Brad & Sage

Nem helyes, amit tenni készülök. Nagyon, nagyon nem helyes. Mindennek nevezhető, de helyesnek még a legszélsőségesebb körülmények között sem. Egy normális ember sem mondaná azt, hogy ez helyes. Egy normális ember valószínűleg minden áron meg akarna állítani és le akarna beszélni a dologról. Hát, nem is normális ember adta ki a feladatot. Nem is ember az illető. Normális meg… végképp nem. Bár, ez a vámpíroknál biztos valami típushiba. Gyilkos ösztön van bennük, nekik semmi sem szent, csak a vérontás körül jár az agyuk. Vagy ez csak azokra igaz, akikkel eddig én találkoztam? Nem tudom, ezt nem állíthatom biztosra. Ha vannak is kivételek, másmilyen vámpírok, akkor a főnököm tutira nem tartozik közéjük. Persze, nem hibáztathatom őt, amiért kiosztotta ezt a feladatot számomra. Sőt… talán hálásnak is kéne lennem, amiért egyáltalán lát bennem valami hasznosat. Már egy ideje az alkalmazottja vagyok, de még mindig nem tudtam megszokni, hogy be kell mocskolnom a kezem. Én… én nem ilyen voltam. Aztán egyszer csak felbukkant ez a vérszívó és fenekestül felforgatott mindent. Egy jobb életet, egy jobb élet lehetőségét ajánlotta fel, amit azonnal elfogadtam. Hibridként nincs egyszer dolga az embernek, pláne, ha tudják róla, hogy az illető hibrid. Keverék, korcs… minden fajtiszta lény lenézi. Démonként pedig csak a rosszat látják bennem. Pedig még csak nem is ismerem az apámat. Azt se tudom, ki vagy hogy miféle démon. Semmit sem tudok róla. És nem is akarok. Néha megfordult a fejemben, hogy milyen érzés lenne a szemébe nézni, de talán jobb is így. Nem hiányzik az életemből. Anyám mélyen vallásos, egész életében a hit vezérelte, engem is próbált erre nevelni. Ha ezt nem is sikerült elérnie, legalább a bennem lévő sötétséget elnyomta. Sok év munkája most viszont romokba hullhat Jericho mellett. Ő nem az egyszerű lányt látja bennem, aki jobb, mint amilyennek sokan hiszik, hanem a hasznot. A képességem hasznos számára, és ha sikerül előcsalogatnia a bennem lakozó démont, akkor ki tudja, mire lehetek képes. Ki tudja, mi vezérelne és mi táplálna. Talán meggondolatlanság volt rábólintani az ajánlatra, mert egész életemben elnyomtam démoni oldalamat, ráadásul sikeresen, de így, hogy a képességemet kell használnom, ráadásul olyan dolgokat kell megtennem, amilyenekre utasít… Nem tudom, meddig leszek önmagam. Kénytelen vagyok mindent megtenni, amit akar, különben mehetnék vissza oda, ahonnan jöttem. Azt pedig nem akarom. Úgyhogy muszáj jó kislányként engedelmeskednem neki.
A kocsi lassan gördült be a hotel előtti parkolóba, ahol puccos est került ma megrendezésre. Hatalmas felirat jelezte a hotel bejárata felett, hogy jó helyre érkeztünk. Egy ilyen est tökéletes álca egy gyilkosság elkövetésére. Sok ember, hatalmas tömeg, akár balesetnek is lehet álcázni, főleg, ha nem hagyok semmi nyomot. Üzleti megbeszélésre jöttem állítólagosan, igazság szerint pedig megölni valakit. Már csak a gondolat is borzongásra késztetett. Nem vagyok gyilkos, nem kenyerem senkit sem bántani, de a mai este folyamán úgy tűnik, kénytelen leszek.
Mélyet sóhajtottam, majd kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszálltam. Egy utolsót igazítottam a ruhámon, felkaptam az ülésen fekvő táskámat és ideges arcomat igyekeztem elrejteni a nyilvánosság elől. Beszippantottam a friss levegőt, egyúttal barátságos kifejezést öltöttem az arcomra. Mintha minden rendben lenne… Pedig egy percig sem volt rendben semmi sem. Szívem majd kiugrott a helyéről, de ezt egy percig sem mutathattam ki. Higgadtnak és precíznek kell lennem. Észrevétlenül kell majd cselekednem, nem hagyhatom, hogy egy pillanatig is rám terelődjön a gyanú. A szívem is és az eszem is azt súgja, hogy most azonnal fussak világgá és vissza se nézzek, ne törődjek Jericho-val sem, ne bántsam azt a férfit se, csak menjek, amilyen messzire csak tudok, de sajnálatos módon nem voltam abban a pozícióban, hogy ezt megtegyem. Pedig milyen csábító gondolat volt…
A kelleténél gyorsabb léptekkel igyekeztem befelé, de az ajtó előtt lelassítottam és emlékeztettem magam, hogy nyugodtnak kell végig maradnom. Mint ahogy egy ilyen eseménynél szokás, biztonsági őrök név szerint engedtek be mindenkit. Aki szerepelt a listán, annak zöld utat adtak, a többiek sajnos kint ragadtak. Szerencsére Jericho gondoskodott arról, hogy gond nélkül bejussak, ezzel is megkönnyítve a dolgomat. Hamar bejutottam a hotel aulájába, ami már tele volt vendégekkel. Valami adománygyűjtő estet szerveztek, vagy mit tudom én. Nem is ez érdekelt. Nem is volt hozzá sok közöm. Csak el kellet végeznem a munkámat. Ehhez pedig mindössze meg kellett találnom az áldozatomat. Christian Clark. Valami nagy kutya, aki Jericho útjában áll. Nem kérdezősködtem különösebben. Menet közben az egyik pincér tálcájáról levettem egy pezsgőt és nézelődni kezdtem. Azonban ahelyett, hogy én vettem volna észre a férfit, ő szólított meg. – Áh, Miss Alton, már vártam – hallatszott a hátam mögül a fickó mély hangja. Hirtelen fordultam vele szembe egy mosollyal, amit ő is hasonlóképp viszonzott. – Mr. Clark – nyújtottam kezem, ahogy ez ilyenkor illik. – Jöjjön, már vár az asztalunk – mutatott az egyik szabad kör alakú asztal felé, aminek a közepére hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy „Foglalt Christian Clark részére”. Semmit sem bízott a véletlenre. – Kíváncsi lennék, Mr. Mortens milyen ajánlattal állt elő ismét – vezette fel séta közben már a témát, mit sem sejtve a folytatásról. Oh, igen, ha tudná, hogy Mr. Mortens semmilyen ajánlattal nem állt elő, akkor valószínűleg ő sem mosolyogva köszöntött volna. Kihúzta nekem az egyik széket, amin azonnal helyet is foglaltam, ő pedig velem szemben ült le. Egy darabig kellemesen beszélgettünk hétköznapi dolgokról, teljesen átlagos témákról, aztán ismét előtört belőle az üzletember. – Ha nem bánja, akkor most már térjünk a lényegre – könyökölt fel óvatosan az abroszra és pont ebben a pillanatban pityegni kezdett a telefonom. Előre beállított ébresztő, ami úgy hatott, mintha valaki éppen hívna. Azért állítottam be, hogy legyen valami kifogásom, amiért magára hagyhatom egy kicsit és nyerjek időt, amíg elvégezhetem a feladatomat. Hál’ Istennek, nem kell jelen lennem, amikor meghal. Túl feltűnő lenne, ha pont szemben ülnék vele és akkor állna bele egy kés a hátába vagy éppen a mellkasába. Elnézést kértem és megindultam a mosdók irányába, de nem értem célba. Kinyomtam a készüléket, amit aztán a táskámba mélyesztettem és az egyik falnál csöndben megálltam. Oké, gyorsan kell valami, amivel megölhetem. Jézus istenkém, mire készülök… Legszívesebben a falba verném a fejem, de nincs más választásom muszáj megtennem. Meg kell tennem. Innen már nincs visszaút.
Gyorsan körbenéztem valami segédeszköz után kutatva, de nem találtam semmi hasznosat. Az óra ketyegett, nekem pedig az az érzésem volt, hogy lassan vissza kell térnem Mr. Clark-hoz, mielőtt még túl sokáig lennék távol. De nem, mert akkor rátérne az üzleti részre, ami igazából nem is létezik. Jajj nekem, muszáj kitalálnom valamit. Szerencsémre a szomszédos asztal éppen üres volt, ami azt jelentette, senkinek nem fog feltűnni egy kés hiánya. Oké, akkor már csak meg kell ölni. Mélyet sóhajtottam és erősen koncentrálva lebegtetni kezdtem a leendő gyilkos fegyvert. Az emberek egymásra figyeltek, úgyhogy volt rá egy csöppnyi esély, hogy minden simán fog menni. A kés a levegőben volt már, viszont én teljesen elbizonytalanodtam. Én… én nem szoktam ölni. Még senkit sem öltem meg. Ez vajon egy teszt lenne Jericho-nál is, hogy meddig vagyok képes elmenni? Hogy valóban hasznos vagyok-e számára? Nem tudom, de bárki mást küldhetett volna erre a feladatra helyettem. Farkasszemet nézve a késsel a bizonytalanságom egyre csak nőtt és nőtt. Nem akartam megtenni. Minden egyes porcikám ellenkezett a következő tettem ellen, de nem volt más választásom. Szépen lassan kezdtem közelíteni a kést Mr. Clark háta felé…
• zene ;; 1182 words ;; a kövi jobb lesz, ígérem •

Brad & Sage

Egy jótékonysági est mindig veszélyeket rejt magában. Mindig eljönnek természetfeletti lények, rengeteg vámpír. Hiszen több száz év alatt a legtöbb magas vagyonra tesz és tehet szert. Éppen ezért lehet rám itt szükség. Az ilyen események vonzzák a vámpírokat, és a tulaj nem akar balhét, vagy ha még is akad akkor minél kevesebb áldozatot. Elvégre a gazdagokat védeni kell... Szóval a tulaj a szervezet segítségét kérte, én pedig önként jelentkeztem a feladatra. Minél több vámpírt tudhatok az örök vadászmezőkön annál jobb. Hát most itt vagyok, öltönyben és nyakkendőben, hetszettel a fülemben, amivel a többi biztonságival tudom tartani a kapcsolatot. Szinte teljesen szabad kezet kaptam, és még két likvidáló akik szintén a helyszínt biztosítják.
Vegyülök és nem csak a falnál állok, mint valami biztonsági, hiszen egyrészről nem vagyok az, másrészről szeretnék belehallgatni másik beszélgetésébe. Jó tudni, hogy ki, hogyan áll a dolgokhoz. Beszélgető társaságok mögött sétálok el észrevétlenül, bele-bele fülelve abba amiről éppen folyik a diskurzus. Miközben szemügyre veszem a társaságot, gyanús, idegese embereket keresve első sorban. Sokszor a vámpírok kevésbé veszélyesek, mint a szolgáik. Hiszen a piszkos munkát mindig a halandókra bízzák, hogy őket ne lehessen megvádolni, hogy tiszta maradjon a kezük. Amióta legálisan élhetnek ezen az ótvar földön, azóta olyanok, mint az öltönyös bűnözők. Mossák kezeiket, és egyébként minden hozzájuk köthető, de még sem... Tanács... na persze. Képzelem miféle lehet az ő igazságszolgáltatásuk. Nos pont ezért vagyok én most itt, és vagyunk mi, hogy kordában tartsuk őket, már amennyire ez lehetséges.
Pillantásom megakad egy barna hajú nőn, az imént még egy férfival beszélgetett viszont most idegesnek tűnik. Figyelem, ahogyan a mosdók felé veszi az irányt, követem a szemeimmel, ahogyan idegesen körbenéz az egyik felhoz lapulva. Közelebb sétálok, pillantásom végigsiklik formás alakján és egy pillanatra megállapodik kerek seggén. Hiába férfiből vagyok. Egy pillanatra ki is zökkent, és elfelejtkezek a feladatról.
S mikor megfordul csak akkor eszmélek fel, követem tekintetének vonalát, s figyelem, ahogyan kés a magasba emelkedik, majd jó pár pillanatig csak lebeg, remegve a levegőben.
Nem gondolom át, hogy mit teszek, csak pár hosszú lépéssel átszelem a termet megragadom a nő karját, berántom a közeli, sötét folyosóra, ujjaim az ajkára simulnak így fogom be a száját, hogy ne keltsen nagy feltűnést, s a fegyver már a kezemben is van, a bordái alá tolom.
Az arcom merem és komoly, így pillantok le rá...
- Egy lehetőséged van, hogy meggyőzz, hogy ne öljelek meg most azonnal...- Halk, mély baritonomba nem vegyül se düh se semmi egyéb, rideg és száraz. Lassan elveszem a kezem az ajkairól, hogy legyen esélye valami felé magyarázatot kinyögni. Például arról, hogy még is mi ő... és mit keres itt, kit és miért akart elintézni.*

