Órát igazíthatnék Cesarielhez. Még el sem kezdődik a buli, az első szót mondaná ki a boszorka, mikor megérkezik az angyal. Ha most testi formámban lennék jelen, nagyon vigyorognék, mondhatni cinikusan, de így csak magamban tudok, nem mintha ez most annyira számítana... Inkább figyelem a gyermekded műsort, amit oly sokszor láthattam már és sokszor hagytam is végigfutni és célt érni, mint most is. Komolyan, én olyan jól szórakozok az egészen, hogy ha testet öltöttem volna, ebből komoly homéroszi kacaj lett volna. Ó naív angyalok és a Mindenható neve! És ennyi elég is hozzá, hogy ez a szerencsétlen boszorka berezeljen és kereket oldjon... legalább azt meg tudta tenni, amit kértem korábban tőle, így nem neheztelek rá, bár eljátszom a gondolattal, hogy később majd megkeresem és kihúzom a gerincét a száján át... sőt, tudom, hogy ezt fogom tenni, mert még foltot ejtene a renomémon valami beszámolóval. Az meg nem hiányzik ugye... Mellesleg egy ilyen szánalmas perszóna, aki inkább mímeli a nekromantát semmint az, és a sötétséget is csak árnyékként ismeri igazán, nem is érdemel ennél többet. Szánalmas és bosszantó ez, akárcsak az, ami a kis apácával történik. Legszívesebben ingerülten fújnék egyet, ahogy Cesariel babusgatja... szárnya utolsó tolla is többet ér az esetlen kis imazsámoly koptatónál, ő mégis lealacsonyodik! Hogy mennyire bosszant az ilyen! Nem értem, hogy nálam idősebb egykori mesterem hogy nem ismerhette fel azt az igazságot, amit én is, hogy nem jöhetett rá a visszás, nevetséges és megalázó helyzetre, amit "Atyánk" mint "jutalmat" adott nekünk, hatalmas, alávetett szolgákká alázva azokat a gyermekeit, akik sokkal igazabbak voltak vele, mint a többi ember... De ebben a "mindenhatóban" még annyi erő sem volt, hogy ellenlábasaitól tisztességesen megszabaduljon... - Kérd szépen! - csendül negédesen a hangom válaszként Cesariel kérésére. Most már csak rá koncentrálok, elvégre miatta vagyok itt. De a gyerekes bosszantás méltóságunkon (már ha az emberi dajkává alacsonyodott mennyei teremtménynek van ilyen) aluli lenne, így a kis megjegyzésen túl nem megyek, inkább testet öltök a malomkövön, amin díszeleg egy szép kis vérrel kent lefelé fordult pentagramma, igaz nem teljesen zárt az egyik szárán, ott pár centi hiányzik, de ez messziről nem látszik, csak én figyelhetném meg, ha akarnám, de inkább a színpadias belépésre koncentrálok. Ha már Cesariel itt pompázatoskodik teljes angyali valójában, nekem is illik valamit mutatni! Ennek örömére mikor testet öltök megmozdul kicsit a föld, a malom roskadozó falain lángnyelvek futnak és nyalnak végig, akárcsak a malomkövön, és még némi kénes füstöt is produkálok hozzá, én pedig a malomkövön lobogó két méteres lángokból öltök testet. Külsőségeimben annyira nem "villoghatok" mint Cesariel, de öltözködésemben azért picit reprezentálhatok, így most bőr szerelés van rajtam, csizma, bőrnadrág, és a hosszú, szegecsekkel ékített bőrkabát, melynek karjáról hosszú bőrsávok nyúlnak alá szegecsekkel kiverve, s ez most jól is érvényesül, hiszen mintegy áldásra kiterjesztett karokkal öltöttem testet, ezzel is nyomva némi fricskát a fentiek felé. Na, az apáca most tuti megzavarodik... - Örülök, hogy eljöttél Cesariel! Régen találkoztunk! - szívélyes mosoly ül az arcomon, de a romlottság fertőző árnyéka ott ül szám szegletében, ahogy rá emelem tekintetem és leeresztem karjaim. A lángok elalszanak, kárt nem tettek semmiben nagyon, bár az aljnövényzet a fal mentén, mely a romok között felütötte fejét, azért lángra kaptak, de ezek csak némi hangulatvilágításként szolgálnak. - Félek azonban, hogy nem hős-szerelmesi kötelességedből mentetted meg Christine-t és nem akarod itt és most a malomkövön asszonyoddá tenni. - engedek még meg magamnak némi tréfát. - Pedig ezerszer jobban járnál!

