A nglia, 1794 tele. Egy olyan hely és dátum, ami kitörölhetetlenül belém égett. Kevés ilyen fontos évszám van az életemben, mint ez. Még III. György király uralkodása alatt történt, hogy hirtelen pokoli fájdalom tört rám. Erin nem értette mi bajom, amikor görcsösen estem össze egyik nap. A fájdalom, bár nem az enyém volt mégis szinte üvöltött hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős kötelék lehet köztem és Eli között. Hiszen már hagytam elszökni tőlem, eleresztettem őt; nem kéne, hogy így fájjon a dolog. Mégis átvettem az érzéseit úgy, mintha közvetlen mellett lenne még bébi vámpír korában. Szinte az én csontomba mar a fájdalma, s bár harcedzett viking vagyok, még engem is ledönt a lábamról. A kötelék felizzik köztünk és szinte látom magam előtt, ahogy a nevemet sikítja a porban fetrengve... ~És te jó ég... véres... mennyire véres! Édes jó Odin! Remélem az nem az ő vére! Nem, ennyi vér nincs is egy emberben sem!~

Azonnal indulok, Erin kérdés nélkül enged utamra és veszi a kabátját; Nora és Godric Angliában maradnak, mi viszont nyomban útra kelünk. Szükségem is volt a húgom támogatására, mert ahogy Eli kínok között fetrengve üvöltözött utánam jó néhányszor kellett megállnunk, mert össze ugyan nem estem de képtelen voltam egy tapodtat is odébb lépni; amíg a fejem majd széthasadt a köteléken át agyamba áramló emlékektől. Pontosan tudtam, hogy mi miatt borult ki ennyire. És, ha valaha is elkapom azt a mocsokládát - akinek csak az arcát ismerem jelenleg a nevét nem - aki miatt ilyen állapotba került atomjaira fogom robbantani. Erin hiába kérdez, hiába kérlel nem felelek; most képtelen vagyok megszólalni... a tehetetlen düh mardos, mert valahol tőlünk messze a gyerekem szenved és nem tudok segíteni rajta, nem tudom megvédeni a démonaitól, hiába ígértem meg neki! Évszázadokkal ezelőtt, amikor ott a kereszt lábánál megígértem neki, hogy megmentem megfogadtam, hogy mindig vigyázni fogok rá és védelmezem történjék bármi.

Margareth a legjobb barátja volt és valamiért nem bírt magával és végzett vele. Eli emlékei, érzései amit a köztünk lévő köteléken keresztül eljuttat hozzám szenvedése közepette - nyilván nincs tudatában, hogy én is egy az egyben megkaptam ezeket tőle - nem csak őt emészti, nekem is fáj legalább annyira mindaz, ami történt. Ezúttal nem egy kis balhéból kell kimentenem, amit szeszélyes viselkedése, kacérkodása okozott; nagyobb a baj. Pedig mit nem adnék azért, ha bosszúszomjas férfiak hadával kellene most megküzdenem. De az éhség, a vérszomj már egy egészen más téma. Az egy elemi, ösztönös késztetés aminek kevesen tudnak ellenállni és ördögi kör, mert ha egyszer belekerülsz nagyon nehéz a függőségből kigyógyulni. Elisabeth-et nem engedhettem, hogy erre a sorsra jusson; muszáj volt megtalálnom mielőtt túl késő lesz. Ha már értem kiabál tényleg nagy a baj.

Nem, mintha nem lett volna egyértelmű; elvégre ha már a segítségemet kéri akkor nagy a baj és ismételten beletenyerelt valamibe. Az utóbbi pár száz évünk másról sem szólt, minthogy takarítottam fel a mocskot, amit hagyott maga után. Ha bajban volt, én kihúztam a csávából és elrendeztem mindenkivel a dolgot úgy, ahogy tudtam. Részben magam is felelős vagyok azért, ami történt... hiszen nem fedtem fel a lányom előtt, hogy a kiválasztottak vére ennyire finom lehet. De mentségemre szóljon, sosem gondoltam volna hogy Eli valaha is úgy fog a barátnőjére nézni. Ő mindig is jó hatással volt Elisabeth-re. ~Vajon mi történhetett?~ Pontosan nem tudom, annyira nem nyitotta meg elméjét előttem, kuszán jönnek az emlékek és az érzelmek; de azt érzem, hogy bűntudat mardossa és éhség, Eli a történtek ellenére is vagy épp azért pokolian éhes még mindig.