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

A kés rendkívül bizonytalanul lebegett Clark háta mögött. Veszélyes volt ez így. Veszélyesebb, mintha határozottan tartottam volna a levegőben. Úgy legalább biztos lettem volna a dolgomban és kész lettem volna megölni őt. De így… ez csak arról árulkodott, hogy nehezemre esik megtenni, nehezemre esik elvenni egy ember életét, aki valószínűleg azon kívül, hogy böki az én főnököm csőrét, mást nem csinált. Jó embernek tűnik, olyannak, akinek családja van. Egy feleség várja otthon, egy vagy talán több gyerek is, akik ha az apjuk hazaér azonnal a karjaiba rohannak, megölelik őt és szeretettel üdvözlik. Szerető családba mehet haza, ahol azok veszik körül, akik fontosak neki. Együtt vacsorázhatnak, nézhetik este a tévét, együtt fektethetik le a gyerekeket, aztán bújhatnak ágyba a feleségével. Valamilyen szinten azt hiszem, irigy vagyok. Apámat nem ismerem. Néha kérdezősködtem róla anyámnál, de ő mindig is terelte a témát. Kényes téma volt ez kettőnk között, én minél inkább tudni akartam róla, legalább a nevét, ő annál inkább ellenezte. Egy idő után beláttam, igaza volt végig. Nem kell tudnom apámról. Nélküle csak nyugodtabb az életem és nincs a sarkamban egy démon, aki megmondja, mit csináljak. Ha ő is mellettem lett volna, akkor talán nem is lennék olyan, amilyen vagyok. Ha lett volna mellettem valaki, akiből árad a sötétség, akkor én sem tudtam volna magamban elnyomni hosszú éveken keresztül a démoni oldalamat. Így legalább egy gonddal kevesebb volt. Valamennyire azért irigy vagyok, azt hiszem Clark családjára. Feltéve, ha tényleg olyan, amilyennek elképzeltem. Idilli, mindenki ilyenre vágyik. Kevés ember mondhatja el magáról azt, hogy tökéletes családja van.
Túl sokáig filózhattam Christian Clark képzeletbeli családjáról, mert hirtelen erős szorítást éreztem a karomon. Amint sikításra nyitottam volna a számat, ujjak tapadtak ajkaimra, így csak egy elfojtott sikításszerű akármi jött ki belőlem. A kés, ami eddig a levegőben lebegett hirtelen a földre hullott a férfi háta mögött. Őszintén reménykedtem benne, hogy nem tűnik fel neki, vagy azt hiszi, csak leesett valahonnan. Csak nem gondolja az ember rögtön azt, ha leesik egy kés, hogy meg akarják ölni? Vagy igen? Ezt már nem tudtam meg, mert valaki hirtelen berántott egy sötét folyosóra. Valaki szemfüles egyénnek feltűnhetett, amit csináltam. De kinek? Ki az, aki ilyenkor is a természetfeletti lények aktivitásával foglalkozik egy adománygyűjtő esten? Nem kellett sokat gondolkoznom a megfejtésen, egyértelműen egy vadász lehetett a férfi, aki rajta kapott a dolgon. Még nem találkoztam vadásszal eddig életem során. Lehunytam a szemeimet, de még így is minden porcikám félelemtől kezdett reszketni, ahogy a fegyver csöve jól érezhetően a bordáim közé nyomódott. Nem akartam meghalni. Nagyon nem. A szemeimet is alig mertem kinyitni, még akkor is, amikor lassan ujjait levette a számról. Lassan emeltem fel a tekintetem a férfira, akin látszott, nem szokott packázni senkivel és nem érdemes vele ujjat húzni. Határozottnak és keménynek tűnt, arca és vonásai is erről árulkodtak. Nagyot nyeltem és egyik kezem megindult a pisztoly csövének irányába, hogy legalább azt arrább tudjam tolni valamennyire, mert így elég kényelmetlenül éreztem magam. – Biztos… biztos van jobb dolgod is, mint megölni engem, aztán eltüntetni egy hullát – böktem ki remegő ajkakkal, ami hirtelen először az eszembe jutott. Na jó, ez talán nem a meggyőzés legjobb módja volt. De hát egy lehetőséget adott, úgyhogy felesleges most már próbálkozni. Vagy ő öl meg, amiért elkapott vagy Jericho, amiért nem öltem meg neki Clark-ot. Nem is tudom, melyik lenne a jobb…

• zene ;; 547 words ;; - •

Brad & Sage

Hónapokkal ezelőtt amikor a feleségem meghalt, megfogadtam, hogy minden vámpírt kiírtok a földön aki az utamba kerül. aztán szépen lassan rájöttem, hogy nem csak a vámpírokkal van gond. De semmilyen gyűlölet nem tarthat örökké, legalábbis féktelenül nem. Hát én is csitultam, főként a feleségem miatt. Egyik nap kimentem Alisia sírjához, ahogyan azt minden héten megteszem időm függvényében akár többször is. Nem tudom, hogy miért ötlött fel bennem a gondolat, miközben szentimentálisan a sírkőhöz beszélve mormogtam rekedten, hogy mennyire hiányzik, hogy bárcsak visszamehetnék az időbe, hogy sokkal jobban vigyáznék rá és, hogy mennyire sajnálom...de felötlött. Eszembe jutott, hogy Alisia a maga békés, senkit sem szabad bántani és miért kell gyilkolni a béke nevében, elképzeléseivel mennyire utálná ezt látni. Hogy a férje válogatás nélkül gyilkol minden jött-ment szerencsétlent. Sosem volt elégedett azzal, hogy katona vagyok, de hát ehhez értettem és ezt szerettem. Én hittem a jóban és hittem abban, hogy az ő biztonságát tartom szem előtt azzal, hogy a katonaságnál dolgozom.
Csak érte és csak miatta változtattam a felfogásomon. Mert ennyit minimum megérdemelt tőlem, hogy tiszteletben tartsam a szellemét. Már nem gyilkolok válogatás nélkül, és ha parancsot kapok, akkor is meggyőződöm a lehetőségeimhez mérten arról, hogy akit likvidálni kell valóban veszélyt jelent a társadalmunkra. A vámpírokat mind a mai napig szenvedélyesen gyűlölöm, de igyekszem Alisia szellemét is tiszteletben tartani... és a meg nem született gyermekünkét is...
Éppen ezért nem lövöm le azonnal a karjaim között tartott lányt. Habár a férfi háta mögött levegő kés, melynek koppanását azonnal meghallom, hogyan elkapom az említett hölgyet, igazán árulkodó. Gyilkolni készült, még is kap egy esélyt, nevezzük megérzésnek vagy szentimentális természetemnek köszönhetően. Ugyanis valami hihetetlen sugallatra hallgatva nem húztam meg a bordái közé fúrt, hangtompítós fegyver ravaszát.
Ahogyan megérzem ujjaira a fegyver felé közeledni, jelzésképpen még inkább a húsába nyomom a fegyvert. Mely eddig nem hagyott volna nyomott, de lehet, hogy így már fog.
- Kezeket fel, tarkóra.- Utasítom száraz, kimért hangon, miközben ha megteszi amit mondok akkor lazítok a fegyver nyomásán.
- Ez nem az a válasz hölgyem ami a hasznára lehet. Másrészről nem kell eltüntetnem semmilyen hullát, ugyanis mondhatni a kormánynak dolgozom. Tehát miért is van itt Miss...? - Vonom fel szárazon a szemöldökömet, az arcomon bizony látszik, hogy egy cseppet sem viccelek. Nem vagyok egy vicceskedő típus, sosem voltam, de a feleségem halála a maradék humorérzéket is kiölte belőlem.
- Joggal feltételezem, hogy köze van a kint lebegő késhez.- Persze tagadhat, csak nem biztos, hogy akkor jól is fog járni. Őszintén már ez is több, mint amennyit általában meg szoktam engedni az áldozataimnak. Hogyha férfi lenne, már régen bevertem volna neki egyet a fegyvertussal. És még mondják, hogy a nők hátrányban vannak a férfiakkal szemben. Pedig most egyedül ennek köszönheti, hogy még nem fürdik vérben az arca, és egyéb testrészei. Érdekes módon senki sem jár erre, de ha járna sem lenne probléma hiszen nem véletlenül vagyok itt. Szabad kezemmel a fülemhez nyúlok.
- A hármas folyosón akadt egy kis probléma, tartsák nyitva a szemüket.- Morgom a hiper technológiájú hetszetbe. Hiába a modern tudomány nagyon sok mindenben az ember segítségére lehet. Így például annak köszönhetem a természetfeletti erőmet is, ami segíti a munkámat. És persze a bosszút, mert, hogy még mindig nem sikerült megtalál a feleségem gyilkosait, habár már pontosan ismerem a személyleírásukat. S a térkameráknak köszönhetően, megnézhetem az egész esetet...

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Ezt alaposan elrontottam. Nemhogy nem öltem meg Clark-ot, akinek már rég halottan vagy legalább haldokolva kéne a földön, vérben fetrengenie, még fel is hívtam magamra egy férfi figyelmét, aki feltehetőleg… sőt, szinte biztosan vadász. Nem is lehetne jobb a napom. Megkapom a feladatomat, hogy öljek meg valakit – aminek mellesleg a legkevésbé sem örültem, hisz még sosem gyilkoltam –, de még a végén én leszek itt az, aki holtan fogja végezni. A mai estével csalódást okoztam Jericho-nak, még akkor is, ha ő egyelőre nem tudott róla. De abban a szent pillanatban, amikor a telefonján meg fog jelenni Christian Clark neve, egyből le fog esni neki a tantusz. Ennél viszont csak az lenne a jobbik eset, ha én mondanám el neki. Vállalnom kell a felelősséget a tetteimért és a hibáimért. Senki mást nem okolhatok a szerencsétlenségemért, csakis magamat. Bár, ahogy a pisztoly csöve a bordáim közé fúródik, lassan magamat sem kell okolnom. Megpróbáltam kicsit szabadulni a fegyvertől, de válaszul csak erősebben nyomta belém a pasas azt. A fájdalomtól eltorzult arccal szisszentem fel és behúztam hasam, mintha ezzel tudnék valamennyire enyhíteni rajta. Persze, teljesen felesleges volt.
Az eszemre és a velem szemben álló férfi szavaira hallgatva lassan felemeltem a kezeimet és a tarkómra helyeztem őket, a bordáimra mért nyomás pedig kicsit enyhült. Nem eléggé, hisz még mindig rajtam ékeskedett a cső, a legjobb pedig az lett volna, ha egyenesen elrakja oda, ahonnan elővette, de erre nem láttam sok esélyt. Ha tippelnem kellett volna, hogy mi lesz ennek a kis találkozónak a végeredménye, akkor csak fájdalmas dolgok jutottak eszembe.
-Oh, szóval a kormánynak dolgozik? Most ettől legyek nyugodtabb? – kérdeztem felvont szemöldökökkel. Egy cseppet sem lettem nyugodtabb tőle. – Nem fontos – vágtam rá röviden. – Magánügy. És a nevem sem fontos – eszem ágában sem volt elárulni akármilyen információt is ennek az alaknak. Még a végén beállítana Jericho-hoz, aztán ki tudja, mit csinálna vele, ha megtudná, hogy egy vámpír a főnököm. Az ilyen alakok tudtommal nem válogatnak lények között, mindenre vadásznak töménytelen mennyiségben. A vérükben van a gyilkolás és elkötelezetten hiszik, hogy ha velünk végeznek, akkor azzal a civileket védik. Csak azt nem gondolják végig, hogy esetleg köztünk is vannak olyanok, akik békében akarnak együtt élni az emberekkel. Egy darabig én is ilyen voltam. Éltem a nyomorúságos kis életemet, ami minden rózsaszín felhőtől és boldogságtól mentes volt, aztán kaptam egy ajánlatot, ami egy jobb élet lehetőségét rejtette magában. Természetesen elfogadtam. Ehhez pedig üldözötté kellett válnom. Vállaltam a kockázatot, mert elegem volt abból az életből, amibe belekényszerítettek az előítéletek miatt. Sosem voltam az a fajta, aki ártani akart az embereknek. Csak el akartam fogadtatni magam olyannak, amilyen lettem. De nem sikerült. Sosem azt látták bennem, aki vagyok, hanem azt, ami vagyok. Nem hitték, hogy lehet bennem egy cseppnyi jóság is, pedig mind tévedtek. A légynek sem tudtam volna ártani. De Jericho mellett már nem lehetek az, aki voltam. Valamennyire be kell piszkolnom a kezem és hát… miért is ne lehetnék olyan, amilyennek mindig is gondoltak? Miért ne tehetnék eleget a véleményüknek? Örüljenek, csak igazuk lesz. Az ilyenek miatt tart ott a világ, ahol most tart. Az ember megpróbálja bebizonyítani, hogy jobb, mint a többiek, hogy különbözik tőlük, erre mit kap? Gyűlöletet. Utálatot. Ellenszenvet és megvetést. Egy idő után pedig belefárad a bizonyításba, vállat von, és azt mondja: Legyen. Legyen igazatok.
Joggal feltételezte, hogy közöm van a kinti késhez, ezért nem láttam értelmét a tagadásnak. – Fején találta a szöget – bólogattam aprókat. A férfi a füléhez nyúlt és átadta az információt a társainak is. Kihasználva az alkalmat azonnal cselekvésre szántam a fejem. Gyenge pont után kutattam és hirtelen csak egy jutott eszembe. Izomból a lábai közé emeltem a térdemet férfiasságát megcélozva, telekinetikus képességemet használva pedig a szemközti falhoz vágtam ezzel egérutat nyerve. Nem indulhattam el a főbejárat felé, ezért a folyosó vége felé kezdtem futni, ahogy csak bírtam, egy hátsó kijárat felfedezésében reménykedve.

