Már több, mint fél évezred telt el azóta, hogy elcsábítottam, s ezzel elkárhoztattam Corneliust. Azóta sok időt töltöttünk együtt, sőt, elértem, hogy a Pokolban az én lakosztályom melletti lakrészt rendezhesse be sajátjaként, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy bár nem töltjük együtt minden időnket - bőven sok lenne mindkettőnknek, úgy hiszem -, néha rámtör a késztetés, hogy eltöltsek vele néhány pásztorórát, s olyankor igazán megkönnyíti a dolgomat, hogy csak át kell sétálnom a szomszédba.
Bár nem ő az első férfiú, aki nekem köszönheti bukását, a római tagadhatatlanul közel áll a szívemhez. Ez nem jelenti azt, hogy szerelmes lennék belé, hiszen az én meglátásom szerint, arra a magunkfajták nem is képesek, de egy különösen erős kötelék fűz hozzá azáltal, hogy angyal volt, s így, mint ilyen, én voltam az a nő, aki végül bevezette őt a bujaság rejtelmeibe. Azóta már adok-kapok jelleggel működik ez közöttünk, ám mostanában különösen sok időt tölt el a felszínen. Amióta ő, és néhány másik bukott átvették az Avignon-ban székelő pápa felett az uralmat, nem sűrűn teszi tiszteletét errefelé, én pedig kezdem igencsak hiányolni a társaságát. Éppen ezért határoztam el, hogy rövidesen meglátogatom.
Egy héttel ezelőtt kellett, hogy megérkezzen hozzá egy levél, amelyben értesítem róla, hogy hét nap múlva szándékomban áll őt meglátogatni. Nem fejtettem ki bővebben, milyen célból teszem is ezt, hiszen ismer már, pontosan tudja, mit akarok, s várok el tőle ilyenkor, ha a felszínen tiszteletemet teszem. Ugyanakkor, annyival azért kiegészítem irományomat, hogy minden bizonnyal igencsak mocskos leszek - mint mindig, teszem hozzá gondolatban -, amikor megérkezem, ezért készíttessen elő a számomra egy jó ,forró fürdőt, hogy megtisztálkodhassam. A továbbiak tekintetében rábízom magam, lepjen meg, amivel csak szeretne.
Ma végre eljött a látogatásom napja. Az egyik kedvenc ruhámat veszem fel, melyben az egyik újonc kéjdémon leány segít nekem, ugyanis a ruha hátát kapcsokkal kell rögzíteni, hogy aztán le ne essen rólam. Egy hosszú ujjú, a kor szokásának nagyjából megfelelő szabású, fekete ruháról van szó, amelyben azonban van némi csavar: a felső része elől igencsak kivágott, mivel tudom, hogy Cornelius imádja a kebleimen legeltetni a szemeit, ugyanakkor a ruha alatt viselt, nehéz alsószoknyának nem biztos, hogy örülni fog… De majd megküzd vele, ebben biztos vagyok. Nem ismer akadályt, ha az együttlétekről van szó, legyek a társa én, vagy épp bármelyik nő, amelyiket sikerül elcsábítania. Hajamat drága zafírokkal ékesített hajtűk segítségével rendezem kontyba a tarkómon, ezzel is biztosan jól elszórakozik majd a bukottam. Amikor úgy ítélem meg, hogy tökéletesen festek, a lakosztályomban füstté válok, hogy aztán az avignoni eminenciás rezidencia hálótermében bukkanjak fel ismét, amely most Quin tulajdonában áll. Kissé meglep, hogy nem találom itt, de nem jövök zavarba, tudom, hogy rövidesen meg fog érkezni, de az addig is fennmaradó időt arra használom fel, hogy körbenézzek. Azonnal észreveszem a terem hátsó sarkába állított, hatalmas ágyat, melynek négy oldalán oszlopok merednek a plafon felé, azokat pedig újabbak kötik össze, s nehéz, kellemesen fényes anyagból szőtt függöny lóg rajta, amely most a négy oszlophoz kötözve várják, hogy valaki eloldozza őket, így vonva jótékony sötétbe a matracot, ha szükséges, amely valamivel kellemesebbnek tetszik, mint az a lószőrből készült borzalom, amelyen legutóbb szórakoztunk együtt. A terem többi részében is a fa burkolat dominál, na meg az a néhány festmény, amelyek a falat díszítik. Az asztalán, mint mindig, most is pedáns rend uralkodik. Míg várakozok, az asztal előtt álló másik széken foglalok helyet. Ha megjelenik majd a hátam mögött, attól se ijedek meg, ebben biztos vagyok.

Amíg várom, hogy megérkezzen, rá kell jönnöm, hogy gyűlölök várni. Már azt az egy hetet is kínkeserves volt kivárnom, amit a levelemben ajánlottam neki. Szívem szerint azonnal jöttem volna, de ismerem már annyira a kis kedvencemet, hogy tudjam, jobban szereti, ha tehet bizonyos előkészületeket, amelyekkel mindkettőnket elégedettség tölthet el. Éppen ezért, inkább magamra erőltettem a türelem gúnyáját, de most, hogy itt vagyok, egyre nehezebb magamon tartanom. Régen, talán egy éve is megvan, hogy legutóbb együtt voltunk, na nem azért, mert nem akartunk volna gyakrabban találkozgatni, de valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy hol ő nem ért rá meglátogatni a Pokolban, hol pedig nekem nem nyílt rá alkalmam, hogy ellátogassak ide. Valakinek olykor muszáj rendet tartania odalent… És amikor Lucifer épp nem hajlandó rá, mert jobb elfoglaltság után néz… Nos, akkor jövök én. És ezt a nagy többség nem szokta szeretni.
- Gyere már - motyogom az orrom alatt, miközben az összefonódott ujjaimat, s a rajtuk sorakozó ékszereket figyelem. Valamennyit tőle kaptam, akárcsak a nyakamban viselt, díszes nyakéket, éppen ezért választottam őket a ma estére. Biztosan örülni fog, hogy ezekben láthat.
