please, don't hurt my heart

A kissé szadista hajlamú vámpíromnak ♥

Vér fröccsen. Fájdalmas, rettegésbe oltott sikoly hasít végig a folyosón hústól és egyéb belső szervektől bűzlő folyosón. Minden porcikája reszketni kezd, melyen egyszerűen képtelen uralkodni. Próbálna menekülni, de kísérletei kudarcba fulladnak, a karját markoló erős vasmaroknak és lábait béklyóba verő rettegésnek köszönhetően. Menekülnie kéne, de képtelen lévén megmozdulni, páni félelem hatalmasodik el rajta. Megfog ő is halni. A darabjaira hullott emberek sorsára fog jutni, ezellen pedig egyszerűen semmit nem tehetett…

Az agyára ereszkedő massza sűrű ködfátyol lassacskán szertefoszlott elméje körül. Először nem nyitotta fel szemhéjait, ugyanis még mindig a szörnyű rémálom hatása alatt állt. Szíve olyan heves tempóban vert mellkasában, mintha ki akarna szakadni helyéről, akárha megmenekülni próbált volna ő is a rémes képek elől. De ez csak egy rossz álom volt, vélhetően az utóbbi időben rengeteg munka lassacskán az ő elméjét eltorzítja. Nem akart anyja sorsára jutni, hiszen az számára egyet jelentett volna a véggel. A szabály egyszerű és mégis rendkívül nehéz volt: Életben kellett maradnia és teljesítenie a vadászok utasításait, míg csak kereslet van rá, hiszen egyedül így tudott anyjának biztonságos helyet biztosítani. Csupasz, lemeztelenített testén kellemesen hűvös levegő simított végig, amitől bőrét libabőr csipkézte ki. Felkarján égnek meredtek az apró pihén, miként hátán és combjain is. Karjait akárha ólomsúlyúak volnának, képtelen volt megmozdítani, így lassan felnyitotta sötét pillákkal keretezett szemeit. Beletelt néhány másodpercbe míg felfogta, hogy a környezet melyet maga előtt lát, egyáltalán nem ismerős a számára. Összeráncolta homlokát, és mikor lassan eljutott tudatáig, hogy mi is történt, az adrenalin elöntötte, és nyomban megkísérelt feltápászkodni az ágyról. Amikor megpróbálta eltakarni fedetlen kebleit, csuklójának húsába kemény acél vágott, mire azonnal a béklyó irányába kapta a kezét.
- Nem nem nem nem… ezt nem lehet igaz…. – rémülten kezdte rángatni láncait, azonban túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy effélét képes legyen leszakítania magáról. Tehát mégsem álom volt. A képek, amit eddig elméjének csúfondáros játékának hitt, a valóság volt. Minden ismét eszébe jutott. Ahogyan kettesben maradt a vámpírral, ahogy megpróbálja őt elhurcolni, végül pedig ahogyan játszi könnyedséggel robbantja fel a torlaszként szolgáló vadászokat. Ezután sötét folt éktelenkedett emlékei között. Nem tudta, hogy került ide, vagy hogy egyáltalán hol van, noha talán az utóbbit talán mégis sejtette. Zöld íriszei rémülten siklottak végig a szoba fényűző berendezésén. Egyszerűen káprázatos volt, a helyiség minden apró négyzetcentimétere. Gondosan kidolgozott bútorok, amik valószínűleg sokkal drágábbak voltak, mint amit egész évben a Szervezetnél keresett. Színei kellemesen harmonizáltak egymással, és ha nem ilyen helyzetben lett volna, kifejezetten nyugtatónak találta volna miliőjét. Most azonban csakis egy zárkát látott benne, semmi mást... ahonnan mindenképpen szabadulni akart.
Egek! Őszintén remélte, hogy a vámpír nem tett vele semmi olyat, melyhez nem lett volna joga. Nem érzett sajgást combjai találkozásánál, nem látott sem karmolás, sem harapás nyomokat, ami arra enged következtetni, hogy túl durván bánt volna vele. Gyorsan végigvezette tekintetét a homokszínű, bársonyos selyemtakarón, azonban vért sehol nem látott. Egy szívdobbanásnyi időre egészen megkönnyebbült. Fogalma sem volt, mit tett volna akkor, ha az ellenkezője igazolódik be. Ha a vámpír megerőszakolja őt úgy, hogy még védekezni sem lett volna esélye. Mert megtette volna. Vonzódott hozzá és tény, hogy a vérszívó különös ingerületeket indított el testében, az megint más dolog, hogy míg eszméletlenül hever erőszakkal magáévá teszi. Az első együttlétét élvezni kívánná, érinteni és csókolni a másikat, ha már erényét neki felkínálja neki, nem pedig mintegy egyszer használatos tárgyat áruba bocsátani. Viszont, ha nem tett vele semmit, akkor miért szedte le róla a ruháit?