• elastic heart ;; 632 words ;; - •

Brad & Sage

Rengeteg megoldása lenne ennek a helyzetnek. Jó persze tudom, hogy a nők többsége pánikba esik amikor fegyvert szegeznek rá. Sőt az emberek többsége. És a pánik nem mindig a legokosabb döntésekre sarkall. De mindentől függetlenül ennél még az is jobb megoldás lett volna, ha csak szimplán zokogásban tör ki. Ehelyett nem ad minden kérdésemre választ és még tökön is rúg. Egy férfit, akinek fegyver van a kezébe.... örök hiba. Az akciófilmekben mondjuk általában bejön a lányoknak, hiszen az alanynak könnybe lábad a szeme, összeroskad és a többi. De nem az akciófilmek világába élünk, ha valakit tökön rúgsz az nem mindig csuklik össze fájdalmasan. Ugyanis a férfiaknál sem mindegy, hogy még is hol találod el. Pech. Mondjuk sajnos ennek a neve nincs nőszemélynek sikerült alaposan tökön rúgnia, így hát ez a probléma nem áll fent. Fel is nyögök fájdalmasan, hogy aztán érthetetlen okból a gravitációt meghazudtolva a szemközti falnak vágódjon a testem. Nos összességében ez a cselekedet nem lett volna annyira rossz húzás, ha nem velem állna szemben. De sajnálatára velem áll. Így én nem úgy koppanok, ahogyan egy átlag halandó, a szervezetemben keringő drog megakadályozza, hogy elveszítsem az eszméletemet amikor a fejem a kemény betonnak ütközik. Sőt még a tökön rúgást is sokkal jobban viselem, mind ahogyan egyébként tűrném.
De komolyan nem értem. Én szerintem kifejezetten békésen viselkedtem vele. Jó persze rá fogtam azt a bizonyos fegyvert, de nem lőttem le, nem bilincseltem meg, nem csődítettem ide férfiakat, hogy szabad a pálya. Nem tettem semmit, azon kívül, hogy kérdeztem. Kapott esélyt, csak, hogy ő ezzel az eséllyel nem ért és nem akart élni. Én meg nem tehetek róla.
Annyira nem éreztem magamat a toppon, hogy utána is eredjek, helyette a földön térdelve egyik kezemmel a büszkeségemet szorongatva a másikkal, pedig rá szegezve a fegyvert céloztam. Ha bírnék futni, akkor rá vetném magamat, de nem érzem jelenleg a késztetést, hogy fussak és az ékességeim meg himbálózzanak a lábam között. Jó kissé túlzok. De a lényeg az, hogy nem akartam fájós tökökkel még rohanni is.
Csak, hogy a fejemben élő hang, akit egyébként a halott nekem szinkronizál, éppen azt sugallja, hogy ne öljem meg. Pedig isten bizony, hogy kurvára szívesen megtenném.
Az első golyó a lábszárába fúródik hátulról, a vádliba. A másodikra tán már nem lenne szükség, azt már csak a saját szórakozásomból csinálom, de a jobb vállát is sikeresen eltalálom, remélhetőleg. Hangtompítós fegyver előnyei, ha viszont sikítana akkor meg majd a társaim szépen elsimítják a zűrzavart.
Én közben lassan és fájdalmasan állok fel. Hozzá sétálok és tudatosan a sérült kezénél fogva rántom fel a földről. A szemeim elfelhősödnek a dühtől.
- Ha megkapod az esélyt, hogy kidumáld magad egy helyzetből miért az isten f*száért nem élsz vele?- Csattanok s elkezdem rángatni a vészkijárat felé. Igazándiból nem kellett volna sokat mennie ahhoz, hogy elérje az említett ajtót.
Kitaszigálom rajta, a friss levegőre, és magamat sem értem, hogy miért nem öltem már régen meg. Nekilököm a falnak és ezúttal nincsen fegyver.
- MI a neved?-De igen is fontos a neve, komolyan fel sem fogja, hogyha valakinek megsúgja a nevét az jó esetben nem öli meg, vagy legalább kísértheti majd a neve az évei során a rémálmaiban. Komolyan ennyire kis buta? És ez akart gyilkolni: Közben kapom az információkat a fülemre.
Christian Clark... Mit akar tőle?- Még is miért kérdezgetem? Még is miért adom meg még mindig az esélyt neki? Ahelyett, hogy leütném és ha én már nem tudom megölni, mert úgy tűnik, hogy a hatalmas őzike szemek vagy éppen a feleségem hangja a fejemben, de megakadályoz abban, hogy megtegyem... szóval, hogy ha már erre nem vagyok képes legalább átadhatnám a többieknek, hogy vegyék ők kezelésbe...

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Rögtön futásnak eredtem, amint lehetőségem került rá. Bíztam benne, hogy ez a kormánynak dolgozó fickó eszméletét veszti vagy legalább elszédül, amikor a falnak koppan az a nagy, szigorú feje. Egérutat akartam magamnak, úgyhogy szereztem. Futásban sosem voltam egy nagy ász, de amióta Jericho-nak dolgozom, azóta ezt is kellett fejleszteni. Jericho mellett mindenre törekedni kell. Mindenből a legjobb kell neki, ami érthető. Ha már megfizet minket, akkor csináljuk jól a dolgunk és legyünk jók mindenben. Csak hogy én a mai este jól elszúrtam a feladatomat. Nemhogy megfizetni nem fog, örülhetek, ha nem nyúz meg élve! Kinézném belőle. Simán. Nem lenne tőle meglepő egy cseppet sem. Amennyire néha el tud borulni az agya, előre felkészíthetem magam.
Mikor hátranéztem, sajnálattal kellett konstatálnom, hogy a férfi túlságosan jól viselte a rúgást és a falhoz vágást is. Legalábbis, ha nem viselte volna jól, akkor a földön fetrengett volna valószínűleg. De ő nem fetrengett. Nagyon is elevennek tűnt azzal a pisztollyal a kezében, aminek a csöve egyenesen felém nézett. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán ismét előre fordultam és próbáltam gyorsabban futni. Gyors hullámban terjedt végig testem egészén a félelem, amitől az adrenalin szintem az egekbe ugrott. Nem akartam meghalni, nem akartam, hogy ez a tohonya, őrölt, öltönyös, nagy, erős fickó rám lőjön. Nem, nem és nem!
Sokáig nem örülhettem a sértetlenségemnek. Halkan szólalt meg a fegyver a hangtompítónak köszönhetően, de attól még ugyanolyan fájdalmas volt a találat, mint egy normális pisztolyból kilőtt golyó esetében. Elfojtott sikoly tört fel belőlem, ahogy belém hatolt a lőszer. Fájdalmasan fúródott vádlimba. A bokám kibicsaklott, én pedig kibillentem egyensúlyomból. Mielőtt a földre zuhanhattam volna ismét hasító fájdalmat éreztem, ám ezúttal a vállamban. Ismét halkan sikítottam. Kezemmel próbáltam tompítani az esésen, de a lövésnek köszönhetően, amint földet ért a kezem, egész karomban éreztem a nyilalló fájdalmat. Körbenéztem és megláttam az ajtót, ami vélhetőleg a sikátorra nyílt. Fél kézzel próbáltam odahúzni magam hozzá, de erős kéz szorítását éreztem magamon. Nyöszörgések közepette próbáltam talpon maradni. Sántikálva baktattam a férfi után. – Nyilván hagyott volna elmenni… - jegyeztem meg ironikusan. Ha elsőre elmondtam volna mindent, nem engedett volna szabad utamra. Biztos nem hagyta volna, hogy megöljem Clark-ot. Pedig gyors lettem volna, tényleg. Aztán már el is húztam volna a csíkot. Neki is egyszerűbb lett volna úgy, meg nekem is. Még csak gondolnunk sem kéne egymásra, nem pedig itt véresen végigcibálni a sikátorig. Kint megcsapott a hideg levegő és ha már a csapásoknál tartunk, akkor a hátam nagyot csapódott a falon. Összeszorítottam a fogaimat, ahogy a meglőtt rész a kőfalhoz ért, mert hát nem volt kellemes. – Sage Alton – nyögtem ki végül bosszúsan. Nem volt más választáson. Játszattuk volna még, hogy nem árulom el, mert túl sok veszítenivalóm nincs, de nem volt kedvem itt leragadni. – És a magáé? – kérdeztem vissza reflexből. Ha már ő tudja az enyémet, akkor én is hadd tudjam meg az övét. – Csak azt csinálom, amit maga – vontam meg ép vállamat. – A munkámat végzem – válaszoltam a szemeibe nézve. Nem sokáig tudtam fenntartani a szemkontaktust, mert megszédültem. A hátamon és a vádlimon végigfolyó vér nem kis mennyiségben távozott belőlem. A veszteségtől szédülni kezdtem, úgyhogy lehajtottam a fejem és masszírozni kezdtem orrnyergem. Nem, mintha ettől jobb lett volna.

• zene ;; 523 words ;; - •

Brad & Sage

Reménykedtem benne, hogy ez az este könnyű lesz. Hogy nem lesz egy nő vagy férfi sem aki majd gondot okoz. Erre itt ez a kis barna és csak nem akarja könnyen adni magát. Amit őszintén nem értek, hiszen tudja, hogy vaj van a füle mögött, tudja, hogy van nálam fegyver és még azt is elárultam neki, hogy nem én vagyok itt az egyetlen aki a rendre ügyel. El lett kapva, le lett fülelve... miért kell ezt még cifrázni. Miért nem adja meg nekem azokat az információkat amikre szükségem van, s tán még el is engedem, hiszen egyértelmű, hogy nem ő a nagy hal. Ő csak azaz ember aki a feladatot teljesíti, valakinek a megbízására. S bizonytalanságából, habozásából arra következtetek, hogy nem nagy öröm neki megölni egy ember. Tehát nem szívesen csinálja, azaz valaki olyan áll mögötte aki sokkal erősebb nála. Nekem ez a személy kell..
- Nem, valóban nem. Viszont két golyóval kevesebb lenne ábanmag. S lássuk be, hogy ez nem egy utolsó szempont.- Válaszolom neki miközben kifelé rángatom a hideg levegőre.
Hátát a hideg kőhöz lököm, miközben kérdezek tőle, elkezdem megmotozni. Hátha találok nála valamit, feljegyzést, személyes iratot.
Brad...- Válaszolom kurtán, miközben szakszerű mozdulatokkal végigtapogatom, pont annyira és pont olyan hidegen érintve a bőrét, hogy tudja, konkrétan semmit sem vált jelenleg ki belőlem. Amúgy válthatna, hiszen gyönyörű és el kell, hogy ismerjem csodás idomokkal áldotta meg az ég, csak, hogy most minden gondom nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak.
- Oh értem, szóval az a munkája, hogy jótékonysági rendezvényeken, embereket döfködjön hátba. Milyen nemes.- Mormogom cinikusan. Persze pontosan tudom, hogy én sem vagyok sokkal jobb, mint ez a nő. De én legalább igyekszem tényleg csak akkor ölni, hogyha nyomós okot adnak rá. A szörnyeket, akik céltalanul és kedvtelésből ölnek meg embereket...
-Van egy ajánlatom Miss Alton...-Kezdek bele, mikor látom, hogy az arca egyre fehérebb, s szemei egy pillanatra elveszítik a fókuszukat. Láttam már ilyet számtalanszor, vagy a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől, de ájulás közeli állapotba került. Habár a vérveszteséget kizárnám hiszen ennyi idő alatt annyit tán csak nem veszített.
- Kiszedem a golyókat, ellátom a sebeit, sőt még kórházba is viszem... cserébe ön elmond nekem mindent a feladatáról és megbízójáról.- Én úgy hiszem, hogy ez egy nagyon is méltányos ajánlat a részemről. Hiszen szimplán meg is ölhetném, lenne egy ilyen opció is. És akkor legalább vele nem lenne több gondom. De nem eresztek golyót a fejébe... ezért már önmagában is hálásnak kéne lennie, és mindezek mellé, még a kórházat is felajánlom neki. Lassan már beillenék egy jótétléleknek is. Pedig az nagyon messze áll tőlem.
- Mielőtt rögtön nemet mondana, azért gondolja át, hogy akár meg is ölhetném, ehelyett felajánlom a kórház lehetőségét és még mindig él..- Kérdőn felvonom a szemöldökömet várva a válaszára. Reményeim szerint végre hajlandó okosan viselkedni és ha nem is teljesen, de legalább egy kicsit együttműködni velem. Mindig segít ha az ember legalább hajlandóságot mutat, a folytonos elutasítás és tiltakozás rossz hatással van az "erősebbek" idegeire...