Amint meghallom az ajtó nyitódását, felemelkedem a székből, és megfordulok, így szemtanúja lehetek lenyűgöző belépőjének. Szerencsére a szolgák, mihelyst az eminenciás úr beteszi a lábát, becsukjják mögötte a nehéz tölgyfaajtót, így biztosítva számunkra, hogy kettesben maradhassunk. Alighanem azt hiszik, én is csak egy újabb szajha vagyok, akin a kedvét akarja lelni… De jó is ez így. Nem kell, még csak sejteniük sem, mennyivel többet jelent ez a találka holmi közönséges légyottnál… Annál lényegesen komolyabbak az igényeink, ha egymásról van szó. Az öltözéke igencsak kedvemre való, szeretem, amikor olyan ruhákat visel, melyek kiemelik az alakját, amelyet olyan szívesen járok be ujjaimmal, amikor csak megtehetem. Kétségtelen tény, hogy komoly hatást tesz rám a bukott, de tudom, hogy ez legalább ugyanennyire kölcsönös.
- Örülök, hogy látlak, Cornelius - felelem, s a “királynőm” jelző hallatán egy csábító mosoly fut végig ajkaimon,. Szeretem, amikor így becézget, az ő szájából valódi elismerésnek, s nem puszta megszokott jelzőnek hatnak ezek a szavak, amit személy szerint, igencsak nagyra értékelek. Kérdését hallva mintha kissé gondolkodóba esnék, de már pontosan tudom, mit fogok rá felelni:
- Igen, hiszen részben ezért jöttem - mosolyodok el, s nyújtom felé kézcsókra a kezem, ahogyan azt illik - S fürdés közben is prímán tudunk beszélgetni, fiam.
Az illata, mint mindig, most is megbabonáz, már amennyire ez a nálam gyengébbnek tekinthető démontól kitelik, s Cornelius azért ért bizonyos dolgokhoz, ezt elismerem. Bókját hallva halkan elnevetem magam, majd az én kezem is hasonlóan simít végig az arcán, és húzza közelebb, hogy egy rövid, üdvözlő csókot leheljek a szájára.
- Reméltem is, hogy így gondolod majd, drágám. Csak a te kedvedért választottam ezt a ruhát… Épp megfelel az ízlésednek. S te sem nézel ki épp rosszul. Úgy látom, gazdagon megfizet az egyház - pillantok végig a szobán - Azok a festmények egy vagyonba kerülhettek.

- Eminenciás uram? Nos… annyira vagy eminenciás, mint én a világ legtisztább lelke - felelem nevetve, s a feszületet látva, csak legyintek. - Ha az én nyakamban lógna, még rólam is elhinnék, hogy Isten híve vagyok.
Látszik, mennyire tartom fontosnak az efféle hívságokat, semennyire. Számomra mindez semmit sem jelent, csupán szimbólumok, amelyek értelmüket veszítik, ha a közelembe kerülnek. De ez így is van rendjén, nem zavartatom magam miatta.
Amint Cornelius tapsol, a szolgák máris forrón gőzölgő vízzel töltik tele a kádat, amelyben akár több ember is elférne, ha nem tévedek… Az én bukottam mindig is szerette az ilyen felvágást, ezt alighanem tőlem tanulta… Jó tanára voltam, meg kell hagyni. Odalépek a kádhoz, s kissé megmerítem benne a kezem. A víz forrósága, nagyon is jól esik.
- Igazán kitettél magadért, látom… Azt is mondhatnám, roppant elégedett vagyok - mosolyodom el ismét. Nem is vártam mást tőle. Cornelius szeret a tenyerén hordozni, én pedig örömmel fogadom tőle a kényeztetés minden formáját.
Megjegyzésére bólintok csupán, tisztában vagyok vele, hogy jelen pillanatban, nálam jobb szeretője aligha akadhat az egykori angyalnak. Sosem tudott igazán ellenállni nekem, s én ezt orvul kihasználtam… Ahogy ő is, fordított esetben. Ha az ágybeli tevékenységekről van szó, remekül kiegészítjük egymást, ami engem mindig kellemes érzéssel tölt el, mert tudom, hogy egy újabb csodás élménnyel az elmémben távozok majd innen… Ha egyszer végeztünk.
- Szegénykém, hát ennyire rossz az itteni felhozatal? - érdeklődöm. Mivel nem jártam odakint, nem tudom, miféle nők tévedhettek az útjába, de nem is érdekel, amíg képes csakis rám koncentrálni ezen a “szent” helyen. A többi csak amolyan mellékes zaj.
Amint felhívta rá a figyelmemet, az ágytámla fölé akasztott képre vándorol a tekintetem, s közelebb is lépek hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem. Kissé meglepetten nyílnak el ajkaim a szemem elé táruló látványtól. A festmény engem ábrázol egy mélykék takaróval leborított heverőn fekve, amint ruhátlan testemen simítok végig az egyik kezemmel, míg a másikkal az ölemet kényeztetem, ha jól látom. Nos… Ennyit arról, hogy Cornelius kiérdemelné az eminenciás uram megszólítást.
- Te a meztelen portrémat tartod az ágyad felett, ahol a feszületnek kellene lennie - pillantok rá a vállam felett, s elmosolyodom - Ennél szebb dolgot el sem tudok képzelni, Cornelius. Mintha csak engem imádnál az Istenedként - lépek oda hozzá, s ezúttal lényegesen hosszabb csókot adok neki.
- Köszönöm, drágám. Ennél csodálatosabb meglepetést kívánni se tudtam volna. De remélem, ezt más nem láthatja, rajtunk kívül - teszem hozzá kuncogva, majd megfogom a kezét, és a kádhoz sétálok vele, majd hátat fodítok neki.
- Segítenél? Nem igazán boldogulok azokkal a francos kapcsokkal.
Miután kibont a ruhámból, belépek a kádba, s egy jóleső sóhajjal heveredek el a forró vízben.
- Ez nagyszerű - támasztom a kád szélének a fejemet, ügyelve rá, hogy a hajkoronám még véletlenül se sérüljön. Annak szétbontása majd a bukott feladata lesz, ha szeretné. - És miről akarunk beszélgetni, eminenciás uram? - pillantok rá.

- Tudom, szívem - biccentek, nem is vettem komolyan a szavait, azt sem, amikor a leolvadt feszületről beszél, csak nevetve legyintek egyet. Ha Cornelius ettől jobban érzi magát, ám, legyen.
