Ha azt mondom, hogy ideges vagyok, akkor enyhén fogalmazok. Általánosságban nem szoktam Marcust keresni, szinte soha, csak ha bajban vagyok, vagy már eltelt egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú idő, és elkezd hiányozni. Akkor miért kerestem most ennyire vehemensen? Mert kellemetlen érzések támadtak bennem vele kapcsolatban. A köztünk lévő kapocs, természetesen még mindig fent állt, ezért is tudta mindig, hogy mikor kerülök komoly bajba. Ami azt illeti még sosem voltam ennyire tanácstalan a hollétét illetően, és fogalmam sem volt, hogy jól van-e ami még inkább zavart. Többszöri próbálkozás után sem tudtam elérni, szóval elkezdtem nyomozni. Nem is olyan rossz dolog ez a nyomozgatás, sőt kifejezetten szórakoztató, talán legközelebb ez leszek, nyomozó. Milyen szépen is nézne ki egy ajtón: ELISABETH FRANCO MAGÁNNYOMOZÓ, DETEKTÍV. Háh!
De térjünk vissza a témához, szóval mint megtudtam Marcust itt látták utoljára, ami két okból kifolyólag is különös, a jelenléte egy ilyen helyen két kérdést is felvet. Az egyik: Mi a jó büdös francot keresett itt Marcus mikor legutoljára (ami azért nem is volt olyan régen) Londonban találkoztunk, na jó a találkozásnál kicsit többről szólt, de nem is ez a lényeg. A másik kérdés pedig, hogy mióta szereti ő az ilyen helyeket? Sosem volt az a szórakozóhelyre járós típus, általában zavarta a túl hangos zene, meg ilyesmi, öreg róka volt már, s nem csak az évek tekintetében, hanem azt hiszem kicsit lélekben is. Ő inkább amolyan jazz bárba meg hasonlókba járt, olyan helyekre ahol nosztalgiázhatott.
Belépve a szórakozó helyre egyértelművé vált, hogy ez nem Marcus fölösleges idejének eltöltésére alkalmas helyiség. Talán nem is volt semmi baja, csak azért volt zaklatott és azért éreztem némi zavart felőle, mert betéved valami indíttatásból ide, és hamar felhúzta magát...
Na ja... a remény hal meg utoljára. Abban viszont biztos voltam, hogy kinyírom, felnégyelem, persze előtte jól megkínzom azt aki bántotta. Már ha bántotta valaki. Persze felmerül a kérdés, hogy aki eltudott bánni Marcussal azzal még is én hogyan fogok? Majd megoldom, sosem voltak ilyen problémáim, én sokkal, de sokkal gátlástalanabb vagyok, mint ő.
Én viszont élveztem az ilyen helyeket, s egy pillanatra bizony el is kapott a táncolási kedv, ahogyan az izzadt testek között átpréseltem magamat a bárpultig. Nincs más dolgom mint megkeresni a főnököt, nem gyanúsítom én semmivel, áh dehogy! De ha vaj van a füle mögött akkor azt kiszedem belőle, de minimum a videokamerák felvételei kellenek, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen helyen ne legyenek.
Idegesen doboltam az ujjaimmal, miközben vártam, hogy a pultos felém pillantson. Persze amikor meglátott azonnal széles vigyor terült szét az arcán.
Sóhajtva ráfeküdtem a pultra, formás kebleimet mutogatva. Mert hát most sem öltöztem szolidan, hiszen szórakozó helyre jöttem az istenért. Bőrnadrágom vékony combjaimra feszült, s fekete hátul fűzős felsőm, mély belátást engedett a domborulataimba, és szépen kiemelte karcsú alakomat. A cipőm körülbelül tíz centis volt, nem olyan magas, és könnyen lerúgható ha esetleg arra kerülne sor. Szőke fürtjeim kiegyenesítve lógtak a vállamra.
- A főnököt keresem! Jah és egy vodkát kérek! Kösz!- Olyan határozottsággal mondtam, hogy biztos voltam benne megteszi amit kérek. Hívja a főnököt, elvégre itt egy csini csaj, laza, semmi veszélyes nincsen benne, talán prosti... höh taláááán.