Nem tudom mennyi idő telik el, mire megtaláljuk végre, egy pajtában kuporog és zokogva törölgeti a rászáradt vért a kezéről. A ruhája csupa vér, szinte vörös színűvé vált és körülötte hullák sora. Egyetlen szót sem szólok, hiszen ez a festőinek is nevezhető tájkép pontosan összefoglalja Erin számára is, hogy mennyire nagy a baj. Csak odatérdelek a földön kuporgó lányomhoz és magamhoz ölelem Elit, Erin pedig kimegy a pajtából és magunkra hagy minket. Ez most egy újabb apa-lánya pillanat.
- Shh... már itt vagyok, eljöttem érted! Most már minden rendben lesz, apu itt van és megvéd! Veled maradok, nem megyek sehová! Csak nyugodj meg kérlek, Elisabeth! Lélegezz mélyeket, már itt vagyok gyermekem. - Csitítgatom a lányt, miközben szorosan ölelem magamhoz és a haját simogatom. Remélem, hogy meg tudom nyugtatni annyira, hogy elvihessem innen... mielőtt valaki rátalál ezekre a szerencsétlenekre.

A mikor beléptem a pajtába egyáltalán nem erre a látványra számítottam... Van nálunk egy skandináv történet, Íshildur története. Azt hiszem minden népnek megvan a maga Ágnes asszony története, Íshilduré a miénk. Itt a történetben a szeretőt Tarfur-nak hívták, aki a falu bikája volt és előbb elszerette Vörður feleségét aztán meg is ölte a férjet. Íshildur mentve a menthetőt a patakban próbálja kimosni a véres lepedőt és persze beleőrül a dologba lassan. A tanács pedig ahelyett, hogy száműzné vagy bebörtönözné amikor erre rájönnek eleresztik a nőt, aki élete végéig a patakban mossa a szennyesét, melyen már csak ő lát vérfoltokat. Nos, valami hasonlót véltem felfedezni mindabban, amit Elim is művelt a pajtában. A kezeit törölgette, mintha még ott lenne a rászáradt vér; pedig már réges régen híre-hamva sincsen rajta.

Nem törődöm azzal, hogy a ruhája ellenben csurom egy vér és bizonyosan össze fog kenni. Ez legyen a legkevesebb bajunk, ha megússzuk ennyivel a dolgot. Egyszerűen most át kell ölelnem őt, mert erre van szüksége ahhoz, hogy megnyugtathassam. Ha közel egyidősek lennénk, talán még le is döntene a lábamról olyan svunggal veti magát a nyakamba. Addig simogatom a haját és suttogok neki megnyugtató szavakat; míg teljesen össze nem szedi magát, előbb el nem eresztem. De akkor is csak annyira, hogy belé karolhassak. Most ki nem engedném a kezeim közül. Kibújok a kabátomból és rá terítem, hogy valamelyest takarjuk el a véres ruháját vele. Rá úgyis nagy, szinte elveszik benne. Először pillanatnyi dermedt csend, mert nem tudom mit is felelhetnék mindarra, amit mondott az imént nekem. Más dolog érezni amit ő, és megint más, amikor a feltételezés teljes bizonyosságot nyer végül.


- Tudom, de próbálj nem erre gondolni. Erősnek kell lenned Elisabeth, miatta is. Ő nem akarná, hogy így összetörjél vagy szenvedj. - Próbálom kivezetni a pajtából, el innen a szörnyűségek helyszínéről. Nem volna szerencsés, ha itt találnák bármelyikünket. - Azt gondoltam megóvlak vele, ha tudatlanságban hagylak nem fogsz másként nézni rá vagy megkívánni. Hiszen a barátnőd volt, azt hittem sosem tudnál úgy nézni rá. Fogalmam sincsen, hogy mi történt veled amiért a torkának estél. - Vallok színt. Tudom, hogy az én hibám is ami történt; de meg kell értenie hogy mindezt csakis kettejük biztonsága miatt tettem. Tudtam, hogy józan állapotában sosem lenne rá képes még akkor sem, ha esetleg tényleg megkívánja a vérét... Nem, valami nagyon félrecsúszott Elinél és helyre kell hoznom a dolgot, amíg még lehet. Már, ha lehet egyáltalán.

Mindig is ettől akartam megóvni, hisz tudtam túl sérülékeny és legnagyobb gyengéje a mentális egészsége. Ezért óvtam, amikor mások már rég elengedték a gyermekeik kezét, ezért takarítottam utána minden mocskot el, ha hibázott. Szemet hunytam minden szeszélye felett, mert tudtam valami megtört benne és az átváltozása után féltem félremenne máskülönben az egész élete. Nem kívántam a halálát, Odin látja lelkem mindent megtettem érte amit apaként képes vagyok. Talán épp ezért tölt el mérhetetlen keserűséggel, hogy mégis ide jutott. Hogy látnom kell összetörve, teljesen kifordulva önmagából. A gyermekem elméje megbomlott és leomlott az a vékony gát, amit gondosan és hosszú évek alatt építettem fel benne mint védőmechanizmus. A vér utáni sóvárgása mindezt most lerombolta teljesen, sőt rosszabb mint újszülött korában volt.
- Segítek, persze, hogy segítek... Hisz azért jöttem. Rám mindig számíthatsz, hisz tudod... ha bajban vagy hozzám bármikor fordulhatsz. -


