A kétszárnyú ajtó nyikorogva tárul szélesre. Keze remegve hull vissza teste mellé, csapzott hajának függönye mögül villámokat szór viharszürke fél szemének pillantása, és egész testében remeg. Minduntalan hordott hófehér köpenye elkoszolódott, szakadt rongy csupán, hófehér bőre koromfoltoktól mocskos, húsos ajkán savmarta nyomok, gennyes kelések, állán alvadt, kátrányszerű vér csordogál. Büszke léptek helyett megalázva húzza maga után lábát, mintha a halandók földjéről a pokolba való alázuhanás összetörte volna mindenét, és nem tüzelne benne más, mint a Barbelo haragjával vegyes, éteri irigység.
– Uram – szedi össze magát mégis annyira, hogy ne remegve, krákogva törjön elő hangja a torkából, és térdre ereszkedik a pokolbéli mindenható, előtt fejét lehajtja, és megállja, hogy két kezével támaszkodjon meg maga előtt. Megállja. Megállja, mint ahogy mindent megállt eddig, de most, most lett elég, és haragjának hullámai vetekednek irigységének fojtogató örvényével.
Robbanni fog.
– Uram, bocsásd meg szolgádnak, hogy felkeresett, és kegyelmezz, amiért nem tisztelem meg lakodat tisztán és teljes pompámban – fog hozzá kimérten és alázatosan, és nem emeli az úrra pillantását addig, amíg engedélyt nem kap rá. – Egyetlen kérdéssel fordulok hozzád, és ha magamra vonom haragodat, hát Belial – hangja enyhén megremeg, alig bírja megállni (megállni, megállni, mindig csak megállni), hogy kiköpjön oldalra –, hm, büszkeségével fogom tűrni a büntetésedet, igen, inkább a büszkeségével, mint Asmodeust imitáló szánalmas kéjsóvárságával.

Kínba ontott fájdalomordítás hasít végig a szénfekete márvánnyal borított termet és annak vérszagtól terhessé vált levegőjét. E hang gyönyörűséget már-már kéjes elégedettséget csihol ki belőle. Élvezi, miként a másik térdepelve, testi kínoktól meggyötörten, megalázkodva hullik a kemény padlóra, azt ahogyan szurokszín vére folyvást ömlik ki cserepesedett száján, ahogyan reszketve próbál felegyenesedni, hogy helyesen térdeljen le Igaz Ura előtt. Feszes ajkai csaknem a rá jellemző sátáni mosolyra húzódnak e felséges látványban fürödve, azonban visszafogja a késztetést, ugyanis a terem súlyos, kétszárnyú ajtaja kivágódik új jövevénye előtt. A helyiségben tartózkodó maréknyi csatlósa, felhördülten, egy emberként kapják tekintetüket az arcátlan betolakodó felé. Becsmérlő szavaikat, melyeket magukból köpködnek a zilált küllemű alárendeltje felé, egyetlen intéssel elhallgattatja. Jeges íriszein sötét árny suhan végig, harag torzította vonásai kővé dermednek arcán a tiszteletlenség teljes hiánya láttán. Egyáltalán nem tolerálja, ha bárki is megzavarja őt főként, ha rá robbantják az ajtót. Ezúttal azonban elnyomja a késztetést, hogy menten leszakítsa az arcátlan fruska fejét.
- Vigyétek a kamrákba. - dörren öblös baritonja és íriszeit az imént vallatott rebellisre villantva. Határozott utasítását követően nyomban az immár földön heverő férfi felé veti magát két szolgája, hogy eleget tegyenek Uruk kérésének. Nem követi figyelemmel elhurcoltatását, helyette visszavezeti komor tekintetét térdeplő Gyermekére.
Mélységes alázatosságát látva és hallva, enyhül valamelyest haragja, vonásain mégsem mutatkozik ez meg. Bólint szavaira mialatt hátradől trónján.
- A legkevésbé sem tűröm, hogy valaki előzetes bejelentés nélkül rám rontson, ezúttal kivételt teszek. Ha kérésed valóban fontos rám nézve is, akkor talán nem vetlek a Lordod elé. - szólal meg ismét, egyúttal engedélyezve, hogy kérését elé tárja.

- Kérésem annál is inkább fontos rád nézve, uram, mert nem kérek, hanem kínálok neked. - Rozsdásan gurulnak elő a szavak sebek-marta, húsos ajkai közül, fél szemének pillantását pedig szigorúan tartja a padlón, eszében sincs egészen addig Legfőbb Urára emelni, amíg erre külön felszólítást nem kap. Egész testében reszket, de nem a félelemtől: abban a pillanatban, amikor kivágta az ajtót, elfogadta, hogy kétezer éves szolgálatának vethet véget ez a tárgyalás. Mégis, mintha annak az átkozott szajhának, ura gyermekének sosem irigyelt, mi több, megvetett kevélysége vert volna gyökeret benne: irigységébe a haragon túl úgy vegyült a büszkeség, hogy tudta, hiúságában kész feláldozni túlvilági létét. Kész feláldozni mindent: mert ha nem kapja meg, amire vágyik, az egyet jelent azzal, hogy mindeddig sem ért semmit.
- Ezer - nyögi elfúlón, aztán megacélosított, erőteljes hangon folytatja, ahogy száját nyitja, újból és újból felszakadnak az ajkára mart sebek -, ezer lelket ajánlok neked, uram, a mellé a száz meg száz mellé, amelyet eddig ajánlottam neked, mióta bebocsátást nyertem pokolbéli birodalmadba. Ezer lelket, szüzekét, kurvákét, bölcsekét, varázslókét - emeli fel tekintetét egy pillanatra önkéntelenül, de már nyomban lesüti újra, anélkül, hogy arcát Legfőbb Urának angyalok-faragta vonásai felé fordította volna -, ezer lelket ajánlok azért, hogy több hatalmat adj nékem, ó, Uram. Adj hatalmat, hogy szolgálhassalak. Adj hatalmat, hogy hűséges szolgád bizonyíthassa, hogy pokolbéli birodalmat nem ostoba cirkusz, hogy helyreállíthassa dicsőségét a halandók világában, ó, Uram, adj erőt, kérlek!
Halkan zihál, ahogy egész testében égeti a zuhanást követő fájdalom. Meredten bámulja a kínzásból visszamaradt fekete vért, fogai pedig halkan összecsikordulnak.