Nem ismerem a kudarc fogalmát! Elisabeth Franco sosem veszít, vagy ha még is akkor Marcus kihúzza a seggét a csávából. Csak pont, hogy akkor van baj ha nincs minden rendben vele. S most ezt érzem, vannak vitáink, nem is kevés, talán nem mindig csinálom azt amit mond, sőt szinte soha, de ettől még szeretem és nem tudnám elviselni ha valami baja lenne. Jó tudom ez rohadtul teátrálisan hangzik, de attól még így van. Nagyon kevés lény van a földön melynek a halála megérintene, de Marcus ilyen. S nem tudom, hogy az amúgy sem teljesen ép elmém, s az annál labilisabb személyiségem vajon mennyit bírna el.
Ráfekszek szinte a pultra miközben beszélek, így a derekamat kivillantva, s éppen, hogy a szavak elhagyják a számat, már meg is érzem a hideg kezeket a csupasz bőrön. Pontosabban előbb a légáramlatot amely a vámpír megelőzi, de attól még nem mondom, hogy a dolog nem ér váratlanul. Nah igen, bárkit meg lehet lepni, még egy vámpírt is. Lassan megfordulok és egy régi vágású arc néz vissza rám.
Ilyen közelről nehezen tudnám észrevétlenül végigméri a pillantásommal, majd később teszem meg, hiszen a ruházat annyira nem fontos, helyette az arcára szegezem a pillantásomat, s arcomra bájos mosoly kerül. Fogalmam sincsen, hogy ki lehet ez a fazon, de mivel vámpír és ezt a bárt vezeti, és legutóbb itt járt Marcus, feltételezem, hogy ezzel a fazonnal találkozott.
- Elisabeth Franco!- Nyújtom a kezemet, s ajkaimat dorombolva hagyja el a nevem. Sosem szoktam rögtön támadni, főleg ha tudni akarok valamit. Nem, bizony! Mert én szeretek játszadozni, nagyon is! Szeretem a képességem nélkül manipulálni az embereket, de néha az is vicces, hogyha bevetem. De az ilyen ősöreg vámpíroknál, mint amilyen ez is éppen itt ellőttem, az ember jobb ha vigyáz, és csak óvatosan adagolja a neki kell szimpátiát. Tekintve, hogy az idős vámpírok már remekül ismerik a saját érzelmeiket, testüket és a többi és a többi, ha az ember fejjel megy a falnak csak megüti a bokáját.
- Azt hiszem jobb lenne négyszemközt.- Bólintok, s elmarom a felém lökött vodkát a pultról.
Ha elindul akkor követem, jobb ötlet híján. Habár lehet nem kéne négy szem közé kerülni valakivel aki talán az ellensége Marcusnak, de ha az embernek nincsen több választása akkor megy neki a falnak. És Marcus magára vessen, ha valami bajom esik, ugyanis marha nehéz lenne felhívni engem vagy megdobni egy smsel. Bezzeg amikor nem akarom akkor meg állandóan a nyakamon liheg.
Beleszürcsölök a vodkámba.
- Jó kis hely ez!- Ismerem el a zene ritmusára ingatva a fejemet. Mint egy egyszerű kis baráti találkozó, habár végig a fejemben van, hogy innen ment el feldúltan Marcus, muszáj fesztelennek maradnom ugyan is az idegesség szinte sosem vezet jóra. Nem bizony ha az ember ideges akkor hülyeségeket csinál és ezt nagyon, de nagyon nem akarom...

*Oldalra billentem a fejemet s így pillantok a jóképű tulajdonosra. Nos a nevéből ítélve talán ő is az itáliai szigetvilágról származik. Lehet, hogy római? Talán majd megkérdezem, habár nem azért jöttem, hogy udvarias csevegést folytassak, habár most éppen azt csináljuk, de az ember kényszerűen vált pár szót a másikkal ha akar valamit. Nem, de bár?
Követem az irodába és a vele szemben elhelyezett székbe ülök. A hatalommal bíró férfiak szexik, talán ezért bírtam olyan sokáig űzni élvezettel a mesterségemet. Azokban a férfiakban akiknek van hatalmuk (mindegy, hogy emberek felett, egy bár felett, egy ország, egy birodalom vagy egy földrész felett), van valami megnyerő. Lehet csak számomra, de van egyfajta határozottság az aurájukban ami körüllengi őket. S ugyan ezt láttam ebben a vámpírban is.