- Segítek Eli, de nem lesz kellemes... Nem, nagyon nagyon rossz lesz mielőtt ismét minden rendbe jönne. Képes vagy rá? Meg tudod csinálni? Ha igent mondasz most rögtön indulunk és meggyógyítalak. De akarnod kell neked is ezt. Hátat fordítani a múltnak és talpra állni. Én melletted leszek, ahogy Erin is. Minden segítséget megadunk, de döntened kell. - Talán kegyetlennek tűnik, hogy ezt így a nyakába zúdítom. De nyers őszinteségemet megszokhatta már, nem épp most fogok elkezdeni alakoskodni. Megérdemli, hogy tudja mi vár rá és hogy döntsön. Ezt nem lehet ráerőltetni, ezt neki kell akarnia vagy minden segítség haszontalan lesz, amit nyújtani tudnék számára.

F áj így látni Őt, és úgy érzem ismét elbuktam apaként. Elim sérülékeny volt mindig is mentálisan, vele nem bánhattam úgy mint a saját gyermekeimmel régen... abba bizonyosan belerokkant volna. De ne higgye senki, hogy nem voltam vele szigorú annyira, amennyire lehetett. Csak éppen Elisabeth-tel másként, finomabban lehetett csak különben nem érte volna meg talán a 100 éves kort sem. Úgy éreztem, hogy apaként túl szigorú voltam a gyerekeimmel és ezért Elinek nagyon sok mindent elnéztem, s talán itt hibáztam. Túlságosan engedékeny voltam vele, de most is elrontottam a dolgokat pedig Odin látja lelkem igyekeztem vele kiköszörülni azt a csorbát, amit a véreimmel szemben a múltban elkövettem. Minden igyekezetem ellenére azonban ismét elbuktam, minden próbálkozásommal csak még messzebbre löktem magamtól a lányomat. ~Hiszen mi másért menekült volna el tőlem majd' minden alkalommal miután segítettem rajta?!~

Ismerem a féktelenséget, amikor a vér mámora átveszi a józan gondolkodás helyét. Rómában én is megtapasztaltam mindezt és ha nincs Godric talán magam is vérengző fenevadként végzem akit a halálba kerget előbb vagy utóbb a mértéktelensége. Amikor a vámpír játékból, szórakozásból öl mert az éhség eluralkodik rajta. Nem véletlenül maradt fent Vörös Erik legendája, tettem róla nem is keveset amiért a szájukra vettek a népek. Persze ezekről a sötét korokról és mindarról amit annak idején tettem, ami miatt ma azzá váltam aki vagyok nem kell tudnia másnak, csak akivel megéltem mindazt. Így Elisabeth-nek sem terhelem a lelkét vele. Talán most könnyíthetnék rajta vele, de ez egyszer a viking szigort kell segítségül hívnom, vaskézzel fogva őt és akkor, akkor talán van remény számra.
- Játszottál? - Először nem értem, de végül megvilágosodom és mérhetetlen harag önt el, mely bár igyekszem visszafogni magam az arcomra is kiül.


- Csak játszottál?! - Kérdezem ismét tőle, hangom mennydörgővé válik és bár nem szándékozom megijeszteni mégsem tudom megállni, hogy másodpercek alatt ne lényegüljek át a Vikinggé, akik szinte már istenként tiszteltek a halandók és félték a nevem. - Ha megtalálom... ha megtalálom azt a szemetet, aki ezt tette veled! Aki rávett erre, akkor... - Kezem ökölbe szorul, haragom kezd a fejembe szállni ami nem a legszerencsésebb jelen helyzetben mert a végén még fagyasztani vagy robbantani fogok. Ha valakinek, hát nekem pont hogy meg kellene őriznem a hidegvéremet. De nem megy. Fáj látni, hogy egy mocsokláda miatt így szenvedjen az, akit tulajdon gyermekemként szeretek pedig nem a véremből való. - ...akkor puszta kézzel töröm össze minden csontját mielőtt ízekre tépem! - Szemeim villámot szórnak és talán sosem voltam még ilyen komor. Halálosan komolyan gondolok minden egyes szót.