- Minden szeretődet így elhalmozod minden földi jóval? - kérdezem mosolyogva.
Nem bánom, ha igen a válasz, szíve joga azt adni nekik, amit csak szeretne, nem rovom fel neki. Ugyanakkor sejtem, hogy csak akkor veszi elő a teljes arzenált, ha az én látogatásomról van szó, hiszen szeret levenni a lábamról, amikor csak alkalma nyílik erre. Én pedig örömmel fogadom a gondoskodását.
- Mily kegyes vagy, Cornelius… És hányan kárhoztak el miattad haláluk után? - kuncogok.
Tudom, hogy újabb és újabb kárhozottakat hoz a pokolba, akiket aztán ő maga taní be, hogy odaadó, jó szeretők legyenek, akik aztán újabb lelket csábíthatnak el. Tagadhatatlanul jól végzi a feladatát, ezt el kell ismernem.
- A kéjt? Igazán? - mosolygok rá, majd újra a képre pillantok. Mi tagadás, van benne realitás... - Hát, nem is a tisztaságot, ezt elismerem. Viszonzom az ölelését, igyekszem annyira hozzásimulni, amennyire csak lehetséges, s a ruhám engedi.
- Ez megtisztelő, eminenciás uram - nevetem el magam, mert annyira vicces őt így szólítani… finoman szólva nem illik rá, főleg így, hogy világi ruhában parádézik előttem, mintha semmi köze nem lenne ehhez a helyhez…
Érzem a türelmetlenségét, ahogy a ruhámat bontogatja,mozdulatai inkább sürgetőek, mintsem gyengégek, s be kell vallanom, nagyon jól szórakozom rajta. A türelem sohasem volt az én bukottam erénye, miután az ujjaim köré csavartam abban a templomban… S ez azóta sem változott, ahogy látom. Mordulását hallva hátrapillantok:
- Talán valami gond van, uram? Nem vagyok elég tetszetős? - kérdezem ártatlan mosollyal az ajkaimon, majd elmerülök a kádban, s élvezem a meleget, amely körbeveszi a testemet. Kérdésére rápillantok:
- Nos, azt keresem, amit kínálni tud nekem, eminenciás uram. Mi az ajánlata számomra? - érdeklődöm, miközben a szappannal kezdem tisztogatni a bőrömet. - Nincsenek komoly igényeim… Néhány órányi önfeledt szórakozás a portrém alatt, éppen megfelelne. És Önnek?
Amikor megfürödtem, feláll s kilép a kádból, és intek Quinnek, hogy adja oda a köntösömet, amit szintén előkészítettek a számomára. Igen díszes darab, de csak a férfi jelenlétében szeretemi viselni, éppen ezért tartom nála, s nem a saját rezidenciámon. Odalépek az ágyhoz, s szemügyre veszem az ajándékokat. A korona láttán elmosolyodom:
- Nem túlzás ez egy kicsit? Bár, királynőnek ez dukál - teszem a fejemre egy pillanat erejéig - Hogy áll? - mutatom meg Quinnek, majd a másik dobozt veszem szemügyre.
- Ez most komoly? Mit kezdjek én egy apácaruhával? - nézek kérdőn a szeretőmre, de hangomban ott bujkál a nevetés.

- Megtisztelő, hogy szeretsz ilyen sokat költeni rám - felelem. Való igaz, egy ilyen vallásos világban aligha találna kellően romlott nőt, akitől megkaphatná ugyanazt, mint tőlem… Bár sosem lehet tudni, az embert mindig érhetik meglepetések, ugyebár…
- Igen, hallottam hírét… büszke is vagyok rád miatta. Remek döntés volt a részemről, hogy bevezettelek a kéj világába - jegyzem meg elégedetten. Cornelius nagyon érti a dolgát, ha a lelkek elkárhoztatásáról van szó.
- Hízelgő szavak, csak nem le akarsz venni a lábamról? - nevetek rá. Látom rajta, hogy küzd önmagával, ám még nincsen itt az ideje, hogy leteperjen… várnia kell még egy keveset. De néhány perc múlva erre is sort kerítünk majd, ebben biztos vagyok.
- Már nem kell sokat várnod - felelem, miközben a kapcsokkal küzd.
Én is tudom, hogy ezt szolgákra kellene bízni, de ez most a kettőnk dolga, nem akarom, hogy más jelen legyen, még ha csak egy ilyen rövid dologról is van szó.
- Ez tökéletesen megfelel, eminenciás uram - felelem elégedetten.
Pontosan ezt várom el tőle. Miután megfürödtem, kilépek a kádból, s belebújok a köntösbe, ami szintén a kedvenc bukottam ízlését tükrözi vissza. Mindig is jó ízlése volt ilyen téren, ezt el kell ismerem.
- Nem is tudom… Szeretem az orgiákat, de ezt talán halasszuk kicsit későbbre. Rég nem élveztem már a társaságodat, fiam - bújok bele a köntösbe, a fülemre lehelt csókját pedig egy elégedett sóhajjal nyugtázom.
Bár szeretem, amikor a bukott szinte állatias erővel tesz magáévá, de most a gyengéd csók is nagyon jól tud esni.
- Ha te mondod - hagyom rá a dolgot, legyen neki igaza, nekem aztán nincs ellenemre a luxus és a fényűzés, s ezt ő is tudja rólam, így aztán biztosan nem leszek semmi jónak elrontója.
A koronát viselve az egyik falon függő tükör felé fordulok, s szemügyre veszem magam a sokat sejtető, mégis takaró köntösömben, újdonsült csecsebecsémmel a fejemen. Mi tagadás, valóban pazarul festek… Mintha ez a kis ékszer mindig is rám várt volna, mióta elkészült.
- Tetszik ez a jelző - nevetek - Úgy is érzem magam, mint egy igazi királynő.
Bár mi tagadás, nem kell ehhez korona, ha Corneliubs közelében vagyok, ő a puszta viselkedésével, amit irányomba tanúsít, megerősíti bennem ezt az érzetet. Szeret a tenyerén hordozni, bár, hogy ennek mi állhat a hátterében, még nem sikerült ráébrednem. Kétlem, hogy az irántam táplált “anyai szeretete” ilyen mérvű ajándékozási hajlamot hozna elő belőle, bár, ki tudja. Én biztosan nem fogom szóvá tenni, hiszen élvezem a helyzetet.