- Nem akarok kertelni, úgyhogy belecsapok rögtön a közepébe...- Keresztbe dobom a lábamat, s kényelmesen hátradőlök a székben.
- A mesteremet keresem, legutóbb ebből a bárból látták távozni, kifejezetten zaklatott állapotban. És mivel nem kedveli az efféle hangos helyeket, gondolom céllal jött ide...- Az arcát tanulmányoztam miközben beszéltem, habár sejtettem, hogy nem igen fogok róla semmit sem leolvasni. Maximum azt amit ő láttatni szeretne. Én is így voltam ezzel az évek alatt megtanultam, hogyan rejtsem el az arcom rándulásait, habár csak bizonyos szintig megy a dolog. Ha nagyon felidegesítenek, vagy kihúzzák a talajt a lábam alól, akkor hajlamos vagyok elfeledkezni az arcvonásaimról.
- Tudni szeretném, hogy merre keressem Marcust, és azt hiszem ebben segíthetnél...-Elhallgattam, figyelve hátha választ kapok. Aggódtam Marcusért habár általánosságban igyekeztem lerázni, és megfojtott az állandó féltésével. Most én aggódtam érte, már szinte megszokott volt, hogy legalább hetente felhív, hogy megtudja éppen megint mit csesztem el, de már hetek óta nem hallottam felőle. A helyzet eléggé egyértelmű volt...valami baj van, és nekem tudnom kellett, hogy mi, hogy segíthessek neki. Persze nagy kérdés, hogy mit tudok én megtenni amit Marcus nem. De mellette kell állnom akármi is történik éppen vele, mert a teremtőm s bár néha azt kívántam, hogy jobb lenne nélküle és, hogy itt lenne az ideje, hogy elengedjen, azért szeretem.
Igyekeztem nyugodtnak látszani, s valójában most ebben a pillanatban az is vagyok, csak éppen a napok legnagyobb részében nem. Mikor felcsendül bennem az érzés a kettőnk közötti kapcsolaton keresztül, hogy valami baj van. Most nincs baj, most nem érzek semmit... talán megoldotta, talán hamarosan hív, de mi van ha nem? Mi van ha komolyan van valami baja?
Belekortyoltam az italomba, s kék szemeimet a velem szemben ülő vámpíron legeltettem. Bizonyosan attól függ, hogy segít-e, hogy éppen milyen kedve van. Nálam is attól függ, hogy kinek az életét hagyom meg és kiét nem, hogy éppen milyen hangulatban vagyok...*

Nem kertelek nincs rá okom. Azon felül pedig haladni akarok, haladni, hogy már a következő lépésen gondolkodjak. Meg kell találnom Marcust, persze lehet, hogy ő nem akarja. Ha akarná, hogy segítsek neki nyilván már értesített volna, de csak félt. Azért nem von bele a dologba mert "félti a csinos kis seggem", hogy idézzem egy kedves ismerősömet. De nem kell, nagyon nem, együtt erősebbek lennénk, mint ő egyedül. Persze ő ezt nem így fogja fel sokkal inkább úgy, hogyha én is ott vagyok akkor magán kívül még egy plusz embert is meg kell védeni. Hülye gondolkodás, már régen nem vagyok egy kis senki.
Kék íriszeimet az előttem ülő vámpírra szegezem kíváncsian és türelmesen várom, hogy a mondókájába kezdjem és azt kell, hogy mondjam kicsit sem azt mondja amire számítok. Arcom egy pillanatra megmerevedik, ha eddig nem is voltam benne biztos most már teljes mértékben meggyőződhettem róla, hogy bizony nem egy fiatal suhanccal van dolgom.
- Nehogy azt hidd, nem szokásom Marcus ügyeibe beleártani magam. Sőt nagy százalékban igyekszem elkerülni, ugyanis idegesít, hogy állandóan kioktat. De most bajban van... tudom, és kissé meggyengült közöttünk a kapocs. Megakarok róla győződni, hogy nincs semmi baja.- Tényleg csak akkor kerestem Marcust ha bajba kerültem, vagy ha hiányzott, de mivel gyakran kerültem bajba, így hát nagyon ritkán jutottunk el odáig, hogy hiányozzon.