Tehetetlenség mázsás súlyként nehezedett mellkasára, karjait pedig még kétségbeesetten kezdte rángatni a szabadulás képtelen reményében. Tudta, ha hamarosan nem szabadul meg fogva tartójától, a vadászok azt fogják gondolni, hogy meghalt, rosszabb esetben, hogy átállt az ellenséghez és mindent kitálalt róluk. Veszélyes információk birtokában volt, hiszen ő maga pontosan tudta, hol van a vadászok támaszpontja, hogy lehet úgy bejutni a Szervezet erődítményszerű épületébe, hogy senkinek ne tűnjön fel egy esetleges támadás.
Ezt nagyon csúnyán elszúrta, melyből fogalma sem volt, hogyan jöjjön ki jól. Egész életében küzdenie kellett mindenért, a szörnyűségek pedig minden egyes munka után tovább rombolták lelkét. Kezdett belefáradni a végtelen hosszúságú kínokba, mint testét és mint lelkét illetően. Kínozták már, harapták, érzelmileg terrorizálták, kihasználták, tárgynak tekintették, és mindezt azért, mert a vadászok nem hagytak neki más kiutat. Sarokba szorították és mindaddig húzták a hurkot a nyaka körül, míg végül már mindenre rábólintott, bármit is kértek tőle.
Szemei bepárásodtak, végül pedig forró, kristályos könnyek buggyantak ki rejtekükből, hogy végigfolyva Nadiya arcán a bársonyos takaróra vessék magukat. Tudta, hogy teljesen felesleges képességét bevetnie ahhoz, hogy kiszabaduljon, hiszen úgysem menne. Bilincse túl erős volt ahhoz, hogy leolvassza magáról, ez pedig csakis azt jelentette, hogy a vámpír rájött, hogy mi is a képessége. Képtelen volt felfogni, hogy a férfi mindig eggyel előtte jár.
Bíborvörös vér fakadt felszínre a felsebzett csuklókból, ahol a béklyó a húsába mart. Nem törődött a fájdalommal, pedig tudta, hogy botorság tovább kínoznia karjait, innen úgysem szabadulhat. A küzdés azonban nem hagyta nyugodni, páni félelem pedig túlságosan elborította elméjét ahhoz, hogy képes legyen higgadtan gondolkodni. Mivel a férfi leleplezte őt, minden bizonnyal ki akarja vallatni mindenről, és ha nem kíván meghalni, beszélnie kell, ezzel pedig egyetlen életben maradt rokonát sodorja veszélybe, vagyis az édesanyját.
Ezt nevezik 22-es csapdájának.

please, don't hurt my heart

A kissé szadista hajlamú vámpíromnak ♥

Kínba font halálverítékes félsz tépi-szaggatja szétzilált idegrendszerét. Menekülni akar, ám a béklyó túl erősnek bizonyul harmatgyengesége ellen, így szinte maga előtt látja, miként a láncok kacagják groteszk próbálkozásait. Elméjének leghátsó zugába bújt józan ítélőképessége, melyet még nem ködösített el a félelem, emlékezteti arra, ha nem hagyja abba, amit művel, tán még a karját is elveszíti fájdalmas erőlködésében. A bilincs hőálló acélja, mi karperecként szolgál, egyre beljebb fúródik húsába, melynek nyomán újabb adag friss vér fröccsen a finom szövésű, szinte már rendellenesen bársonyos takaróra. E megrázó pillanat immáron tudatát is lehűsíti és nyomban felhagy további menekülési kísérleteivel. Sötét pilláit lehunyva lazít némileg a karjain, melytől savként maró fájdalom tép csuklójába. Karjai megremegnek a kíntól, száját pedig egy rekedt nyögés hagyja el. Ekkor veszi csak észre, mennyire ki vannak száradva ajkai és torka egyszersmind. Mialatt nyelvét végigfuttatja sivatagossá tikkadt hússzirmain, visszadönti fejét a homokszín párnára. Sötétbarna, enyhén vöröses fényű tincsei szétterülnek feje mellett a párnán, akárha ők is némi kinyújtózásra vágynának a hatalmas megfeszítéstől. Szíve hevesebben lüktet bordái között az adrenalintól, ám ezúttal nem hagyja, hogy az elhatalmasodjék rajta. Tisztán kell gondolkodnia.
