Klavier & Jonah

1992. december 25.

A nője megint az anyósnál van.
A gyerekkel együtt.
Ökölbe szorul a keze, és a cigaretta felparázslik a sötétben.
Odakintről csupán a város fényei szűrődnek be a hatalmas ablaktáblákon, a kandalló feketén, üresen ásít, fahasábok keresztjei hevernek a hamuban ostobán, szürkén.
Farkasának szeme egy pillanatra felizzik zöld íriszébe olvadva, aranyként, és torkán halk morgás robajlik, akár a hegyek mélyén zubogó, sebes vizű folyó, aztán elkáromkodja magát.
Megint veszekedtek.
Kis híján megütötte a gyereket; a keze a levegőbe dermedt, még mielőtt arcon üthette volna a neveletlen kis taknyost, aki nem az övé.
Ez visszhangot ver a fejében: aki nem az övé.
Kis híján megütötte azt a gyereket, aki nem is az ő véréből, húsából való, hanem az asszony előző házasságából. Tizennégy éves, undorító kamasz a zsíros hajával, arcával, a gennyes, gusztustalan pattanásaival, a széthagyott boxereivel.
Az asszony – Winnifred – sikoltott, a karjába kapaszkodott, mire ő rámorrant, és fellökte.
Minduntalan a bukott angyal tekintete járt a fejében, nevetése gyöngyözött a gondolatai közt, az idegesítő hangja, és – és legszívesebben beleállítaná a nagykést.
Tisztában van vele, hogy nem tudná megölni. Nem az akaraterő hiányzik belőle, sokkal inkább a képesség, ami végezhetne a bukottal.
Nem képes rá.
Nem olyan kasztba született.
Annak idején vadász családba csöppent, aztán megmarta egy szürke bundájú vérfarkas, minek következtében igen hamar, rohamtempóban „munkát” kellett változtatnia.
Beletúr dús hajába, aztán két ujja közé illeszti az orrnyergét, és masszírozni kezdi azt.
Az a kis taknyos – Tyler, a neve Tyler, Jonah! – toporzékolni kezdett, hogy nem kapott walkmant. Olyan hisztit vágott ki, hogy a szomszédból átkopogtak egy seprűnyéllel.
Már lendült szeplőkkel telehintett keze, ám az a nő – Az a hülye lotyó! – a karjába kapaszkodott, fejhangon sikoltozott, s miután Jonah lehiggadt, karon ragadta a gyereket, és pár ruhát a bőröndjükbe hajigált, majd az első vonattal az anyjához rohant.
Újabbat szív a Chesterfieldből, a füstöt sokáig lenn tartja, majd komótos karikát fúj ki.
Nem kapcsolta fel a fényeket. A jó előre felállított karácsonyfát lebontotta, majd elcsomagolta annak örömére, hogy egyedül maradt a három szobás plusz konyhás és fürdős lakásban karácsony idejére, és leoltott minden lámpát.
Hallja a dudaszavakat, az alattuk zsibongó családot, ahogy jó étvágyat kívánnak egymásnak, és felfordul a gyomra. Legszívesebben levágtatna, és átváltozna az ajtajuk előtt, hogy mindet felzabálja.
Aztán csak ülne, miután ismét emberi alakot öltött, meztelenül, szája véres, és hallgatná, hogyan emészti meg a maradékot.
Az a kövér néger biztos finom lenne.
Nyelnie kell, hogy ne köszönjön vissza az ebéd.
Az ebéd, amit egyedül fogyasztott el.
Feláll, és kinyújtózik, a gerince roppan, a karja roppan, és egy sóhaj szökik ki összeszorított fogai közül. A hamut óvatosan a hamutartóba szórja, majd elnyomja a cigarettát, és a már helyes kis csikk-kupac tetejére helyezi, majd bólint magának.
Ez az első egyedül töltött karácsonya. Talán gyűlöli – ami nem csoda –, talán csak a jelen pillanatban nem állhatja, és a gyűlölete olyan sötét, mohó lánggal ég, hogy érzései szerint a belsejét nyaldossa.
Csupán egy atlétát és passzosabb fazonú pamutmelegítő nadrágot visel – természetesen boxerrel –, tekintettel arra, milyen magas a testhőmérséklete. A gigászi ablaktáblákhoz lépdel, a függönyszélekre markol, és összerántja azokat, hogy kizárja az estvilágban is tündöklő várost. Sötétség borul a hálószobára.
Visszaül az ágyra, combjaira könyököl, és ásít egyet. Állát két tenyerébe támasztja, és a sötétben az összehúzott függönyre bámul.
Aztán mintha zajt hallana.
A benne szunnyadó farkas éberen kapja fel a fejét, fülei antennákként forognak koponyáján, ahogy hallgatózik, és Jonah feláll, majd puha léptekkel indul a háló ajtaja felé, és kilép a nappaliba. A kandalló itt is sötét, hideg árad belőle, ám a férfi nem érzi.
Nyugtalanul figyel, hallgatózik, hátha ismét hallja a zajt, s közben izmai megfeszülnek, a domborulatok élesen kirajzolódnak szeplős bőre alatt.
– Bátor az, aki betör ide – jegyzi meg mély basszusán. – Kiforgatlak a bőrödből, te baszadék, ha bármit is ellopsz!

