
Akárhogy is, jelenleg az a nagy büdös helyzet, hogy helyettesítenem kell a baromarcút, amíg vissza nem tér közénk, már ha egyáltalán valaha visszatér, és újra normális lesz. Legalábbis annyira, amennyire eddig volt, tehát a mostani helyzethez képest valamivel normálisabb. Így utólag már azt is megbántam, hogy hozzámentem, mert valószínűleg a sokk hatása alatt volt akkor is, amikor megkérte a kezem. Illetve már akkor beköszönt nála ez a mostani különös állapot, és ja… nem kellett volna így hozzámennem. Igaz, hogy kényszerített, de ez most mellékes.
Szóval, kénytelen vagyok beérni Eddie szerény személyével, aki szerencsére majdnem akkora állat, mint én, úgyhogy őrültségből és alkoholból nem szenvedünk hiányt. Vagyis én jelen pillanatban mégis, de erről csakis az idióta állapotom tehet, amit néha a hátam közepére sem kívánok, és hát meglehet, hogy nem is kéne megtartanom ezt a kölyköt, mert ez a nyugdíjas élet határozottan nem nekem való.
Természetesen a kedvenc piámat rendeli – a szívem majd’ megszakad!
- Az – vágom oda neki grimaszolva, mint akinek nem kimondottan van ínyére a téma. És az igazat megvallva így is van… Nyilván nem egy vakolatnyi vérrel a pofámon akarom megtárgyalni a terhes-témát. Ám ha nem most, akkor mikor? Merthogy valamikor meg kell, ez nyilvánvaló. Mint vadásztársnak, joga van tudni…
Kis híján sokkot kapok, amikor homlokon csókol, talán még a szám is tátva marad egy másodperc erejéig. A szemeim viszont bizonyosan elkerekednek, szinte külső szemlélőként látom magam előtt az elhűlt képemet. Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Sem a gyengédséghez, sem az érzelemkinyilvánításhoz. Lássuk be, ne szépítsünk: érzelmileg retardált egyed vagyok.
- Nocsak. Úgy viselkedsz mintha te lennél terhes helyettem – húzódnak pimasz mosolyra ajkaim, mert természetesen nem tudom megállni, hogy ne szóljak be. Neki. Vagy bárkinek. Mert én már csak ilyen úrinő vagyok, tudniillik.
Felocsúdni sincs időm, a következő pillanatban már a karjába kap, aztán így cipel el az egyik asztalhoz, mintha nem tudnék a saját lábamon járni. Nyilvánvalóan részeg, ugyanis más logikus magyarázatot nem találok az iménti viselkedésére. De csak hogy lássa, kivel van dolga, nem szólok semmit, mi több, úrinő módjára tűröm, hogy pakolgasson. Persze mindketten tudjuk, hogy messze van még gyereknap…
Legalább a puskám megvan. A puskám, amit úgy szorítok magamhoz, mint más a plüssmackót. Annyi különbséggel, hogy míg őket az nyugtatja meg, engem meg ez nyugtat meg. End of story.
Akárcsak Eddie, én is felpakolom a patáimat az asztalra, s hanyag eleganciával dőlök hátra a székemen. Kíváncsi vagyok hogyan fog kinézni, miután megitta azt az üveg whiskyt. Biztos módfelett épületes látvány lesz most is, mint mindig.
- Még nem voltam orvosnál… Kitudja, a végén még kiderül, hogy nincs is bennem semmi – nevetek fel, ahogy ez a gondolat megfogan a fejemben. Vicces lenne, ha tényleg így lenne. Persze én, aki már két haszontalan kölyköt a világra hozott, tapasztalatból megérzi, hogy mikor van szar a palacsintában. Márpedig most.
- Jesszus, azt se tudom, hogy mit szabad ilyenkor inni… vizet? – pillantok tanácstalanul a férfire. Na persze. Én és a nagy tapasztalatom, miközben már aligha emlékszem azokra az időkre, amikor még alkoholizálás nélkül éldegéltem békésen. Kijöttem a formámból, na meg sohasem voltam jó anya, ha őszinte akarok lenni magamhoz. És ugyan már miért ne akarnék?