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Nos, nem éppen úgy alakult az estém, ahogy terveztem. Reménykedtem, hogy egyszerű lesz. Bár, elvenni egy életet, legyen akármennyire is alattomos vagy rosszindulatú vagy tudom is én milyen az illető, akkor sem egyszerű. Főleg úgy, hogy ez lett volna az első. Még sosem gyilkoltam. Ha már lett volna tapasztalatom, akkor sokkal könnyebben ment volna. Nem haboztam volna, nem lettem volna olyan szerencsétlen, hogy lebukjak. Valószínűleg egy kevésbé feltűnő tervvel is előálltam volna. Egész biztos, hogy nem lebegtettem volna messziről egy kést a fickó háta mögött. Nem baj, az ember tanul a leckéből, legközelebb már nem így fogom csinálni. Óvatosabb leszek és számolok a lehetőséggel, hogy ehhez a pasashoz hasonló, két méteres állatok is lesznek a helyszínen, akik bármelyik pillanatban lekapcsolhatnak.
Golyót nem nagyon kímélve könnyítette meg saját dolgát az úriember. Na jó, úriembernek nem mondanám. Ha az lenne, nem lőtt volna rám kétszer is és nem viselkedett volna úgy az elejétől fogva, mint egy ősember, aki az erejére támaszkodik. Az erőviszonyokat tekintve, hiába nincs neki különleges képessége, egyértelmű, hogy az elejétől kezdve fölényben volt. Csak végig kell nézni rajta. Magas, izmos, én meg… egyik sem. Ha szerencsém van, nem tört ketté az első szellő.
-Valóban nem – értettem vele egyet, miközben továbbra is szüntelenül ráncigált kifelé az esti hidegbe. Igaza volt, két golyóval kevesebbel távozhattam volna innen már réges rég. De akkor valószínűleg köpnöm kellett volna. El kellett volna mondanom neki a munkaadóm nevét, Jericho-t pedig eszem ágában sincs magamra haragítani. Kirángatott abból az életből, amiben több, mint húsz évig voltam. Nem kell megalázkodnom már, nem kell olyanok között élnem, akik gyűlölik azt, ami vagyok. Jericho hasznosnak talál, én pedig tartozom neki annyival, hogy a tőlem telhető lehető legtöbbet megteszem.
-Brad? – szaladt fel a szemöldököm. Szó nélkül tűrtem a motozást, bár mi tagadás, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Hideg érintése csak tetézte, hogy alapból is kicsit fáztam egy szál semmiben. Persze nem szó szerint, de egy kabátot azért elviseltem volna. – A vezetéknevét elvitte a cica? – kíváncsiskodtam tovább. Talán nem a megfelelő helyzetet találtam meg erre, de ha már én képes voltam bemutatkozni normálisan, akkor reméltem, hogy ő is megteszi.
-Nem! – fakadtam ki cinikus morgásán. Fogalma sincs az egészről. Gyűlölöm, ha valakinek fogalma sincs a dolgok hátteréről is ítélkezik. – Nem erről van szó – csóváltam meg a fejem már valamivel halkabbra véve hangomat. – Elvégzem a munkát, bármi is legyen az, én pedig cserébe megélhetést kapok – vázoltam fel röviden neki, ha már ennyire tudni akarta. Belegondolva, ez most pontosan úgy hangzott, mintha valakinek a csicskája lennék. Talán az is vagyok, de még mindig jobb, mint amiben előtte éltem.
A fájdalom és az erőlködés kezdte leszívni az energiámat. Lassan forogni kezdett a világ, úgyhogy mielőtt csúnya vége lett volna, mindkét kezemmel megkapaszkodtam a falba a hátam mögött. Mindeközben végighallgattam az ajánlatát. Az eleje nagyon is jól hangzott, de amit tennem kellett volna az ellátásért, az már annyira nem. Két opciót véltem valósnak a jelen helyzetben: a) ha nem mondok el neki mindent, megöl. b) ha elmondok mindent, Jericho csinál ki.
-Nem szabad – vágtam rá azonnal tömören és kétségbeesetten a férfi szemeibe nézve. Egy Jericho-féle alakot elárulni nem jó ötlet. Bele sem mertem gondolni, mit csinál velem, ha rájön, hogy feladtam egy vadásznak. Lehajtottam a fejem és egy darabig a földet bámultam, amíg rendeztem arcvonásaimat. Ha láttam volna némi esélyt arra, hogy ép bőrrel megússzam a főnökömmel való beszélgetést, akkor sem árultam volna el. Túl sokkal tartozom neki. De azok a golyók már kezdtek nagyon nyomni. Oké, Sage, szedd össze magad. El nem árulhatod, Jericho-t, de valahogy túl kellene élned ezt a találkozót. Kamuzz be valami nevet. Csak valamit, ami elsőre eszedbe jut. – Vincent… Cromwell. Igen, Vincent Cromwell – böktem ki végül és próbáltam nagyon határozottnak lenni.

• zene ;; 609 words ;; ne tessék bántani •

Brad & Sage

Itt van ez a nő, s képtelen vagyok bármi értelmeset kihúzni belőle. És az egész sokkal, de sokkal könnyebben menne ha nem bánnék vele ennyire vajszívűen vagy már régen lelőhettem volna. Persze nyilván ő nem ért velem egyet abban, hogy lightos bánásmódban részesül. Pedig igen. Ugyanis ha ő férfi lenne, vagy éppen nem rendelkezne ilyen ártatlan, nagy boci szemekkel, akkor már régen térden lőttem volna... aztán kérdezek. Majd a másik térdével is eljátszottuk volna ha nem felel. És nem lehetnek senkinek kétségei, nem elég, hogy a térd lövés sokkal jobban fáj, mint amit kapott, de még rendbe hozni sem lehet rendesen ha az ember ügyesen céloz. Maximum csak implantátummal. Tehát ha ezt vesszük akkor eddig a kislány nagyon is jól járt.
Ami a hihetetlen az egészben, hogy még mindig nagy a szája. Még mindig van ereje kérdezősködni és kötekedni. Szinte már lenyűgöző.
- Nem vitte, viszont nem tartozik rád.- Válaszolom, miközben gyors, szakszerű mozdulatokkal véghezviszem a motozást, természetesen nem találva semmi értelmeset. Na nem baj, akkor legalább több, mindent oszthat meg velem.
Hümmögök a válaszára, ahogyan kijavít. Nem mintha jobban hangzana az amit most elmond annál, amit én vázoltam fel.
[- Bármi is legyen az? Milyen feladatokat kapott eddig Miss Alton? - Vonom fel kérdőn a szemöldökömet.- Nem úgy tűnik, mint aki olyan gyakran öl embert...- Vagy csak valamit nagyon elszúrt ma.Még is azaz érzésem, hogy nem sűrűn szúrt le eddig senkit. Bevallom a kérdések mögött van egy kis hátsószándék is. Hiszen minden kis elejtett szó, minden kis óvatlan mondat információ lehet nekem arról, hogy még is mit és kinek dolgozik a kicsike. Ugyanis, hogyha olyan a munkája amit az én etikai kódexem nem enged meg, akkor sajnos meg kell halnia. És igen másra gondolok, mint arra, hogy hátba szúr valakit, ugyanis ha szigorúan vesszük, akkor nekem is ez a munkám. Embereket öltem évekig pénzért, most pedig természetfeletti lényeket ölök, szintén pénzért, és persze elhivatottságból.
Látom az arcán, ahogyan elfehéredik, egyre rosszabbul van. Ami lehet attól is, hogy kissé ideges és gyorsabban távozik belőle a vér, mint ahogyan az normális lenne. Minden esetre lassan orvoshoz kell vinnem, vagy én magam kell, hogy ellássam a sebét még mielőtt itt elájul nekem.
- Miért nem szabad? Mitől fél?- Ezt akár hülye kérdésnek is fel lehetne fogni. De igazából cseppet sem az,például ebből rájöhetek akár arra is, hogy még is milyen lénynek dolgozik a mi kis barnánk. Mert hát azért érdemes tudni, hogy az ember mivel is áll szemben. Valamint, hogyha a kis nőcske fenyegetve van azaz én lelkiismeretemnek is jót tesz. Hogy miért? Mert akkor azt érzem, hogy egy ártatlan nőnek segítek és nem azt, hogy nem iktattam ki egy gyilkost.
Szabad kezemmel a fülemhez nyúlok, hogy a többiekhez tudjak beszélni.
- Vincent Cromwell... ellenőrizzétek le. Első körben a természetfeletti adatbázisban keressétek. Utána nézzétek meg az emberek között, hogy van-e priusza vagy ilyesmi.- Hallgatok és várok, hogy a fülemre mondják az eredményt, miközben Saget figyelem, az arcának a rezdüléseit.
- Mondjon még pár dolgot útközben erről a Vincentről, hogy össze tudjuk vetni azzal aki az adatbázisunkban szerepel.- Biztosra kell menni, hiszen sosem lehet tudni az olyan nőknél, mint ez is itt. Miközben beszélek, még be sem fejezem a mondatot, de már meg is ragadom a karját, magammal húzom. Közben zakóm zsebéből előveszem a kocsikulcsot, rányomok a riasztó gombjára, s a sikátor végén, a fekete Q7es audi lámpája villan egyet.
- Most velem jön.- Jegyzem meg röviden, ellentmondást nem tűrő hangon. Szükségem lehet még rá és persze el kell látni a sebesülését, amit itt egy hideg sikátorban nem fogok tudni megtenni. Nyilván már piszkosul fázik is, nem lesz neki olyan rossz abban a kocsiban...*


• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

E gyre kellemetlenebb és kellemetlenebb lett a helyzet. Először csak lebuktam, már ennek sem örültem, de nem tudtam visszaforgatni az időt, hogy meg nem történtté tegyem a dolgokat. Aztán rám lőtt. Na, ennek már végképp nem örültem. Hát így kell bánni egy hölggyel?! Halálos fegyvereket kell ránk fogni, aztán pedig testi épségünket veszélybe sodorva meg kell húzni azt a bizonyos ravaszt? Tanult ez a férfi valaha illemtant? Erősen kétlem. Ha csak egy icipicit is kedvesebb lett volna, másképp álltam volna a dolgokhoz. Ha nem egyből egy pisztolycsővel ajándékoz meg a bordáim között, talán kapott volna válaszokat. De ha ő így, hát én is. Persze, ezzel csak saját magam alatt vágtam a fát, hisz én voltam az, aki kapott két golyót, nem pedig ő. Engem ráncigáltak ki ebbe a hidegbe egy sikátorba, nem pedig őt. Engem vágtak a falhoz, most pedig engem taperoltak végig bármilyen eszköz keresése érdekében. Hát, ha talált volna valamit, ahhoz csak gratulálni tudtam volna. Nem vagyok profi gyilkos, nincs még a bokámra meg a combomra is kés vagy pisztoly erősítve. Válaszára nem reagáltam semmit. Ha nem akarja elárulni a teljes nevét, akkor valószínűleg nem is fogja. Eddig úgyis az volt, amit ő akart, innentől kezdve miért alakulnak másképp a helyzet? Egyik pillanatról a másikra nem fog fordulni a kocka.
Bármi is legyen, amire Jericho kér, meg kell tennem. Nála nem lehet ellenkezni, nincs szabad nap, nincs olyan opció, hogy passzolunk egy feladatot. Ha ő valamit mond, azt meg kell tenni, nincs mese, se kifogás. Így vagy úgy, de úgyis eléri az akaratát. Ha erőszak a szükséges eszköz hozzá, akkor erőszakkal fogja. Nem azért fizet, hogy nemet mondjak, nem ezért tartja az embereit. Mindent nem intézhet el ő, nem mocskolhatja be a kezét folyton. Ekkor jövünk mi a képbe. Elvégezzük helyette a piszkos munkát, cserébe ő lakhatást és pénzt biztosít. Elég egyszerű a képlet.
-Nem, valóban nem – az nem a legjobb kifejezés, hogy nem gyakran végzek ilyen feladatokat. Még soha nem öltem meg ezelőtt senkit. Nehezemre esett eljönni úgy erre az estre, hogy tudtam, valakinek az életét el kell vennem, akit nem is ismerek, sőt, az alatt a pár szó alatt, amit váltunk, talán szimpatikus is lehet. Egy pillanatra elkomolyodva hajtottam le a fejem és a földet néztem. Talán jobb is, hogy lebuktam. Így legalább nem lett belőlem gyilkos. Jó, azért nem ilyen formában szerettem volna elkerülni a gyilkosságot, de ezt dobta a gép.
Hogy mitől félek? Ez komoly kérdés? Értetlen arccal néztem rá. Nem egyértelmű? Ha elárulom a munkaadóm, akkor nekem annyi. Ez nem elég ok a félelemre? – Hát Tőle – válaszoltam az utóbbi szót kihangsúlyozva. Ennél egyértelműbben képtelen voltam elmagyarázni. Végül kitaláltam valami kamu nevet, amit aztán el is csiripeltem a velem szemben álló kétajtós szekrénynek. De… ez komoly? Ellenőrzik? Na, ebbe nem gondoltam bele. Gyorsan ki kellett találnom egy B tervet a menekülésre, hisz hamar kiderül, hogy a név csak kitalált és talán találnak egy ilyen nevű fickót valamilyen adatbázisban, de amilyen szerencsém van, vagy egy cuki kis nyugdíjast vagy egy békés lelkű papot vagy valami még ártalmatlanabb figurát találnak. Ha pedig rájönnek a hazugságra, akkor Brad egész biztos, golyót repít a fejembe. Az idegességtől, a félelemtől, a fájdalomtól és a stressztől elég erősen szédelegni kezdtem. Ráadásul azt akarta, hogy mondjak még pár dolgot a nem létező Mr. Cromwell-ről. Ó, istenkém, ez a halálom napja!
-Mi… út közben? – kérdeztem vissza meglepetten. Azonnal magával rántott a férfi, még csak pislogni se nagyon volt időm. – Hová visz? – hangom feljebb szökött, kétségbeesetten figyeltem a kocsi lámpáinak felvillanását is. Nagyon nem tetszett ez az egész. Próbáltam kiszabadítani a karom, lefejteni a kezét rólam, de erőm hiányában ezek a kísérletek nem igazán sikerültek.