Látom, hogy zavart... teljesen össze van zavarodva. Magamhoz ölelem és hirtelen ismét a gondoskodó, védelmező apai énem kerül fölénybe legyőzve a harcos férfit, aki elégtételt vesz azokon, akik bántani merik a szeretteit.
- Shh, minden rendben lesz. Próbálj megnyugodni, már vége. - Biztató kezdésnek veszem, hogy bólint és jelzi vállalja mindazt ami kell. Ha meg akar gyógyulni az már fél siker. Eleresztem, amikor a ruhájánál kezd matatni és figyelem, ahogy letépi magáról a felső, vérrel áztatott réteget majd ráterítem a kabátomat. Derekát átölelve indulok meg vele, finoman vezetve kifelé.
- Londonba. Godric és Nora már vár minket, előkészítenek mindent. Ott tudunk a legkisebb feltűnés nélkül nagy mennyiségű vérhez jutni. És hidd el, szükséged lesz rá mert ami utána jön nem lesz leányálom. Ki fogom purgálni belőled ezt a kórságot, de fájni fog pokolian hogy a halált fogod inkább kívánni és hogy vessek véget az életednek. De fájnia kell Eli, máskülönben sosem tanulod meg újra uralni az ösztöneidet. -

S osem voltam egy érzelgős fajta - elvégre a férfi azért férfi mert képes úrrá lenni az érzelmein - ám mégis fáj látni mi vált a gyermekemből. Az ember - jelen esetben vámpír - ha szülő igyekszik felnevelni az utódait, megtanítani nekik mindent amit tudniuk érdemes; hogy aztán ha elengedte a kezüket és felnőve kiröppentek a családi fészekből képesek legyenek a saját lábukon megállni. Éppen ezért érzem hatalmas csalódásként, hogy Elivel is kudarcot vallottam. Azt hittem, abban reménykedtem hogy ha vele más módon közelítem meg a dolgokat azzal jót teszek törékeny lelkének. Pedig lehet, hogy sokkal többre mentem volna a viking szigorral és ma nem tartanánk itt. Úgy érzem elkényeztettem és most itt az eredménye, csúfosan megbuktam mint szülő. Vagyis az én dolgom, hogy ezt a hibát helyrehozzam ha helyre lehet egyáltalán.


Nem, határozottan nem akarom megijeszteni de meg sem vagyok hajlandó tagadni önmagamat. És most szinte tombolok a bennem fortyogó dühtől. Mert én se vagyok tökéletes. Az, hogy többnyire nyugalmat erőltetek magamra még nem jelenti azt, hogy kigyógyultam a dühkitörési problémáimból. Néha nekem is elég egyetlen szikra, hogy a bennem lévő parazsat fellobbantva futótűzzé hevítse azt. Jómagam is képes vagyok elveszíteni a fejem, de én már botlottam meg korábban viszont mindig felálltam győztesként az elbukásom után. Mert a feladás ismeretlen fogalom a számomra; a végsőkig küzdök, a magam elé tűzött célok eléréséig. Mert ilyen egy igazi viking, az utolsó leheletéig küzd azért, amiben hisz.

Látom, hogy hátrál egy lépést ösztönösen tőle, de nem kezdjem el pátyolgatni. Most nem tehetem meg vele. Azzal mindent elrontanék. Bizonyára éhes még, szóval nagyon oda kell figyelnem rá mert a vérszomj ami eluralkodott elméjén veszélyes dolog. Az egyik legveszélyesebb a vámpírokra nézve, mert belekergeti őket olyasmibe ami után garantáltan levadásszák a vadászok őket. A technika fejlődésével már nem is kell feltétlen karó ellenünk, csak némi napalm vagy lángszóró és kampec. Bár kifelé mogorva vagyok és nem mutatom felé, mégis örülök amikor láthatóan elszégyelli magát. Ez jó, mert azt jelenti még nem vesztette el teljesen a realitás érzékét és képes belátni a hibáit, ha rávilágítok. Ezzel még lehet valamit kezdeni, még van remény a számára. Persze amikor szóba hozom azt a mocsokládát, egyből a védelmére kel. Elkerekedett szerekkel nézek rá, de nem válaszolok a könyörgésére. Tényleg nagyon kimoshatta az agyát, ha még a történtek után, mindazok utána amit művelt vele védelmezni próbálja... vagy csak tényleg szereti. De utóbbi lehetőségébe bele se akarok gondolni. Hogy egy ilyen féregnek aki minden épelméjűséget nélkülöz legyen a társa az örökkévalóságban. Azt hiszem túl lazára engedtem Elivel a gyeplőt, hogy mellette kötött ki.


Nem állok le vitázni arról, hogy a férfi nélkül nem került volna ilyen állapotba és nem végzett volna a saját barátnőjével sem. Egyszerűen már nem is önmaga a lányom és ezért egyetlen személyt teszek felelősség. Az sem érdekel, ha idősebb nálam; meg fogom keresni, levadászom és lassú, fájdalmas halált fogok osztályrészéül juttatni. Mert nem érdemel az ilyen kíméletet. Különben is jobb, ha a lányom nem tud a terveimről bővebben mert jelen állapotában képes lenne megpróbálni megakadályozni a férfire kimért büntetés foganatosításában. És Odinra mondom, hogy nincs senki széles e világon, aki megakadályozhatna abban, amit a fejembe vettem. Erin a megmondhatója mennyire így van.