Hanyag eleganciával vetem hátra a szőke hajzuhatagot, ami immár sokkal inkább tűnik… vörösnek? Hát igen, kissé össze van kenve minden széppel és jóval, mi szem-szájnak ingere. Feltéve, ha az illető történetesen vámpír, ugyebár. Mert leginkább ők izgulnak a vérre, meg talán a vérfarkasok. A két legutálatosabb faj a világon, ha engem kérdeztek.
Aztán ugyanezzel a lazasággal a vadásztársamhoz hasonlóan felpakolom a lábamat a szemközti székre, majd szenvtelenül az asztalra könyökölök, és így pillogok a másikra, aki minden bizonnyal megőrült. Vagy legalábbis nagyon furcsán viselkedik, mármint a megszokottnál is furcsábban, mert pakolgat és homlokon csókol. WTF? Ezért már mást lepuffantottam volna, nemes egyszerűséggel, zokszó nélkül. De olyan jó vele trancsírozni, hogy kár lenne érte, így ezúttal elnézem neki. Most az egyszer. Elvégre, ha már valakivel ilyen jókat lehet mókázni, akkor azt illik megtartani, nemde? És mivelhogy a kedves uram mostanság használhatatlannak bizonyul, nincs is egyéb hozzáfűznivalóm a témával kapcsolatban. Nem mellesleg pedig a baromarcú előtt már is ezzel a jóemberrel vadászgattam, sőt egészen pontosan az ő segítségével kaptam el azt a vámpírt, aki Sebastien szüleivel végzett annak idején, tehát vita lezárva. De kit is akarok én meggyőzni? Magamat? Hm, ez módfelett érdekes. Nem mintha bárki is a baromarcú helyébe tudna lépni, mármint értem ezt a vadászatra és a magánéletre egyaránt. Mert akármekkora idióta is jelen pillanatban – meg úgy alapjáraton –, azért csak jelent számomra valamit. Nem is keveset. Képes voltam ölni érte, mindösszesen csak féltékenységből, és ugyanezen okból képes voltam felgyújtani a házát. Határozottan sokat jelent nekem, ám most mégsem vele ücsörgök itt, hanem egy másik vadásszal, egy másik férfi társaságában. Ez kérem, azért van, mert a hímneműek is köztudottan menstruálnak, én pedig nő létemre rohadtul nem tudok kiigazodni a hisztijükön. Sem az érzelmeiken. Sem rajtuk.
Bevallom, hiányzik az a pszichopata férfiállat, akivel olyan önfeledten lehetett gyilkolászni, mint most ezzel a másik pszichopata férfiállattal itt az oldalamon. És még szép, hogy nem hánytam el magamat vadászat közben, hiszen számomra ez olyan, akár más nők számára a manikűr. Ez dob fel, ez éltet, ettől leszek… boldog? Igen, módfelett boldog. Hogyan is hányhatnék közben? Terhesség ide vagy oda, a vadászat izgalma felülmúlhatatlan, legyőzhetetlen, és nem foghat ki rajta egy kis terhesség. Ugyan kérem, engem annál szadistábbnak ismernek, mintsem hogy leálljak egy gyerek miatt a hasamban. A többi terhességem alatt is vadásztam, bárminemű aggodalom nélkül, hát akkor a mostani miért lenne kivétel? Talán azért, mert a mostani gyerekem végre attól az embertől van, akit tényleg szeretek. Tudok én egyáltalán olyat? Acélból faragtak. Az acélszív nem szeret. Nincs igazam?
- Mármint a terhességemhez, vagy ahhoz hogy felgyújtottam a házát? – kérdezek vissza bestiális vigyorral a képemen. Hát igen. Minek is tagadjam, hogy egy ördögi teremtés vagyok, amikor ez rólam már úgyis köztudott tény? Inkább büszkén felvállalom! Elvégre olyan jól áll nekem…
- Kösz – jegyzem meg fapofával, mikor elém teszi a napernyővel díszített almalevet. Ez valami vicc, ugye? Felvont szemöldökkel méregetem az emberünket, de szerintem komolyan gondolja. Hát, ha így állunk… hirtelen ötlettől vezérelve tűzöm a hajamba a napernyőt, ami mondanom sem kell, hogy tökéletesen passzol a vértől csatakos külsőmhöz, majd, mint aki jól végezte dolgát, belekortyolok az alkoholmentes itókába. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy itt a vég. – Mondjuk a víznél még mindig jobb. Egy fokkal. Talán.