• who we are ;; 601 words ;; ne tessék bántani •

Brad & Sage

Mostanra már nem igazán volt lelkiismeret furdalásom ha egy szép pofit kellett szétloccsantanom. Ugyanis a szép pofi mögött rejtőzik a leggyakrabban a leggonoszabb szív. S valahogy még sem tudom elhinni, hogy a rám meredő barna szempár mögött egy érzéketlen és számító dög lakozik. Ez az én hibám azt hiszem. Meg a szentimentális jellemem... a feleségem emléke gátol csupán meg abban, hogy megöljem, vagy, hogy kikérdezés után megtegyem. Elvégre meg azt ölni valakit, a különleges erejét használva, tehát olyan cselekedetre próbált vetemedni, ami ellen én küzdök. S még sem repítek golyót a fejébe.
Jó kapott két golyót, de két olyan helyre ami nem halálos. Nyilván ellátás hiányában bármi lehet halálos, de nem akartam ellátás nélkül hagyni. Akárki akármit mondok, kifejezetten rendes vagyok a csajjal ahhoz képest, hogy egy olyan rendezvényen akart gyilkosságot elkövetni amit én meg az embereim felügyelnek.
Figyelem, ahogyan az arca lassan elfehéredik, zöldessé és szürkévé válik a vérveszteségtől. Remélem nem fog itt nekem sokkot kapni, azért annyi vért nem veszíthetett.
- Ez lett volna az első?- Érdeklődöm. Mindig az első a legnehezebb...Azaz mely az ember tudatába örökkévalóságig beleég. Nem fog tudni tőle soha sem szabadulni. Én még mindig emlékszem a golyómtól hátra lökődő, tehetetlenül megránduló test látványára...Vajon egy ilyen törékeny nőben mekkora nyomot hagyna? Mondjuk mit ne mondjak mentálisan eléggé erősnek tűnik. Tekintve, hogy itt van egy nálánál sokkal nagyobb férfi, aki fegyvert szegez rá és még így is milyen nagy a szája, milyen szemtelen...
- Nem, nem érti. Mitől? Megkínozza? Megöli? Ebben a sorrendben?- furcsa, de minden fajra van egy általánosságban jellemző viselkedési magatartás. És én ebből talán le tudom szűrni, hogy egyáltalán milyen fajról van szó. Ami azt jelenti, hogy jelentősen leszűkülne azok köre, akik a lány mögött állhatnak. Mert hiába, nekem nem a kis bábúra van szükségem, aki elvégzi a piszkos munkát, hanem arra aki kiadja a feladatot. Ő hiszi magát istennek, ő áll a gyilkosságok mögött, ő gondolja azt, hogy valaki... pedig igazából... mindenki megölhető.
A név hallatán felvonom a szemöldökömet és azonnal továbbítom a többieknek, hogy le tudják ellenőrizni a kicsi vajon igazat mond-e. Annyira ügyesen tartotta eddig a száját, s most hirtelen meggondolta volna magát két mély lélegzetvétel között? Ugyan.
Elindulok vele a kocsi felé, rángatva a karjánál fogva.
- Oda, ahol nyugalomban elláthatom a sebét. És ne húzza az időmet regéljen erről a Vincentről...- Tessék, egészen kedves vagyok, hiszen még mindig megadom neki a lehetőséget, hogy hazudjon. Pedig a zsigereim mélyén érzem, hogy nincs semmiféle Vincent. Ez volt a név ami először eszébe jutott.
Kinyitom az anyósülés melletti ajtót, és határozottan beemelem szinte a kocsiba. Amint bent van, lezárom az ajtót, és csak akkor nyitom ki újra a központi zárat amikor bepattanok a vezetői oldalra, hogy aztán újra lenyomjam, hogy ne tudjon össze-vissza rohangálni. A fenének sem kéne, hogy kivetődjön az autóból vagy ki tudja. Előveszem a telefont a zsebemből és a kihangosítóra pakolom. Egyetlen gombot nyomok csak be rajta.
- Elhagyom a helyszínt és átváltok telefonos kommunikációra.- Szólalok meg az utat figyelve, miközben beindítom a motort. Azonnal érkezik a fülemre a válasz. Ismét megnyomok egy gombot és a mellettem kuporgó barnára nézek.
- Na kezdje, mert kezd elfogyni a türelmem. Vagy vallja be azonnal, hogy hazudott és álljon elő az eredeti névvel... vagy legalább egy jobb hazugsággal.- Kigurulunk a szórakozóhely parkolójából. Vetek egy oldalpillantást az említett nőszemélyre.
- És kapcsolja be a biztonsági övet.- Vicces megjegyzés annak fényében, hogy két golyót eresztettem a testébe. De én nem akartam megölni, és fő a biztonság.

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy majdnem gyilkos lett belőlem. Nem is gondolkodtam a következményeken, csak követtem Jericho utasításait. Nem foglalkoztam azzal, ez rám milyen hatással lehet. Ha az ember egy vámpír szolgálatában áll, akkor valahogy megfeledkezik magáról. Csak azon ügyködik, hogy ne dühítse magára a főnökét, mert az fájdalmas lehet, és egész biztosan vesztesen jön ki belőle. Ha valaki magára haragít egy vámpírt, az sosem kellemes. Főleg, ha annak a vámpírnak a kezében van a sorsa, ő ad neki lakhatást, ő gondoskodik a megélhetéséről…
A kérdést meghallva lassan emeltem fel a fejem és csak bólintottam. Christian Clark lett volna az első áldozatom. Ő lett volna az első ember, akinek a vére a kezemhez tapad. Vajon milyen érzés lett volna utána? Lett volna lelkiismeret-furdalásom? Vagy csak mint egy elvégzett feladatra tekintettem volna rá? Fogalmam sincs. És hála valakinek, már nem is fogom megtudni. Talán jobb is. Talán jobb is, hogy nem lett belőlem egy kicsinyes gyilkos, aki pénzért képes elvenni mások életét.
Nem akartam tovább boncolgatni a témát, azonban a férfi nem tágított. Mi nem volt azon világos, hogy nem szabad egy szót se szólnom?
– Pont ebben a sorrendben. Vagy nem pazarolna időt és egyből rátérne a másodikra – néztem a szemébe kétségbeesetten. Féltem, hogy ha eljár a szám, Jericho tényleg képes lenne ilyen tettekre vetemedni. Egy szeszélyes, kiszámíthatatlan vámpírból bármit kinézek. Sosem tudhatja az ember előre a lépését, éppen ezért is kellett tartanom a számat és nem elkotyogni olyat, ami később még a vesztemet okozhatja.
Nem vagyok egy atomfizikus, de hülye sem. Az első dolgot benyögtem a pasasnak, ami eszembe jutott. Arcán látszott, hogy nem igazán hisz a név valódiságában, de ezzel legalább nyertem egy kis időt, amíg kitalálok valami jobbat. Vagy amíg lelépek. Vagy… tudom is én. Gyorsan továbbította a nevet a társainak. Reméltem, hogy nem dolgoznak túl gyorsan és marad annyi időm, hogy eszembe jusson valami jobb hazugság is vagy valami megoldás, amivel ki tudok mászni ebből a gödörből. Mert most elég mélyre estem, ahonnan jobbnak látszott minél hamarabb kikászálódni.
Úgy tűnik, neki a mániája másokat rángatni. Már különösebben meg sem lepődtem rajta, amikor a kocsi felé kezdett cibálni. Sántikálva vonszoltam magam mellette. Az viszont meglepett, amit mondott. El akarja látni a sebeimet? Meglepetten meredtem rá. Nem értettem. Nemrég teljes nyugalommal eresztette belém azt a két golyót, most pedig ellátni készült a sérüléseimet. Oké, ez a fickó egyre furcsább. – Köszönöm… - suttogtam halkan, igazság szerint remélve, hogy meg sem hallja. – De továbbra sem mondhatok semmit Vincentről – válaszoltam most már jóval határozottabban hangon, aztán megnémultam, mintha cipzárt húztam volna a számra.
A következő pillanatban már betessékeltek a kocsiba. Nem nagyon volt más választásom, így nyugodtan ültem, amíg el nem indultunk. Engedelmesen bekapcsoltam a biztonsági övet, de egy darabig nem szóltam semmit. Csupán néztem ki oldalra és figyeltem a fényes épületeket, a kivilágított házakat, amik mellett elhaladtunk. – Hazudtam – mondtam teljes nyugalommal és fejemet az ablaknak döntöttem egy rövid időre, aztán a férfi felé fordultam. – De nem mondhatok semmit. Ha elárulom, nem én leszek az első, akivel végez – száz százalék, hogy kicsinálja Brad-et, ha a tudomására jut valami a munkaadómról. Aztán pedig engem is. – Inkább örüljön neki, hogy eddig nem volt vele dolga – fordultam ismét az ablak felé sóhajtva. Lehet, hogy erősnek hiszi magát, mert tényleg az. Jobb fizikai állapotban van, mint egy átlag ember, a reflexei is lehetnek jobbak, mint egy normális halandóé, de… Jericho mégiscsak egy vámpír.

• zene ;; passz words ;; ne tessék bántani •

Brad & Sage

Nem igazán tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek amiért ez az este így alakult. Hiszen itt van ez a nő, aki meg akart ölni valakit, és mint látszik egy nagy rakás szerencsétlenség, döntések terén sem éppen a legügyesebb, és nekem az lenne a dolgom, hogy likvidáljam. Elvégre egy vámpír szolgája, akár lehet ghoul is... de az is lehet, hogy megigézte a vérszívó. És még valami amit nem feltétlenül akarok elhinni, hogy csak is a saját jóvoltából tart ki mellette és követi a vérszopó parancsait... még akkor is ha az egy másik ember meggyilkolásával jár. Nem tudom, hogy sajnáljam-e egyáltalán. Elvégre talán ha nem állítom meg, akkor bevégzi a küldetését. Könnyen lehet, hogy egy manipulatív vámpírszolga akinek én könnyedén bedőlök, szentimentalizmusom miatt. A nejem emléke elég ahhoz, hogy ne úgy végezzem a munkámat, ahogyan kellene, ahogyan a szabályokban van, ahogyan egyébként bármelyik vadász tenné... A nőm emléke visszavet a munkámban, s pont annyira késztetne parancsmegtagadásra, ha arról lenne szó, hogy megölhetem azokat akik kivégezték őt és a szíve alatt növekedő gyermekemet, mint amennyire a könyörületre ebben az esetben.
- Attól nem fél, hogy én teszem meg?- Mert, hogy igazából akár meg is tehetném. És ha nem hasonlítana annyira barna hajával, és ártatlan, mandulavágású barna szemeivel a feleségemre, lehet, hogy már nem élne. Lehet, hogy abban az esetben megtenném, pont azt amitől fél a vámpír esetében. Mert, hogy szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egy vámpírról van szó. Mi másról lenne? Persze én már betegesen vámpírokat sejtek mindenhol, mindig a mocskos vérszopók az első feltételezésem bármi is történik.
Nem késlekedek sokáig, pár pillanat s már be is "teszem" Sage-et az autóba, hogy a sikátorból kigurulva faggassam. Hátha végre hajlandó igaza mondani.
Nem válaszolok a hálálkodására, eléggé álszent lenne, ahogyan először arra sem, hogy nem akar többet mondani. Helyette neki szegezem a gyanúmat, vagyis pontosabban elárulom neki, hogy pontosan tudom, hogy hazudik. Mire fel sikerült valamiféle kis vallomást is kicsikarni belőle. Ajkamon ferde mosoly jelenik meg és kis híján felnevetek a szavait hallva. Nem nézek rá, az utat figyelve teszem fel a kérdésemet.
- Csak nem félt? Emlékeztetem, ha nem érezné, hogy két golyót eresztettem magába. - Aranyos... Vajon lehet valaki ennyire jó színész? Vajon valaki képes ilyen jól adni a kis ártatlan, jóhiszemű kislányt, aki még a fogva tartójával is képes szimpatizálni? Vagy pedig ez tényleg ő és tényleg belőle jön?
- Nem ismer... Rengeteg a főnökéhez hasonló szörnyeteggel végeztem már. ÉS volt köztük több, mint nyolcszáz éves vámpír is. Nem vagyok egy kiscserkész. - Felkattintom az indexet, hogy rákanyarodjak a főútra. Arrafelé ilyenkor gyorsabb lesz, meg hát ugye amúgy is több sávos, és gyorsabban lehet haladni. Mivel nem akarom, hogy elvérezzen hamarosan valóban be kell kötöznöm a sebeit.
- Ezen felül, meg tudom védeni. Ha elmondja amit tudni akarok akkor végzek ezzel a... "Vincentel", és maga szabad lesz.- Feltételezzük, hogy hiszek neki, hogy elhiszem, hogy valóban van egy főnöke akinek a parancsára cselekedik. Aki nyilván vámpír- mi más lenne? - s nyilván kényszeríti valamivel ezt az ártatlan lányt, de hogyha én megölöm akkor már nem igen fogja tudni mivel sakkban tartani. Halott vámpír a jó vámpír, én ezt mondom. És valamiért szívesen segítenék neki, igen ismét a szentimentalizmus az oka. A szentimentalista természetem, és a fejemben felcsengő ismerős női hang azt mondja, hogy segítenem kell, hogy nem hagyhatom, hogy ez az ártatlan kislány benne maradjon ebbe az ördögi körforgásban. Na nem mintha olyan kicsi lenne... testi adottságaiból meg tudom állapítani, hogy nagyon is felnőtt. Csak nyilván fiatal és naiv és valahogy rossz társaságba keveredett, ahonnan nem képes kikecmeregni. Kell neki egy löket, egy segítő mancs vagy egy alapos seggbe rúgás...