//bőrkabát szemből és hátulról //

Angyali arcomon halovány mosoly ragyog ahogy ujjaim keményen ölelik körbe a halandó férfi törékeny nyakát. Nem kellene többet tennem, csupán fogom és egy kissé erősebben szorítom a gigáját, máris nem kapna levegőt a tüdeje és alulról szagolná az ibolyát. De nem akarom megölni, több okból sem, leginkább azért, mert ha meghal semmi hasznát nem veszem a lelkének, ami a legfontosabb ezekben a nyomorult törpékben. Nem tudom, hogy isten mégis mi a fenét láthat bennük, olyanok mint az állatok. Vagyis…. nem egészen olyanok, sokkal rosszabbak, mert azok legalább olyan együgyűek, viszont egy halandó… nos egészen mást csinál. Szomjaznak arra, hogy bűnbe essenek, és még csak manipulálni sem kell őket sokszor, hogy a démon tenyeréből egyenek, csak elég egy kis morzsa itt, egy kis falat ott és máris bólogató, agyatlan robotokká válnak. Csak annyi kell, hogy tud mit akarnak, elég pont a megfelelő helyzetben a megfelelő információval el látni, olykor még démoni képességeit sem kell bevetnie ahhoz, hogy nyert ügye legyen. Ami iszonyú unalmas, lévén, hogy már lassan több, mint ezerötszáz éve létezem, szeretem az izgalmakat, azokat akikért küzdeni kell neki, akiknek nem elég, hacsak mozgósítom démoni erőmet és máris alélva élveznek el, amitől szépen jól lakom és egy újabb lélekkel leszek gazdagabb. Nem az ember megunja az ilyet ilyen sok idő után, bár az is igaz, hogy úgy látszik megtaláltam azt a falatot akire szomjazom, akit meg akarok szabadítani a szárnyaitól, és nem csak, hogy akarom, lassan meg is fogom tenni, a Pokolban ugráltathatom majd, és az az angyal aki egykoron szentül és acélozva hit azokban az undorító és elvakult, nemes hitben amivel az ő Istenüket szolgálják és védik, az Ördögöt fogja szolgálni, neki fogja lesni minden óhaját, sóhaját, Lucifer szolgálatában fog állni. Hogy felnyíljon az a bugyuta és vak szeme végre, hogy meglássa az igazságot, arról bizony én magam fogok gondoskodni. Még szentül hisz egy célban ami úgy sem fog bekövetkezni, és már most várom a pillanatot amikor magamévá téve a testét a lelkét is megszerzem. Mert megfogom, ilyen egyszerű, második elképzelés nem létezik, a dolog csak úgy érhet véget, hogy az angyal a markomban lesz, és epedve fogja inni az utolsó szavamat is. Csak Corneliusnak jelentkeznie kell, hogy megszerezte nekem a beígért szárnyast...
Az emberi fajnál létezik ostobább faj… még pedig az angyalok csoportja, gondoltad volna? Ész nélkül megpróbálják elpusztítani a démonokat, mert szerintük nem helyes a létezésünk, abba viszont nem gondolnak bele, hogy nem véletlenül van így kitalálva a rendszer, ahogy éppen van, elvégre lássuk be… kell az egyensúly. És ha van legfőbb jó, akkor kell léteznie legfőbb gonosznak is, egyik nélkül a másik nem létezhet. Ezért kellett annak idején Lucifernek fel lázadnia, elbuknia, mert az ő mindenhatónak tartott apjuk így akarta, és így is lett.
Az igazsághoz viszont hozzá tartozik, hogy kurvára leszarja az ő gondjaikat, nem igazán hatja meg, az angyalok vesztésre állnak, mivel egyre többen költöznek le sülni a pokolba, ami neki tökéletesen megfelelő, konkrétan se Lucifer, sem a többi bürokráciai mamlasz nem érdekel. Azért lettem teremtve a pokolban, hogy hűséges, jó katonaként minél több lelket vigyek le és rontsak meg, és rám eddig sem volt panasz, ezután sem lesz.
Nem szabad elkalandoznom, munka van, tennem kell a dolgom, vagyis meg kell szerezni a lelkét.
-Tudod, olyan könnyen megölhetnélek, de nem lenne elég fájdalmas, túl hamar érne véget, inkább a helyedben a kislány miatt aggódnék akinél már várja a parancsomat a démonom. Szóval… vagy eladod a lelked, amire amúgy sincs szükséged… vagy pedig tüdő nélkül kell élnie a gyermekednek…- állítom választás elé rideg hangon, miközben kéklő íriszeimből sem együttérzés sem semmi nem csillog, csupán közöny,- ajánlom siess, türelmetlen típus vagyok, édesem. - mosolygok a fickóra mézédesen, de ekkor hallom a fejemben Cornelius hangját. Nocsak. - Azt hiszem ez a szerencse éjszakád, barátom. Most mennem kell,- jegyzem meg majd megigazítom a rajtam lévő falatnyi ruhát a combomon, szőke fürtjeim hullámosan omlanak a hátamra, és egy a ruha színében harmonizáló magassarkú cipő van rajtam. elengedem a férfi nyakát, füstölve tűnök el onnan, hogy Corneliusnál öltsek testet. felvont szemöldökkel nézek körbe a szegényes környezetben. Azonnal megérzem, hogy az ismeretlen fickó angyal, de még nem foglalkozom vele.
-Cornelius, hívtál,- bököm ki ahogy ragyogó mosollyal ajkaimon sétálok a bukott elé,- mi ennek az oka?- majd oldalra billentett fejjel fixirozom az ismeretlen fickót.- Ő ki?