Eleinte még jó ötletnek tűnt elhagyni a mesteremet, elvégre nem is igazán illetünk össze sosem. Mármint ő és a szabályai… Most komolyan? Minek kellenek szabályok? Miért kell mindig mindent megszabni? Utáltam azt az életet, függetlenül attól, hogy milyen sokat jelent nekem, noha ezt a világért nem ismerném be – még magamnak sem, nemhogy neki! Hah! Azt hiszem, hogy a húgomon kívül talán ő az egyetlen, aki érzéseket képes kiváltani belőlem. Azóta pedig, hogy a drágalátos húgom úgy döntött, hogy meglóg előlem – akárcsak most én Roman elől –, nem hiszem, hogy iránta a gyűlöleten kívül képes vagyok bármiféle más jellegű érzést táplálni. Mentségemre szóljon, hogy másnak még ennyit sem sikerült. Leszámítva persze a teremtőmet, akivel a kapcsolatunk meglehetősen összetett és bonyolult. Nem tudom, hogy azért ragaszkodok-e hozzá ennyire, mert a véréből lettem, na meg… mert annak idején olyan nagylelkűen megmentett a máglyától, ahol nem mellékesen majdhogynem otthagytam a fogamat, továbbá még számos egyéb testrészemet is – szénné égve. Ironikus, nemde? Kis híján az általam úgy imádott – mi több, istenített! – tűz végzett velem. Egyébként a mai napig nem tudom, hogy miért szánta meg a sanyarú életemet, nem mintha panaszkodnék. Tény, hogy boszorkányként jobban élveztem az életet akkoriban, de ez a néhány évszázad sikeresen megtanított a vámpírlétre, tehát összességében jól megvagyok most is. Vagyis megvoltam, amíg a teremtőm mellett tengettem a mindennapjaimat, csakhogy elhagytam egy szebb élet reményében. Értsd: egy véresebb, s ez által sokkalta hozzám valóbb élet reményében. Ahol nincsenek szabályok, ahol senki sem dorgál meg azért, hogy már megint hány ártatlant öltem meg, pusztán csak a hecc kedvéért. Hiába szeretem – igen, egyedül csupán őt szeretem ezen a világon – apámként azt a baromarcút, aki béklyókba vert akaratlanul is. Holott a lelke mélyén szerintem ő is tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyire mások vagyunk mi ketten. Összeférhetetlenek. Ezért volt az, hogy számtalanszor szöktem meg előle, persze minduntalan visszataláltam, visszamásztam hozzá – csúszva-mászva, mint valami féreg. Akkoriban annak is éreztem magamat, egyébként. Hisz’ hűtlen gyermek voltam; elhagytam az apámat. De aztán ez az érzés hamar elillant, ahogy újra és újra megtapasztaltam, hogy milyen egy olyan életet élni, ami nem nekem való, ami hozzám méltatlan. Nem lehettem az a személy, akinek nevelni akart. Nem lehetek más, mint aki vagyok… Egy lélektelen szörnyeteg. Igen, ez vagyok én. És büszke vagyok rá! Ugyanakkor ezúttal talán túl messzire merészkedtem, belátom, mivelhogy három hétig tartó önfeledt vérengzés után rám bukkantak a vadászok. Újfent. Csakhogy a legutóbbi alkalommal ellentétben most nem volt itt apuci, hogy megmentsen. A vadászok pedig túlerőben voltak. (…)
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje vagyok ezekre az ezüstláncokra verve, amiket bizonyosan játszi könnyedséggel tépnék szét, szakítanék el, amennyiben nem lennék ennyire legyengülve. Kivéreztettek. Ezüsttel mérgeztek. De nem öltek meg – MIÉRT NEM?!
Érzem, ahogy minden egyes nappal egyre kétségbeesettebbé válok; a nem létező szívemen mintha mázsányi súly pihenne. Acélosan mozdulok, akárhányszor csak közeledik a ketrecemhez valaki, és próbálom a kiutat keresni, ám azok a fakarók minden akaratom ellenére behódolásra kényszerítenek. Ilyen gyengén semmi esélyem nem lenne ellenük; vegetálok csupán. Napok telnek el, egyik a másik után, miközben a szekér, amin feltehetőleg szállítanak – hozzáteszem: egy ketrecben –, megállás nélkül halad. Valamerre tartunk. Csak tudnám merre.
Amikor végre megérkezünk, láncon rángatnak ki az ideiglenesen szálláshelyemről, azaz a ketrecből, majd aztán láncon rángatnak be valamiféle épületbe, amit nyilvánvalóan pontosabban is meg tudnék határozni, amennyiben kevésbé lennék életképtelen állapotban.
Üveges tekintettel meredek magam elé, míg a fogva tartóim szemlátomást egy vámpírral (!) üzletelnek, aki pökhendi módon terpeszkedik a trónján. Persze trónról szó sincsen itt, kérem, csak egy nagyobb széken ücsörög, amiről nyilván azt képzeli, hogy trón. Ekkor esik csak le, hogy miről is van itt szó tulajdonképpen.
El akarnak adni? Neki? Engem?
ENGEM?!
A felismerés hatására korcsokat – vérfarkasokat – megszégyenítő artikulátlan morgás szakad fel a torkom mélyéről. Felháborodásomat még csak leplezni sem próbálom; a maradék erőmmel a láncaimnak feszülök, mit sem törődve azzal, hogy az ezüst csak úgy perzseli a bőröm felszínét, majd magamhoz rántom a lánc másik végén tartózkodó egyént. Vehemensen és bestiális ragadozómosollyal a szám szélén tépem fel a torkát, majd veszek magamhoz annyit vért, amennyit tudok. Ugyanis időközben mintegy megelőzés végett csatlakozik hozzánk az imént említett trónján pöffeszkedő alak is – oldalán a nyamvadt vadászokkal. Túlerő? Ugyan kérem, elbánok velük – legalábbis kénytelen leszek, merthogy jelen pillanatban, mint ahogyan azt a példa is mutatja, nincs más választásom.