Homlokráncolva figyelem Eddie bemutatóját, ahogy elvágja a saját tenyerét. Úgy látom, egy igazi kis zsenivel van dolgunk. Ezért már járna neki valami díj, amondó vagyok. De nem tudom nem észrevenni a grimaszolását, mintha a gondolatai teljesen máshol járnának. Ráadásul az a vicc, hogy pontosan tudom, hogy merre járnak…
- Minden rendben? – billentem oldalra a fejemet egy pillanat erejéig. Természetesen egyértelmű, hogy semmi sincs rendben, de még szerencse, hogy tudom a megoldást! Avagy a gyógyírt a fájó lelkére, az összetört szívére, és a többi baromságra.
- Szerintem menjünk és filézzük ki a tagot – csapok az asztalra erőteljesen, miközben leveszem a lábamat a szemközti székről, mint aki távozni készül. És valóban, kedvem támadt szétrúgni pár segget, szóval felőlem akár indulhatunk New York-ba most azonnal.

Tudom, hogy csodásan festek a véres cafatok és a napernyő kombinációjával a hajamban. Más nők sminkkel vakolják be magukat, az arcukat, nos… én meg vérrel. Akinek pedig bárminemű problémája van a dologgal, az összebarátkozhat a puskámmal. Bizonyára jól kijönnének egymással. Ugyanakkor mivelhogy Eddie is hasonló mészáros, mint szerény személyem, így nincs okom az aggodalomra, nyilván nem zavarja a pompás látványom. Meglehet, csak azért nem mert neki ő is hasonlóképpen fest, mondhatni, szépen kiegészítjük egymást. Persze ha körbenézünk a csehóban, akad még pár vadász, akik szintúgy módfelett épületes látványt nyújtanak, de még így is mi visszük a pálmát, ha engem kérdeztek.
Nem tudom, hogy mi járhat a másik fejében. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, a végén még azt hinném, hogy féltékeny a terhességemre. Mármint az asszony elég rendesen helybenhagyta szerencsétlent, amit én mondjuk személy szerint nem is értek, hogy miért nem torolt meg… teszem azt, gyilkossággal? Vagy csak én vagyok ekkora állat? Habár én sem öltem meg a baromarcút, csak a nőjét, meg egy cseppet hajléktalanná tettem, és egyéb nyalánkságok. Hát igen. Nem érdemes kiszúrni velem, mert annak bizony csúnya következményei lehetnek. És mint tudjuk, én mindig elérem azt, amit akarok. A felesége lettem végül. Elvett. Az már más kérdés persze, hogy közben kicsit megőrült, de hát ugye ez az ő esetében már amúgy is várható volt. Szóval nem, nem tartom valószínűnek, hogy én vagyok a kiváltó oka. (Dehogyisnem.)
Visszatérve az iménti témához; a vadásztársam talán gyereket akart a nejétől, aki aztán mindezt egy jó kis megcsalással hálált meg. Igaz, ez csak az én feltevésem, az én agyszüleményem, és noha jóban vagyunk a másikkal, mégsem akarok erre konkrétan rákérdezni. Nem tapintatosságból, hanem csupán csak azért, mert nem érdekel. Egy dög vagyok, tudom. És imádok az lenni. Probléma?
- Nem tudom. Elvonta a figyelmemet, hogy ne öljem meg, de azt hiszem, hogy először nem hitte el. Aztán kiakadt, nem meglepő módon – vonok vállat hanyagul. Merthogy újabban szeret kiakadni. Mármint a baromarcú.
- Te mit szóltál volna a helyében? – kérdezem vigyorogva, miközben a nyomi almalevemet szopogatom, ami már önmagában véve is egy vicc.
Felvont szemöldökkel nézem végig a mutatványát, amiben történetesen elvágja a saját kezét. Még szerencse, hogy ezt nem akkor adta elő, amikor arra a vérfarkas hordára vadásztunk. Ciki lett volna, ugyanis. Persze valahol a lelkem mélyén, jó mélyén, sajnálom. Tudom, milyen szánalmas érzés, ha elárul egy olyasvalaki, akit szeretsz. Ja… bocsi, hazudtam. Nem tudom, hogy milyen érzés. Engem még sosem árultak el, de valószínűleg csak azért, mert helyben kivégezném az illetőt. Sajnos vagy nem sajnos, de én már csak ilyen „békésen” intézem a dolgaimat. Képtelen vagyok elviselni az árulást, a megcsalást, és akármit, ami nekem nincs az ínyemre. Meg hát ezen kívül is ölök, just for fun. Szóval, ja. Valami határozottan nincs rendben a fejemben, de kit érdekel?