- Erre most biztosan nem fog sor kerülni - rázom meg a fejem - Nem érzek rá ingert, hogy apácaként parádézzak, hiszen még Isten is sokkal inkább lenézem, mintsem, hogy neki tetsző módon viselkedjek… Nem az én világom. De, ki tudja, talán te majd meghozod hozzá a kedvemet - pillantok rá kacéran, majd odalépek hozzá, hogy kissé lábujjhegyre emelkedve, ismét csókot adhassak neki, amely minden eddiginél hosszabbra és szenvedélyesebbre sikerül.
Szorosan átölelem a nyakát, és egyelőre valahogy nem áll szándékomban elengedni őt. Azt hiszem, izgalmas estének nézünk elébe.
- És meddig rendelkezem az időddel? - érdeklődöm, amikor a csók véget ér.
Ha megadja a választ, eleresztem, s helyet foglalok a kényelmes karosszékben, amelyben korábban időztem, ám előtte megfordítom, hogy láthassam Corneliust.
- Vetkőzz! - parancsolom határozott hangon. Kezdődhet a játék.

- Tisztában vagyok vele. Te az én fiam vagy - simogatom meg az arcát, ám most nem adok neki csókot.
Arra ráérünk még bőven… Talán még sok is lesz neki belőle.
- Igazán? Ennyire illedelmes fiút neveltem? - pillantok rá. - Hm… A ledöntést el is várom majd… Nem szeretnék farkaséhesen visszatérni a pokolba.
Bár, Corneliust ismerve nem kell efféle dolgoktól tartanom, úgy hiszem.
- Bírod? Ennek örülök - kuncogok. Hát, még azt hogy fogja bírni, amikor majd a meztelen bőrömet érintheti, s nem csak most, vetkőztetés közben… Akkor kezdődik majd az igazi móka a számára.
Az igazat megvallva, nagyon is kedvemre való, amikor Cornelius ennyire igyekszik a kedvemre tenni mindenben, amiben csak tud. Bár, jól kitanítottam, így ezen nincs mit csodálkoznom, nem igaz? Tudja, ha az örömömet szolgálja, abból ő igen sokat nyerhet a későbbiekben, mint mindig… Hiszen ő az egyetlen férfi, akinek meg szoktam engedni, hogy olykor fölém kerekedjen az együttleink során, s nem kizárt, hogy erre most is sor kerülhet majd, ha jól keveri a lapokat a kisfiam.
- Lehet benne némi igazság - értek egyet, csókját pedig, mellyel szinte ledönt a lábamról, készséggel viszonzom, hiszen nincsen ellenemre, amikor a fiam részben ilyen formában bizonyítja előttem a rátermettségét.
Nem véletlen lett belőle épp kéjdémon, úgy gondolom. Olyan dolgokat hoztam felszínre az ártatlan angyalkából, aki egykoron volt, hogy még ő maga se hitte volna… Ám most itt vagyunk, és én örömmel aratom le a munkám gyümölcsét.
- Nem mondom, hogy nem szórakoztat, de most egészen más dolgokat forgatok a fejemben - nevetek.
Szinte elveszek Cornelius ölelésében, ami komoly teljesítmény lenne a részemről, hiszen nem sokkal magasabb nálam az egykori angyal, ugyanakkor végtelen elégedettséggel tölt el a tény, hogy ilyen komoly hatással vagyok rá.
- Ezt szerettem volna hallani - felelem vidáman, majd változik a hangnem, ahogy rövidesen ráparancsolok, ő pedig készségesen próbál megszabadulni a ruháitól, ami persze idővel sikerül is neki.
Tény, az a sok gomb kissé megnehezíti a folyamatot, de valamit valamiért, nem igaz? Megéri a várakozást, még akkor is, ha szívem szerint a tulajdon körmeimmel szabdalnám le róla a ruhadarabokat. Amikor végez, leplezetlenül hordozom végig rajta a tekintetemet, és meg kell mondanom, roppant mód kedvemre való a látvány. Ugyanakkor, már egészen másvalami jár a fejemben.
- Itt akarsz a száddal eljuttatni a csúcsra, vagy inkább az ágyadon? - kérdezem, de ebben már benne van az is, hogy mit várok el tőle az elkövetkezendő percekben, mindössze adok neki némi választási lehetőséget, hogy eldönthesse, hol kényelmes neki.

- Biztos vagy ebben? - érdeklődöm kuncogva. - Tudod, milyen az étvágyam… Mint egy feneketlen kút. Nehéz feladat jóllakatni.
Ami tény, az tény. Alighanem én vagyok az egyik legéhesebb kéjdémon a Pokolban, ám egy cseppet sem bánom ezt, hiszen ezt az étvágyat adtam át részben a fiamnak is, aki így igencsak jó szolgálatokat tesz nekem az együttléteink alkalmával. Nem hiába az “én vérem”.
- Ez így van - biccentek szavaira.
Valóban nem kell mocskos ötletekért a szomszédba látogatnom, jönnek azok maguktól is, és Cornelius mindig hű társ ezeknek a valóraváltásában.
Örömmel legeltetem rajta a tekintetemet, miután megszabadul a ruháitól, ugyanis nagyon is kedvemre való a látvány, főleg a lassan éledező férfiasságáé, ami tudom, hogy csak rám vár majd… Ám, még előtte lesz néhány feladata Corneliusnak, ebben biztos vagyok. Vagy én, vagy ő, de mindig kitalálunk valamit, ami kissé elodázza a tényleges behatolását, de persze csak ideiglenesen. Előbb-utóbb úgyis bennem lesz. Addig is, most én adok neki egy ilyen kis feladatot, amiben azonban kap némi választási lehetőséget.
- Ahogy szeretnéd, fiam - egyezek bele.