Többféle menekülési kísérlet forog végig elméjének vetítővásznán. Először is megfordul fejében az, hogy eléri, hogy megszabadítsák a bilincstől, végül futásnak ered. Noha tudja, hogy ezzel az ötlettel semmiképpen nem nyer Nobel-díjat, hiszen sem a birtokot nem ismeri, így hát a kijáratokat is csupán nagy szerencsével találná meg a lehető leggyorsabban, sem pedig azzal nincs tisztában, hogy hányan vannak a házban továbbá azok milyen fajhoz tartoznak. Egy vámpírokkal teli fészekben a küszöbig sem juthatna el, ez bizonyos. A másik lehetőség, ami talán praktikusabb, ám annál drasztikusabb is, hogy az egész házat felégeti mindenkivel együtt. Neki nem árthat a tűz, hiszen ő maga volt az, ki akárha lángokból fogant volna. Olyképpen bravúrosan játszik eme félemeletes és nem kevésbé pusztító elemmel, hogy édesapja roppant büszke lenne rá, ha látná őt. Számára kiválasztottként mindig is a képességek fejlesztését tartotta a legfontosabbnak, hisz tudta, egy hozzá hasonló, akinek vére olyannyira hívogató a gyönyörű ragadozók számára, akár egy drogosnak a legtisztább, legkiválóbb kábítószer, csakis úgy élheti túl, ha az egyetlen hatásos eszközének fejlesztésére különös gondot fordít. Öt éves kora óta, amikor képessége először jelentkezett, eme szavakat hallgatta újra és újra. Akkoriban elbagatellizálta a gyakorlást, ugyanis fiatalként sokkal inkább a szórakozás kötötte le figyelmét. Azonban, amikor édesapja az ő hibája miatt halt meg, s egyetlen lányából a hóhérává lett, megfogadta, hogy soha többé nem fogja képességét félvállról venni. Tanul, míg csak képes rá, olyan szorgalommal és kitartással, mire talán nagyon kevesek képesek. Gyakorlás pedig meghozta gyümölcsét, hiszen ilyen fiatalon már meglehetősen magas szinten képes használni pirokinetikus képességét. Nem csoda hát, hogy ha nagy hal a vadászok célpontja, mindig őt küldik terepre, s emiatt akad olyan sok gondjai is az életben. Akárcsak most.
Gondolataiban eddig jut, ugyanis dúvadként ront be valaki az ajtón. Rémülten a hang forrásának irányába kapja tekintetét, mialatt megkísérli eltakarni felfedett bájait, noha tudja, hogy már nyitott kapukat dönget, hiszen valószínűleg látta már őt ruhátlanul a vetkőztetés pillanatában. Mellkasában dobogó szerve kihagy néhány ütemet az ijedtségtől, ám lassan ismét visszatalál megszokott ritmusára.
Smaragdszínű íriszei ismerős vonásokon állapodnak meg, melyben el rablóját üdvözölheti. Szemei résnyire szűkülnek némileg, miként figyeli őt, ahogyan közelebb sétál az ágyhoz. Léptei olyanok, akár a prédára vadászó ragadozóké, nesztelek és legalább annyira hatnak állatiasnak. Nadiya garatreflexe nyomban működésbe lép, csupasz bőrén pedig hűvös levegő nyal végig, melytől bimbói csúcsosabbá válnak szégyenszemre. Amint felfogja, hogy mi is történik, arcát zavartság vöröses árnyalata festi színesebbre az iménti krétafehérrel szemben.
Bár eltakarhatná magát valamivel! - nyög, noha csupán mindezt gondolatban, azonban mivel mozdulni képtelen rendesen a bilincsektől, aligha teljesül eme kívánsága.
A vámpír bársonyos tenorja különös ingerületeket indít el receptoraiban, még ha erről minden erejével próbál nem tudomást venni. Figyeli a fájdalmasan jóképű, szinte már gyönyörűen férfias vonásait, miként arról eltűnik a düh, s helyét valami egészen más veszi át. Jaj ne... Csak ezt ne. Nem akarja ezt a mosolyt látni! Amint a tiltakozás felüti fejét elméjében teste máris reagál, hője legalább tíz fokot emelkedik érzékelvén a vérszívóból áradó szexuális -és éhség feszültségét.