- Akkor mi a gond? Mire vársz még? – Ha tapsra vár, ezen is könnyen segíthetünk. Őszinte leszek, egyáltalán nem értem, hogy miért nem végzett még azzal a taggal. Hovatovább azt sem értem, hogy miért nem hív el engem erre a mókázásra, amikor tudhatná, hogy mennyire odáig és vissza vagyok az ilyesmiért. Nincs is édesebb a bosszúnál, én azt mondom.
Aztán otthagy, én pedig nem szaladok utána, elvégre nem vagyok a pincsije. Inkább kivárom, míg visszatér a kacskaringós szívószállal, aminek hatására hirtelenjében el sem tudom dönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, esetleg mindkettő?
- Ezt is a hajamba rakjam? – vetek rá egy sokatmondó pillantást, ami annyit tesz, hogy menjen a francba, amiért itt szórakozik velem ilyen nőies dolgokkal. De talán tényleg a hajamba kéne raknom…
Ám még mielőtt tüzetesebben végiggondolhatnám ezt a fontos hangvételű gondolatmenetet, megint faképnél hagy. Hát a pofám leszakad lassan. Nem mintha különösképpen meghatna a dolog, mert engem aztán soha, csak kissé furán viselkedik, még magához képest is. Nagyjából akkor kezd összeállni a kép, amikor a vörösről beszél. Nem nehéz kiszúrni a tömegből, révén hogy vörös, eléggé feltűnő, és nem is emberi. Legalábbis nem tűnik annak.
Természetesen nem várok tíz percet, még talán ötöt sem, maximum kettőt, hogy hadd kezdje el a mókát nélkülem, de azért a lényegről ne maradjak le. Nem hagyhat ki belőle!
De csak hogy lássa, milyen úrinővel van dolga, nem avatkozom bele a kis játékába, helyette csendesen figyelek a kijárat előtt. Ezzel legalább elállom az utat, hátha valaki csatlakozni akarna hozzánk időközben.
- Hát ez bájos volt – szólalok meg cinikusan, karba tett kézzel, miközben előlépek a sötétből. Ott néztem végig az iménti drámai jelenetet. Nem képes megölni. Én viszont igen. Még szerencse, hogy hoztam magammal a puskámat… ugyebár.
- Majd én – lépek a pároshoz közelebb nagy vehemenciával, majd ahogy a nőhöz érek, nem teketóriázok, meghúzom a ravaszt. Néhányszor.
Konkrétan lefejezem a puskám segítségével. Annyit lövök bele a nyakába, míg a bőr, a hús és az idegek cafatosan szét nem válnak egymástól. Minden csupa vér, legfőképpen én, de nem izgat. Ó, és még mindig ott díszeleg a napernyő a hajamban. Csak lazán, csak stílusosan.
- Tessék, így kell ezt csinálni – fordulok a vadásztársamhoz vértől csatakosan, önelégült mosollyal a képemen. Merthogy valakinek mindig el kell végezni a piszkos munkát. MINDIG.

Még szép, hogy kiakadt, sőt ami azt illeti, először el sem hitte, hogy ő az apa, ami hát lássuk be… némileg azért sértő rám nézve. Nem mintha olyan nebáncsvirág lelkületű némber lennék, aki egy ilyen beszólástól a sarokba kuporodva önfeledt sírásba kezdene, de azért mégiscsak van egy bizonyos határ, amit nem ajánlatos túllépni, máskülönben hamar azon kaphatod magad, hogy ég a házad. Ugyebár ez történt a baromarcúval is, mert megérdemelte. És most nálam lakik, mert azt meg én érdemlem meg. Legalább valaki takarítgat a bejárónőn kívül is, ha-ha. Nyilván nem szokott, legfeljebb csak a képzeletemben, de ott bizony megadja a módját rendesen. Majd idővel betanítom, kénytelen leszek, ha már ott lakik, akkor tegye magát hasznossá, nemde?