- Tudod merre lehet?- Nem törődöm a szavaival melyek azzal győzködnek, hogy semmi baja és nem kell érte aggódnom. Kell, ugyanis Marcus nem egy eltűnős fajta, és főként pedig nem szokása elhanyagolni. Állandóan szemmel tart, már ha tud és folyton beleüti az orrát a dolgaimba, azt hiszi, hogy pár száz év még nem tesz felnőtt vámpírrá. nem hajlandó elengedni, talán jól teszi, talán tényleg nem vagyok normális... és igen sok esélyem volt már rá, hogy feldobjam a talpamat és ha ő nem lenne akkor lehet már én sem. Éppen ezért is olyan furcsa, hogy napok óta nem hívott, nem üzent, és aztán jött ez a különös érzés...
Felvont szemöldökkel hallgatom a szavait, s testem megrándul, ahogyan mögöttem terem. A francba! Utáltam ha egy vámpír gyorsabb nálam, de sajnos ez gyakorta előfordult... Nem számítottam rá, ellankadt a figyelmem. Pedig észre lehet venni egy vámpíron amikor elindul, ha az ember résen van akkor érzi, a levegő mozgásából, az energiák változásából, hogy a másik mozdulni fog, és akkor talán ha időben reagálunk el tudunk mi is mozdulni. Én nem figyeltem, tettem ugyan egy gyenge kísérletet a felállásra, szinte azonnal, ahogyan megéreztem a vállamon a kezét, de érezve a határozott ellenállást inkább a helyemen maradtam. Én sokszor cselekszem felelőtlenül, és nagyon gyakran vagyok hülye, de ez az ő terepe, és érezhetően erősebb nálam, belemenni egy verekedésbe felérne egy öngyilkossággal. Főként mert nem ismertem, és fogalmam sem lehetett arról, hogy éppen mire hogyan reagál, lehet zokon venné a dolgot.
Megérzem fogai karcolását a bőrömön, élesen szívom be a levegőt...
- Talán ez egy kissé meggondolatlan volt tőlem. De hát sosem a megfontoltságomról voltam híres.- Suttogtam előre a sötétségbe, majd fejemet kissé oldalra billentettem felkínálva neki a nyakamat. Már úgy is mindegy, tapasztalatból tudom, hogy amit egy vámpír akar, elvesz, ha éppen valakinek ki akarja tépni a torkát kitépi, mindegy, hogy behúzzuk-e a nyakunkat vagy sem. Én sem voltam jó... már nagyon régen nem vagyok az....
- És mond csak, mit kérsz cserébe a satnya kis információ morzsáért?- Nem mentem túl sokra azzal a hírrel, hogy Marcus információért jött ide és nem volt megelégedve azzal amit hallott. Remek és akkor most hova rohanjak ezzel a hírrel? A hollétéhez nem jutottam közelebb. Ő tisztában volt Marcus problémájával, de nem akarták velem megosztani... "Haladok"....

Nem foglalkoztam rideg hanglejtésével, őszintén nem érdekelt a véleménye, sem rólam sem pedig arról, hogy mit csinálok. Nekem csak információra volt szükségem, amit úgy tűnik csak tőle kaphattam meg. A szálak itt, ebben a bárban vesztek el, és úgy tűnt nem nagyon tudok tovább lépni ha ő nem segít. Kifejezetten idegesítőnek tartottam ezt a helyzetet. Nem kenyerem mások jóakaratától függeni.
És pont ezért húznak fel kissé a következő szavai. Mi az, hogy Marcus megkérte, hogy ne mondja el nekem éppen merre tart?
Arcom megmerevedik.- Nos igen, Marcusnak szokása alábecsülni...- Válaszoltam szárazon, és ez tényleg így van. Sokszor úgy atyáskodott felettem, mint a tinédzser apák a lányaik szüzessége felett... Idegesítő volt az állandó intéseivel és tilalmaival, bosszantott és pont ezért menekültem el mellőle annyiszor. Az más kérdés, hogy folyton vissza is tértem mellé ha bajba kerültem...
Próbálkozásom lagymatag elég hamar megérzem, hogy fölösleges lenne most belemenni valami test-test elleni harcba. Arról nem is beszélve, hogy egy jóképű bártulajdonos társasága nem igen van ellenemre. Nem vagyok a legerősebb vámpír, tekintve, hogy nem is emberi véren élek, viszont annál manipulatívabb, kifejezetten ügyesen művelem az életben maradás művészetét. Habár még nem a legtökéletesebben ezért is van néha szükségem Marcusra. Néha kicsit elvetem a sulykot, de általában nagyon jól egyensúlyozom azon a bizonyos vonalon.