Az, hogy rábíztam, hol akarja megtenni velem, amire kértem, egy nagyon jó döntésnek bizonyul. Amikor felkap, kacagás tör fel belőlem, és testem rövidesen már a hatalmas ágyon landol, a festményem alatt. Azt ugyan nem tudom, miféle anyagokkal tömték ki az ágybetétet, de az kétségtelen, hogy ezerszer kényelmesebb, mint az, amin régen a birtokába vett - feltéve, ha megengedtem neki, természetesen, mert azért engem sem kell félteni, ha időhúzásról van szó - , szinte belesüpped a köntösbe burkolt testem. Kész csoda, hogy a korona még kitart, és nem esett le a fejemről, bár a hajtűk is a helyükön maradtak, legalábbis egyelőre, így talán ez mégsem akkora meglepetés…
Nem ellenkezem, ahogy az ujjai széthúzzák a köntöst, sőt, éppen ellenkezőleg, örülök neki, hiszen hozzá hasonlóan nekem sincs mit szégyellnem azon, ahogyan festek. Főleg, hogy tudom, a meztelen testem puszta látványától is teljesen be tud indulni, nem kell ahhoz semmiféle különösebb praktikához folyamodnom, hogy elcsavarjam a fejét.
A testemet érő kényeztetést elégedetten fogadom, bár van bennem némi tüske amiatt, hogy nem azonnal annak kezdett neki, amit mondtam. Elvégre, arról nem volt szó, hogy magához ragadhatná az irányítást jelen pillanatban… Ennek ellenére nem akarom leállítani, mert a ténykedése nagyon is jól esik, ám amikor már eltelik jónéhány perc, és még mindig nem azt kapom, amire vágyom, akkor ezt szóvá is teszem neki:
- Csináld már, Cornelius! - követelem tőle két elégedetten morrannás között.
Nagyon jól tudom, mi a fiam valódi célja ezzel: fel akar húzni. Na, nem olyan értelemben, mint a pokolbéli démonok némelyike, akik úgy gondolják, az a legjobb, ha megpróbálják nálam kihúzni a gyufát - aztán végül minden egyes alkalommal kénytelenek megbánni a saját ostobaságukat, ugyebár… -, hanem teljesen másképpen. Azt akarja, hogy az izgalomtól és a várakozástól az őrület határára sodródjak. Tuom mivel ezt már nem egy alkalommal eljátszotta velem, akkor is, ha éppen nem akartam, na, nem mintha megbántam volna később, de ettől még igencsak idegtépő tud lenni a ténykedése. A türelmetlenségtől ökölbe szorulnak a kezeim, de aztán lép egyet előre, és a melleimet veszi végre kezelésbe, amit egy megkönnyebbült sóhajjal veszek tudomásul. Így már mindjárt jobb, bár, még mindig nem az, amire valójában vágyom, de azért egészen kielégítő.
Ahogy a csókjai idővel lejjebb vándorolnak rajtam, úgy tárom szét a lábaimat egyre jobban és jobban, hogy minél könnyebben hozzámférhessen. Amikor a nyelve végre, valahára rátalál az ölemre, felnyögök:
- Na, ezt már szeretem - mondom a plafonnak, amikor pedig megérkeznek az első harapások is, ujjaim ösztönösen az ágyat borító takaróba marnak, mintha attól tartanék, hogy a kéj hatására előbb-utóbb lezuhanok róla.

- Ez is igaz - értek egyet, hiszen nap mint nap tapasztalom saját magamon, hogy szükségem van a kéjvágyra, különben egyszerűen megőrülnék nélküle.
És ez már nem feltétlen az éhség miatt van, hiszen azt réges-régen megtanultam kezelni, inkább csak annyi, hogy minél öregebbé válok, mint démon, annál jobban erőt vesz rajtam a telhetetlenség. Na, nem mintha ezt bánnám.
Azért örvendetes, hogy a férfi ruhadarabokat nem tart olyan sokáig elválasztani a testtől, mint az én esetemben tartott, még a fürdőzésem előtt. Éppen ezért nyugodtan legeltethetem rajta a szememet, ami, ha jól sejtem, őt büszkeséggel tölti el. Nagyon helyes. Legyen is csak büszke, nem sok férfi mondhatja el magáról, hogy ilyen leplezetlen elégedettséggel méricskélem.
Egy cseppet sem ellenkezem, amikor végül felkap, s ily módon cipel az ágyához, mely fölött ott lóg a képem. Csak egy pillantást vetek rá, s máris érzem, hogy mosolyra húzódik a szám széle. Mindig is imádtam a normálisnak ellentmondó dolgokat, márpedig ez kétségtelenül az. És nekem nagyon is tetszik, éppen emiatt. Remekül kifejezi, mennyire veszi komolyan Cornelius az egyházi tisztségét… Épp semennyire.
Hiába tudom, hogy oka van annak, ha nem azt teszi, amit én akarok, de azért azt be kell vallanom, hogy kezdetben ez igencsak frusztráló tud lenni a számomra, bármennyire is próbálok úgy tenni, mintha nem így lenne. Szeretem, ha az én kezemben van a gyeplő, és én irányítok. Ugyanakkor Cornelius az egyetlen, akivel kapcsolatban ezt képes vagyok félretenni egy időre, és engedni, hogy ő “uralkodjon” rajtam, mondjuk így. Még akkor is, ha eleinte nehezemre is esik. Sőt, néha még most is szokatlan a számomra, hogy az egykori angyalnak, aki épp az én közreműködésemmel jutott arra a sorsra, hogy elbukjon, majd az én kezem alatt tanulta meg mindazt, amit most tud, s vakmerő módon, ilyen mérvű hatalmat adok a kezébe… Lehet, hogy ezt egyszer még meg fogom bánni, talán. De az is lehet, hogy nem. Minden a bukottam hűségén múlik, amit eddig nem állt okomban megkérdőjelezni.
Természetesen élvezem a kényeztetését, mint mindig, még akkor is, ha ez nem teljesen az, amit én vártam volna tőle… legalábbis eleinte. Gyanúsan sokat időzik el a melleim halmain, ahelyett, hogy rögvest azt tenné, amit korábban mondtam neki. Corneliustól azonban ez félig-meddig megszokott dolog a részemről. Ismerem a képességeit, így tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor éppen azért mond nekem ellent, mert a tetteivel még több gyönyört lesz képes kicsikarni belőlem, mintha egyszerűen csak úgy cselekedne, ahogyan azt én parancsoltam.