Klavier & Jonah

1992. december 25.

Rühelli a karácsonyt, mint a szart.
Soha életében nem rühellte még ennyire, mint jelen pillanatban; nem elég, hogy az a rinyálós szuka megint elhúzott az anyjához, a kölyökkel együtt – akit Jonah valahogy nem kedvel, valahogy nem –, a hónapban immár a második alkalommal, de ráadásul valaki a lakásba is betör, csak úgy.
Csak úgy.
Kiroppantja az ujjait, aztán mindkét kezét ökölbe szorítja, és minden érzéke százszázalékos fordulatszámra kapcsol, ahogy arrafelé lépked, amerről a zajt hallotta – vagy hallani vélte.
És minden vér a bokájába fut, ahogy meghallja a túlságosan is jól ismert hangot – a hideg végigzongorázza a csigolyáit, egyenként, mint a billentyűket, és természetesen gombostűfejnyire zsugorodik a gyomra is.
Meg valószínűleg a pupillái is, dacára annak, hogy a lakásban speciel kurva sötét van.
Még a függönyöket is behúzta, ami azt illeti, hogy a hangulatot még inkább fokozza – lefelé –, és nincs az az isten, hogy most villanyt kapcsoljon, mert rohadtul reménykedik, hogy abban a Chesterfieldben nem egyszerű dohány volt, hanem marihuána, és most jelenleg a hatásától hallucinál, és ha meglátja, valószínűleg elveszti a fejét.
Mert nem lehet az, hogy annak a rohadéknak a hangját hallja, aki átlag’ kétszer betéved a lakásába és szétzilálja idegileg.
Az a szőke, nálánál alig magasabb, vadítóan kék szemű rohadék, akit legszívesebben állon térdelne, aztán lelocsolna szentelt vízzel, hadd szenvedjen a férgese.
Összecsikordítja a fogait, a keze még mindig ökölbe szorítva reszket az oldala mellett, és az izmok megfeszülnek a lábában, hogy bármelyik pillanatban farkassá robbanva a rohadék arcába ugorjon.
A pulzusa felszáguld a gecibe, ahogy visszaugrik a baszadék mondandójának első felére – Mondtam már, hogy oltári szexi, mikor épp ki akarsz belezni? – gondolatban, aztán még inkább felpörög a szíve, amikor arra is végre rátér mondatrészileg, hogy a fazon sört hozott.
Ami tökéletesen passzol a drága, direkt a magányos estékre tartalékolt whiskyhez, ami az ablakpárkányon hesszel teljes életnagyságban.
– Oké, te mész, a sör marad – mondja, ahogy a bejárati ajtó felé settenkedik, és a nappali ajtófélfájára támasztja fel a bal karját. – Mi a faszt keresel itt? Takarodj haza. – Nem valami kedves fogadtatás; ennek a redvadéknak igazából mást sem szán, csak nem valami kedves fogadtatást, mert a drága kiharcolta magának ezt a viselkedést.