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Ha nem lettem volna annyira biztos abban, hogy Jericho egy röpke mozdulattal töri ki a nyakamat a helyéről és nem tartoznék neki ennyivel, akkor talán még el is árultam volna a férfinak az igazat. Mikor anno a vámpír ajánlatot tett, egy jobb élet lehetőségéről beszélt, pénzről, lakhatóságról, biztonságról. Naivan mentem fejjel a falnak és minden egyes szavát elhittem. Ahonnan én jövök, egy magamfajtának nem könnyű. Annyit fogtam fel az ajánlatból, amennyire nekem szükségem volt a beleegyezéshez. A sorok között már nem olvastam. Tudnom kellett volna, hogy ehhez sokszor be kell majd mocskolnom a kezem, hogy nem maradhatok az, aki voltam, mivel első sorban a képességem miatt tartott Jericho hasznosnak. Azt pedig régen nem használtam, mert… még a saját anyám is félt tőlem. Félig démonként az élet nem egy leányálom. Nem látta be anyám, mert azt hitte, feldühít, amitől előtör a bennem rejlő sötétség, de tudom, hogy fél tőlem. Megkönnyebbülés lehetett neki, amikor eljöttem otthonról. Azt hittem, nekem is az lesz. Azt hittem, tényleg jobb életem lesz. De a mostani körülményeknél a folytonos utálat, amit kaptam, az előítéletek, a sok megvető nézés is jobb. Luxusból nincs hiány a vámpír mellett, de a bánásmód, ahogy kezel engem, minket… az ellenségemnek sem kívánnám. Mikor a képességemet treníroztuk, rögtön az első alkalommal, ha nem sikerült, nem volt rest fájdalmat okozni. Uralja a tüzet, amivel igen kellemetlen égési sérüléseket tud okozni. És okozott is. Hiába a vére, ami begyógyítja… attól még nem felejtem el, mit tett velem. És nem is fogom.
-Maga legalább gyorsan lerendezne – horkantam fel cinikusan. Ép vállamat megvonva emeltem tekintetem a férfira. Ironikus, hogy még abban is a jót kerestem, hogy végezne velem. De igaz, ő valószínűleg csak egy golyót repítene a homlokom közepére, míg Jericho hosszú, fájdalmas, kínok közötti szenvedésben részesítene. Minden percét kiélvezné annak, hogy valakinek fájdalmat okoz, hogy kínozhat valakit. Gondolom, egy árulóval sem kivételezne.
-Érzem… - morogtam halkan. Nagyon is éreztem, hogy két golyó éktelenkedett bennem. Sokkal jobb helyük lett volna a tárban, mint bennem. Akkor most nem kéne engem furikáznia, hogy ki tudja szedni azokat belőle. Ha nem lőtt volna rám, a saját éjszakáját is megkönnyítette volna. De férfiak… miért is gondolkodnának? – Nem féltem, csak… - kis szünetet tartottam. – Higgye el, nem akar vele találkozni – fordultam felé komoly arccal. Lehet akármennyire kemény, Jericho sem egy árva virágszál… sőt. A vámpíroknál is beszélhetünk kegyetlen vámpírokról, de a drága főnököm szerintem még rajtuk is túltesz.
-Maga sem ismeri őt – vágtam rá kissé felemelve hangomat, majd vettem egy mély levegőt és hátra dőltem. Hajamba túrtam, fejemet fogtam egy kicsit, mert megszédültem, majd folytattam. – Fogalma sincs, mire képes a céljai elérése érdekében. Nem tud róla semmit. És ez így a legjobb – fejeztem be lehiggadva, könnyektől elhomályosodott tekintettel. Ismét az ablaknak döntöttem a fejemet. Hamar kiértünk a főútra, ahol legalább az utcai világítás adott némi fényt és megpróbáltam betájolni, hol lehetünk, ha netán lehetőségem adódna menekülni, tudjam, merre induljak egyáltalán el.
Szabadság… Ó, de jó is lenne egyszer tényleg szabadnak lenni. Úgy igazából. Gondok nélkül, átlagos életet élni, eltartani magamat, egy normális környéken lakni, átlagos, hétköznapi emberekkel körülvéve, akik nem akadnának fenn a származásomon, nem azt néznék, hogy mi vagyok, hanem, hogy ki és milyen. Persze, ez sosem fog bekövetkezni. Nekem nincs akkora szerencsém.
-Nyilván… aztán az első adandó alkalommal hátba támadna – nem tudtam volna elképzelni mást. Elárulnám neki Jericho-t, aztán velem is végezne. Miért is hagyna életben, ha egyszer a munkája a hozzám hasonlók lekapcsolása? Nem lenne benne semmi ráció. De tegyük fel, nem öl meg. Akkor viszont minden csak rosszabb lesz. Nem lesz hova mennem, nem lesz pénzem, nem lesz semmim. El kell viselnem mindent, amit Jericho tesz, meg kell tennem, amikre utasít, de így legalább van megélhetésem és fedél a fejem fölött. Ötletem sem volt, mitévő legyek. Két tűz között álltam és nem volt jó döntés. Teljesen tehetetlennek éreztem magam és ez az érzés totál megőrjített. Elárultam volna Brad-nek mindent, kitálaltam volna, de tartoztam Jericho-nak. Hűséges vagyok hozzá, sok mindent megtett értem, viszont olyat is tett, ami miatt más már talán az első adandó alkalommal felnyomta volna valakinél. Hiába törtem a fejem, nem találtam elég érvet a teljes kitálalásra. Féltem, hogy mi történne, ha elárulnám a vámpírt. Ha esetleg, aki a nyomába ered, nem tudna vele végezni. Rájönne az árulásomra és végezne velem, az tuti. Lehunytam a szemem és abban a pillanatban egy könnycsepp gördült végig arcomon. Tehetetlen voltam, kétségbe voltam esve, féltem és azt kívántam, bárcsak már vége lenne ennek az estének.

• who we are ;; 734 words ;; - •

Brad & Sage

Amennyiben igaz amit mutat magáról, és tényleg csak egy áldozat, akkor értem, hogy nem akar beszélni. Az áldozatok általában nem akarnak mert félnek... a félelem pedig sokkal nagyobb úr, mint ahogyan azt gondolnánk. Rengeteg dologra könnyedén rákényszerít minket. Például arra, hogy megöljük egy embertársunkat. Mármint a gyengébb lelkűeket mindenképpen. Viszont ott motoszkál a tudatom mélyén, hogy a vámpír ideküldte, kíséret és mindenféle nyomán nélkül ami annyit jelent, hogy teljes mértékben bízott abban, hogy a feladat el lesz végezve... Szóval ennek is nyilván meg van a maga oka.
Ott van bennem a lehetőség, hogy ez a nő csak hazudik, és én meg a legjobbat feltételezem róla. Nyilván valóan hibásan... mert ha egy olyan emberbe próbálok bízni, vagy egy olyan emberről feltételezek jót, aki éppen egy kést lebegtetve, természetfeletti erejét használva próbált megölni egy embert az nem lehet jó...
- Ne legyen azért ebben olyan biztos.- Mondom neki miközben indexelek és átváltok a gyorsító sávra.
Nem is gondolok arra, hogy az autóm csupa vér lesz, mivel a fekete bőrkárpitból azért annyira nem nehéz kiszedni. Arról nem is beszélve, hogy nem ő lesz az első.
- Már pedig akarok.- Én nem fordultam felé, helyette az utat figyeltem és a forgalmon tartottam a szememet, hogy könnyedén előzzem meg a lassabban haladó autókat.
- Ugyan olyan, mint bármelyik vámpír, semmivel sem különb. A halandókat eszköznek tekinti, kegyetlen, érzelemmentes... És bármire képesek valóban a céljaik elérése érdekében. De nem istenek, és nem halhatatlanok. Ez egy tévhit, ami mozog azt meg lehet ölni.- Válaszolom neki száraz, rideg hangon. Gyűlölöm a vámpírokat, mélyről gyökerező gyűlöletem, szerelmem halálából fakad. Bár régen sem voltak a kedvenceim meg kell hagyni.De azóta legszívesebben az összeset kiirtanám a föld színéről.
Piros lámpához élünk, lassan és zökkenőmentesen áll meg az autó egy másik jármű mögött. Felé fordítom a pillantásomat, nyugodt komoly fény csillan a szemeimben.
- Nem jogos, hogy ilyet feltételez rólam. Nem szokásom senkit sem hátba támadni. És emlékezeteim szerint eddig teljesen korekten viselkedtem magával. Habár kapott két golyót, de előtte adtam önnek esélyt, hogy golyó nélkül megússza, eddig nem tettem ellent egyetlen szavamnak sem, szerintem. - Mondom neki, s sötét szemeim az arcát fürkészik. Egyrészt mert kíváncsi vagyok a gondolataira, másrészről pedig arra, hogy milyen állapotban van és mennyi vért vesztett. Vérrel nem fogok neki tudni szolgálni, maximum azzal, hogy kiveszem belőle a golyókat, tehát jó lenne ha nem ájulni el itt nekem, és ha nem kapna sokkot. Megmaradok annál, hogy valóban csak egy ártatlan áldozata a körülményeknek, ebben az esetben viszont nem engedhetem vissza a vámpírhoz. Más kérdés, hogyha nem ártatlan áldozat akkor sem...
Visszanézek az útra, ahogyan érzékelem a perifériámból, hogy az előttünk lévő kocsi megindul. Sebességbe teszem az autót, és megindulok én is ismét az útra fordítva a pillantásomat.
- Gondolom azzal tisztában van, hogy nem engedhetem el csak úgy. Nem szeretném megölni... ha nem kényszerít rá nem is fogom megtenni.- Mondom neki higgadtan és teljesen őszintén. Reményeim szerint ezzel nem ijesztem meg, de ahogyan mondtam nem szokásom hazudni vagy a levegőbe beszélni. Minek? Egyenes ember vagyok. Katona. Most is igazat mondok, ha nem kényszerít nem ölöm meg, csak éppen még nem tudom, hogy még is mit fogok vele csinálni...