Tövises tekintete fojtó indaként tekeredik az előtte térdepelő köré, melynek mérgező fullánkjai átszakítják porcelánszín felhámját. Egyelőre nem kíván megszólalni, némán hallgatja és figyeli Gyermekét, ki meggyötörten omlik lába elé. Vonásain noha nem tükröződik emóció halvány árnya sem, tetszik neki az, miként ily félelemmel és alázattal fordul hozzá alattvalója. "Ezer" rebben fel a szó, melynek jelentését már akkor tudja, mielőtt ismét szólásra nyílnának felsebzett ajkak. Szemhéjai összeszűkülnek, íriszein átsuhan a kapzsiság mételye, holott tisztában van azzal, hogy vajmi sokat érne már számára ezer lélek. Milliárdnyit birtokol, köztük olyan személyekét, akiknek a lelke többet ér e maréknyinál is. Azonban, ami legfontosabb honnan és miért veszi a bátorságot, hogy ilyen kéréssel keresse fel, ki nem több egy szolgálónál csupán.
Nyelvével ízlelve az imént elhangzottakat, felegyenesedik trónusán, ám nem áll fel róla. Ujjai erősebben szorulnak kígyófej markolatra, mialatt a falra függesztett vérszín fáklyalángok magasabbra csapnak fel Pokol Urának növekvő haragjától.
- Emeled fel tekinteted és lépj közelebb. - dörren a komornak rémlő utasítás, melyet alig érezhetően enyhe harag fűszerez meg. - Mondd Gyermekem, miből gondolod, hogy nekem szükségem van újabb ezer lélekre. Naponta százakat kapok, akik a hatalmamat erősítik. Ám ami még fontosabb; Miért kívánsz magadnak többet? Netán úgy véled, hogy nem elég az erő, amit neked adtam? - elhallgat egy pillanatra, ám mielőtt még a választ fogalmazhatna Alattvalója, ismét szóra nyitja feszes ajkait. - Úgy vélem nem az én érdekem miatt akarsz többet, hiszen ahhoz éppen elegendő erőt birtokolsz. - fejezi be végül mialatt íriszeivel továbbra is fogva tartja a nőt.
Szurokszín íriszek alapos precizitással szántanak végig zilált külsején, sebzett testén.
- Valódi szándékodat hallgatom, vigyázz azonban mit felelsz. Ha úgy vélem, ezúttal sem vagy őszinte, megsértesz. Azt pedig nem akarod.– teszi még hozzá végül.

Ura hangjának dörrenésére megrezonál minden sebe, és mintha újfent fekete vér fakadna húsából. Enyhe szisszenés: savcseppek hasogatják bőrét. Húsos ajka csak még nagyobbra duzzad a kíntól.
Mégis, engedelmesen emelkedik, sánta lábát maga után húzva egyenesedik ki, vérben úszó fél szemét pedig üres daccal emeli minden démonok leghatalmasabbikára.
- Nyitott könyv vagyok számodra, Uram. Lordom rendjének irigysége napról napra magasabbra csap bennem, és jól, jól tudod magad is, hogy mi hevíti tovább féltékenységemet - eredendően halk szavai pillanatról pillanatra hangosabbak. Hangjának rekedtsége fátyolként lopakodik messzire.
- Száz meg száz lelket naponta, de milyeneket? Milyenek a lordjaid, akik téged szolgálnak? Pokolbéli tekintélyedet aláássák. Hatalmad dicsőségét porrá zúzzák. Járom a világot, időről időre kimerészkedem a felszínre, és miért? Hogy azt lássam, amint legfőbb uraid tizen-huszonéves halandó lányokat hajkurásznak, hogy testvéreid hatalmukat arra pazarolják, hogy olcsó bűvésztrükkökkel szórakoztassák a basznivaló szajhákat? Irigy vagyok, uram! - fakad ki aztán, és csupán önnön visszhangja riasztja meg, azonban már nem süti le pironkodva a tekintetét, hiszen parancsot kapott: egyenesedjen fel, és nézzen a szemébe.
- Irigy vagyok, uram, és tőled ered az irigységem, hát hibáztass érte, de inkább megmaradok irigynek és féltékenynek, mint hogy tovább nézzem, amint... - elcsuklik a hangja, és megrázza a fejét. - Erőt akarok. Átlátsz rajtam. Tudod, hogy nincs más vágyam, mint hogy a testvéreid egyike lehessek, még ha ez a vágyam arcátlan és pimasz is, de nem angyal vagyok, hogy szerényen lehajtott fejjel várjam a megváltást. Erőt akarok, hogy ne kelljen féltékenységemben arra vetemednem, hogy halandóktól irigyeljem az ajándékaidat - tudja, ó, jól tudja, hogy a Pokol Ura tökéletesen érti, mire gondol -, erőt akarok, hogy ne emésszen tovább a kísértés, és hogy... többé ne törjek rád csarnokodban hívatlanul. Erőt akarok, hogy megállhassam, és hogy ne űzzenek tovább a kínzó vágyaim.