Így aztán nem nagyon tehetek mást, minthogy megadom magam neki, és hagyom, hogy a saját belátása szerint cselekedjék. Azonban nem kell sokat várnom, s megérzem a nyelvét az ölemen, majd benne, amitől kellemes borzongás szalad végig minden porcikámon. Ez az érzés pedig csak még tovább fokozódik, amikor a nyelvéhez két ujj is csatlakozik, ezzel még közelebb lökve engem a gyönyörhöz. Szinte azonnal felé mozdítom a csípőmet, hogy érezze, igencsak kedvemre való, amit tesz. Azt, hogy szavakba is öntsem, feleslegesnek tartom, mivel olyannyira ismeri már a porhüvelyem rezdüléseit, hogy ezzel alighanem ő maga is teljesen tisztában van.

Szeretek parancsolgatni a bukottnak, ezt sohasem tagadtam. Mégis csak az egyik kedvenc játékszeremről van szó, akire mindig öröm időt szakítani... Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy igencsak önfejű férfiúról van szó, ami azt jelenti, hogy úgyis a saját ízlése és tervei alapján valósítja majd meg azt, amit mondtam neki. Nem egy éjszakát töltöttünk már együtt - olykor napokig elnyújtva a dolgot -, hogy kitapasztaljam ezt. A cirógatásai nincsenek ellenemre, jóllehet, én alapvetően a durvaság híve vagyok - és ezt adtam át neki is, miközben kitanítottam annak idején -, tőle még ez is jól tud esni, ezért is hagyom neki.
Tetszik, ahogy a kebleimet kényezteti, nem tagadom, de az még inkább az ínyemre való, amikor végül továbbhalad, hogy az ölemet vegye végre valahára kezelésbe, ami már igencsak nedvessé vált az estében rejlő, ki nem mondott ígéretek gondolatától is. Cornelius alaposan meg fog dolgozni, ebben egy pillanatig sem kételkedem, mégis csak az én “gyermekem”, aki pontosan tudja, mire vágyik a drága édesanyja. Ahogy növeli a tempót, egyre hangosabban adok hangot az elégedettségemnek, és valósággal beletolom a csípőmet az ostromba.
Meg kell vallanom, Cornelius nagyon ért hozzá, hogy miként tehet leginkább kedvemre, még akkor is, amikor a szó legszorosabb értelmében véve nincs is bennem, mindössze az ujjaival és azzal a virgonc nyelvével tesz az örömömre. Már meg sem lepődöm, amikor lényegében a mozdulat közepén fordít rajtam egyet, így rövidesen már hason fekve találom magamat az ágyán, miközben a nyelve ismételten kezelésbe vesz, amit egy elégedett sóhajjal nyugtázom. Annál is inkább, mert rövidesen a bukott mozdulatainak köszönhetően sikerül elérnem a csúcsra, amit egy igencsak hangos kiáltással adok a tudtára, bár alighanem érzi is a bizonyítékát.
Bár meglep, nem ellenkezem, amikor belémhatol, sőt, kifejezetten tetszik a dolog. Pillantásom az ágy felett található portréra téved, miközben ujjaimmal az ágytámlán keresek fogódzót, hogy viszonozni tudjam az altestemet érő lökéseket.
- Tudod, van abban valami nagyon izgató, hogy a saját portrémat nézem,miközben rajtam dolgozol - jegyzem meg kuncogva egy idő után.
És, ha még hozzáveszem, hogy mindez egy egyházi rezidencián történik… Nos, ez egy egészen új szintre emeli a mocskosság fogalmát.

- Téged sem - ha tudnám, megvonnám a vállamat, ám ez jelen körülmények között igencsak furcsán festene, így inkább csak a hangsúlyom által érzékeltetem Cornelius-szal, hogy nem árult el nagy igazságot, ami ráadásul rá éppen ugyanúgy igaz, mint énrám. Ilyenkor meglátszik, hogy mégis csak az anyja fia, nem igaz? Különben is, ismerem már annyira, hogy tudjam, a közelségemtől azonnal kőkeménnyé válik a férfiassága, onnantól kezdve pedig csak pillanatok kérdése, hogy mikor veti rám magát. És éppen ezt szeretem benne.
- Lehetséges - értek egyet - Ezt alkalomadtán letesztelhetjük - nevetem el magam, ahogy elképzelem a jelenetet, amint mondjuk Avignon utcáin járva, az igencsak vallásos tömegek előtt felhajtja a szoknyám szegélyét, és leellenőrzi, vajon kellően nedves vagyok-e már odalent… Ezt egyszer mindenféleképpen ki kell próbálnunk, szeretem megbotránkoztatni a népeket. Ha tudnák, hogy épp a nagyrabecsült eminenciás uruk férfiassága mozog bennem nem épp lassú tempóban, biztosan kitérnének a hitükből. Én pedig remekül szórakoznék ezen, mint mindig.
Minél többször és minél keményebben merül el bennem, annál közelebb kerülök a várt beteljesüléshez, ám a bukott mindig is értett hozzá, hogy elodázza az örömömet, és csak sokkal később juttasson el oda. Ennek megfelelően, amikor már csak másodpercek választottak volna el attól, hogy felérjek a csúcsra, lelassított, és nem engedett a vágyamnak. Ezen akár be is sértődhetnék, de tudom, hogy a későbbiekben ettől csak még jobb lesz nekem.
Ahogy ujjai elmerülnek a hajamban, a hajtűk nagyrésze elengedi a fekete fürtöket, és az ágyra, valamint a hátamra esve fejezik be eddigi pályafutásukat, majd gördülnek le onnét az ágyneműre, amikor Cornelius ívbe feszít, mintha csak egy felajzott íj lennék, és így dolgozik bennem tovább. Amint az ujjai is becsatlakoznak a mókába, és izgatni kezdenek, nem tudom tovább türtőztetni magam, és végül végigrobog rajtam a kielégülés első, illetve a fiam hathatós segítségével, a második hulláma is, amitől a porhüvelyem egy pillanatra mintha teljesen elgyengülne, ám szerencsémre van, aki megtartson.