Igazából egész végig ezért pedálozott, mióta összerúgta őket a nagybetűs SORS, és afölött sem szándékozik elsuhanni, hogy a fickó valószínűleg nem is hajlandó másfajta stílusban kommunikálni, csakis olyanban, amitől Swanson hanyatt-homlok falnak megy.
– Minek csípted ki magad? – végigpillant rajta, futólag – bár a bukott angyalnak feltűnhet, hogy a tekintete elidőzik egy bizonyos ponton –, aztán az arcára néz.
És van az a pillanat, mikor legszívesebben pofán baszná egy poroltóval. Mert olyan idegesítő, fehér vigyora van, azok a kivernivaló fogak, a sallerosra püfölhető szemek, és a feltépnivalóan hívogató torok, és állj le, ez a szeretet ünnepe.
Próbálj meg akképp is viselkedni, hiába is rühelled ezt az alakot úgy, hogy még a karácsonygyűlöleted is eltörpül amellett.
Egyáltalán mi a szart keres itt, de komolyan?
Kirúgták hazulról, vagy démonéknál per bukottéknál nem ünneplik a karácsonyt vagy Hannukkah-t, vagy bármi mást, amit ilyenkor ünnepelnek?
Most inkább kívánja haza Winnifredet és azt a büdös kölköt, akit amúgy Tylernek hívnak, mert ennél még ők is jobbak, de komolyan.
Az arcán két napos borosta virít, amit most meg is sercegtet, ahogy megvakarja az állát, aztán otthagyja a bukottat, és besétál a Chesterfieldjéért, hogy kirázzon a dobozból egy szálat.
Nevezett szálat a fogai közé harapja, és ceremoniálisan rágyújt, majd a füstöt úgy fújja ki, hogy a bukott angyal is kapjon belőle.
Abba nem gondol bele, hogy valószínűleg annak a rohadéknak teljesen mást mond a gesztus; részéről azt próbálja üzenni, hogy „kopj le, mielőtt papot hívok”, meg „addig takarodj, amíg ki nem baszlak az ablakon.”
Ismét feltámasztja a karját az ajtófélfára, és választ vár korábbi kérdéseire, és a következőre:
– Addig akarsz itt állni, amíg rád nem unok? Mert akkor mehetsz, máris rád untam. – Aztán csak úgy mellékesen felkattintja a villanyt a nappaliban, hogy azért mégiscsak láthassa ezt a büdös dögöt. Így már tisztán regisztrálja a bukott angyal minden részletét; az arcot, a hajat, a szemeket, a nyakkendőt és inget, meg minden mást, amit a sötétben csak derengeni látott.
És most lekaparná a saját arcát.