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Ez az este rosszabbul nem is alakulhatott volna. Maximum akkor, ha a fickó nem a lábamat és a vállamat találja el, hanem céltudatosan egyből meg akart volna ölni. De szerencsére nem tette. Mivel életben hagyott, ezért megvolt az esélye rá, hogy rajtam keresztül eljusson egy vámpírhoz. Elég volt pár perc ahhoz, hogy rájöjjek, nem kedveli a természetfeletti lényeket, amik közé a vámpírok is odatartoznak. A viselkedéséből ítélve pedig örömmel végez mindennel, ami nem ember. Pechemre én sem az emberek táborát gyarapítottam, szóval megvolt rá az esély, hogy amint úgy ítéli meg, nem vagyok hasznára, elintéz.
Mindösszesen egy nevet kellett volna neki mondanom és már el is felejtettük volna egymást. Egy név a szabadságért. Milyen egyszerű is lett volna. Csak az az egy név tartotta a kezében az életemet. Ha elárultam volna a férfit, aki munkát adott, lakhatást, egy jobb élet lehetőségét, biztos nem dicsért volna meg érte. Így sem végeztem el a feladatomat. Megbízott bennem, én viszont csalódást okoztam neki, ami biztos érzékenyen fogja érinteni.
Ne legyek benne olyan biztos? Felvont szemöldökkel és döbbent arccal fordultam felé. Simán kinéztem volna belőle, hogy ha szükséges, egy lövéssel elintéz. De ezek szerint tévedtem. Vagy legalábbis majdnem biztos, hogy tévedtem. Ekkora örömet okozna neki más szenvedése? Az egy dolog, hogy én az előbb öltem meg majdnem egy látszatra egész szimpatikus férfit, de az egyáltalán nem okozott örömöt. Nehezemre esett megtenni, ezért is haboztam annyit, aminek az lett a vége, hogy szépen lebuktam. Nem vagyok gyilkos, nem szoktam ölni. Még nem öltem egyszer sem. De a mai napon kellett volna. Jericho megbízásából ráadásul. Ha Jericho valamit akar, akkor azt el fogja érni, bármi áron. Most ugyan én nem intéztem el a pasit, de tuti, hogy nem éli meg a holnapot. Vagy azt még talán, de a holnap utánt nem. A mai est kiszemelésével próbálta "diszkréten" és kevésbé feltűnően eltenni láb alól a fickót, de most hogy ez nem sikerült, nem fog tovább finomkodni szerintem.
Élesen beszívva a levegőt dőltem vissza a kényelmes ülésbe. A gond csak az volt, hogy a vállamban lévő golyótól, az idegtől a gyomromban és a félelemtől még ez az ülés sem tűnt annyira kényelmesnek.
- Ami mozog, azt meg lehet ölni - bólintottam egyetértően - De ha az a valami gyorsabban mozog, mint maga, akkor elég valószínű, hogy az a valami előbb öli meg magát, mint hogy maga ölje meg azt a valamit - hadartam el egy levegővétellel a nyilvánvaló tényeket. A férfinak biztos nincs semmi vámpírképessége, szóval nem lenne sok esélye Jericho-val szemben. Csak a halálába rohanna. Ha valakit meglőnek, ráadásul nem is egyszer, akkor talán nem is bánkódik, ha ellátják az ürge baját, de a kedves főnököm haragját senkinek sem kívánom. Kicsit... labilis.
Tekintetemmel arcát fürkésztem, mikor felém fordult, de nem válaszoltam semmit. Igaza volt, eddig nem tett ellent egyetlen szavának sem, de ettől még nem köphettem be a vámpírt. Persze dolgozott bennem az életösztön is, egy kis hang pedig azt suttogta, ha nem árulom el az igazat, még csúnya vége lehet az estének. Ki kellett találnom, miként áruljak el neki valami kis fél információt, amiből azért sok nem derül ki
- Pedig azzal a saját dolgát is megkönnyítené - válaszoltam egy kicsit cinikusan. - Kiveszi a golyókat, aztán elfelejtjük egymást. Mit szól hozzá? - reméltem, hogy belemegy az ajánlatomba, de amilyen makacs volt eddig is a fickó, már nem voltam teljesen biztos magamban. Válaszára várva kábán döntöttem neki fejemet az ablaknak és csak bámultam kifelé a mellettünk elsuhanó fénycsóvákat figyelve.


• who we are ;; xxx words ;; - •

Brad & Sage

Azért sajnálom a lányt. Egy emberibb énem, az sajnálja, hogy ez az egész így alakult. Hogy meg kellett lőnöm, de hát ha nem lehet valakit szép szóval arra bírni, hogy azt tegye amit mondunk akkor jöhetnek a keményebb eszközök. Sajnálom mert egy vámpír a markában tartja és mert úgy tűnik, hogy ez ellen semmit sem tud tenni. Komolyan segíteni szeretnék neki, megfordul a fejemben, hogy nem engedem vissza vámpírhoz, de nem is adom át azonnal a többi vadásznak.Vigyázhatnék rá akár én is, de ahogyan végig gondolom, azonnal el is vetem az ötletet. Én erre a szerepre nem vagyok alkalmas és amúgy sem egy együttműködő típus, engem meg csak felingerelne azzal, hogy képtelen azt csinálni amit az ember mond neki. És mivel AVK juttatok egy-egy akció előtt a szervezetembe, ezért ingerlékennyé kezdtem válni. Észreveszem magamon, hogy nem viselem olyan jól a feleselést és hasonlókat, mint előtte. Szóval nem, egy kicsit sem jó ötlet, de ki fogom belőle venni a golyókat, hogy mi lesz utána azt még nem döntöttem el. Kötelékemből kifolyólag, át kéne őt adnom a vadászoknak, akik gondoskodnának róla, segítenék, hogy ne kelljen többet visszamennie ahhoz a vérszopóhoz akitől láthatóan annyira fél.
- Fogja már fel végre, hogy minden nap olyanokat ölök akik elméletben gyorsabban mozognak, mint én. De csak elméletben. Mondja hallott már az AVK-ról?- Vonom fel a szemöldökömet és egy pillanatra ránézek szememet levéve az úttestről. Hihetetlen, hogy a vámpírok képesek úgy átmosni valaki agyát, hogy az azt higgye legyőzhetetlenek. Senki sem legyőzhetetlen azért vagyok likvidáló, mert már ezer meg egy ilyen nyomorékkal végeztem. Nyomorékok igen, mert képtelen már a normális életre. Defektesek, halottak, az elméjük nyilván megbomlott, ami nem csoda hiszen nem kéne, hogy mozogjanak. A halottak meghalnak és kész, legalábbis egy normális világba. Azon felül több száz év alatt nyilván elég sok rosszat láthattak ahhoz, hogy begolyózzanak. Nem mondom, hogy minden vámpír dühöngő pszichopata, de azért a legtöbb az... lássuk be.
Indexszelek és kis híján elnevetem magamat az ajánlatát hallva, nem tudom, hogyan lehet egy felnőtt nő aki gyilkolni készült ennyire naiv.
- Nem hinném, hogy ez működhet. -Csóválom meg a fejemet finoman.- Addig rendben van, hogy kiveszem magából a golyókat. Hiszen megmondtam, hogy ez lesz, nem akarom, hogy elvérezzen és meghaljon nekem. Másrészről viszont nem engedhetem el ilyen egyszerűen, amint már azt említettem. Valamit valamiért. Egy kis információért cserébe szabadjára engedem és senki sem fogja megtudni, hogy magától szereztem. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Adjon valami támpontot amin elindulva megtalálhatom a vámpírját, nem kell, hogy konkrét információ legyen...- Próbálom segíteni ebben a helyzetben úgy, hogy nekem se essen csorba a becsületemen. Bekanyarodunk egy iroda épülethez, nem itt lakom. Természetesen nem fogok egy vámpírszolgát elvinni a saját otthonomhoz. Ez csupán egy elhagyatott irodaépület, ami a segítségemre van ilyen helyzetekben ha szükséges.
Kiszállok a kocsiból, az oldalára megyek, és segítek neki is kiszállni, a könyöke alatt markolom az ép kezét, egyrészt azért, hogy véletlenül se fusson el, másrészről pedig azért, hogy segítsek neki a járásban. Betolom az irodaépület ajtaját, s rögtön bevezetem Saget a recepciós helyiségbe. Ez nem a pult, hanem a kamera szoba tulajdonképpen, de most semmit sem látni a képernyőkbe, csupán önmagunk sötét tükörképét.
Kihúzom azt az egyetlen széket ami itt van.
- Üljön le. - Mutatok a székre, és az egyik szekrényből előveszem a túl felszerelt elsősegély dobozt, amit még én hoztam ide.
- Vegyen le mindent ami akadályozhat abban, hogy kiszedjem a golyót, vagy ha gondolja el is vághatom az anyagot, de akkor nem lesz miben hazamennie.- Persze leviszem ezek után ahova akarja, az információkért cserébe, de nagyon kétlem, hogy meg akarná mutatni hol lakik, ahogyan én sem akarom neki. Persze először még az volt a célom, hogy hozzám viszem de... időközben az út alatt átgondoltam a dolgot.

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Makacsabb volt ez a pasi, mint én. Tényleg. Jobban ki akarta szedni belőlem az információkat, mint amennyire én el akartam azokat titkolni. Valljuk be, ez azért már teljesítmény. Végül is, csak az életem múlt rajta, neki meg valószínűleg az állása vagy az önbecsülése vagy egyszerre mindkettő. Ki tudja… Mindenesetre nem állt szándékomban magamra haragítani Jericho-t. Akármennyire is utáltam néha, amiket csinált, hogy bántott, kínzott, képes volt bármit megtenni a céljai elérése érdekében, tartoztam neki. Ő rángatott ki abból, amiben éltem. Ő adott lakhatást, ő adja a fizetésemet, jó életem van miatta. Tisztában vagyok vele, hogy nagy árat kell érte fizetnem, de normális úton erre nem lenne lehetőségem. A világban káosz van, a hétköznapi emberek egy része nyomorban él, a másik része szerencsés, a többi pedig sok aljas dolgot elkövetett azért, hogy tökéletes élete legyen. Na, most, le kell szögezni, hogy nyomorban nem akarok élni. Tapasztaltam már egyet s mást, mikor még anyámmal éltem és nem volt kellemes. Tekintve, hogy mélyen hívő és volt egy incidense egy démonnal, eléggé megpecsételte az ő sorsát is és az enyémet is. Bármikor elvetethetett volna. Igazából nem tudom, mit remélt. Hogy talán normális leszek? Fogalmam sincs. Sosem beszéltünk róla, de éreztem, hogy részben engem hibáztat azért, amiért a dolgok úgy alakultak, ahogy. És ezzel tisztában is vagyok. Ha én nem lennék, élné a megszokott hétköznapjait. Aztán Jericho megkeresett az ajánlatával. Én pedig azonnal elfogadtam. Nekem is jobb, mert nem kell minden nap anyám szemébe néznem és neki is jobb, mert nem kell elviselnie. A másik fontos dolog, amit le kell szögezni, hogy szerencsés sem vagyok. Ha az lennék, normális ember lennék, nem lenne bennem két golyó, valószínűleg valahol szórakoznék, főiskolára vagy egyetemre járnék is minden tök jó lenne. De ez nem adatott meg. Elég csúnya dolgokat kell tennem ahhoz, hogy olyan életszínvonalon éljek, amilyenen lehetőségem van. Ölni még eddig nem öltem. Reméltem, hogy ez a pillanat nem is fog bekövetkezni, de Jericho mellett semmi sem biztos. Végül is… hálásnak kéne lennem Brad-nek, amiért lekapcsolt, mert így legalább nem lettem gyilkos. Viszont ezt kimondani biztos nem fogom.
Csöndben ücsörögtem mellette, amíg ki nem fakadt. Ingerült volt. Miattam? Tuti. Csak pislogtam rá párat, aztán megráztam a fejem. Még nem hallottam az AVK nevű cuccról, akármi is legyen az. Azonban kíváncsivá tett, úgyhogy válaszra várva kicsit felé fordultam egész testemmel, már amennyire a biztonsági öv és a fájdalom engedte.
Az ajánlatomat egyszerűen csak kinevette, amit személyes sértésnek vettem. Felvont szemöldökkel hallgattam végig, de nem szóltam semmit. Nem mondhattam semmit Jericho-ról. Semmit. Az életemmel játszottam, amit igencsak féltettem. Szerettem volna megőrizni és jó sokáig megtartani, nem pedig ilyen rövid időn belül a pokolra jutni. Hisz amúgy is oda fogok, tekintve, hogy mi vagyok. Ha én lennék a Jótündér Keresztanya, akkor is az Alvilágba kerülnék halálom után…
Kis idő múlva egy hatalmas, de elhagyatott irodaépület előtt álltunk meg. Épp az üveghez tapadva néztem végig az építményen, amikor az ajtó kinyílt és kis híján ugrottam egy fejest a betonra. Brad segített kiszállni, de továbbra sem engedett el. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a kedvesség vezérelte ez ügyben, hanem csak meg akart bizonyosodni róla, nehogy elszökjek. Mondjuk futni nem igen tudtam volna, a kocsi kulcsot tuti magához vette, szóval nem maradt túl sok esélyem a menekülésre. Egy sötét kis szobába értünk, ahol rengeteg monitor volt. Biztos innen figyeltek minden folyosót. Leültem a székre, ahogy mondta. Nem kellett hátrafordulnom, a monitorok tükröződéséből tökéletesen láttam, amint egy szekrényhez sétál és elővesz egy dobozt. Egy pillanatra kikerekedtek a szemeim. Vegyek le…? Még szerencse, hogy csak egy combközépig érő pink ruha volt rajtam. Sérült vállamról lehúztam a finom anyagot, ezzel láthatóvá téve a sebet. Hajamat is áthúztam a másik oldalra, hogy ne legyen útban. Csöndben vártam, hogy mi fog történni ezek után. Viszont olyan nyomasztó volt ez az egész. A hely, Brad, meg úgy minden…
-Miért lett vadász? – kérdeztem hirtelen. Én tudtam, mit miért csinálok. Nyilván neki is megvolt az oka rá, ellenben azt nem tudtam, viszont kíváncsi voltam rá. Annyira megszállottan akarta az információt a vámpírról. Én meg nem voltam teljesen hülye, szóval sejtettem, hogy valami történt vele, ami kihúzta a vámpíroknál a gyufát.