Persze végül csak magamhoz ölelem és csitítani próbálom. Érzem erre is szüksége van, de mindent csak mértékkel adok neki. Fontos, hogy fokozatos legyek. Ha túl radikálisan kezelem a kialakult helyzeten talán csak még jobban rontok rajta és nem segítek neki. Menet közben kérdezget, de nincs most idő a válaszokra. Haladnunk kell. Erősen fogom, hogy segítsek neki ezzel is de erőteljes tempót diktálok míg Erint utol nem érjük és fel nem zárkózunk mellé.
- Majd Londonban minden kérdésedre választ fogsz kapni. Sietnünk kell, szeretném ha minél kevesebben látnának minket. - Próbálom belé sulykolni, hogy ez igenis az ő érdeke is. Az úton nem szólok többet, ha kérdez arra is tömör tőmondatokban felelek és gondolataimba merülök. Nem akarom megadni neki az esélyt, hogy elfuthasson ha úgy ítéli meg nem bírná végigcsinálni. Meg kell bíznia bennem, hogy tudom mit csinálok. Nem, mintha eddig bármikor is cserben hagytam volna, amikor szüksége volt rám... akár hogy is nézzük, ő a vérem valamilyen szinten és nálam jobban senki nem tudja hogy a vér mennyire kötelez.

S zándékosan nem válaszolok neki semmire komolyabban, mert a végén még beijed. Az út elég egyhangúan telik, hála égnek Erin szerzett nekünk időközben kocsit míg én a lányommal voltam elfoglalva a pajtában; így feltűnés nélkül tudtuk magunk mögött hagyni a helyet és mindazt ami történt. A pajtát felgyújtotta a testvérem, eltüntetendő a nyomokat mi pedig útra keltünk London felé. Erin unottan bámul ki a kocsi lefüggönyözött ablakán, érzem ő is feszült a történtektől de nem akar beleszólni. Tudja, hogy úgyis meg fogom tenni, ami a kötelességem és vagyok annyira paprikás még ha nem is mutatom ki ezt most, hogy ne viseljem el senkitől - még tőle sem - a kioktatást. Így hát bölcsen hallgat, és néha megszorítja bátorítólag a mellette ülő Eli kezét úgy, hogy rá sem néz. Nem szükséges, ennyi is épp elég talán ahhoz, hogy a lányom kicsit megnyugodjon. Mert jelenleg úgy érzem futkosna mint a mérgezett egér, ha lenne rá elegendő helye. Folyton ficereg, mintha kényelmetlen lenne az ülése.

Már pedig akármennyire képtelen megülni a popsiján, nem vagyok hajlandó megállni Londonig. Gyanítom ezt Erin is világosan a férfi értésére adta, aki most a bakon ülve hajtja a lovakat. Látom, érzem, tudom hogy mennyire szenved Eli; ugyanakkor kizárt dolog hogy rákérdezzek. Ezt is meg kell tanulnia, hogy leküzdje az éhségét, a késztetést hogy bármit szárazra szívjon. Sok dolgom lesz vele, ez vitathatatlan. De az én lányom, én neveltem és tudja mit szabad és mit nem. Legalábbis ebben reménykedem, meg abban hogy nem fog kiugrani a kocsiból menet közben. De úgy tűnik a büszkesége nagyobb, mint az éhsége mert nem hozza szóba a dolgot. Végül aztán mégis megszólal, amire már válaszolok normálisabban mint korábban bármelyik kérdésére és nem tőmondatokra szorítkozom immár.


- Még egy negyed óra és ott vagyunk, a kocsis a szuszt is kihajtja szerencsétlen lovakból; légy még egy kis türelemmel -Elisabeth! Londonban kapsz enni, ígérem! Most már nincs sok hátra, bírt ki ezt a keveset! - Feddem meg a lányt és előlegezek meg neki egy kiadós étkezést is ugyanakkor ösztönzőleg. Természetesen szigorúan a felügyeletem mellett, hogy leszedhessem a vacsorájáról mielőtt elveszítené a kontrollt. Ugyanis jelenleg egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy ne szívna szárazra bárkit, aki él és mozog. Nagyon körültekintőnek kell lennem, mert most nagyon nem hiányzik hogy bárkinek is feltűnjenek az indokolatlan halálesetek. A helyi sheriff ugyanis nem bánna vele olyan vajszívűen mint ahogyan azt a látszat ellenére én magam teszem.


Ilyenkor pedig hajlamos elfelejteni a vámpír, hogy bizony hiába áll a táplálék lánc csúcsán, attól még nem Isten hogy bármit megtehessen. Sajnos minket is köt számos dolog, példának okáért legnagyobb szívfájdalmam a mai napig... nem tudunk többé kimenni a napfényre, mert sült vámpír lesz belőlünk, ha mégis erre vetemednénk. Már kipróbáltam minden félét - különféle fajokból ittam az angyaltól kezdve a kiválasztottakig mindenből -, remélve hátha segít a dolog ám csalódnom kellett. Ezért sem szeretném, ha a napfelkelte útközben érne minket. Talán Londonban sokszor felhős és borult az ég, ám még az azokon átszűrődő fény is súlyos károkat képes tenni bennünk. A halált pedig hiába éltem túl sokat már, még mindig nem kívánom. Az ilyesmit meghagyom a mazochistáknak.