- Tudom - felelem hasonló stílusban, hiszen tisztában vagyok vele, milyen hatást tudok rá gyakorolni… És, ha már itt tartunk, nem csak őrá, hanem a világ szinte minden férfijára. Ez, természetemet figyelembe véve nem akkora csoda, mégis elégedettséggel tölt el, valahányszor ennek megtapasztalom a bizonyítékát, mint például éppen most, ahogyan Cornelius egyre durvább tempóban tesz magáévá, így csalva elő belőlem egyre hangosabb nyögéseket.
Amikor a lepedő finom anyaga a nyakam köré csavarodik, már sejtem, mi vár majd rám, aminek hatására izgatottan pihegni kezdek. Rövidesen már állva tesz magáévá, miközben az ágy szinte megnyikordul a mozgásunknak hála. A fojtogatás érzésére kapkodok a levegő után, mely bár engem már nem éltet, hozzátesz az élményhez, és a bukottban is azt az érzést kelti, hogy ezzel is komoly fájdalmat okoz nekem adott esetben.
- Imádom ezt - motyogja elégedetten. - Csináld durvábban! - parancsolok rá, miközben kezeimmel belé kapaszkodom.

- Rendben. De a kérőkből nem kérek - biccentek, és magamban már el is könyvelem, hogy ez a jelenet igencsak kedvemre való lesz, de közben persze eszembe jut még valami.
Nem is tudok ellenállni a kísértésnek, úgy érzem, muszáj megosztanom az ötletemet vele.
- Mi lenne, ha később a templom oltárán csinálnánk? Használhatnánk azt az apácaruhát - vetem fel a lehetőséget.
Ez egészen hasonló lenne ahhoz, mint amikor legelőször elégítettem ki őt abban a templomban… De az már régen volt, és egyébként is, ismétlés a tudás anyja, nem igaz? Ártani nem árthat. Eközben persze állom a folyamatos lökéseket, amiktől olykor az egész testemen finom borzongás-hullámok szaladnak végig. Azonban, amikor az ujjai játéka is nagyobb intenzitásra kapcsol, nem tudom tovább tartani magamat, és végül átszalad rajtam az orgazmus felemelő érzése.
Mondanom sem kell, igencsak kedvemre való, amikor voltaképpen felakaszt az ágy keretére a nyakamnál fogva, így érve el, hogy ne csak élvezzem az együttlétünket, de közben fulldokoljak is egy kissé, amitől csak még inkább izgalomba jövök.
- Te ugyanúgy imádod - motyogom, hiszen a kendő kissé akadályoz a beszédben.
A csípőmmel igyekszem viszonozni a fiacskám lökéseit, miközben egyre elégedettebb hangok hagyják el a számat. Egyre inkább érzem, hogy közel van a kielégülés lehetősége, ám egyelőre nem sikerül elérnem, mert Cornelius mindig épp akkor lassít be, amikor már majdnem ott lennék…
Sosem volt ellenemre, hogy a kebleimmel játszadozzon, így ez most sincs másként, de tagadhatatlanul az a pillanat tetszik a legjobban, amikor Cornelius ujjai elmerülnek a fenekemben, és ez újabb elégedett nyögéseket csal elő belőlem, mint mindig.Ennek köszönhetően végül sikerül felérnem arra a bizonyos csúcsra, de tudom, hogy ez még távolról sem a történet vége. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a bukott egy kendővel köti be a szememet, így a továbbiakban csak sejthetem, merre lehet.
- Így is akad belőlük elég - felelem, s ha épp nem a fuldoklással lennék elfoglalva javarészt, akkor alighanem én magam is nevetnék.
Hiszen, ha azt vesszük, ott vannak azok a szerencsétlenek, akik szívesen hálnak teszem azt vámpírokkal, akiket ostobaság lenne élőnek tekinteni… De vérszívókat nem is szoktak bitón fellógatni, ugyebár. Kissé zavar, hogy nem tudom, hol van, de szinte abban a pillanatban, hogy ezt szóvá akarnám tenni neki, a nyelve ismét akcióba lendül, én pedig teljesen elfelejtkezem arról, amit korábban már a nyelvem hegyén volt. Azonban, mielőtt még túlságosan is kiélvezhetném a helyzetemet, valami megváltozik. Hirtelen égető, fájdalmas érzés szánkázik végig a gerincem ívén, amit egy nem túl elegáns, kissé artikulálatlanra sikeredett ordítást csal elő belőlem, miközben mégsem a fájdalmat érzem elsősorban, hanem azt, ahogyan a kéj eluralkodik rajtam. Bőröm azonnal regenerálódik ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy elég lett volna.
- Csináld még egyszer! -követelem.

- Teljesen nyugodt vagyok, fiam - kuncogok a bukott szavai hallatán - Mint mindig.
Tisztában vagyok vele, hogy Corneliusnál leleményesebb szeretőt keresve sem találhattam - majd nevelhettem - volna magamnak, ezért is áldom az eszemet azóta is, amiért sikerült becserkésznem annak idején abban a templomban, s talán részint éppen ez adta nekem az ötletet… Aminél, ha jól vettem ki a szavaiból, neki még jobbak is akadhatnak a tarsolyában, ami igazán kedvemre való. Még a végén kiderül rólam, hogy valóban egészen jó anyja vagyok. Bár, ha megkérdezné valaki, biztosan bőszen helyeselne, mint mindig. Ráadásul az, amit a selyemlepedővel művel, csak még inkább fokozza az események intenzitását, engem pedig egyre kevésbé érdekel a külvilág, vagy épp a folytatás, csak a jelen eseményeire koncentrálok, amelyben épen azon fáradozik, hogy újra és újra kielégítsen. És persze itt a dolgok egymásra halmozottan hatnak: az akasztás, a folyamatos lökések, na, meg a mondhatni fő attrakciónak számító piszkavas… Mindez megtetézve azzal, hogy a szemem elé kötött kendő miatt egyáltalán nem látom, hol van, mindössze érzem, hogy mit csinál, nos, igencsak érdekesen hat rám.