- Mármint nem magamra értettem, hanem a nejedre. Vagyis a néhai nejedre – javítom ki, és közben akaratlanul is eszembe jut, hogy talán nem kéne állandóan felemlegetnem, mert bizonyosan fáj neki. Igen. A gond csak az, hogy engem meg nem érdekel, hogy kit bántok meg és mivel, ugyanis nem szoktam törődni mások érzéseivel, mert én már csak egy ilyen érzéketlen dög vagyok, kérem. – De azért köszi… a bizalmat – vigyorgok kedélyesen a képébe. Bájos, hogy a karjába akar kapni, meg ilyenek, holott az teljességgel kizárt, hogy tőle legyek terhes. Habár annak idején azt is kizártam, hogy egy démontól legyek, mégis összejött valahogy. Az akaratomon kívül, természetesen. De inkább hagyjuk is ezt a sötét foltot a múltamból, mert szívem szerint elfelejteném az egészet, úgy ahogy van.
- Ugyan. Minden alkalom megfelelő, pláne ha dühös vagy. Márpedig újabban elég gyakran vagy dühös, de javíts, ki ha tévedek – vonok vállat hanyag eleganciával, akárcsak egy magánéleti tanácsadó. Talán fontolóra kéne vennem, hogy pályát váltsak. Mennyivel jobb pszichiáter lennék, mint a baromarcú férjem. Mondjuk, az én pácienseim valószínűleg idővel mind kinyírnák magukat, de mindez már mellékes.
A kacskaringós szívószáltól elképedek, értelemszerűen ezt már nem fogom a hajamba tenni. Szépen is néznénk ki…
- Drágám, én még egy zsákkal a fejemen is fenomenálisan néznék ki – villantok meg egy bestiális mosolyt a másik irányába, merthogy önbizalomból akad ám bőven, mint ahogyan azt a példa is mutatja.
Nem szólok semmit, amikor Eddie magamra hagy, hiszen öt perc múlva úgyis utána megyek. Követem a bár mögötti sikátorba, ahol aztán együttes erővel kivégzünk egy vámpírt, aki az isten se tudja hogyan került ide, egy vadászokkal teli kocsmába. Illetve ő elkezdi a folyamatot, én pedig befejezem. Mindig rám marad a munka neheze, de nem panaszkodom, elvégre ez a kedvenc részem. Szétloccsantani valaki agyát, vagy egészen egyszerűen cafatossá roncsolni a nyakát, és úgy választani el a fejet a nyakrésztől. Válogatott módszereim vannak a hóhérmelóra, tehát nem kel félteni, az esetek többségében, azaz mindig, feltalálom magam.
Örömittas arccal pillantok rá, amikor közli velem, hogy ünneprontó vagyok. Mi tagadás, szokták mondani, igen. Mindazonáltal… kit érdekel? A lényeg, hogy én jól szórakozom! Persze a homlokcsókot most sem tudom hova tenni, és nehezemre esik nem beverni a képét miatta. Szerintem, ha még egyszer bepróbálkozik, kap ő is egy sorozatot a hátsójába. De most még visszafogom magam, mert úrinő vagyok.
- Remélem, finom volt lenyalni a homlokomról a vért – jegyzem meg kriminális vigyorral, miközben közelebb lépek hozzá. – Nem kéne eltüntetni? – pillantok ezúttal a hulla felé, ugyanakkor mielőtt még választ kapnék a kérdésemre, eszembe ötlik, hogy miért is tüntetnénk el? Egyrészt akinek valami gondja van a maradványokkal, az jöhet panaszt tenni, hozzám. Már ha egyáltalán mer… Továbbá elrettentés céljából sem rossz ötlet úgy hagyni mindent, ahogy most van, mert így legalább tudhatják a vérszívó dögök, hogy mire számítsanak, ha vadászterületre merészkednek.
Tehát, nemes egyszerűséggel faképnél hagyjuk a holttestet, aztán, majd aki rátalál, eltakarítja. Vagy nem. Engem őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lesz a sorsa.
- Hm, milyen hízelgő – búgom cinikusan, amikor kitárja előttem az ajtót, hogy illedelmesen maga elé engedjen, ahogyan azt jobb körökben szokás a férfiak részéről. Elkönyvelem magamban, hogy már részeg.
Én a vadásztársammal ellentétben nem tisztogatom meg a képemet, úgy ahogy vagyok, koszosan, vértől csatakosan, cafatokkal a hajamban (és a napernyővel) foglalok helyet az asztalunknál újfent.