B ár nem mutatom, egyre feszültebb vagyok, ahogy közeledünk London felé. Mintha minden zsigeremben érezném a veszélyt vagy nem is tudom. Nem nézek direkt Elire ne érezze tőle feszélyezve magát mégis ugrásra készre merevednek lassan izmaim ahogy várom mikor kezd tombolásba és esik valakinek neki. Nem pont magunkra gondolok Erinnel, mi mindketten erősebbek vagyunk nála jóval, s könnyedén megállíthatná a húgom is őt, ha úgy akarná. De nyilván rám hagyja, az én saram, nekem kell megoldanom kimondatlanul is tudom ezt magunk között fel sem kell hoznia. Szeretem Erint, annyira egy rugóra jár az agyunk, szinte be is fejezzük egymás mondatait annyira ismerjük már a másikat. Érdekes, mert már ember korunkban is ez jellemzett minket valószínűleg azért mert ikrek vagyunk és valóban igaza volt a véneknek abban, hogy az ikre között különleges lélekkötelék van, amit csak a halál bonthat fel. Nos, azt hiszem mi jócskán bebizonyítottuk hogy még az sem.

Természetellenesen érzékeny hallásommal pontosan érzékelem, mikor kordul meg szinte nem is hallhatóan Eli gyomra, az éhség mardossa és fohászkodom magamban Odinhoz, hogy adja kölcsön Hugin és Munin szárnyait vagy csak repítsen minket mielőtt Londonba mielőtt a lányom valami visszafordíthatatlanra ragadtatná el magát elvakulva az önnön éhségétől. Nem képes tudatosan, tisztán cselekedni jelenlegi állapotában, mielőtt be kell zárnom. Érzékelem hogy a lányom teste is ugrásra késszé merevedik, s érzékeim még feszültebben figyelnek rá minden idegszálammal és sejtemmel azon vagyok hogy megállíthassam ha kell. Ám feleslegesen nem avatkozom be, ha képes legyűrni önnön démonait - és képesnek tartom rá - akkor nem biztos hogy szerencsés beleavatkoznom a dologba. Eli bármennyire is gyerekesen viselkedő vámpír, nem gyermek jócskán meghaladta az ifjaknak korban, tapasztalt eleget ahhoz hogy tudja mi a helyes vagy helytelen. Látom, hogy próbálkozik ezért is enyhülök meg és adok rendes - nem pedig rövid tőmondatos - választ neki. Látszik rajta, hogy nem pont ezt várta, de sajnos nem szolgálhatok mással jelenleg számára.

Ahogy London külvárosába érkezünk kezd igazán élesedni a helyzet, ugyanis itt már tömegével vannak emberek a hajnali óra ellenére is. A szolgák mint szorgos kis hangyák hada sietnek dolgukra, beszerezni a napi betevőhöz szükséges alapanyagokat, hogy mire a házak urai és úrnői felébrednek már minden jóval megrakodva fogadhassák őket. Ez egy kritikus pont, ennyi ember szapora szívverése komoly kísérték most Elisabethnek. Így készen állok, hogy megtegyem amit meg kell, s mikor Eli arca is eltorzul az éhségtől és keze a kilincsre siklik fagyasztom bele önnön mozdulatába. Igen, a képességem használtam rajta, de csakis az ő érdekében.
- Eszedbe se jusson lányom! - Dörrenek rá, mire már Erin is odakapja a fejét mi folyik már mellette. Óvatosan fejti le Elisabeth ujjait a kilincsről, hogy aztán a látszólag mozdulatlan görcsbe rándult testet az ölébe vonja. Erinnek sosem volt gyereke és most már nem is lehet többé sosem. Bár sosem tapasztalhatta meg a szülés és az anyaság csodáját, Elit mindig is saját gyermekeként nevelte velem egyetemben. Most is úgy bánik vele, oly óvón vonja ölébe s csitítgatja a lányt, mintha valóban a tulajdon lányát ölelné magához.