Mi tagadás, a munkája viszonylag hamar meghozza gyümölcsét, ami azzal jár, hogy első körben, de minden bizonnyal nem utoljára elégülök ki az este folyamán. A megjegyzésére például egyáltalán nem is tudok reagálni, mert épp azon vagyok, hogy magamhoz térjek egy újabb csúcs elérése után. Bár sok pokolbéli úgy tartja, engem nem egyszerű kielégíteni - nem fogok hazudni, tényleg így van, hiszen csak nagyon kevesen tudják, mit élvezek -, szerencsémre Cornelius elképesztő gyorsasággal tanult, most pedig már-már mesteri szinten kamatoztatja a tudását.
A piszkavasas akció után pedig - szerintem érthető módon, még követelőzőbbé válok. Élvezem a hő okozta fájdalmat, és szeretnék még többet kapni belőle… Erre csak a fiam kuncogását hallom, ami, tekintve, hogy a szája épp rajtam kalandozik, nos, igencsak érdekes hatást kelt.
- Csináld már… - szisszenek fel, s a testem szinte ívbe feszül, annyira vágyom rá, hogy még tovább kínozzon és kényeztessen egyszerre, amihez persze nagyon is ért.
S, amikor már úgy érzem, hogy a türelmetlenségem a tetőfokára hágna, akkor megkapom, amit akarok, és az izzó fém a mellemet éri, mire elégedetten felkiáltok. Érdekel is engem, ha a palota az én hangomtól visszhangzik… Megérdemlik azok az álszent papok, hogy néha ilyet is halljanak. Hadd tudják meg, miből is maradnak ki Isten kedvéért.

- Minden bizonnyal - kuncogok, ismerem már annyira a fiacskámat, hogy magam is tudjam: ha rajta múlik, pillanatok alatt képes kizökkenteni a nyugalmi állapotomból.
Elég, ha csak felidézem azt a bizonyos napot, amikor végérvényesen elcsavartam a fejét az egykori angyalnak, ezzel mintegy megpecsételve a sorsát. Amint elbukott, kimutatta a foga fehérét, és hát igen… Egy remek szerető vált belőle. Nem csak számomra ideális, gondolom bármelyik környékbéli nemesasszony összetenné a két kezét, ha megkaphatná, akár csak egyetlen éjszakára is a bíboros urat. S most, pár száz évvel később is méltán bizonyítja, hogy tökéletes bukott angyal vált belőle. Ennél nagyobb elismerésre aligha várhatna egy anya, nem igaz? Főleg, ha a “gyermeke” rajta prezentálja, hogy mire is képes.
Mi tagadás, a fulladásos mutatvány igencsak kedvemre való volt, az viszont, amikor elvette a látásomat… Hogy is mondjam, nem a kedvencem. Nem azért, mer zavarna, hogy ilyen módon igyekszik uralkodni rajtam, hiszen most éppen az ő kezében van a gyeplő, mondhatni úgy bánik velem, ahogyan éppen úri kedve tartja. Ugyanakkor az, hogy nem láthatom, mire is készül, kicsit zavarja a lelki világomat, hozzá hasonlóan, én is jobban preferálom, ha tudom, mire számíthatok, annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a meglepetéseket.
Az abszolút csúcs azonban - legalábbis eddig - kétségtelenül a tüzesen izzó vas, mely még nekem is képes nem kevés fájdalmat okozni azzal, hogy a porhüvelyem bőrébe mélyed. Jóllehet, önkéntelenül is felkiáltok a testembe maró fájdalomtól, ettől függetlenül, őrülten élvezem, és Cornelius mindenkinél jobban tudja, mennyire begerjedek ettől, ha arról van szó. Ha nem ő irányítana éppen, már biztosan letéptem volna magamról a “láncaimat”, hogy aztán rávessem magam a rómaira, ám most önuralmat gyakorlok, tudva, hogy ha így teszek, a későbbiekben csak még jobb lesz az, amit kapni fogok tőle.
Kérdését hallva kissé gondolkodóba esem, miközben hangjától, a bekötött szemeimnek hála, még élesebben, még tisztábban hallom, akkor is, ha éppen csak suttog, önkéntelenül is megborzongok tőle. S akkor még a testemen kalandozó ujjakról egy szót sem szóltam, amik szintén képesek az őrületbe kergetni, ha olyanjuk van, persze a szó legjobb értelmében, elvégre démonként én épp erre vágyom, azért is vagyok most itt, hogy adjon, de ugyanakkor el is vegyen tőlem, épp úgy, ahogyan én tettem ezt vele már annyiszor.
- Mit szólnál a fenekemhez? Az nagyon tud fájni - kuncogok, majd a csókot, amit kapok, a lehető leghevesebben viszonzom, szinte már szomjazok rá, azt hiszem.
Ahogy eloldja a lepedőt, én rövidesen az ágyán landolok ismételten, majd ahogy megrántja, készségesen megyek - nem mintha tudnék mást tenni - s ismételten az ajkaira tapadok, hogy módszeresen kiélvezhessem a csókot, amit kapok, hiszen lehet, hogy most hosszú ideig nem lesz benne részem. A nyakamat érő harapásokat elégedett sóhajokkal nyugtázom. Amikor húzni kezd, követem, s rövidesen a földön találom magam, s valamivel közelebbről érzem a kandallóban pattogó tűz melegét.
Kérését hallva - amire talán a parancs még jobban illene, ha belegondolunk -, elmosolyodom, ám még mielőtt valóban a számba venném az ajkaimnak feszülő kemény húsdarabot, még úgy érzem, mondanom kell neki valamit.
- Te pedig légy olyan jó fiú, hogy az egész ház hallja a hangodat… Hadd botránkozzanak meg a még hívő papjaid - mondom, majd bekapom a férfiassága hegyét, és szopogatni kezdem, mint holmi édességet. Egészen finom nyalánkság, nem tagadom, rövidesen többet is eltüntetek az ajkaim között, ám még nem az egészet… Arra később is ráérünk. Belegondolva, más pokollakóknak se nagyon hagynám, hogy így bánjanak velem, ám van abban valami izgalmas, ahogyan Cornelius műveli ezt. Nem is csoda, hiszen éppen olyanná faragtam, amilyen szeretőre szükségem van az engem körülrajongó férfiak tengerében, akik csak arra vágynak, hogy én uralkodjam rajtuk, arra nem, hogy adott esetben ez a helyzet megforduljon.