Némaságba burkolózva hallgatja szavait, és figyeli minden apró rezdülését, mozzanatát. A jégkockákkal teli kristálykehelyről máris tizennyolcas karikás jelenetek meg gondolataiban. Már kezdi, ez igazán csodálatos! Nem kevesebb, mint egy perce van ismét a kellemlény közelében, és máris egy tüzelő cemendévé avanzsált akarata ellenére.
Mindkét szemöldöke feljebb szökik, fenyegetőzését hallva, amitől nyomban eszébe jut ismét a klubban történt, horrorisztikus jelenet. Ereiben egycsapásra meghűl a vér, ám minden erejével arra törekszik, hogy eme félelem ne mutatkozzék meg vonásain. Taktikája ez, és még ha nem is feltétlenül válik be mindig, több hasznot hoz általában erős akarata, mintsem ijedős nyulat játsszon, ami egyébként sem jellemző rá.
Lélegzete bent reked, testének minden porcikája megfeszül látva, hogy a vámpír a jégkockákért nyúl, végül arisztokratikus ujjai közé csippent egyet, mit egyenesen kebleihez húz. Tudja mi fog történni, s ebből is megmutatkozik, hogy mikor arra gondolt a jégkockák esetében, valóban arra kellett gondolnia. Karja megfeszül, térdét némileg felhúzza a takarón, miként az első csepp megemelkedett testhőjétől máris szökésnek ered a kockáról. Kristályos víz szinte felsistereg, amint a felhevült bőréhez ér, ajkai közül gyönyörbe font szisszenés szökik felszínre. Bimbói keményebbé válnak a jeges hűvösségtől, felhámját pedig libabőr csipkézi ki testszerte.
- Miért csinálod ezt velem? Talán elfogytak a játékszereid? - nyögi rekedten, mialatt többféle okból ízzó tekintetét egyenesen a vámpír jeges íriszeibe fúrja. Akármennyire is gyűlöli őt és magát egyaránt jelen pillanatban, nem képes érzéketlenül állni hozzá. Jóképű vonásai csakugyan szemet gyönyörködtetőek, ám kisugárzása az, melytől lehengerlővé, ellenállhatatlanná válik. Nem akar a rabjává válni és ellágyulni tőle, így ismét emlékezetébe vési, hogy mit is művelt eleddig. Számba veti nagyképű szavait - ezt ne, ettől csak még imponálóbb -, ... akkor gyilokvágyát, melyet ki is élt másokon. Igen... ebbe a képbe és tudatba kell kapaszkodnia, akárha mentőöv lenne.
- Válaszolok a kérdéseidre, ám tudnod kell, hogy ezzel sokkal nagyobb veszítenivalóm van, mint az, hogy elárulom a Szervezetet. Nem érdekelnek... sőt mi több menekülnék előlük, ha tehetném, mint ahogyan a klubban is mondtam. De van náluk valaki, aki mindennél fontosabb a számomra. Válaszolok neked és segítek, ha bármiben kell, ám egy valamit én is kérek cserébe. Tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle kéréssel forduljak feléd, és tudom, hogy te legalább annyira bizalmatlan vagy velem szemben, mint ahogyan én veled. Az ellenségünk azonban közös, ha elhiszed, ha nem. Az ígéret számomra nagyon sokat jelent, így kérlek ígérd meg nekem, ha beszélek és ha úgy ítéled, hogy az igazat mondom, akkor segítesz nekem. Ha nem, akkor gyakorlatilag most is megölhetsz nyomban, ugyanis ha nem te teszed meg, a Szervezet fog tudván, hogy elárultam őket. Így is - úgyis halott vagyok akkor. - fejezi be végül kissé hosszúra nyúlt szóáradatát, mialatt íriszeivel fogva tartja a férfiét. Hangjában nem bujkál hamisság vagy olyan, mi gyanakvásra adhatna okot, ám még így sem tudja, hogy miféle válaszra számíthat tőle. Csupán abban reménykedhet, hogy a vámpír lelkének legmélyén némi megértés ébred és ez egyszer végre lehetősége nyílik arra, hogy édesanyját kiszakítsa a Szervezet fogságából.
Újfent megfeszíti karjait akaratlan, mire arcát ismét fájdalom keserves érzése torzítja el egy pillanat erejéig. Felemeli fejét, hogy megnézze bilincseit, mik már jócskán mélyre vájták magukat csuklójának húsában.