- Ezt te sem gondolod komolyan – rázom meg a fejemet, miközben megajándékozom egy sokatmondó pillantással. Önmagát ugyan átverheti, de engem nem.
- Miféle gyerek? – grimaszolok egyet a hallottakra, mert ez már tényleg meghaladja a képességeimet. Csak nem azt akarja mondani, hogy az ex-felesége terhes? Egy másik alaktól? Hú, az bizony ciki volna… módfelett.
- Maga meg akar halni? – teszem fel a költői kérdést a pincérnek, amikor az viccelődve egy újabb kacskaringós szívószállal díszített almalevet rak le elém. A marha. Válasz helyett azonban gyorsan elsiet. Hát, talán jobban is teszi – maradjunk ennyiben.
- Tudod mit? Inkább húzzunk innen, majd kapsz egyet Harrison söréből – nyögöm unottan magam elé, majd feltápászkodom. Meguntam ezt a helyet. Meguntam az almalét. Még talán egy kicsit a véres cafatokat is meguntam a hajamban, meg azt a vakolatnyi vért az arcomon. Nem ártana egy fürdés, vagy valami…

Némileg elképedve meredek magam elé, amikor közli a nagyhírt, miszerint a néha asszony terhes, feltehetőleg nem tőle. Hát… az igen. Meglehet, tanácsokat kéne kérnem attól a nőtől, hogy minél hatékonyabban tudjam kikészíteni a baromarcút. Nem mintha tudnám, hogy miért akarom én olyannyira kikészíteni azt a szerencsétlen embert, amikor már így is kellőképpen sikerült. Pedig imádom. De még jobban imádom, amikor idegbeteg. Nem tudom miért, talán ez a perverzióm…
- Nos, ez gáz – állapítom meg bölcsen, mert ehhez én már kevés vagyok, úgy vélem. Az emberi érzelmek és én az három. Szóval, ja. Nem biztos, hogy velem kéne ilyenekről beszélnie, mivelhogy aligha tudok neki tanácsot adni. Persze tudom én, hogy Eddie nem az a fajta, aki csak úgy akárkivel is megosztaná a magánéletbeli problémáit. Úgyhogy igazán illene valamit mondanom erre. – Nagyon gáz.
Ügyes vagy, Kate. Ettől majd biztosan mindjárt jobban lesz…
Tényleg nem tudok jobbat mondani, részben azért mert nem is érdekel. Tudom, még mindig egy dög vagyok, ez van. Vagy elviseled, vagy eltűnsz az utamból – köztes megoldás kizárva.
Jobb ötlet híján inkább azt tanácsolom, hogy húzzunk el innen, mielőtt még kihívják ránk a vámpírbarát szövetséget, nem mintha létezne olyan egyáltalán. De na, túl sok szart okoztunk már így is, nem kell a balhé. Legalábbis így nem, hogy mögöttünk van már egy pár, már ami a mai napot illeti, meg persze úgy alapjában véve is. Tehát a lényeg, hogy mára kibalhéztam magamat, terhes vagyok, pihennem is kell, nehogy a végén még Harrison döntsön úgy, hogy hazarángat, mert abban az esetben bizony kénytelen lennék egy sorozatot beleereszteni a seggébe. Nem szeretem ugyanis, ha rángatnak.
Értelemszerűen én vezetek, elvégre… ha már józan vagyok, valami haszna is legyen a dolognak, nemde bár? Dehogyisnem.
Odahaza pedig erőteljesen bevágva az ajtót adom a ház urának a tudtára, hogy az asszony hazaért. És hozott magával egy vendéget is, ugyebár.
- Szivi, megjöttem – rikkantom el magam önfeledten, és biztos lehet benne, hogy amennyiben megint valami csajt molesztálgat az én hálószobámban, akkor most már tényleg megölöm. Hezitálás nélkül.
- Nyugodtan dob le magad akárhol – invitálom be a házba a drágalátos vadásztársamat, majd becsukom magunk mögött az ajtót.
- Sör a hűtőben, szolgáld ki magad – jegyzem meg, majd bármiféle szégyenérzet nélkül elvonulok a fürdőszobába lezuhanyozni. Illendő volna ezt a szépséges arcpakolást levakarni magamról, amit történetesen a mi esetünkben vérnek hívnak.