Én mindeközben azonban nem ereszthetem tekintetemmel el nehogy megmozdulhasson újra. Mikor megérkezünk a ház elé, akkor is így van még. Először én szállok ki, ügyelve arra hogy végig tartsam a szemkontaktust a lányommal és úgy veszem őt óvatosan a karjaimba és indulok meg vele a házba. A megdöbbent kocsist Erinre bízom, ő majd elintézi. Odabent mostanra már mindent előkészített nekünk Godrik és Nora, így nem húzom azzal az időt hogy a szalonba menjek vagy megszabaduljak a kabátomtól, egyenesen a pincébe viszem a karjaimban lévő megbéklyózott gyermeket. Odabent minden fénymentes, elsötétítették nehogy az ártó nap fénye bejuthasson és kárt tegyen abban, akit odazárnak a vámpírok közül. Mert ez lesz a gyógykezelés ideje alatt Eli új otthona. Egy szerény ágy van a helyiség egyik sarkában a többiben feltornyozva hordók és minden olyasmi amiket az emberek a pincékben tartani szoktak. Óvatosan teszem le az ágyra, hogy aztán a szoknyáját feltűrjem és szabaddá tegyem a lábát. A bokáját ragadom meg, s összeszorított foggal helyezem fel rá az ezüstből készült láncot, mely végén súlyos golyóbis pihen akár a raboknak, hogy ne szökhessenek. A lánc belülről kipárnázott, így Elisabeth lábát nem fogja marni vagy égetni az ezüst. Ám amint megpróbálja lehámozni magáról, igen kellemetlen élménnyel lesz gazdagabb.


Megkönnyebbülve nyögök fel, mikor már a lábára csatoltam a súlyos nehezéket és többé nem égeti bőrömet az ezüst. Mostanra már megszűnt erőm működni a lány testét nem köti többé gúzsba semmi, ám a lábán már ott az új ékszere melyet mostantól viselnie kell egy jó ideig.
- Ne haragudj älskling*, de a saját érdekedben tettem. Mindjárt hozok valakit aki csillapítani fogja a szenvedésed és megetet. - Ígérem, s ha hagyja kezem külső - az ezüsttől meg nem égett - oldalával megcirógatom a lány arcát, izzadt és csapzott haját félresöpörve onnan. Lassan állok fel, úgy érzem évezredeket öregedtem azalatt hogy megérkeztünk a pincébe. Pedig ez még csak a gyógyulás útjára lépés kezdete és messze vagyunk a végétől. Komótos, lassú léptekkel indulok meg és megyek fel a lépcsőn, ám az ajtóból még visszafordulok egy pillanatra mielőtt rázárom az ajtót és elindulok megkeresni a Godricékat, mielőtt visszatérnék a beígért vacsorául szolgáló, mit sem sejtő szolgálólánnyal.

---

*ÄLSKLING: Jelentése "drágám/édesem/stb." óskandinávul illetve svéd nyelven. Kedveskedő becézése a szeretett személynek legyen nő vagy férfi az illető.

S zándékosan nem szóltam Elisabeth-hez. No nem azért, mert haragudnék rá. Nem, rá egyáltalán nem haragszom; ellenben arra a szemétre, aki erre rávette?! Puszta kézzel tudnám összeroppantani minden csontját, hogy aztán élvezettel nézzem végig amint lassan minden végtagját atomjaira robbantom egyesével... hogy végül a feje maradjon utolsónak ami elválik a torzójától. Szóval nem, más okból kifolyólag nem kezdeményeztem gyermekemmel beszélgetést. Egyrészt össze akartam szedni a gondolataimat, ugyanis ami ezután fog történni csak is Odin tudja mennyi ideig fog eltartani. Tehát számot kellett vetnem magamban, hogy miféle eszközökre lesz szükségünk és leginkább kikben bízhatom meg a halandók közül. Persze muszáj lesz módosítani majd mindegyik elméjét, hogy ne akadékoskodjanak feleslegesen vagy tartsák a szájukat ha olyat látnak ami nincs ínyükre. De ezek mind apróságok ahhoz képest, amit a lányomnak kell kiállnia, míg megtisztul ettől a fertőtől teljesen. Már, ha ez lehetséges egyáltalán.

Amikor én magam voltam hasonló helyzetben és Godric, a teremtőm és mesterem próbált jobb belátásra bírni én hosszú éveken át szenvedtem, míg legyőztem magamban mindazt a késztetést, ami arra sarkallt hogy a halandókat szárazra szívjam egytől egyig és gyilkoljak pusztán a vér mámora miatt, a gyilkolás öröméért. Olyan voltam, mint aki kiválasztottak vérétől mámoros; tudatom nem volt tiszta és csakis a csillapíthatatlan éhséget éreztem. Fájt még levegőt is vennem, mert az illatok az orromba tódultak. Szóval pontosan tudom, hogy Elisabeth is ugyanezt érezheti és nem ingerelném feleslegesen. Addig jó, míg kibírja Londonig utána már kifelé fog haladni ebből. Meg kell harcolnia a saját harcát, önmagával, a mardosó éhséggel. Ez most komoly vízválasztó az életében. Megmarad és felülemelkedik ezen, bizonyítva hogy érdemes volt az öröklétre vagy épp ellenkezőleg, elbukik és megadja magát a vérszomjnak mely már el-elborítja elméjét az emberek közelében.