- Kiszabadítanál, kérlek? Rettenetesen fájnak. Ha attól tartasz, hogy bármit is teszek, megnyugtatlak, hogy a bilincs nélkül is megtehetném, ha akarnám. De nem fogom, ha nem érzem szükségét. Nem vagyok gyilkos, még ha annak is tűnök... - szólal meg ismét rövid szünet után.

please, don't hurt my heart

A kissé szadista hajlamú vámpírnak ♥

Tudja, hogy igaz. Hogy igaz, minden kiejtett szava, még ha mindez zavarral vegyes haraggal tölti is el. Nem volna szabad így éreznie, hisz nem ócska céda, kit kénye-kedve szerint bárki használhat. Ki játékszerérül szolgálhat bármilyen halhatatlan lénynek, mindazok ellenére, hogy túlságosan sokan is próbálták ezt elérni nála. Mégis képtelen palástolni reakcióit, melyek oly egyértelműek, hogy még egy vakságra ítélt szem is könnyedén észrevenné azokat. Elemi erő húzza a vámpírhoz, kivel szemben olyan köteléket érez, amelyet még a kiszolgáltatottsága sem képes átszakítani. Talán még inkább ront is helyzetén, enyhe félelme ellenére. Fájdalmasan jóképű vonásaira feslő félmosolytól szinte érzi, hogy kihagy szíve egy lüktetésnyit. Nyelne, ha képes lenne rá és nem volna sivatagossá tikkadva torka. Ehelyett azonban félretekint egy kósza pillanatban, egészen addig, míg ismét fel nem rebben a borzongatóan mély orgánum.
Finom simítás éri lúdbőröző halmait, amelytől ajkai résnyire elnyílnak egymástól. Sűrű, sötét pilláit lehunyva kísérel meg minél több oxigénhez jutni, hisz úgy érzi, minden levegő kiszorul a szobából érintésétől. Szavai nem hatnak rá az újdonság letaglózó erejével. Minden vámpír és persze férfi egyforma. Ha ráunnak valakire, lelkiismeret-furdalás teljes hiányában hajítják ki játékszerüket és új, szebb játékot szereznek maguknak. Nem egy alkalommal volt alkalma mindezt személyesen is megtapasztalni, hiszen még apja is ilyen volt egykoron. Egy idő után nem volt elég ifjú ahhoz, hogy ne vegye észre apjának titkárnőjével folytatott viszonyát, anyjának mélységes gyűlöletét, mit ezek a kis afférok váltottak ki belőle. Azon a végzetes estén is ezért robbant ki a vita, ami végül szülei halálához vezetett, és őt pedig örökre megbélyegzetté, gyilkossá tette.
Vajon őt meddig tartaná meg?
Az elméjében felvillanó gondolatért szívesen elátkozná magát és olyan mélyre temetné a kérdésfoszlányt, hogy soha ne kúszhasson ismét elő. Miért érdekelné őt, hogy meddig tartaná meg? Nem kíván egyáltalán a férfi tulajdona lenni.
Hazug!
Nem akar semmiféle játékszer, vértasak vagy holmi kitartott nőcske lenni.
Az övé igen!
Úgy nem, hogy attól rettegjen, mikor hajítják ki a szemétbe, ami előbb vagy utóbb bekövetkezne. Kiválasztott vére csupán, ami értékes lehet egy halhatatlan lény számára, hisz pikírt jelleme, már ilyen fiatalon megkeseredett mivolta, aligha lehet vonzó bárkinek. Elején talán még igen, aztán később úgyis az utcán végzi. Jobb esetben.
Újabb kínzó inger éri bimbóit, amely immár halk, rekedt nyögést tép felszínre. A vámpír tudja mit kell ahhoz tenni, hogy egyre nagyobb izgalomba jöjjön, ami még egy okot szolgáltat arra, hogy jobban gyűlölje őt. Játszik vele a férfi, mindez annyira egyértelmű, minthogy egyre forróbb vágy gyötri testét. Vékony karjai megfeszülnek ismét akaratlan, amitől újult erővel mar éles fájdalom felsebzett csuklóiba, ám uralkodik magán és nem ad ki semmiféle hangot, még akkor sem, ha úgy érzi tüzelve ég felszakított bőre.
