Helló, vörös ruha. Helló, vörös rúzs és vörösre rúzsozott ajkak. Helló, vörös lakk és vörösre lakkozott karmok. Izé… körmök. És most, hogy immár mindenem vörös, akár mehetek is. Mármint be a tánctérre.
Fehéroroszország. Küldetés. Bevetés.
A célpont, illetve a célszemély pedig egy bizonyos Dimitrij Drozdov névre hallgató egyed. Férfiegyed, ráadásul. Ő ad most bált – a tiszteletemre, haha – ezen a módfelett épületes kis estélyen, ami nekem éppen kapóra jött. Vagyis nem nekem, hanem sokkal inkább a kormánynak, habár a parancs okát nem fejtették ki. Én az a fajta végrehajtó vagyok, aki ténylegesen végrehajt, és nem kérdez, de még ha esetleg kérdezne, akkor sem kapná meg a megfelelő választ. Sőt, ami azt illeti… semmiféle választ nem kapnék. Nem azért képeztek át az FBI-tól, hogy aztán kérdezősködjek. Azért képeztek át, hogy kapjak még egy esélyt, és mert szerintük rendkívül hatékony vagyok, ha ölésről van szó. Hát igen, nem szabad elfelejteni a tavalyi év eseményeit, amikor is lemészároltam egy egész falkát. Pontosabban: a saját falkámat. Igaz, ez így teljesen nem helyes, mert igazából a falkatagok egymást mészárolták le, ugyan az én közreműködésemmel és vezetésemmel, de hát istenem… megesik az ilyen, nemde? És noha az én kezemhez is jó sok vér tapad, azért többnyire elintézték maguknak a dolgot, na meg persze egymást is. Tehát lényeg a lényeg; valóban hatékony vagyok, ha a gyilkolásról, pusztításról van szó. Ez nem dicsőség, még csak nem is vagyok büszke magamra. Ez csak egy puszta tény. Elfogadtam, hogy már soha többé nem leszek olyan, mint azelőtt. Megváltoztam. Más lettem. A férjem halála, a férjem értelmetlen legyilkolása bennem is megölt valamit akkor. És már nem tudok olyan lenni, mint amilyen voltam. Most már ez vagyok én.
Bestiális mosolyra húzom ajkamat, miközben hanyag eleganciával bevonaglok a tánctérre, kipécézve magamnak az illetékes hímegyedet. Vagy talán csak azért kelletem itt magamat oly’ önfeledten, hogy ő pécézzen ki engem? Hm, jó kérdés…
Egyedül jöttem, nincs erősítés, a megbízóim gyors és makulátlan munkát várnak el tőlem. Ami a mi esetünkben annyit tesz, hogy jövök, ölök, aztán megyek. Voilá. Közben bedobok egy pohárkával a lehető legdrágább pezsgőből is, mintegy grátisz gyanánt. Csak lazán.
Egyébként sem szabad feltűnést keltenem, mert a biztonsági rendszer eléggé erős, továbbá a biztonsági szolgálat sem utolsó. De ugyebár ki gyanakodna egy ilyen ártatlan teremtésre, mint amilyen én vagyok? Ugye, hogy ugye?
És most kivételesen nem a karmaimmal kell gyilkolnom, merthogy precíz és csendes gyilkolást kell itt most lebonyolítanom. Gyilkolást. Ez a megfelelő szó erre egyáltalán? Én általában inkább úgy hívom, hogy kiiktatni valakit. Mintha soha nem is létezett volna… Egyszerűen csak eltüntetjük. A világ színéről. Pontosan ezért egy különleges méreggel készültem. Igazából adták nekem, odabent a fiúk fejlesztették ki az olyasfajta különleges ügynökök számára, mint amilyen jómagam is vagyok. A vérfarkasságra gondolok itt most, természetesen. A méreg lényege tehát, hogy az ajkamra van kenve, és míg egy mezei halandót értelemszerűen leterítene, megölne, kiiktatna, én mit sem érzek a hatásából, ellenben ha sikerül megkörnyékeznem a célszemélyt, és persze miért is ne sikerülne, akkor ő igencsak gázos helyzetben lesz. Nyilván azért nem árt elvonulni a kíváncsi szemek elől, elvégre azért mégsem volna túl szerencsés, ha a nagyközönség előtt esne össze az emberünk, mindenki szeme láttára. S ezzel a gondolatmenettel startolok el Mr. Drozdov irányába, közben alaposan szemügyre véve a testőreiből álló felhozatalt. Nocsak.

- Lesz ez még így se? - a szőke bombázó hangja meglehetősen kéjesen tölti be a sötét szoba csendjét ahogy az ágy szélén ücsörög keresztbe tett lábakkal melyek egy közel tíz centis sarokkal ellátott, vörös bársonycipőben végződnek. A költői kérdésre Zariche nagy hirtelenjében nem tud, hogy reagálni, hisz kísértetiesen emlékezteti egy filmre, amit múltkor pár fiatal emlegetett egy szórakozó helyen.
- Mire gondolsz épp? - fordul felé az ablak felől melynek túloldalán elterülő világ pillanatokkal ez előtt még olyan piszok izgalmasnak tűnt. A kék szemű fiatal nő, gyakorlatilag függ már Z-től. A démon úgy billogozta meg magának, mintha a személyes tárgya lenne, vagy a kis állatkája. Egy kiskutya akinek ha füttyent, máris megjelenik az ajtóban és lelkesen csóválva ácsorog a gazdája utasítását várva.
- Sokáig kell ember maradjak? Egy ócska halandó, aki... fogalmazzunk úgy, hogy nem egy túlzottan izgalmas személy. Azt ígérted, hogy démonná teszel. Olyan lehetek, mint amilyen te is vagy! Halhatatlan! Erős, és rendíthetetlen.
- Azok az ólom katonák, legalábbis a mese szerint... Mindennek eljön a maga ideje Natalie. Még nem fogok elhamarkodni semmit. Először bizonyítanod kell rátermettségedet, és az én tetszésemet nem olyan könnyű elnyerni - vallja be halkan, suttogva miközben a nő elé lép s hosszú ujjait az arcára simítja. Másik keze végigzongorázik karcsú csípőjén és derekán, egészen fel a karjáig, hogy azt cirógathassa tovább.
- Soha nem értettem, hogy lehet egy démon ilyen gyengéd - a halvány rózsaszínre mázolt ajkakról szinte suttogásként távoznak a szavak ahogy az élvezet a tetőfokára hág benne.
- Valaha én is ember voltam és ezt nem felejtem el soha.
- Vadász voltál épp úgy, mint én. A vadászok nem kifejezetten a gyengédségről ismertek, már ne is haragudj.
- Ha szeretni tudtam valaha, akkor gyengéd is lehettem nem? Most viszont búcsúzok. Majd jelentkezek - ezzel mintha a végszót akarná nyomatékosítani, köddé válik s legközelebb a világ túlsó végén találhatunk rá egy vörösbe vetkezett nő mellett.
- Mit csinálunk? Izgalmasnak tűnik - csattog zsebre tett kézzel Rhona mellett, ki ismét valami "nagy" dolgon töri a fejét.