Nem nézek rá, de csak azért nem hogy ne érezze magát feszélyezve attól, hogy bámulom. Így is látom a szemem sarkából, a látásom holtteréről s amint meggondolatlanságra ragadtatná el magát akár csak a kilincsre tenné a kezét közbe tudok avatkozni. Éltem éppen eleget ahhoz már, hogy tökéletesen uraljam a képességemet. Atyai szívem majd megszakad belé, hogy a máskor megtestesült, két lábon járó önuralomként leírható lányom mivé lett. Hogy csalódtam-e benne? Az nem kifejezés. Sokszor és sokat, de mindet megbocsátottam neki. Azonban most ezt egy kis időbe fog telleni, amíg megemésztem. A viking neveltetésem azt mondatja velem, hogy az én hibám amiért nem vasszigorral fogtam már a kezdetektől fogva. Hogy túlságosan is elkényeztettem, mindent ráhagytam és igyekeztem megadni számára mindazt mi tőlem telhető: mind útmutatás, mint jólét, mind szerető családi háttér formájában. És talán valóban itt rontottam el, egy elkényeztetett kis vámpír hercegkisasszonyt faragtam belőle ezáltal.

Talán ezért jutott ide, mert nem volt gátja igazán sosem. És az egyetlent, akire tényleg hallgatott míg nem voltam mellette; nos őt is megölte, puszta játékból. Mert unatkozott és szórakozásra vágyott. Nem mondom, hogy sosem tettem ilyesmit. Még Rómában, nem sokkal azután hogy Godric-kal megérkeztünk néhai hazájába történt meg a dolog és nem mondhatnám, hogy így visszatekintve büszke vagyok arra aki akkoriban voltam. Én is végigmentem a vérmámor okozta őrjöngés útján, majd a gyötrelmeken, hogy újra önmagamra találhassak nemzőm óvó tekintetétől vezérelve. Szóval nem magával a vérszomjával van bajom, hanem hogy egyszerűen nem értem, hogy miként tudta így elvenni az eszét egy férfi és hová tűnt belőle az én okos, megfontolt lányom aki bár ki tud rúgni a hámból mindig megáll a határvonalnál mielőtt valami végzeteset követne el. Ha pedig haragosai akadtak, nos ott voltam én neki és elrendeztem mindent. Ahogy mindig is tettem és talán tenni is fogom a jövőben is, ha róla van szó.

Persze hazudnék, ha azt mondanám nem számítottam rá London túl sok lesz neki. Jelenleg gyengécske lábakon álló önuralmát felmorzsolta a lüktető város, az embertömegben pulzáló véráradat. Így egy pillanat alatt cselekszem, megfagyasztva tulajdon gyermekemet aki így a kilincset markolja megmerevedve. Testének molekulái felett átveszem az uralmat és az idő egy pillanatába fagyasztom, oly mértékben lelassítom a mozgását. Hagyom Erint had tegye amit kell, ez most olyan anya-lánya pillanat kettejüknek amit részben sosem érthetek meg azt hiszem és meg sem tapasztalhatom férfiként sem. Én pusztán őrzőként funkcionálok, szigorú atyaként jelenleg aki a lánya érdekeit szem előtt tartva cselekszik, annak szabad akarata ellen. Tudom jól, ha most elereszteném eltűnne a hajnali forgatagban és meg sem állna addig, míg egy sötét, kietlen sikátorban szárazra nem szívna valakit hogy aztán újabb és újabb áldozat után kutasson míg úgy nem érzi túlcsordul a vértől. Viszont ezt nem hagyhatom, hisz leleplezné saját magát, a fajunkat a halandók előtt és a halálos ítéletét írná alá valamennyiünknek.

Miután mindent elrendeztem a pincében vele az egyik szolgálót intem magamhoz, akiből előbb én iszom egy keveset és gyógyítom be az ezüstláncok okozta sebeimet a kezeimen; majd lekísérem egy tálca étel társaságában a lányomhoz. Elisabeth ágya mellett egy kis szekrény áll, melyre rákerül a tálca amin gyümölcsök, sajt és némi bor is található egy karéj kenyérszelet társaságában. Margareth a szolgáló először megrémül, de vállain pihennek immáron kezeim nem szökhet sehová sem a pincéből. Közben kívülről ránk zárják az ajtót, ami belülről szintén ezüstözött, így komoly fájdalmat képes okozni annak a vámpírnak aki ki próbál törni innen.
- Nyugtasd meg, hogy ne féljen. Nyugtasd meg, hogy nem esik bántódása. Aztán ehetsz Elisabeth. - Duruzsolom, gyengéd hangon lányomnak. Addig nem fog kapni enni, míg rémülten ver a szíve a vacsorájának. Most, hogy a vérszomj uralkodik rajta nem lenne képes megállni nyugodtan és akár meg is ölné. Muszáj lesz minden egyes étkezésénél valakinek vele lenni. Valakinek, aki felügyeli és megálljt parancsol számára, mielőtt túl messzire menne.