Rengeteg ember idegein táncoltam már, és mindig életben vagyok. Tudatosan billentem tehát oldalra a fejemet elismerve ezzel harc nélkül, hogy ő az erősebb. Mi vámpírok azt hiszem félig állatok vagyok, elismerjük a másik dominanciáját, és mint egy kutya amikor hasra vágja magát a másik előtt, felajánlunk egy érzékeny testrészünket vállalva a kockázatot, hogy az visszaél a helyzetével. Ugyan akkor pontosan tudva, hogy nem fog, hiszen amit akart megkapta.
Felszisszenek ahogyan fogai lassan a bőrömbe mélyednek, s ujjaim egy pillanatra megszorulnak a karfán. Nem állok jól a fájdalommal, másoknak szeretem okozni, de én elszenvedni annyira nem. Kissé talán tesztelem is következő szavaimmal, habár igazság is van benne, de szebben is megfogalmazhattam volna a kérdést. De jobb időben tudni a határokat, a határokat melyek idővel ha szükséges kibővíthetőek. Ez mindenkinél így van... a béka és a forró víz esete. Ha valaki hirtelen beledob egy békát a forró vízbe kiugrik, azonban ha szépen lassan melegítjük fel alatta a vizet akkor megfő benne. Így van ez az embereknél és a vámpíroknál is, csupán ki kell tapasztalni a határokat, aztán ehhez képest meg tudjuk mondani, hogy mi legyen az adagolás... és így szépen lassan már olyasmit is elvisel a másik melyről sosem hitte volna.
Persze az első lépések lehet fájdalmasak, ahogyan most is...
Nyögés szakad ki az ajkaim közül, s reflex szerűen elrántanám a fejemet ha nem szorulnának ujjai a nyakamra. Izmaim görcsösen megfeszülnek, persze nem kellemes érzés ha az ember nyakát tépve harapják. Ennek ellenére fejemben felhangzó szavai fontos információkkal látnak el, méghozzá a képességeit illetően. Mert ugye ha így be tud mászni a fejembe, akkor valószínűsíthetően a gondolatolvasás sem eshet nehezére.
Awh, pi*ába már...
Kényszerítem az izmaimat, hogy elernyedjenek, ezzel megszüntetve az ellenállást. Tudok én engedelmesen is viselkedni, csak éppen nem sokáig, és abban az esetben ha abból hasznom származik. Hagyom, hogy fejemet hátrahúzza, rezzenéstelen arccal tűröm, hogy a vér az arcomra csöpögjön. Vámpírként vicces lenne ha undorodnék a vértől, igazából egy kicsit sem zavar.
Szavaira szemöldököm ráncba szalad egy pillanatra.
- Mit érdekel téged, hogy élek-e vagy halok?-Kérdem kissé értetlenül, közben érzem, ahogyan a nyakamon ejtett seb, egy pillanatra viszketni kezd, majd pillantok alatt eltűnik létezni. A vér ami előtte viszont kifojt most finoman simítva végig a bőrömön elkezdett a nyakamról a vállam felé gördülni, vörös nyomot hagyva a bőrömön ott ahol elhalad.
- Legalább egy irányt adj...- Kértem, mert ha komolyan bajban van, ahogyan én azt gondolom, akkor lehet, hogy egy hét múlva már késő lesz. - És ha nem találom meg, és nem jelentkezik egy hét múlva, akkor újra megkereslek.- Sosem voltam egy könnyű eset, és nehezen mondok le arról amiért jöttem. Viszont pontos információk helyett most már beérném azzal is, hogy merre induljak tovább. Hiszen eddig is lépésről-lépésre haladta, csak a sakk tábla következő kockája kell és ennyi...

Legszívesebben megmutatnám neki, hogy itt nem ő az egyetlen vámpír, s habár hatalmas nagy a szája és lehet akármennyi idős, aminek pontos számával nyilván nem vagyok tisztában, az erőm úgy is tudom használni rajta. Mert hát senki sem immúnis, ezért is kell szerintem óvatosnak lenni. Néhány öreg megfeledkezik arról, hogy vannak olyanok közöttünk akik akár egy gondolattal feltudnak robbantani másokat. Ez persze nem én vagyok, de nekem van egy olyan képességem melyekkel igen komoly fájdalmakat és zavart tudok okozni. Csak hát néha kell hozzá pár másodperc és éppen ezért sem teszek semmit. Most, még... Nem vagyok az a fajta aki az ilyen bánásmódok jól viseli, ha csak nincs miért. Jelenesetben van... Marcus miatt. Ha segíthet márpedig úgy tűnik, hogy pontos információi vannak a teremtőm tartózkodási helyéről, akkor kénytelen leszek együtt működni. Egyenlőre!