Klavier & Jonah

Legszívesebben agyonbaszná, mert… mert csak. Ösztönszerűen érzi ezt a késztetést, hogy visszakézből úgy pofán csapja, hogy minimum két foga kilazuljon, de azzal a lendülettel a keze is eltörne, mert a rohadékot olyan fából faragták, hogy a fejsze is meghasonlik rajta.
Így csak marad az, hogy a stílusával próbálja meg kiszoktatni az életéből, de az utóbbi tapasztalatok szerint a dolog pont, hogy fordítva sült el. Ami valahogy kurvára irritálja őt, de hát, hiába is próbálja a bukott dög tudtára adni, valahogy ez is sikertelen, mint minden más közlési kísérlete, mert vagy észrevétlenül fogalmaz kétértelműen, vagy a seggfej minden szavába teljesen mást lát, és bassza meg, az egész baromira reménytelen.
A fogait csikorgatja, mint minden alkalommal, ahányszor Klavier megjelenik, és most is úgy gondolja, hogy egyszer tövig fog az összes rágóeszköze kopni, ha így folytatja.
– Te meg ne legyél már olyan, mint egy kibaszott ragasztószalag, és válj le rólam végre – replikáz, és megpróbál úgy tenni, mint aki nem akarja kurvára darabokra szedni – de természetesen hasztalan. Minden gondolata és vágy úgy ül ki az arcára, mintha kivetítenék rá.
A vigyora látványától jól láthatóan megvonaglik egy izom az arcában, és erőnek erejével nyom el egy egészen szolid kurvaanyázást, mielőtt még úgy kihúzná a dögnél a gyufát, hogy az menten nekiesik és darabokra cincálja a konyhája közepén. Szerencsétlen vég lenne, de legalább nem kéne elviselni a látványát és jelenlétét.
– Akkor vigyed innen a szívedet ahhoz, aki elbuktatott – közli, és felszegi az állát, ezzel jelezvén, hogy rühelli, mint a kéthetes szart. – A karácsonyt meg elfelejtheted, bár nem tudom, vak vagy-e, de javíts ki, ha tévedek: kurvára nincs karácsonyi hangulatom. Úgyhogy ezzel a lendülettel koccanhatsz is haza szépen, ahogy a csillag megy az égen. – Két ujjával lépegető mozdulatokat tesz, imitálva, hogy a bukott angyal sétáljon el.
Aztán elköveti a legnagyobb hibát: végigméri, és a pillantása megállapodik egy helyen, ahol kurvára nem kéne. Le tudná kaparni az arcát a reakció hallatán, és párszor a falnak koccintja a fejét, csak úgy istenigazából.
– Leszarom, hogy karácsony van, és azt is, hogy mik a paramétereid! – vágja rá csöppet sem türelmesen, bár le sem tagadhatná, hogy a hajvonaláig lángba borult az arca. A kurva szeplői csak úgy világítanak a vörösségben, és inkább elfordul, hogy elrejtse zavarát.
Bár a szíve szerint inkább a szekrényébe ásná el magát, hogy kilyukadjon Narniában, és akkor legalább nem ezzel az alakkal kell egy légtérben tartózkodnia.
Ahogy besétál a szobába a cigarettájáért, hallja a bukott kretén ügyködésének zajait, és magában most erőért fohászkodik, mint türelemért; nem kibírni akarja, hanem helyből agyonütni, mert már nem bírja ép idegekkel. Minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy további perceket kelljen eltöltenie a társaságában, bár szó, mi szó, a sör plusz pont nála.
Ha whiskyt hozott volna, talán még meg is lapogatná a vállát, de azért ne legyünk már telhetetlenek.
Kezdetnek az is megtenné, ha a sör itt maradna, a hozója pedig szépen visszakotródna onnan, ahonnan ideette a fene.
Amikor ismét felbukkan, a cigaretta füstjét tüntetőleg az arcába fújja, jelezvén, hogy húzzon már el a retekbe, de a jelek szerint a jóember (?) nem egészen ebben az értelmezésben vette az adást.
– Kivel akarsz te dugni? A szomszéd kutyával? – Megforgatja a szemét, és felé kínálja a dobozt, magában fejszámolást végez, aztán lebiggyed a szájszéle, mert az ünnepek végéig cigaretta nélkül kell kihúznia. A fogyasztását figyelembe véve ma délutánig elfogy az az öt-hat szál, és huszonhetedikéig pangó tüdővel kell majd fetrengenie, és jobbik esetben csak a laminált padlót kaparja szét, a rosszabbikban pedig kigyullad a lakása.
A korábbi „földnélküli paraszt” titulust figyelmen kívül hagyja, bár lenne rá olyan válasza, hogy még ő maga is megdöbbenne tőle, így inkább csak némán bámul rá, elővéve a lehető leggyilkosabb tekintetét, és szó nélkül veszi magához megszokott nikotinadagját.
– Pedig igenis unlak, ember nem unt még téged ennyire, mint én – mondja a lehető legbunkóbb hangnemet megütve, aztán csak szusszan egyet. – Adj egy dobozzal, és tárgyalhatunk. – Kinyújtja cigarettamentes kezét, és ujjait behajlítva, majd kiegyenesítve kéri a sört.
– Különben is, hogy mered kimondani Jézus nevét? Nem gyullad meg a nyelved? – kérdezi, miközben türelmesen vár az alkoholadagjára, és megpróbálja kegyesen ignorálni a végigmustrát, mert ha figyelembe venné, instant elpukkanna az agya.
Nagyon is.