Tárgy: Alec & Helena Pént. Aug. 08, 2014 10:55 pm
|
hare & hounds
Il faut faire aujourd'hui ce que tout le monde fera demain. Fáradtan indulok hazafelé az esti előadásról. Amint kilépek az egyetem épületéből, sötétség omlik az arcomba. Már jóval tíz óra után járunk, én pedig ezidáig a nyüves padot koptattam. Az előadótermet bejáró erőteljes fény miatt még csak aludni sem bírtam, de a professzor rekedt hangja sem segített az ügyön, csak tovább fájdította a fejem. Még az álmot is kiűzte a szememből. A szivarfüst pedig - amit az előadó terjesztett a helyiségben -, teljességgel marta a torkomat.
A téma az 529-ben született Corpus Iuris Civilis volt, mint a római jogtudomány vallásos eredetű pillére, majd a középkori európai ítéletrendszeré is. Forrásokat elemezgettünk és halomnyi római kifejezéssel ismerkedtünk. Azelőtt már tanultam latint, de ez a feladat túl nagy falatot jelentett számomra. Egy óra eltelte után még bíztam abban, hogy megértem. Akkor még lelkes voltam. A második óra után viszont már teljességgel beletörődtem személyes vereségembe, így az utolsó egy órában már csak támasztottam a fejem és random szavakat jegyeztem fel - néhányat azokból, amiket a tanár kiejtett a száján. Az egész jegyzetlap úgy nézett ki, mint egy posztmodern alkotás - megfoghatatlan, értelmezhetetlen formákkal, széles színskálával és absztrakt művészi ideálokkal átitatva.
Ezek után nem csoda, hogy ennyire nagy megváltást jelent, hogy végre célba vehetem az otthonom, de legfőképp az ágyamat. Hanyagul keresztülvetem a vállamon az oldaltáskámat és miután sikeresen magam mögött hagyom a lépcsőfokokat, gyalog elindulok haza.
Ez az egyetemi épület egy csendes környékén fekszik, messze a sugárutaktól. Innen metróval szándékozom hazáig utazni, de először ki kell jutnom a város szívébe, a metróhoz. Egy sikátoros részen keresztül. Naponta megteszem ezt az útvonalat, mégsem rajongok igazán a sikátorokért. Sötétek és félelmetesek.
Amióta pedig Amerikába költöztem van okom félni, hiszen nem egy támadás ért. Nem minthogyha otthon, Franciaországban nagyobb biztonságban lettem volna... Viszont Grégory önvédelmi leckéi és nagyi tanításai is hasznosnak bizonyultak, így eddig mindig sikerült kimásznom a csávából és megvédeni magam.
Az ilyen rémes, támadásos esetek miatt a közérzetem jelentősen megváltozott. Folyamatos üldözési mánia lett belőle, de ez egyáltalán nem tesz jót nekem. Gyakran gyötörnek rémálmok az otthonomról vagy épp a múltamról. Mindegyikben a véremet akarják és a végén mindig meghalok. Talán ezért van bennem ekkora elszántság arra, hogy sokat eddzek és képezzem magam. Még aludni is éberen alszok, soha nem érzek megnyugvást.
Ekkor érek a sikátorhoz és megtorpanás nélkül behatolok az éjsötét városrészbe. A táskámban mindig van egy üveg víz védekezés céljából, de jelenleg arra sincs szükségem, mert az esti záport követően mindenhol tócsák állnak, az út szélén, az út közepén, tehát tényleg mindenütt.
Az órámra pillantok, hogy ellenőrizzem, időben vagyok-e ahhoz, hogy elérjem a következő járatot. A lépteim emiatt gyorsabbá válnak és így libegek az építmények takarásában.
Mellettem egy srác rohan el, szőke haja még a sötétben is jól felismerhető. Utána két férfi, akiket nem igazán tudok részletesen megfigyelni a félhomályban, mert sötét ruházatot viselnek.
A fiú, aki az imént majdnem belém ütközött, lélekszakadtából fut, azok ketten meg mögötte ordibálnak valamit és követik.
Hátrapillantok utánuk, de továbbra is a célom felé haladok, ám amikor a mocskolódás, lihegés és cipőkopogás helyét suttogás veszi át, megfordulok és utánuk megyek.
Teljesen logikus. Nem vagyok normális.
Megközelítem őket, de észre sem vesznek, vagy csak egyszerűen rám sem hederítenek. A szőkét felemelve, a falhoz nyomják és szinte köpködve magyaráznak neki.
Aztán felismerem: épp megfenyegetik, az életére törnek. Ekkor megmozdul bennem valami. Egyrészt a hányinger, azoktól a mocskos alakoktól, másrészt egy érzés, mely szerint segítenem kell.
Mondom én. Teljesen megkattantam.
A két férfi ruhától fedetlen testén tetoválásokat pillantok meg. Fel is ismerem őket, de jelen pillanatban túl elfoglalt vagyok, hogy kezdjek is velük valamit. Csak a fiúnak akarok segíteni, csupán erre koncentrálok. Ez egyfajta ösztön. De vajon ez bátorság vagy épp botorság, magam sem tudom. Ez a helyes, ezt érzem, bármennyire is tűnik hülyeségnek.
- Anyukátok nem tanított jó modorra? - a mellettem lévő tócsa tartalma placcsan mindkettőjük tarkóján.
Ajjaj, ebből baj lesz. Nagyon nagy baj. Kapok még a fejemre, hogy démonokkal pimaszkodok. szavak: 662 | öltözék | Remélem tetszik! :D |
|
Vendég
animae scrinium est servitus  |
