Sorel Redburn egy rejtélyes alak. Vámpír körökben van nála idősebb, híresebb vagy hírhedtebb személy, de ő is megtanulta, hogy titkait ne adja tovább akárkinek. Engem megmentett és  fel is fedte előttem micsoda. Ám életének történetéből, arról hogyan vált vámpírrá, csupán kevés részletet árult el nekem. Valószínűleg nem tévedek, ha úgy gondolom Sorel nem tekint ajándékként új életére, mint ahogy azt én teszem. Mostanra beletörődött sorsába.
Az évek alatt,  amit vele töltöttem és most is ha találkozunk, igyekszem elejtett szavaiból összerakni történetét.
Születésének éve 1781 lehet és nem vitás, hogy Angol, ahogy az sem, hogy nemesi családban született.  Sosem hallottam tőle annak nevét, aki átváltoztatta, de úgy érzem, hogy szomorúsággal, haraggal emlékszik múltjának azon részére, mikor halandóból örökéletűvé vált.
Játszottak vele, csapdába ejtették és végül rászedték, naivságának és meggondolatlan vágyainak lett eredménye az a létezés, amit most kénytelen egyfajta életnek tekinteni… – így festette le nekem tömören azokat a rejtélyes eseményeket, melyeknek emlékei 200 éve kísértik már.
Arra az időre sem gondol fájdalom nélkül, mikor az anyámmal, Sarah Claymore-al összehozta a sors. Annyit tudok a kettőjük kapcsolatáról, hogy anyám nagy bajtól óvta meg Sorelt, azzal, hogy megőrizte titkát. Cserébe, mikor teljesen reménytelennek látta, hogy engem megvédjen tébolyult apámtól, Soreltől kért segítséget. Ő azonban, az első pillanatban elutasította anyámat. Irtózott a felelősségtől, amit vállalnia kellett volna azzal, ha egy ember gyermeket vesz oltalma alá. Sorel kegyetlen volt és várt, a megfelelő pillanatra, de titkon remélte, hogy soha sem lesz szükség rá. Anyám utolsó könyörgő levele végül meggyőzte. Így történt, hogy ígértetett tett arra, hogy vigyáz rám, és ha kell, a haláltól is megóv. Mikor megmentett, velem vége lett magányos életének egy hosszú szakaszának.
De megmaradt benne a bűntudat egy része, amiért engem is arra kényszerített, hogy vámpírként éljek.
Mesteremként szigorú tanárom lett. Nem fél kimondani, ha valami kivetnivalót talál tetteimben.
Különös mód, természetét kissé ingadozónak ismertem meg, szinte szélsőségesnek. Visszafogott, akár csak én. Ritkán fecseg feleslegesen és van, hogy melankolikus némaságba merül. Máskor meg lenyűgöz elevensége és modora, sajátságos vonzereje. Ilyenkor érzem úgy mellette, hogy a vámpírlét nem átok és hogy Sorelhez számtalan furcsa, kissé talán bizarr érzés fűz. Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztunk kedvelem, sőt szeretem. Azóta tudom, hogy bármit megtennék érte. Ha lehetséges, ő apám helyett apám. Úgy óv és vigyázza lépteim mintha fivérem volna, és valami rendkívüli vonzalom húz hozzá, aminek nehéz ellenállni néha. Hogy ő mit érez irántam? Nem tudom pontosan. Tekintetéből sok mindent kiolvastam már. Ragaszkodást, együttérzést, féltést, olykor még hálával is néz rám. Azt a zöldes ragyogást viszont, íriszének azt a hihetetlen árnyalatát egyetlen általa kimutatott érzéshez sem tudom kötni…