Persze, ahogyan a vámpírok nagy többsége én sem felejtek, csak meg kell várni a megfelelő pillanatot a cselekvésre. Áruló vagyok... sosem voltam más, vámpír vagyok kiszámíthatatlan és öncélú. Talán Marcus az egyetlen akiért mindent megtennék. Habár már őt is elárultam ha mással nem is azzal mindenképpen, hogy csak akkor keresem a társaságát, legalábbis legtöbbször ha szükségem van rá.
Gyengeség vagy sem, nem bírom a fájdalmat. De miért is kéne? Általában nem kapom hanem okozom. És igyekszem elkerülni azokat a helyzeteket melyek fájdalomhoz vezetnek. Kivéve az ágyban, a gyönyör érdekében vagy pillanatában a fájdalom egészen más szerepet kap. Persze nem mindegy a fokozata sem.
A célzást tudomásul vettem s igyekeztem ellazítani a testemet. Hagytam magamat a fotelbe süppedni, s egy két mély levegőt erőltettem magamra miközben behunytam a szemeimet. Ennek ellenére, ahogyan fogai néha erősebben a húsomba marnak a testem önkéntelenül is össze-összerándul. Szarul viselem a fájdalmat, de ennek nem kell állandóan hangot is adni, nem igaz?
Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, nem a mondandója okán hanem a stílus miatt amit felvett velem szemben.
Ahogyan elengedi az államat és a vállamat felállok, s az egyik üveges ajtajú szekrényhez lépek, melyben a gyér fényviszonyoknak köszönhetően láthatom magamat. Táskámból előveszek egy nedves törlőkendőt, s miközben válaszolt elkezdtem letisztogatni a nyakamat meg az arcomat. Héj,nekem ma még utcára is kell mennem! Mellékesen meg nem szeretek ápolatlan lenni, s az elmaszatolt vér a nyakon és néhány csepp az arcomon, nem éppen az elegancia ismérve.
Felé se fordulok csak úgy bólintok, rendben akkor van egy hetem a semmit tevésre. No persze, nem fogom feladni, akkor már utat találok, már csak azért is mert nem vagyok azaz ember aki tud egy helyben ülni sokáig, négyszáz év ide vagy oda. Az íróasztal melletti kukába hajítom a kendőt, s amikor visszafordulok Castor felé akkor már semmi sem látszik az előző kis incidensből.
Én nem tartom megalázónak ha egy nálunk nyilván valóan erősebb vámpírnak megadjuk a tiszteletet. Nekem ez nem való, csak játék, nem más, mint egy eszköz ahhoz, hogy megkapjam amit akarok. Ha nem is azonnal, de a sakktábla egy lépése. Sosem sajnáltam felajánlani a testemet, a véremet vagy akármimet azért, hogy megszerezzem amire szükségünk van. S hiába, nem volt sikertelen ez a találkozás, habár azonnal nem tudtam meg hol van Marcus, még is "szereztem" egy kísérőt magam mellé, Marcus felkutatásában. Még is csak jobb egy idősebb példánnyal, mint egyedül szórakozni.
Lassan végigvezetem rajta a pillantásomat ismét felmérve az előttem támaszkodó vámpírt.
- Nem, nem igazán.- Válaszolom, s ebből azt veszem ki, hogy ő sem kíván engem tovább itt látni. Hát rendben van akkor mára a Marcus hajkurászásból ennyi. Elindulok az ajtó felé.
- Akkor egy hét múlva Castor... - Doromboltam miközben elhaladtam mellette, mivel éppen az ajtó mellett támaszkodott, úgy mentem, hogy csupán csak pár centi válasszon el minket egymástól, de hozzá nem érve haladtam el mellette. Kék íriszeimet a szemeibe fúrtam egy pillanatra, ferde mosollyal az arcomon majd kiléptem az előtérbe.