Elméjére ereszkedő vágyfellegen át is meghallja a férfi szavait. Csalódottságot érez, ám vonásain ez nem mutatkozik meg, nem fakad sírva azonnal remélve, hogy mégis hajlandó lesz a vámpír elengedni. Tisztában van vele, hogy a női praktikák nem fogják megváltoztatni véleményét és egyébként sem kíván efféle eszközökhöz nyúlni. Nem az ő stílusa, és nem mellesleg apjától örökölt állhatatossága sem enged meg efféle szánalmas próbálkozást.
Kérdés hallatán felpillant a mennyezetbe süllyesztett spotlámpákra. Szivárványhártyáját noha kissé bántja a jégarany fény, mégsem vonja el tekintetét róluk. Inkább oda nézzen, semmint Fogva tartójának gyönyörű vonásaira.
- Ha annyi pénzem volna, ahányszor ezt megkérdezte tőlem egy vámpír, akkora vagyonom lenne, hogy kivásárolhatnám magam a vadászoktól. - jegyzi meg kissé gúnyos hangnemben, ám mindez koránt sem a férfinek szól, sokkal inkább azért, mert olyan emlékeket tép felszínre, melyekre most nem kíván gondolni. - Nincs. Én legalábbis nem tudok róla, hogy lenne rajtam vagy belém ültetve bármilyen GPS. Az esetemben túl kockázatos. Kiégetném egy pillanat alatt. - fejezi be végül válaszát, melynek igazságtartalmát némileg elferdíti. Az valóban igaz, hogy nem tud efféle szerkezetről, az azonban nem azt jelenti, hogy nincs is. De nem mondhat mást. Inkább hazudik arról, hogy hatástalanította volna, mintsem átvizsgálják. Kiverjék fogait, testüregmotozást hajtsanak végbe rajta.
Bíborszíné gyulladt íriszek ellenére lúdtollhoz hasonlatos simításként hat tekintete, ahol éppen kalandozik. Nem és nem akarja ezt érezni. Mégsem képes ellenállni a késztetésnek. Vágytól fátyolos tekintete követi, miként a vámpír saját feszes ajkaihoz emeli önnön csuklóját, hogy vért fakasszon onnan. Újonnan tapasztalt ingerület hasít testébe, ahogy íriszei szomjasan isszák magukba a vámpírvér által vörösre festett bűnre csábító ajkakat látványát.
Úgy megízlelné...
Ám ahelyett - szerencsére -, hogy közelebb hajolna hozzá, hogy ajkait simítsa az övére, csuklóját tartja felé. Egy pillanatig hezitál. Nem azért, mert fél, vagy mert undorítónak tartja azt, hogy vér gördüljön le torkán, igaz eddig még sosem kóstolta senkiét. Saját ösztöneitől tart. Férfi égő tekintete és jeges ujjai lassacskán az őrület szédítő határmezsgyéjére sodorják, mi lesz akkor, ha meg is ízleli az ereiben csörgedező nektárt? Noha agya tudja, hogy nem volna szabad, mi több eszeveszett hevességgel küzd a késztetés ellen, ösztönei túlságosan erősnek bizonyulnak, és már akkor elveszítik a harcot, amikor a bársonyos márványbőr ajkaihoz ér.
Finom szívás, apró nyelet. Miként az első cseppek legördülnek torkán, tompa nyögés szakad felszínre. Sosem kóstolt még ehhez hasonlót. Nem volt még olyan drága bor, mi nemesebb, ízletesebb volna. Nincs még egy olyan szer, mi efféle erővel és élettel töltené fel sanyargatott testét. S nincs még egy olyan ajzószer, mi hatásosabb volna esszenciájánál. Ajkai egyre nagyobb hévvel tapadnak csuklójára, nyelőcsövén újabb és újabb kortyok folynak le. Fedetlen combjai szétnyílnak némileg, gerince öntudatlanul feszül ívbe, miként a kéjhullám végigömlik testén. Extázis.
Elméjét olyannyira lekötik a vámpírvér által gerjesztett érzületek, hogy észre sem veszi, ahogy csuklóját fedő bőre ismét eggyé olvad, a seb összehúzódik, a fájdalom megszűnik. Hogy is figyelhetne rá, hiszen agya lázasan dolgozik. Egy víziót vetít lelki szemei elé. Egy víziót, melynek középpontjában a vámpír és ő van, miként combjai közé fúrja magát, hogy magáévá tegye. Azonban nem csupán testét veszi birtokba, de artériáiban csörgedező vérét is. A kép egészen magával ragadja és olyan ösztönlénnyé degradálja, amilyenné sosem akar válni.
Hazug!