• who we are ;; xxx words ;; - •

Brad & Sage

Makacs egy némber ez, az ember konkrétan bármit mondhat neki akkor sem hallgat. Mintha az a vámpír most is itt lebegne a feje fölött, és hallgatná, hogy kinek mit mond. Pedig a vámpír nincs itt, csak én. És nem tudom, hogy mennyire vegyem rossz májúan azt, hogy kevésbé fél tőlem, mint a vámpírtól. Bár lehet, hogy jól teszi én sosem kínoznám meg. Maximum lelőném ha nem lenne más választásom, tisztán egy golyó a fejbe egy a szívbe, hogy biztos legyen. Mindenféle különösebb hacacáré nélkül ölném meg, de ha nem ad rá okot akkor maximum csak börtönbe végzi. És onnantól kezdve, hogy leadtam a foglyomat már nem az én dolgom. Kikerül a kezeim közül és azt csinálnak vele amit akarnak. Abban az esetben részemről az ügy teljesen le van zárva, és még a gondolatomból is kiűzöm annak a személynek a látványát akit továbbítottam a többieknek.
Pillantásom rá siklik a kérdésem nyomán, és ahogyan megrázza a fejét visszapillantok az útra.
- Az AVK egy szer, melyet körülbelül egy... másfél évvel ezelőtt fejlesztettek ki. Sokkal gyorsabbá, erősebbé teszi az embert. Jobbak lesznek tőle az érzékei és reflexe. Ez segít, hogy legyőzzük a vámpírokat. Így az ember nem indul hátránnyal, sőt mivel van fegyvere még előnyben is részesül.- Magyarázom neki és azért vagyok ilyen bátor, mert tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb vámpír már tud a szer létezéséről. Mi vagyunk a különleges egység legkülönlegesebbjei.
Habár én nem használom rendszeresen főként a mellékhatások miatt igyekszem szüneteket tartani, de az valami borzasztó. Szinte elvonási tünetek jelentkeznek, mintha egy drog lenne, habár ha azt vesszük, tényleg drog. Dopping... sosem kérdeztem, hogy miből állítják elő, jobbnak láttam ha ilyesmiről nem tudok, csak élvezem áldásos hatásait.
Hamarosan meg is érkezünk az irodaépülethez, kisegítem a hölgyet a kocsiból, habár leginkább azért, hogy véletlenül se tudjon vagy akarjon elmenekülni. Bevezetem az őrök egykori kameraszobájába, és egy székre ültetem. Az elsősegély dobozból fertőtlenítőt veszek elő, egy steril rongyot, csipeszt, meg mindent amire szükség lehet a seb ellátásához. Felpillantok rá a földön guggolva a kérdését hallva, aztán visszafordítom a fejemet a dobozhoz, és áttörlöm fertőtlenítővel a csipeszt és az eszközöket. Közben beszélek.
- Katona voltam a különleges egységnél. És amikor felrobbantak a True Blood gyárak hazahívtak. Akkoriban hatalmas volt a felfordulás, és a feleségemet egy felbőszült vámpírhorda megölte, a meg nem született gyerekünkkel együtt. Úgyhogy csatlakoztam az AVK programhoz. - Válaszolom neki száraz és érzelemmentes hangon, mintha csak arról beszélnék, hogy mit ittam és ettem ma reggel. Felállok és hozzá lépek.
- Erre harapjon rá.- A szája elé tartom a steril kendőt, és ha megteszi a válla felé fordulok. A fertőtlenítős rongyot, végighúzom a seb körül, lemosva a felesleges vért. Majd a csipesszel a sebbe nyúlok, pontosan tudva, hogy mit is keresek és csinálok. Ahogyan azzal is tisztában, hogy ez mennyire rohadtul tud fájni. Pár pillanat kell csupán és már kint is van a golyó, egy tálkába dobom. Az immár meleg fém hangosan koppan a hideg tálkában.
Megnézem mennyire vérzik... nem vészes hamarosan el fog állni, ezek szerint semmilyen nagyobb ütőeret nem ért.
- Mennyire gyorsan gyógyul a sebe?-Kérdezem azért a biztonság kedvéért, az általános ellátás az, hogy ilyenkor ki kell égetni a sebet. De hátha most megúszhatja ezt. Rászorítok egy tiszta gézlapot, s a hóna alatt áthúzva a kötszert pillanatok alatt ellátom a sebét. Jöhet a következő.
- Hogy van?- Kérdem, elvéve a szájából a steril kendőt.- Jöhet a következő?- Vonom fel a szemöldökömet kérdőn. Rengeteg golyót vettek már ki belőlem pontosan tudom, hogy a fájdalom és a vérveszteség együtt, olykor ahhoz vezet, hogy az ember szédül, ájulás közeli állapotba kerül.

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •

Brad & Sage

Hiába próbált belőlem bármit is kihúzni, én tartottam a számat. Túlságosan féltettem az életem. Tisztában voltam vele, hogy Jericho mire képes, ha valaki elárulja. Bárki próbálhatja megvédeni az árulót, ő addig megy, ameddig az halott nem lesz. Tudom. Már végezte holtan alkalmazottja. Nem szeretném ezt a listát gyarapítani. Mostanában a testvére miatt kialakult zűr miatt, pontosabban a hiánya miatt még labilisabb és instabilabb az átlagnál. Az ember nem tudhatja mi és mennyire dühíti fel, hozza ki a sodrából. Az árulás viszont határozottan azok közé a tettek közé sorolandó be, amik a legrosszabbat vonják maguk után. Kitekerné a nyakam. Nem, nem is. Megkínozna, aztán tekernék ki a nyakam. Mivel a tüzet uralja, ráadásul az igen jól bevált kínzóeszköz is, azt alkalmazná. Az égési sérülések még nem halálosak, de elég fájdalmasak ahhoz, hogy az ember a halálért könyörögjön. De ő csak folytatná, amíg meg nem unná és csak ezután vetne véget a beteg játékának. Elképzelni s szörnyű.
A szerről tartott kis ismertetőt figyelmesen hallgattam végig. Akkor… akkor ezek szerint akár végezhet is Jericho-val, nem? Elég erősnek tűnik hozzá. Ráadásul ha szedi ezt a cuccot, akkor nagy eséllyel indulna ellene. Gyorsabb, mint egy átlag ember, erősebb is, ráadásul fegyvere is van. Miért is ne lenne képes megölni? A kérdés már csak az, hogy elég bátor vagyok-e az áruláshoz? De a jelenlegi állás szerint egyértelmű nem a válasz erre a kérdésre. Akár egy nyulat is ide lehetne ültetni a helyemre. Azok olyan gyávák és minden elől menekülni próbáló kis lények. Tökéletesen helyettesíthető lennék egy olyan kis szőrmókkal. Ugyanolyan lélekjelenléte lenne nagyjából, mint nekem.
Kis idő elteltével megérkeztünk a hatalmas, ám elhagyatott épülethez. Sötét volt, látszott rajta, hogy egy lélek sem járt már itt egy ideje. A tér szinte visszhangzott az ürességtől. Körülnézni viszont nem nagyon volt időm, mert rögtön egy kis szobában kötöttünk ki. Rengeteg monitor vett körül minket. A biztonsági szoba lehetett, vagy micsoda. A széken ücsörögve igyekeztem megtörni a csendet egy ártatlan kis kérdéssel. Nézéséből először azt hittem, nem kapok választ se, de végül megeredt a nyelve. Elborzadva hallgattam végig a kis történetet, már ami a feleségét és a meg nem született gyereküket illeti. Így már minden világos volt. Valószínűleg felesküdött rá, hogy megvédi az ártatlanokat a vámpíroktól. Vagy a bosszú vezérli csak. Vagy mindkettő. Viszont az feltűnt, hogy teljesen érzelemmentes hangon beszélt róluk. Mintha meg sem hatották volna a történtek.
-Hogy képes róluk ilyen semlegesen beszélni? – kérdeztem halkan, miközben felém lépkedett. Az ember az elhunyt szeretteiről, ha fontosak voltak neki, nem így beszél. Olyankor általában rossz, fojtogató érzés fogja el őket, netán nem is tudnak beszélni az esetről. Ellenben ő teljesen rideg maradt.
Elvettem tőle a kendőt, az asztal felé fordultam, megtámaszkodtam azon és ráharaptam a kendőre. Élesen beszívtam a levegőt, ahogy végighúzta a fertőtlenítős rongyot a seb körül. Csípett. De nem überelte azt a fájdalmat, amit akkor okozott, mikor a csipesszel benyúlt a nyílt sebbe. Erősebben haraptam a kendőt, arcomat a kezembe temettem. Halk, nyöszörgő hangot adtam ki, egészen, amíg ki nem szedte belőlem a golyót és a csipeszt is. Megkönnyebbülve hallottam a fémes koppanást a tálkában.
-Viszonylag gyorsan – válaszoltam halkan. Félig démon vagyok, gyorsabban gyógyulnak a sérüléseim. Persze a golyó eddig akadályozott benne, de végre kikerült belőlem. Hagytam, hadd kötözze be a sebet. Ezt a cuccot tuti nem fogom sokáig megtűrni magamon. A gézlap még nem zavart volna annyira, de a kötés igen. Ha kilépek innen, az első dolgom lesz megszabadulni tőle. Egész jól tűrtem a vállam kezelésbe vételét, gondoltam a másik golyó kivétele sem fájhat majd jobban. Bólintottam. Jöhetett a következő. Jobb volt túlesni rajta, mintsem tovább vérezni.



• who we are ;; xxx words ;; - •

Brad & Sage

Ártatlan... már amennyire egy ilyen lány lehet. Szóval csak éppen, addig lesz az míg meg nem öl valakit. És eléggé egyértelmű, hogy ez lenne neki az első. De ha a vámpír eléri, hogy valakit a földel tegyen egyenlővé... akkor már többé nem lesz az. Csak egy lesz a sok közül akik megérdemlik a halált. De még nem érdemli meg, még csak egy hülye kislány, aki nem tudja, hogy miként szabaduljon egy pszichopata karimai közül. Mert nyilván a félelme tartja sakkban. És úgy tűnik, hogy bármit is mondok neki, nem hisz abban, hogy le tudom győzni a vámpír mesterét. Pedig képes vagyok rá, nem ez lenne az első, hogy sikerül egy kegyetlen szörnyeteget porrá változtatnom.
Leültetem a székre, és miközben elkezdem megkeresni az elsősegély felszerelést és előkészítem amire szükségem van, válaszolok a kérdésére. A hangomban nincsen semmi érzelem, ridegen közlöm a tényeket. Kérdésére azonban hátra fordulok és rá pillantok.
- Bosszút fogok állni.- Válaszolom határozottan, mintha ez mindent megmagyarázna. Megtanultam kizárni a fájdalmat a cél érdekében, a fájdalom nem mindig célravezető. Sokszor félre vezet, rossz döntéseket hoz. Ezt a kiképzőm mondta mindig és én hajlamos vagyok hallgatni rá...Elvégre csak tud valamit ha olyan remek katonát nevelt amilyen én vagyok. Határozott és feladat orientált. Csak néha elfelejtem, hogy ne öljek meg minden természetfeletti lényt, néha elszáll az agyam, főleg ha vámpírokról van szó. Előfordul, hogy nem gondolom át, hogy nem minden vámpír vérszívó szörnyeteg. Legalábbis a nejem így gondolta. Ezzel meg lehet fogni, és ezt a kiképzőm pontosan tudta annak idején amikor a gyász miatt belementem őrült szituációkba.
Most már jobban vagyok, a célra koncentrálok, meg fogjuk találni a nejem gyilkosait, és amikor úgy érzem, hogy a pillanat kezd elragadni, akkor mindig arra gondolok, hogy mit mondana most a viselkedésemet látva az én gyönyörűm.
Letérdelek miközben odaadom neki a rongyot, hogy rátudjon harapni. Igyekszem gyorsan és hatékonyan eltávolítani a golyót. És sikerül is, nem veszek tudomást a lány fájdalmas nyögéseiről, ugyanis ennél kíméletesebben egyszerűen nem tudom csinálni.
Amint kint van a golyó, hagyom, hogy vegyen pár mély lélegzetet, és nekilátok a vállába fúródott tölténynek.
Gyorsan és gyakorlottan kapom ki azt is, aztán lefertőtlenítem a sebet, majd kap rá egy gézlapot amit most ragasztással rögzítek.
- Rendben lesz...- Mondom határozottan miközben beledobom egy kis tálkába a csipeszt és ráöntök egy adag fertőtlenítőt, hagy ázzon.
Majd fogok egy széket és egyszerűen leülök Sageel szemben.
- Ne mondja el, hogy ki a vámpírja. Nem kell, adjon valami támpontot amin elindulhatok, hogy megtaláljam. Ez az utolsó lehetőség amit tudok önnek adni. Ha nem teszi egyszerűen beviszem a központba, és csinálnak önnel amit akarnak. - A hangom nem fenyegető, csak tárgyilagos. Elmondom neki, hogy is mire várhat. Ha van egy kis esze, akkor él a lehetőségemmel és elmondja, hogy a vámpír hova szokott járni, esetleg mi a munkája. Elmondja, hogy körülbelül, hogy néz ki és melyik városban esetleg melyik kerületben találhatom meg. Így ad magának is egy lehetőséget, hiszen tulajdonképpen nem árulja el a vámpírt, és nekem valamint magának is, hogy megtaláljam és megöljem. Ha halott lesz, akkor a lány szabad és akkor mindenki jól járhat. Ezért nem értettem és soha a vámpírokhoz tartozó embereket... miért nem keresnek kibúvót? Miért nem próbálkoznak? Biztosan szabadulhatnának ha akarnának, de nyilván ez a lány sem akar igazán... Van valami oka, hogy nem akarja, hogy meghaljon ez a vérszopó. Csak tudnám, hogy mi az...

• zene ;; - words ;; Tőlem is... •